Jóga Vásistha - A halhatatlanság virágfüzére.
A Vászistha Jóga a védikus filozófia és a szanszkrit nyelvű irodalom klasszikus és egyik legfontosabb alkotása. A Jóga Vaszistha kétségtelenül az egyik, vagy a legcsodálatosabb mű amit valaha írtak. A vaskos műben a bölcs Vászistha tanítja Ráma hercegét a világ valódi természetére, a tudásra és a megvilágosodás útjára..
Jóga Vásistha
-- A Jóga Vaszistha az egyik legnagyszerűbb és kétségtelenül a legcsodálatosabb mű amit valaha írtak. Ebben a nagyszerű műben a bölcs Vásistha tanítja Ráma hercegét a világ valódi természetére, a tudásra és a megvilágosodás útjára. Ha valaki elolvassa, teljes bizonyossággal Isten tudatba kerül. Három upanisád majdnem teljes egészében, három másik upanisád pedig részben a Jóga Vaszisthából szó szerint átvett fejezetekből áll. A Jóga Vaszistha elmeséli a saját keletkezését is. A vaskos mű kedvelt olvasmány a Védikus Hagyományból származó Transzcendentális Meditációt gyakorlók körében.
-- Időkön és korokon átszárnyaló bölcsességet őriz ez a mű a tudat valódi természetéről, azaz Istenről. Olyan mélységes bölcsesség árad belőle, mely képes eloszlatni az ember életében a tudatlanságból, a testtel való azonosulásból fakadó szenvedést. Egy beavatáson keresztül esik át az ember olvasás közben, és egyre inkább megvilágosodik előtte az, amiről a táltosok, szentek, bölcsek meséltek. Aki valóban kíváncsi az élet legnagyobb titkára, az mindenképpen tanulmányozza teljes odaadással ezt az ősi írást, mely mély bölcsességet és tudást hordoz magában.
-- A mű szerzője: Válmiki Ramajana, az első költő. A híres Válmiki Rámajánának, a teremtés utáni legelső verses műnek a története a fontos. A történet Ráma király életét meséli el. Válmiki második műve, vagyis a Jóga Vaszistha, a megszabadulás egyenes és könnyű módja. A "megszabadulás" alatt értendő a születés és halál örökös körforgásából való szabadulás. A mű Vaszistha és Ráma - az ideális tanító és az ideális diák - párbeszédéből áll.
-- Az Igazság szabaddá tesz általa. Olvasás közben pedig az olvasó felszabadul a tudatlanság alól, melynek következményeként egyre közelebb kerül a megvilágosodáshoz.
------------------------------------------------------------------------------------------------
A Jóga Vásistha -- A Halhatatlanság Virágfüzére -- Válmiki Ramajana
1. Fejezet. -- Viradzsja (Vágyak föladása)
2. Fejezet. -- Mumuksu Vivahara (Viselkedési szabályok)
3. Fejezet. -- Utpatti (Teremtés)
4. Fejezet. -- Sztithi (Létezés)
5. Fejezet. -- Upaszáma (Megszűnés)
6. Fejezet. -- Nirvána (Megszabadulás)
A Jóga Vásistha -- A Halhatatlanság Virágfüzére -- Válmiki Ramajana
-- A Jóga Vászistha eredetileg harminckétezer versszakból állt, ebből ma huszonhétezer-
-- A tanításra példákat hoz, a jobb megértés segítésére történeteket, (55 van benne) sokszor történetet a történetben. Rengeteget ad az olvasónak. Először is a megszabadulást, bemutatja azokat a jó tulajdonságokat, amik hozzásegítenek a megszabaduláshoz, bebizonyítja azt a tényt, hogy a világ nem egyéb, mint Brahman. Vaszistha maga mondta: szamhitának nevezzük, a legszentebbnek a szent művek közül. Ezt a kijelentést a legnagyobb szentek és jógik is megerősítették.
-- A könyv magában foglalja minden nagyszerű dolog lényegét. A fény a sötétben megmutatja a körülöttünk lévő tárgyakat, akár tetszik akár nem. Ez a könyv elvezet bennünket a megszabaduláshoz, akár tetszik akár nem. Ha hallgatjuk, vagy olvassuk, szellemileg megtisztít csakúgy, mintha a Gangeszban merítkeznénk meg.
-- A tudósok azon vitáznak, hogy vajon ki lehet a szerzője ennek a minden tekintetben hatalmas műnek, meg más hasonlóan tudományos kérdéseken: Válmiki elmondja, hogy hogyan írta meg és miért, rögtön az első fejezetben.
Válmiki Ramajana bevezetése
-- Megalkottam Ráma történetét és kedves tanítványomra, Bharadvadzsára bíztam. Egyszer amikor a Méru hegyen járt, előadta Brahmának a teremtőnek. Brahmának nagyon tetszett, és megígérte, hogy Bharadvádzsa bármely kivánságát teljesíti. Bharadvádzsa azt kívánta, hogy az összes ember szabaduljon meg a boldogtalanságtól.
-- Arra kérte Brahmát, hogy találja meg a legmegfelelőbb módot erre. Brahma így válaszolt: Menj el szent Válmikihoz és könyörögj neki, hogy folytassa Ráma nagyszerű történetét oly módon, hogy az a hallgatót megszabadítsa a tudatlanság sötétjétől. De ezzel nem elégedett meg, hanem Bharadvadzsát elkísérte a remetelakomhoz.
-- Miután megfelelő módon imádsággal üdvözöltem, Brahma így szólt: "Ó szent, Ráma történetéről szóló költeményed lesz az a csónak, amivel az emberek átkelnek a születés és halál végtelen ismétlődésének óceánján. Ezért folytasd költeményed és formáld ennek megfelelően teljessé".
-- Miután ezt elmondta, a Teremtő azután azonnal eltűnt. Mintha csak meglepett volna hirtelen jött parancsa, arra kértem szent Bharadvadzsát, hogy adjon magyarázatot a történtekre.
Brahma igaz szavai
-- A Teremtő arra kért, hogy folytasd Ráma történetét, mégpedig úgy, hogy mindenki, aki hallja, eljusson a szenvedések óceánján túlra. Magam is azért könyörgöm hozzád, légy szíves mondd el részletesen, hogy Ráma, Laksmana, és testvéreik hogyan szabadultak meg örökre a lelki gondoktól.
-- Ekkor fölfedtem Bharadvadzsa előtt a titkot: Hogyan nyerte el a végső megszabadulást Ráma, Laksmana, testvéreik, szüleik és a királyi udvar minden tagja. Végül azt mondtam Bharadvadzsának: Fiam, ha te is úgy élsz mint ők, akkor te is örökre megszabadulsz a bánattól és szenvedéstől még ebben az életben.
-- A Jóga Vaszistha döntő lökést ad a spirituális ébredéshez és a végső valóság megtapasztalásához. Ez tény. Ha erre vágysz, a Jóga Vaszistha neked való.
-- A szövegben rengeteg az ismétlődés, de ez nem jelent ismételgetést. Ha valakinek ez nem tetszik, vagy úgy érzi nincs szüksége rá, olvassa el a következő versszakot:
Ez a világ-délibáb csak egy téveszme.
Ugyanúgy ahogy az ég kék színe is csak illúzió.
Úgy gondolom, jobb ha elménk nem is foglalkozik vele,
Hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk.
-- Ez a versszak sokszor előfordul a könyvben, és úgy látszik, ez a tanítás lényege. Aki ezt nem értette, olvassa el a könyvet. Rengeteg féleképp van leírva ez az alap igazság és ez végül megnyitja az olvasó elméjét. Okos dolog naponta csak egy-egy oldalt olvasni. A tanítás forradalmi. A nyugati ember elméje nehezen fogadja el. A napi adag elolvasása után meditáljunk. A tanítás így beépül a tudatba.
-- A szövegben gyakran előforduló kifejezés a "kákatálija", vagyis egy varjú rászáll a kókuszpálma-fa tetejére és ugyanabban a pillanatban egy érett kókuszdió leesik. A két egymástól független esemény úgy tűnik összefügg, pedig nincs közöttük ok-okozati összefüggés. Az élet is ilyen. A teremtés is ilyen. Az értelem, amely mindenre logikus magyarázatot keres, létrehoz egy miértet és egy magyarázatot, hogy kielégítse ezt az igényét, ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a kellemetlen kérdéseket, amik azonban az intelligensebb embereket továbbra is foglalkoztatják.
-- Vaszistha igényli az értelem megfigyelését, azt, hogy megfigyeljük az értelem mozgását képzetit, indokait, a föltételezett okot és a valójában nem is hozzátartozó okozatot. segítségével meg kell vizsgáljuk a megfigyelőt a megfigyelés tárgyát és a megfigyelés folyamatát is, föl kell ismernünk, hogy ezek oszthatatlan egységet alkotnak, amit végtelen tudatnak nevezünk. Ez az igazán páratlan ebben a költeményben, amely a következőképp mondja magát a legkiválóbbnak:
-- Az útkereső sehonnan máshonnan nem ismerheti meg azt ami jó, sem ebben, sem bármely jövőbeni életében. Ezért a végső igazság tökéletes megértése és mindennapi megélése érdekében ezt az egy könyvet kell, hogy buzgón tanulmányozza.
-- Azonban a tanítás az, ami nagyszerű, nem egy bizonyos könyv, vagy bölcs. Ezért Vaszistha a következőt javasolja: Ha azonban valaki úgy gondolja, hogy ez a mű nem hiteles, mivel csak emberi eredetű, elkezdhet bármely más, az önvaló megismerésével és a megszabadulással foglalkozó könyvet tanulmányozni. Bármelyik könyvet és utat is választja a kedves olvasó, addig kell őket követnie lankadatlan szorgalommal, amíg a tévképzetei teljesen megszűnnek.
-- Vaszistha így buzdítja az útkeresőket: E könyvet napi rendszerességgel kell tanulmányozni, még ha csak egy kis részét is. Az a nagyszerű benne, hogy a diák nem marad magára kétségektől és kérdésektől gyötörten. Ha valami nem teljesen világos első olvasáskor, a könyv további tanulmányozása során rálelünk a válaszra.
------------------------------------------------------------------------------------------------
A Jóga Vásistha -- A Halhatatlanság Virágfüzére -- Válmiki Ramajana
1. Fejezet. -- Viradzsja (Vágyak föladása)
-- Vászistha így szólt: Soha nem létezik semmi sehol; csak Brahman létezik, egyetlen Brahman-tömegként, mindenféle megosztottság nélkül. Brahman egy tudat-tömeg. Nem változik. A kozmikus ember (a purusa) csak álomtárgy ebben a tudatban, akár durva, akár kifinomult szinten létezik.
-- Az álomban felfogott sokféleség még nem teremt sokféleséget magában az álmodóban; ugyanígy, a teremtés gondolata még nem teremt sokféleséget magában a tudatban. Egyedül a tudat létezik, a teremtés nem. Az álombéli hegy maga az álmodó, nem pedig egy hegy. A határtalan tudat (csidákása)vagyok én, ez a három világ, ez a purusa, és ez vagy te.
-- A csidákása nélkül a test egy hulla. Ezt a végtelen tudatot nem lehet széjjelvágni, sem megégetni, mégsem szűnik meg létezni. Ezért senki sem hal meg és senki sem születik. A tudat a személy, ha azt mondják, hogy egy személy meghal, és ezért a tudat is meghal, az olyan, mintha azt mondanák, hogy a fiú halálával az apa is meghal. Ha a tudat meghalna, akkor minden meghalna és a világ üres lenne. Ó Ráma, ez a tudat eddig senkiben sem halt meg sehol, és a teremtés sem volt üres, ezért világos, hogy mindenki legbelső természete, ami tiszta tudat, soha nem változik. Ha erre ráébredünk, hová lesz akkor születés és halál.?.
-- Amikor az ember ráébred arra, hogy “a tiszta tudat vagyok”, nem érinti már az élet és a halál, a szenvedés vagy a fájdalom. Szégyellje magát mindaz, aki erre még nem ébredt rá! Azt, aki ráébredt, hogy “tiszta tudat vagyok” nem érinti semmiféle balsors. Nem érinti semmiféle lelki bánat vagy betegség. Amikor valaki úgy érzi, hogy “én a testem vagyok”, eljátssza az erejét és a bölcsességét, aki ráébred arra, hogy “tiszta tudat vagyok”, az erőt és bölcsességet nyer. Az utóbbi nincs kitéve a kapzsiságnak, a tévképzeteknek vagy a hiúságnak. Mily bolondok is azok, akik a test halálára gondolva siránkoznak, hogy “meg fogunk halni”..
-- Amikor valaki szilárdan áll annak tudatában, hogy “én a tudat vagyok”, még a leghatalmasabb fegyver csapását is olyannak érzi, mint egy virág érintését. Ha a tudat meghalhatna, akkor az emberek minden pillanatban meghalhatnának, Mondd meg, kérlek, miért nem haltál már meg eddig? Semmi sem hal meg. A tudat tudatába kerül a szanszárának, és a tudat tudatába kerül a megvilágosodásnak. Tudatába kerül a szenvedésnek és a fájdalomnak, anélkül, hogy megfeledkezne az igaz természetéről.
-- Az önmagáról való tudatlanság állapotában tévképzetekkel téveszti meg önmagát, az önmagáról való tudás állapotában megszabadítja magát a tévképzetektől. Ám maga a tudat soha nem kel és soha nem nyugszik. Nincs olyan, hogy valóság és nincs tudatlanság vagy valótlanság. Amit valaki felfog, az úgy is létezik.
-- Majd Vászistha így folytatta: Mivel a világ a legfelsőbb önvaló álma, és mivel mindent áthat a Brahman, Brahmanként is tapasztaljuk. A jelenségvilágot érzékeljük, a legfelsőbb tudat láthatatlan marad. Ezért az illúziót az önvaló valós képzetének foghatjuk fel.
-- Egy másik nézőpontból viszont, az a jelenségvilág csupán illúzió, bár a határtalan tudat valósága felfoghatatlan marad. Ezért merül fel a teljes üresség (súnja) fogalma; ez is valós. A határtalan tudat (vagy az a legfőbb személy, aki ebből támad) nincs belegabalyodva a cselekvésbe. A világ a meg nem nyilvánult okból támad. Ez a nézet is tartható, hiszen ily módon tapasztaljuk.
-- Mások úgy tartják, hogy a Brahman a tudatlanság állapotában tűnik úgy, mint a világ, ahogy egy kötél is kígyónak látszik a sötétségben. Ez is közvetlen tapasztalaton nyugszik és így valós. Az az elmélet, hogy az egész mindenség atomok halmaza, szintén tartható; megfelelő vizsgálódás után érkeztek erre az elképzelésre.
-- Azok a gondolatok, hogy “ez boldogság” és “ez boldogtalanság”, fel sem merülnek a megvilágosodottakban. Amikor ráébredtek az igazságra, hogy nincs sem “én” sem a “világ”, és az egy a minden, a “boldogság” és boldogtalanság” értelmetlen szavakká lesznek. A bánat felszínes, hiszen mentesek a bánattól.
-- Azt tartják, hogy az Úr Siva egyszer letépte az Úr Brahmá öt feje közül az egyiket. Az utóbbi egészen bizonyosan képes volt arra, hogy még egyet növesszen. De nem tette, hiszen tudta: “Mikor ez az egész teremtés látszatszerű csupán, mit tegyek még eggyel több fejjel.” Semmi nyernivalója nem volt azon, hogy megtett valamit vagy nem tett meg valamit. Bármi történik, hadd történjék úgy; miért kellene máshogyan lennie.?.
-- Az Úr Siva párja testének egyik felében van, bár megvan a hatalma, hogy porrá égesse a szerelem istenét. Megvan a hatalma, hogy felhagyjon mindenfajta kötődéssel vagy vonzódással, de úgy viselkedik, mintha érzelmi kötöttségben lenne párjával. Nem nyer semmit azáltal, hogy ilyen kötődésben marad, és nem nyerne semmit az által sem, ha nem kötődne hozzá. Hadd legyen úgy, ahogy van.
-- Bár az úr Visnu különféle cselekedetekbe veti magát, és arra ösztönöz másokat, hogy ők is így tegyenek. “Meghal” és megöl másokat, születik és felnövekszik, ám mindez idő alatt teljesen szabad ezektől a cselekedetektől. Nyugodtan tartózkodhatna mindezektől, de mi nyernivalója lenne ezáltal? Hadd legyen minden úgy, ahogyan van. Ilyen a hozzáállása azoknak, akik szilárdan állnak a határtalan tudat megvalósításában.
-- Ahogyan a nap, a hold és a tűz végzik természetes szerepüket, ugyanígy tesznek a dzsívanmukták. Az istenek és a démonok gurujai (Brhaszpati és Sukracsárja) szintén dzsivanmukták, de eljátsszák a szerepüket, mint a szemben lévő erők vezetői, és úgy küzdenek egymással, mintha tudatlan emberek lennének. Dzsanaka király szintén megvilágosodott királyi bölcs, mégis szörnyű háborúkban vesz részt. Van még számos királyi bölcs, aki teszi királyi kötelességeit, ám belül érintetlen marad minden kötődéstől. Világi kötelességeit teljesítve a megvilágosodott ugyanúgy viselkedik, mint a tudatlan.
-- A különbség a kötöttség és a megszabadulás között az ember tudatállapotban van, mely a körülmények által befolyásolt a kötöttségben, és a körülmények által nem befolyásolt a szabadságban. Még néhány démon is elérte a megszabadulást, mint Bali, Prahláda, Namucsi, Vritra, Andhaka, Mura, stb.
-- A megvilágosodott tudatot nem befolyásolja a szeretek és nem-szeretek változása, a szellemi tevékenység és az elme feletti tudatosság. Amikor valaki szilárdan megalapozódik a végtelen és korlátok nélküli tudatosságban, még ezek a különbség tételek is eltűnnek. Az a sokféleség, melyet az emberek tapasztalnak a világban, a szivárvány színeihez hasonlóan, jelenség csupán. A világ olyan módon látszik viszonyulni a határtalan tudatossághoz, mint ahogy a térbeliség látszik viszonyulni magához a térhez.
2. Fejezet. -- Mumuksu Vivahara (Viselkedési szabályok)
-- Ó Ráma, az óceánon hullámok jönnek és mennek, ám eközben a víz víz marad, ehhez hasonlóan bármilyen külső megjelenést is öltsön egy felszabadult bölcs, bölcsessége változatlan marad. Különbséget csak a tudatlan szemlélő vél felfedezni. Éppen ezért nagyon figyelmesen hallgasd végig mondandómat, s meglásd, tanításom végérvényesen eloszlatja majd benned a tudatlanság sötétjét!
-- A világban mindent saját erőfeszítéseinknek köszönhetően nyerünk el, s csupán egyéni erőfeszítésünk lankadása okozza az életünkben megjelenő sikertelenségeket. Mindez teljesen nyilvánvaló, s a sorsnak nevezett valami puszta kitaláció, sehol nem látható. A saját erőből való fáradozás, az egyéni erőfeszítés az a szellemi, szóbeli és testi cselekvés, mely a szent iratokban jártas bölcs utasításainak fényében történik. Ilyen fáradozás révén lett Indra a mennyek királya, Brahmá a teremtő, és a többi istenség is így jutott jelenlegi helyére.
-- A saját erőfeszítésnek két fajtája létezik: a múltbeli születésekből, valamint a mostani születésből származó. Utóbbi fölülmúlja az előbbit. A sors valójában az előző születésből eredő egyéni erőfeszítés. Ebben a születésben e kettő között folyamatos harc dúl, a győztes pedig úrrá lesz a vesztesen. Az olyan önerőből tett fáradozást, mely nincs összhangban a szent iratokkal, a káprázat vagy képzelgés vezérli.
-- Amikor akadály gördül erőfeszítéseink útjába, nyomban vizsgáljuk meg, hogy nem estünk-e a megtévesztés csapdájába, s ha igen, azonnal javítsuk ki tevékenységünk irányát! A jelenben véghezvitt helyes cselekvésnél nincs hatalmasabb. Éppen ezért az egyénnek, még ha fogcsikorgatva is, de vissza kell térnie a saját erőfeszítéséhez, mert így a helyes erőfeszítéssel győzedelmeskedhet a gonosz, a jelenbéli fáradozással pedig a sors felett.
-- A lusta ember rosszabb egy szamárnál. Kerüljük a lustaságot, s az élet fogyását szem előtt tartva minden erőnkkel a felszabaduláson fáradozzunk! A gennyben vigadozó féreggel ellentétben, kerüljük az érzéki gyönyörök mocsarában való mulatozást! Aki azt mondja, a „sors irányítja tettét”, esztelen, s még a szerencse is elkerüli.
-- Az önerődből fáradozz a bölcsesség elnyeréséért, s az igazság közvetlen felismerésével rájössz majd, hogy fáradozásod nem volt hiába való.. Bizony mondom, ha a lustaság nevével fémjelzett rettentő szörny eltűnne a föld színéről, nem lenne több írástudatlan és szegény. Csakis a lustaságnak köszönhető, hogy az emberek állat módjára, szerencsétlenül és szegénységtől sújtva tengetik életüket.
-- Ki mint vet, úgy arat, ó Ráma. Ez az önerőből végzett fáradozás igazi értelme, amit olykor sorsnak (isteni gondviselésnek) is neveznek. Szenvedéseik közepette az emberek így jajveszékelnek: „Ó jaj, micsoda tragédia!”, vagy „Ó jaj, miért ver a sors?”. Valójában a kettő ugyanazt jelenti.
-- A sors vagy az isteni akarat nem különbözik a múltbeli fáradozásoktól vagy tettektől. A jelen sokkal hatalmasabb erővel bír, mint a múlt. Bolondok, akik beérik múltbeli fáradozásaik gyümölcseivel (amit isteni gondviselésnek hisznek), és közben semmit nem tesznek most.
-- Ha a jelenben tett erőfeszítéseidet olykor a sors (vagy isteni akarat) keresztül húzza, az csak annyit jelent, hogy fáradozásod most éppen gyenge volt. Erős ellenséget látván csak a gyenge és tompa eszű ember gondol mindjárt a sors kezére, és adja meg magát rögvest.
-- Néha megesik, hogy valaki erőfeszítés nélkül szerez meg valamit. Például az utód nélkül, hirtelen eltávozott király halálakor a királyi elefánt (az ősi hagyományokat követve) egy koldust jelöl meg uralkodónak. Ez nem írható sem a véletlen, sem az isteni akarat számlájára, egyszerűen csak a koldus elmúlt életbeli fáradozásai hozták meg most a gyümölcsüket.
-- Néha az is megesik, hogy a földműves munkáját a vihar tönkreteszi. Ebből látható, hogy a vihar ereje nagyobb volt a földműves erőfeszítésénél, akinek most még nagyobb erőt kell majd kifejtenie. Fontos, hogy az elkerülhetetlen veszteség miatt ne bánkódjon, hiszen, ha értelme lenne bánkódásának, akkor mindennap siránkozhatna az elkerülhetetlen halál miatt.
-- A bölcsnek mindig tudnia kell, hogy mi érhető el saját erőből, és mi nem. Nagyfokú tudatlanságra vallana tehát, ha ilyenkor a veszteségeket valami külső hatalom munkálkodásának tulajdonítanánk, mondván: „Isten a mennybe vagy a pokolba juttat”, vagy „Egy külső erő kényszerít, hogy ezt tegyem”. Az ilyen tudatlan embert jobb messzire elkerülni.
-- Meg kell szabadulnunk a szeretem, nem szeretem képzetektől, és az önerőből tett helyes fáradozást követve végül el kell érnünk az igazságot, hiszen az isteni akarat nem más, mint saját erőfeszítésünk másként nevezve. A végzetben hívőkön csak nevetni lehet. Csakis az nevezhető önerőből való fáradozásnak, ami a helyes megértésből fakad, s a szent iratok tanításával és a szentek tanácsaival átitatott szívben születik.
3. Fejezet. -- Utpatti (Teremtés)
-- Majd Vaszistha ekképp folytatta: "Ó Ráma, az önismeretet egészséges testtel és aggódástól mentes elmével kell megvalósítani, hogy ne kelljen újraszületnünk. Az önerőből végzett ilyen jellegű fáradozásnak háromfajta gyökere és ebből származó gyümölcse létezik: az értelem belső felébredése, egy elhatározás az elmében és maga a valós cselekvés".
-- Az önerőből tett erőfeszítés éppen ezért a következő három pilléren nyugszik: a szent iratok ismeretén, a tanító utasításain és saját fáradozásunkon. Ez esetben a sorsnak, vagy isteni gondviselésnek semmilyen szerep nem jut. Aki tehát feloldozásra vágyik, annak tisztátalan elméjével tiszta törekvések felé kell fordulnia. Ez minden szent irat lényegi mondandója.. A szentek útmutatása értelmében minden erőnkkel a jóhoz vezető ösvényt kell követnünk. A bölcs kereső pedig tudja, hogy törekvéseinek gyümölcse fáradozásának erősségével lesz arányos, s ezt sem a sors, sem Isten nem rendelheti másképp.
-- Bármit is kapjunk itt és most, azért csakis mi vagyunk a felelősek. Amikor valaki boldogtalan, mindenki a sorsra mutogat, pedig mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ha el akarunk utazni külföldre, akkor útra kell kelnünk, ha pedig éhségünket szeretnénk csillapítani, akkor ennünk kell, azaz a sorstól nem sok segítségre számíthatunk.
-- A sorsot, vagy az isteni gondviselést senki sem látta még, azt viszont már mindenki megtapasztalta, hogy egy (jó vagy rossz) cselekvés hogyan hozza meg gyümölcsét. Éppen ezért születésünk pillanatától kezdve a szent iratok éles elméjű tanulmányozásával, a szentek társaságában eltöltött idővel és az önerőből tett helyes erőfeszítésekkel saját felszabadulásunk elérésén kell fáradoznunk.
-- A sors, vagy isteni gondviselés igazából csak egy kitaláció, amit csak azért hiszünk valósnak, mert folyamatosan ezt halljuk. Ha világunkat valóban a sors, vagy az Isten irányítaná, akkor mi haszna lenne a cselekvésnek (a fürdésnek, a beszédnek, adásnak) vagy a tanításnak? Nem. A halottakat kivéve világunkban minden él és mozog, s minden lény cselekedeteinek megfelelően részesül tettei gyümölcseiben. A sorsot és az isteni gondviselést eleddig senkinek sem sikerült még megfigyelnie.
-- Az olyan kifejezéseket, mint „a sors, vagy az isteni gondviselés vezette tetteimet” csak önmaguk megnyugtatása érdekében használják az emberek, valójában azonban ezeknek a kifejezéseknek nincs semmi igazságtartalmuk. Ha például egy csillagjós megjósolja egy fiatalembernek, hogy nagy tudós lesz, vajon tanulás nélkül is beteljesedhet a jóslat. Nem. Akkor miért hiszünk az isteni gondviselésben? Ráma, a közöttünk ülő Visvámitra saját erejéből vált brahmarishivé, s ugyanígy mi mindannyian csakis a saját erőfeszítésünk révén jutottunk el az önismeretig. Hagyj hát fel a végzetbe vetett hittel, és használd saját erődet...
-- A tökéletes Brahman mindenható, és semmi sincs rajta kívül. Az Ő ereje tart fönn mindent. A megtestesült lényekben ezt az erőt hívjuk az értelem, vagy tudat erejének. Ez a levegő mozgása, a föld mozdulatlansága, az űr üressége, és az önvaló ereje a teremtett lényekben. Levegő, föld, űr, víz, tűz- az öt elem, amiből minden anyag fölépül.
-- Tehát mindez az anyagi világ semmi más, mint a tökéletes Brahman ereje. A cselekvés eszközei, a cselekvés, a cselekvő, születés, halál és létezés - mindez Brahman. Semmi más nem létezik, még képzeletben sem. Káprázat, vágy, mohóság és kötődés - egyik sem létezik. Hogyan is létezhetnének amikor nincs kettősség?
-- Kettősség: Az én elkülönülése a világtól, amikor valaki úgy érzi, ő nem azonos a világ többi részével, hanem egy külön egységet alkot. Ha a kötődés nem létezik, természetesen megszabadulás sincs.
-- Vaszistha így folytatta: Van egy érdekes történet, ami nagyon szépen bemutatja az előbb elmondottakat. Kérlek, hallgasd figyelemmel.!
-- "Egy kisfiú arra kérte a dajkáját, hogy mondjon egy mesét. A dajka a következő történetet mesélte neki: "Egyszer volt, hol nem volt, volt egy város, ami nem létezett. Ebben a városban élt boldogan három hős herceg. Kettő közülük nem született meg, a harmadik nem fogant meg. Sajnos, az összes hozzátartozójuk meghalt. Ekkor fölkerekedtek, hogy máshol próbáljanak szerencsét. Hamarosan a tűző napsütéstől teljesen kitikkadtak. A lábukat égette a homok, a fű pedig összeszurkálta őket. Behúzódtak három fa árnyékába, amiből kettő nem létezett, a harmadikat pedig még nem ültették el. Miután eleget pihentek és ettek a fák gyümölcséből, tovább indultak. Elérkeztek három folyó partjához: ezek közül kettő száraz volt, a harmadikban pedig nem volt víz. A hercegek frissítő fürdőt vettek, azután jót ittak a vízből. Később elérkeztek egy hatalmas városhoz, amit még nem építettek meg"..
-- "A városban találtak három rendkívül gyönyörű palotát. A palotákból kettő nem épült föl, a harmadiknak pedig nem voltak falai. Bementek a palotákba és találtak bent három aranytálat: Ezek közül kettő félbe volt törve, a harmadikat pedig porrá zúzták. A hercegek fölvették a tálat, ami porrá volt zúzva. Elővettek 99 mínusz 100 gramm rizst és megfőzték benne. Meghívtak három szentet, hogy ebédeljenek velük - a szentek közül kettőnek nem volt teste, a harmadiknak pedig nem volt szája. Miután a szentek jóllaktak az ételből, a hercegek elfogyasztották a maradékot. Nagyon elégedettek voltak. Így éltek a városban nagyon hosszú ideig, békében és boldogságban".
-- Fiacskám, ez egy nagyon gyönyörű történet, kérlek mindig emlékezz rá, és akkor tudós emberré válsz. Ráma, amikor a kisfiú ezt a történetet hallotta teljesen elámult". Amit világ, vagy teremtés néven ismerünk, semmivel sem valóságosabb, mint az előző történet.
-- A világ nem más mint hallucináció. Nem több egy gondolatnál. A végtelen tudatban fölvetődött a teremtés gondolata, és ez az ami van. Ráma, ez a világ nem több, mint egy gondolat, a tudat összes tárgya ezen a világon csak gondolat. Vesd el a gondolatokat, és maradj a gondolatok nélküli állapotban. Maradj meg az igazságnál és elnyered a békét...
4. Fejezet. -- Sztithi (Létezés)
-- Ráma kérdezte: "Uram, te valóban az igazság ismerője vagy. Könyörgök, fejtsd hát ki tisztán és világosan, hogy az emberek mit neveznek létezésnek, istennek, sorsnak, vagy daivamnak"..
-- Vaszistha így szólt, és egy versel válaszolt.
Ez a világ-délibáb csak egy téveszme.
Ugyanúgy ahogy az ég kék színe is csak illúzió.
Úgy gondolom, jobb ha elménk nem is foglalkozik vele,
Hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk.
-- Vaszistha így válaszolt: "Az önerőből tett fáradozások gyümölcseit, melyek által múltbeli cselekedeteink jó vagy rossz eredményeit megéljük, nos, ezeket nevezik az emberek sorsnak, vagy daivamnak. Az emberek az ilyen eredmények jó vagy rossz természetét is, mint jellemzőt, sorsnak, vagy daivamnak hívják. Amikor azt látjuk, hogy „ez a növény ebből a magból sarjadt”, akkor az emberek ezt is annak a bizonyos sorsnak tulajdonítják. Jómagam viszont úgy gondolom, hogy a sors valójában saját tetteink betetőzése.
-- Az ember elméjében nagyon sok rejtett hajlam létezik. Ezek különféle testi, szóbeli és gondolatbeli tettekben öltenek formát. Cselekedeteink valójában ezeket a rejtett hajlamokat tükrözik, s ez nem is lehet másként. A cselekvés folyamata tehát a következő: a cselekvés minden esetben a bennünk rejtőző hajlamok legerősebbikéből táplálkozik, ezek a hajlamok nem különböznek az elmétől, az ember pedig nem más, mint az elme! Képtelenség pontosan meghatározni, hogy az olyan besorolások, mint az elme, a rejtett hajlamok, a cselekvés, valamint a sors (daivam), valóságosak-e vagy sem, éppen ezért a bölcs csak jelképesen utal rájuk.
-- Ó nagy szent, ha a jelenbeli cselekedeteimet a múltbeli születésből hozott rejtett hajlamok vezérlik, akkor hol a cselekvés szabadsága, tette fel Ráma ismét a kérdést.
-- Vaszistha szólt: – A múlt életből magunkkal hozott hajlamoknak két fajtája létezik: a tiszta és a tisztátalan. A tiszta révén juthatsz el a felszabaduláshoz, a tisztátalanok pedig a balsors forrásai. A valóságban te a tudatosság vagy maga, és nem a tehetetlen anyag. Cselekvésre önmagadon kívül semmi más nem serkenthet, éppen ezért hatalmadban áll a tiszta hajlamok megerősítése és a tisztátalanok elhagyása. A tisztátalan hajlamokon való túllépés azonban fokozatosan történjék, az elmét lépésről lépésre kell elfordítani ezektől, különben heves visszahatások jelentkeznek.
-- A helyes hajlamok folyamatos és ismételt használata megerősíti jelenlétüket. Így a használaton kívül került tisztátalan hajlamok fokozatosan elgyengülnek. Ha így teszel, hamarosan már csak a jó hajlamok hatják majd át elmédet, melyek pedig helyes tetteket szülnek. Ám, miután győzelmet arattál a gonosz hajlamok felett, a jókon is túl kell lépj! Ekkor a jó hajlamokból származó tiszta értelmed segítségével megtapasztalhatod a legfelsőbb igazságot.
5. Fejezet. -- Upaszáma (Megszűnés)
-- Vaszistha szól: Amikor a tudás a megismerés tárgyává válik, tudd, hogy ez a kötöttség. A felszabadulás akkor jelentkezik, amikor a tudás nem tárgya többé a megismerésnek.
-- Ráma szól: Hogyan lehetséges a megismerés tárgyaként jelentkező tudás bennünk szunnyadó szilárd meggyőződését megszüntetni?
-- Vaszistha szól: A teljes felébredés bekövetkezésekor az értelem homálya végleg elszáll. Ekkor testet ölthet bennünk a felszabadulás formátlan, csendes valósága.
-- Ráma szól: Mi légyen az a tökéletes felébredés, tökéletes tudás, melynek segítségével megszabadulhatunk a kötöttség korlátjaitól?
-- Vaszistha szól: A tudásnak nem létezik tárgya, melyet meg kellene ismerni. A tudás független és örök; túl van az elmondhatón és a meghatározhatón. Amikor ezt az igazságot közvetlenül megéled, előáll a tökéletes felébredés.
-- Ráma szól: Minek révén születik meg a tudás és a megismerés tárgya közötti megkülönböztetés? Milyen értelemben használjuk a „tudás” szót?
-- Vaszistha szól: A tudás vagy dzsjána nem más, mint a teljes felébredés vagy megvilágosodás. Ehhez a felébredéshez a reá vonatkozó meditáció révén juthatsz el. Az igazság az, hogy nem létezik semmilyen megkülönböztetés a tudás és a megismerés tárgya között.
-- Ráma szól: Ha valóban ez az igazság, akkor a tudás, illetve a megismerés tárgyának eme megtévesztő látványa miként születik meg, s hogyan gyökeresedik meg lényünkben?
-- Vaszistha szól: Ama félrevezető hitnek köszönhetően, miszerint a tudáson kívül más is létezik, valami rajta kívüli, mely a megkülönböztetést előidézi. Igazából sem kívül, sem belül nincs semmi.
-- Ráma szól: Miként fogadhatnánk el eme állítást, miszerint: minden, amit látni vélünk, Én, Te stb,, az összes alkotóelem, s a létezők végtelen sokasága valójába nem létezik?
-- Vaszistha szól: A Teremtés kezdetekor valójában sem a kozmikus lény vagy virát, sem a Világegyetem stb. nem vált létezővé. Vagyis nem született soha semmi, ami a látás tárgyaként szolgálhatott volna.
-- Ráma szól: Ez a világ van, volt lesz, hisz minden nap tapasztaljuk. Hogyan is állíthatnák, hogy sohasem létezett?
-- Vaszistha szól: Ez a világlátvány éppen annyira valótlan, mint az álomban látott tárgyak, vagy a délibáb.
-- Ráma szól: Miként állíthatod, hogy a Teremtés kezdetén semmi sem született, sem én, sem te, stb.?
-- Vaszistha szól: Hatás csak az őt kiváltó okból eredhet, sohasem fordítva. A Teremtést megelőző kozmikus feloldódás állapota közben csak a csend létezett, mely nem tartalmaz semmilyen okot a teremtésre.
-- Ráma szól: Bizonyos vagyok a felől, hogy a nem született örökkévaló létező a kozmikus feloldódás közben sem szűnik meg létezni. Miért ne lehetne Ő a teremtés oka?
-- Vaszistha szól: A hatás csak azt hordozhatja magában, ami az okban is jelen volt. A nem valós tehát nem válhat valóssá. Az edényből nem születhet ruhadarab.
-- Ráma szól: Lehetséges, hogy a kozmikus feloldódás alatt az egész Teremtés, egyfajta finom állapotban tovább létezik Brahmanban (a Teljességben), a határtalan tudatban, s később ez ölt testet a következő teremtésben.
-- Vaszistha szól: Megtapasztalta-e valaki is eme feltevés igazságát, van-e értelme hinni az ehhez hasonló képzelgésekben?
-- Ráma szól: Az igazság tudói ebben az állapotban csakis a tiszta, végtelen tudatot tapasztalták. Természetesen ekkor még a tér sem létezett. A „valós” anyagi világ láthatóan valóban nem születethetett az ürességből.
-- Vaszistha szól: Ha pedig ez az igazság, akkor a három világ sem egyéb, mint tiszta tudat. Kinek teste maga a tiszta tudat, nem létezik számára sem születés, sem halál.
-- Ráma szól: Könyörögve kérlek, mond el, miként született e világlátvány?
-- Vaszistha szól: Az ok és okozat hiányában, nincs sem lét, sem nemlét. Akkor miként születhetett volna meg a „tapasztalás tárgya”? Nem is született: az önvaló gondolja és tapasztalja meg önmagát, mint a tapasztalás tárgyát. Csak a tudat létezik semmi más.
-- Ráma szól: A mozdulatlan „tapasztalás tárgya” gondolkodik! Az Úr, minden dolgok látója, saját tapasztalatának tárgyává válik. Hogyan lehetséges mindez? Vajon megégetheti-e a fa a tüzet?
-- Vaszistha szól: A látó nem válhat a tapasztalás tárgyává, hisz az utóbbi nem is létezik. Valójában a látó mindaz, ami van – a tudat egységes tömege.
-- Ráma szól: A határtalan tudat tudatos lesz önnön tudatosságáról, mint saját maga tárgyáról, s ez vezet a világlátvány megjelenéséhez. Miként jön létre a tárgy?
-- Vaszistha szól: Az ok hiányában valójában semmilyen tárgy sem létezik. Éppen ezért a tudat örökké szabad, leírhatatlan és értelmezhetetlen.
-- Ráma szól: Ha ez az igazság, akkor az én-tudat és az ehhez hasonló minőségek miként születnek? Miért tapasztaljuk a világot?
-- Vaszistha szól: Az ok hiányában ezek egyike sem létezik. Hol van hát akkor a tapasztalás tárgya? Ezek az úgymond „teremtett” tárgyak valójában csak a tapasztalás látványai.
-- Ráma szól: Hogyan jelentkezhet ez a látvány a tiszta tudatosságban, mely ment minden nemű mozgástól, éppen ezért a tárgy tudatosságától is?
-- Vaszistha szól: Az ok hiányában, Ó Ráma, valójában a látvány sem létezik. Minden mi létezik, te, én stb. a végtelen csend egysége, semmi más.
-- Ráma szól: Ó tanítóm, zavarba estem, s nem tudom, mit kérdezhetnék most. Úgy érzem, teljesen felébredtem vagy megvilágosodtam: mit is kérdezhetnék hát?
-- Vaszistha szól: Az ok teljes hiányában ne kutasd hát többé a „miért” okát. S ha így teszel, könnyedén megpihenhetsz a legfelső, leírhatatlan valóságban.
-- Ráma szól: Elfogadom, hogy az ok hiányában a Teremtés, mint olyan, sohasem létezett. Akkor viszont a tudást és annak tárgyát övező zavar kinek, s miért létezik?
-- Vaszistha szól: Az ok hiányában, s mivel csak a végtelen béke és csend létezik, a zavar vagy illúzió sem létezik. Csak azért nem honolsz még ebben a békében, mert nem folytattál folyamatos elmélyedést eme igazságon.
-- Ráma szól: Hogyan születik az elmélyedés, és a nem-elmélyedés? Ismét ugyanabba a csapdába estünk.
-- Vaszistha szól: Az igazság az, hogy a végtelenben nincs semmilyen látvány, vagy látszat. A tudat végtelensége és megszüntethetetlensége folytán azonban a végső igazságon folytatott folyamatos elmélyedés képzete mégis megjelenik.
-- Ráma szól: Ha minden csak végtelen béke, mi értelme a „tanító” és a „tanuló” szóknak, hogyan keletkezik-e kettősség?
-- Vaszistha szól: A „tanító” és a „tanuló” valójában nem egyéb, mint a Brahmanban létező Brahman. A megvilágosodott számára nem létezik sem kötöttség, sem felszabadulás.
-- Ráma szól: Ha az idő, a tér, az anyag, az energia és az összes többi dolog megosztottsága valóban nem létezik, akkor miként születhetett meg a különbözőség egységének képzete?
-- Vaszistha szól: Az idő, a tér, az anyag, az energia (cselekvés) és a tapasztalás csak a nem-létező tudatlanságban létezik. Nincs képzet, mi független lenne ettől.
-- Ráma szól: Ha a „tanító” és a „tanuló” kettőssége nem létezik, akkor mi valójában a felébredés vagy megvilágosodás?
-- Vaszistha szól: A felébredés révén eléred a felébredést; s így a „felébredés” képzetét tökéletesen megérted. Mindez természetesen csak számodra felfogható, s nem számunkra.
-- Ráma szól: Ha viszont maga a megvilágosodás is az én-érzethez kötődik, akkor már nem azonos a megvilágosodással. Hogyan létezhet efféle megosztás a tiszta és feloszthatatlan tudatosságban?
-- Vaszistha szól: A megvilágosodott világossága maga az öntudatosság. A látszólagos megkülönböztetés vagy kettősség olyan, mint a szél és annak mozgása.
-- Ráma szól: Ha tényleg ez az igazság, akkor lehetetlenség elfogadni a megismerő, a megismerés folyamata és a megismerés tárgyaként jelentkező felosztottság létezését, hisz hogyan is lehetne az óceán és a rajta lévő hullám eltérő egymástól?
-- Vaszistha szól: Ha ezt elfogadjuk, akkor a felosztottságban sincs semmi hiba, noha tudjuk, hogy a valóság az osztatlan tudat egysége.
-- Ráma szól: Mesterem, kiben jelenik meg az én-érzet, s ki tapasztalja eme világlátványt vagy képzelgést?
-- Vaszistha szól: A kötöttség korlátja a tapasztalás tárgyának valóságába vetett meggyőződésből ered. Elegendő tehát annak meglátása, hogy a tárgy nem létezik. Mivel a tudat képezi mindennek a lényegét, így nem létezik sem a kötöttség, sem a felszabadulás.
-- Ráma szól: A tárgyat a lámpa fénye teszi láthatóvá. Ezt alapul véve mondhatjuk-e azt, hogy a külső tárgyakat a tudat fénye révén látjuk?
-- Vaszistha szól: A külső valóság nem rendelkezik semmilyen kiinduló okkal, mely létrejöttéhez vezetne. Ok nélkül pedig nincs okozat sem. Képzelt tapasztalatról van tehát szó, semmi másról.
-- Ráma szól: A rémálom megélésének ideje alatt, akár valóságos, akár nem, szenvedést tapasztalunk. Ugyanez igaz a világlátványra is. Mivel kerülhető el mindez?
-- Vaszistha szól: Ugyanúgy, ahogy a rémálomnak és a belőle fakadó szenvedésnek is a felébredés hozza el a végét, a világlátvány tapasztalatából származó szenvedést a belőle való felébredés szünteti meg, valamint az, hogy ezt követően nem kötődünk és vágyunk többé a világ tárgyaira.
-- Ráma szól: Miként érheti el valaki boldogsága tárgyát? S eme világ-álom tárgyainak szilárdsága miként szüntethető meg?
-- Vaszistha szól: Ha megvizsgálod az „előző” és az „ezt követő” állapotát, az anyag szilárdsága megszűnik. Ha elmélyedsz ama igazságban, hogy mindez olyan akár az álomban, akkor az anyag szilárdságába vetett hited megszűnik.
-- Ráma szól: Amikor meggyengül az ilyen típusú hitünk, mit látunk vagy érzékelünk? Miként szűnik meg a világlátvány érzékelése?
-- Vaszistha szól: Érzékelés közben a világlátványt olyannak látjuk, mint a levegőbe épített kastélyt vagy egy képet, melyet elmosott az eső, elménk mentes a vászanától vagyis az értelem megszokásaitól.
-- Ráma szól: Mi történik ezután?
-- Vaszistha szól: A tisztán képzetként létező világlátvány fokozatosan elhalványul, s fokozatosan megszabadulunk minden korláttól és megszokástól.
-- Ráma szól: Tény, hogy a sok életen át történő felelevenítések révén a megszokások mélyen beégetik magukat lényünkbe: miként szüntethetők hát meg?
-- Vaszistha szól: Ráébredve az igazságra, hogy a külső valóság és annak anyagi tárgyai egyfajta torz képzetként léteznek Önvalónkban vagy a végtelen tudatosságban, az anyagi valósághoz való kötöttségünk és fordítva megszűnik, véget vetve ezzel a szamszára vagy újra születés körforgásának.
-- Ráma szól: Mi történik ezután, miként érjük el a békét?
-- Vaszistha szól: Miután a tárgyak szilárdságának képzete, azzal a törekvéssel együtt, hogy e képzetet újra élesszük, megszűnt, a világba vetett minden bizalmunk megszűnik.
-- Ráma szól: Ha a világlátvány a gyermek elméjében megfogant képzethez hasonlóan létezik csupán, megszűnése miért nem okoz fájdalmat és szenvedést?
-- Vaszistha szól: Vajon érzünk-e szenvedést akkor, ha egy képzelt tárgyat elvesztünk? Éppen ezért mindaddig, míg elménk gondolatokkal, képzetekkel és észlelésekkel teli, kutassuk folyamatosan természetük lényegét.
-- Ráma szól: Mi az elme (csittam), miként lehet kifürkészni természetét, s milyen előnyel járhat mindez?
-- Vaszistha szól: A tárgyként önmagáról tudatos tudatosságot nevezzük elmének. Természetének kifürkészése pedig nem más, mint amit most teszel. Ennek révén az értelem szokásmintáit végleg megszüntetheted.
-- Ráma szól: Hogyan lehet az ételem szokásmintáit megszüntetve elérni a nírvánát?
-- Vaszistha szól: A tárgy és az értelem szokásmintái valójában nem léteznek. Vagyis maga az elme sem létezik.
-- Ráma szól: Miként lehetséges ez, hisz tapasztaljuk létezését?
-- Vaszistha szól: A világ valójába másként fest, mint ahogy a tudatlanok látják: mindaz, amit a megvilágosodott valóságként érzékel, leírhatatlan.
-- Ráma szól: Milyen a tudatlan érzékelése? És miért leírhatatlan mindez a megvilágosodott nézőpontjából?
-- Vaszistha szól: A tudatlan úgy tekint a világra, mint aminek kezdete és vége van. A megvilágosodott semmit sem érzékel, hisz soha semmi nem teremtődött, vagyis nem létezik semmi.
-- Ráma szól: De mégis tapasztaljuk létezését?
-- Vaszistha szól: Ezek a tapasztalatok ugyanolyanok, mint az álombéli világ tárgyai, melyek szintén nem léteznek.
-- Ráma szól: Az álomvilág tárgyait azért tapasztaljuk, mert az éber tudatban korábban már tapasztaltuk őket.
-- Vaszistha szól: Ez a két tapasztalat ugyanahhoz a tárgyhoz köthető?
-- Ráma szól: Az éber tudat okozta elmebéli benyomások vezetnek az álombéli tárgyak látványához.
-- Vaszistha szól: Ha valóban ez az igazság, akkor hogyan lehetséges, hogy az álomban lerombolt ház, reggel felébredve sértetlennek mutatkozik?
-- Ráma szól: Hát persze, álom közben az éber tudat valósága nem valós többé. Amit akkor látunk, csak a tudat (Brahman). De miként válhat létezővé az, ami korábban nem létezett?
-- Vaszistha szól: Valójában a tiszta tudat ragyogása hatja át az idő végtelenjét is, azt éreztetve, mintha már mindez korábban is megtörtént volna. Hiszed vagy nem, ez az igazság.
-- Ráma szól: Mesterem, miként bújhatunk ki a képzet eme köntöséből?
-- Vaszistha szól: Áss a mélyére a következő kérdésnek: Miért tűnik a szamszára vagy létezéslánc valósnak, mikor nincs semmilyen ok, mi létezését életre hívná?
-- Ráma szól: Az álombéli tárgyak az elmének köszönhetik létüket, tehát az elme anyagából vannak. A világlátvány esetében is ez az igazság.
-- Vaszistha szól: Az elme viszont nem különbözik a tiszta tudat csendtömegétől, vagyis csak az utóbbi létezik.
-- Ráma szól: Ugyanúgy, ahogy a test sem különbözik az őt alkotó végtagoktól, a Világegyetem sem különbözik Brahmantól.
6. Fejezet. -- Nirvána (Megszabadulás)
-- Vaszistha szól: Vagyis a világot nem teremtette senki, s így azonos az örök Brahmannal (Teljességgel).
-- Ráma szól: Most már értem, a világ teremtésének és feloszlásának képzete csupán véletlen egybeesés, mely az „én vagyok a cselekvő” és az „én vagyok a tapasztaló” képzet illúziójával párosul.
-- Mesterem, a világlátvány öröktől fogva a végső valósággal telített, így tehát sohasem született és sohasem szűnik meg létezni. A világlátvány csupán egy káprázat; ám akár káprázat akár nem, valójában Brahman, semmi más.
-- Vaszistha szól: Brahman önmagaként ragyog önmagában a véletlen egybeesés folytán (akárcsak az érett kókuszdió, ami a reá szálló holló révén a földre hullik), s ez az, amit általa és benne Teremtésként ismerünk.
-- Ráma szól: Mesterem, kérlek, mond el, miként ragyog a végtelen tudat a teremtés kezdete előtt, és a feloszlás után, illetve akkor, mikor megosztott?
-- Vaszistha szól: Önvalód által tartsd a tudat fényét magadban. A fényt csak valami máshoz viszonyítva érzékelhetjük. Mivel a kezdetekkor semmilyen kettőség vagy megosztottság nem létezett, ezért ezt a fényt önmagadon belül tapasztald meg. Ez a fény maga a látó, a látás, és a látott (tárgy), akárcsak az álombéli tapasztalatokkor. Maga a tudat fénye ragyog a teremtés kezdete előtt Teremtésként. A tudat egysége ragyog a hármasságban (a megfigyelőben, a megfigyelésben és a megfigyelés tárgyában), ami a teremtés kezdetekor Teremtésnek látszik. Ilyen a természete, ragyogva felragyog.
-- Az álmok és a hallucinációk tapasztalata is ehhez hasonló: ezekben is a tudat fénye ragyog. Ami kezdet és vég nélküli világként ragyog a térben, a tudat fénye, semmi más. Az önmagából kiáradó fénye ragyog Teremtésként.
-- Ez a fény a maga egyszerűségében és természetességben ragyog bennünk, megvilágosodottakban, anélkül hogy eközben bármiféle felosztottság jelentkezne. A teremtés kezdetekor azonban még nem létezett a tapasztaló és a tárgy: ez a kettősség egyfajta téves észlelésként bukkanhatott fel, akárcsak a kígyónak vélt kötél. A kezdetekkor így megjelenő felosztottság észlelése révén tapasztalata tovább folytatódott. Mivel azonban ennek a felosztottságnak nincs semmilyen oka, így egyértelmű, hogy még most is csak a tudat fénye ragyog mindenben.
-- Sem éber, sem álom, sem mélyalvás tudat nem létezik. A Teremtés kezdetétől fogva Brahman (a Teljesség) ragyog mindenhol. Brahman pedig saját testeként tekint erre a Világegyetemre, amit tehát a világként ismerünk, nem különbözik Brahmantól.
-- Ráma szól: Ó jaj, mily hosszú ideje bolyongunk ebben a végtelen térben anélkül, hogy felismertük volna lényegét. Teljesen felébredve és megvilágosodva azonban a világlátvány káprázata nyomban szertefoszlik. S ekkor nyomban felismerjük az igazságot, miszerint a világ sohasem létezett, és soha nem is fog ezután sem. Minden mi van, a végtelenként létező tiszta tudat és béke, semmi más.
-- Minden, mit tapasztalunk, valójában a legfelsőbb tudat, amit csak természete helytelen felfogása miatt észlelünk a létezés láncolatként. A legfelsőbb lét az, melyet az „Ez más”, „Ekképpen ragyog”, „Ezek a világok” és „Ezek a hegyek” kijelentések tárgyaként észlelünk.
-- A teremtés kezdetekor, az élet elkezdésekor a túlvilágon, illetve az álom megjelenésekor csak a tudat válik önmaga tárgyává, hisz nincs más, mi jelen lenne. Az ehhez hasonló képzetek megjelenését, „Most a mennyben vagy a pokolban vagyok” az egyén valósnak érzékeli.
-- Valójában azonban sem a látó, sem a tárgy, sem a teremtés, sem a világ, sőt még a tudat sem létezik; az éber, az álom és a mélyalvás tudat egyáltalán nem létezik. A létezni vélt dolgok sem léteznek. Ha felkutatjuk a „Miként vált eme valótlan káprázat valósággá” kérdés mélységét, rájövünk, hogy a kérdésnek semmi értelme, hisz a káprázat vagy illúzió nem lehet valós. A megtéveszthetetlen tudatban ugyanis nem jelentkezhet semmilyen káprázat. Vagyis a káprázat látszatának lényegi anyagát is a tudat alkotja.
-- A káprázat tapasztalatai a megértés hiányaként jelentkeznek, olyan, mint az álombéli halálunk megélése; mélyére hatolva a valóság természetébe a káprázat szertefoszlik. Olyan ez, mint a gyermek félelme a szellemektől, melyek csak elméjében léteznek. Vizsgálódás hiányában az efféle képzetek mélyen beleágyazódnak lényünkbe, ám ha kifürkésszük mibenlétüket, azonnal szertefoszlanak.
-- A kérdés tehát, hogy „A valótlan miként vált valóssá?”, teljességgel értelmetlen; értelme csak a valóságra, s nem a valótlanra vonatkozó vizsgálódásnak van. Mindaz, mit kutatva nem észlelünk, valótlan; ha mégis valósnak érzékeljük, akkor káprázattal van dolgunk. Ha egy adott dolgot a kellő mélységű vizsgálódás után sem találunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valótlan, akárcsak a meddő asszony fia.
-- Ami pedig valótlan, az sohasem létezett. Éppen ezért minden, mit észlelni vélünk, nem egyéb, mint a fátyol nélküli összefüggő tudattömeg. A világként észlelt ragyogás az önmagában létező legfelsőbb lét semmi más. Nincs se fény, se sötétség.
-- A kezdet és vég nélküli valóság, melyet sem az istenek, sem a bölcsek nem ismernek. Egyedül ennek a fénye ragyog: mi hát a „világ” és mi a „tárgy”. Egyszer is mindenkorra vessünk véget az egységre és a különbözőségre vonatkozó értelmetlen okoskodásoknak. A kezdetekkor létező béke változatlan. A teremtés ugyanúgy létezik Brahmanban, a végtelen tudatban, mint a térben a távolság.
-- Amikor megjelenik a lélekben ez a felismerés, a létezés-láncolatként ismert szörnyeteg végleg megpihen, még akkor is, ha látszólag tovább is létezik. A tudatlanság napjának lenyugvásával, a szenvedés forrósága és a létláncolat valóságába vetett meggyőződés is nyugovóra tér. A tudatlanságtól megszabadulva az igazság ismerője a születés, halál és öregkor mintázatának részeként a legkülönfélébb cselekvéseket végezve tovább létezik, noha igazából már nincs jelen.
-- Nem létezik sem a tudatlanság, sem a káprázat, sem a szenvedés, sem az öröm. A tudás és a tudatlanság, a boldogság és a fájdalom Brahman, semmi más. A tudás fényében mindenben felismerszik Brahman; a tudatlanságban pedig nincs semmi, amit nem-Brahmanként azonosíthatnánk.
-- Megvilágosodtam, s ezzel egyidőben minden értelmetlen gondolatom elszállt. Békét és nyugalmat találtam. Minden vagyok, a világot pedig tiszta ürességként érzékelem. A megvilágosodás előtt Brahmant öntudatlanságként éltem, ugyanezt a Brahmant most, mint öntudatot tapasztalom. Legyen az tudás vagy tudatlanság, ismert vagy ismeretlen, örökké csak Brahman létezik. Olyan, mint az égbolt, mely egy, s mégis üres, osztatlan ám mégis kék.
-- Én vagyok a nírvána. Minden kétségem elszállt. Szabad vagyok. Boldogsággal telve, vagyok, aki vagyok, akár a végtelen. Minden, s a békében honoló semmi vagyok, örökkön-örökké. Mindent elértem mi elérhető. A tárgy tapasztalásával felhagytam. Elértem hát az igazi megvilágosodást, s innen nincs többé vissza út.
-- A megvilágosodott értelem a maga valóságában tapasztal mindent, úgy, ahogy van. A végtelen tudatban folyamatosan bukkannak fel és tűnnek el a világegyetemek. Néhányat közülük megtapasztal valaki, míg másokat nem. Ki mondhatná hát meg pontosan a számukat. A szervek és a szervezet közötti megkülönböztetés csak szóbeli és önkényes: ugyanez igaz Brahmanra és a Teremtésre is. Közülük csak Brahman létezik, a másik nem. Erre ráébredve megszűnik minden vágyakozás, és a végső béke honába lépünk.
-- Az ilyen megvilágosodás nem érhető el az értelemmel, sem az értelem nélkül. A megvilágosodás nem lehet tudatos önmagáról, hisz nem tárgya a tudatosságnak!
-- A felébredés vagy megvilágosodás önmagától következik be, akárcsak a nap ragyogása délben. A felébredt egyénben a vágyak megszűnnek és a nírvána anélkül jelenik meg benne, hogy vágyna rá. Folyamatosan a meditáció állapotában honol, s állandóan megalapozott saját valódi természetében, aminek köszönhetően semmit sem kér, és semmit sem utasít vissza. Olyan akár a lámpa, melynek fénye minden cselekvést megvilágít, miközben maga a lámpa egyetlen cselekvésben sem veszt rész. Az ilyen egyén él és cselekszik, ám eközben semmit sem akar.
-- Amikor mindenben felismerszik a végtelen tudat valósága, a káprázatnak nincs többé helye. Eltűnnek a vágyak, ami tovább fokozza a felébredést és a megvilágosodást, ez utóbbi pedig még inkább csökkenti vágyakozásainkat. A megvilágosodás jele: a belső vágyak megszűnése. Ha ez utóbbi nincs jelen, akkor a megvilágosodás még nem érkezett el, s helyette csak tudálékosság van, ami nem egyéb, mint tudatlanság.
-- A tökéletes megvilágosodásból eredő teljes vágytalanság maga a felszabadulás. Ezt elérve minden szomorúság, fájdalom és szenvedés véget ér, noha az egyén tovább él. Az önvalóban időzőnek csak az önvaló nyújt boldogságot, annak, kiben minden vágy megszűnt, és az én-érzet is elhalt, az élet maga lesz az akaratok nélküli tökéletes tisztaság.
-- Vaszistha szól: Gratulálok Ó Ráma, elérted a megvilágosodást. Szavaid a megvilágosodás erejével átitatottak. A valótlanság azonnal eltűnik, ha nem gondolunk vagy figyelünk rá. Ez a végső béke és nyugalom, melyet élsz, tudd, ez a felszabadulás és a végső igazság. Az állapot melyben a megvilágosodott létezik, miközben élni látszik, olyan, mint a szikla belseje, függetlenül attól, hogy magányosan pihen, vagy különféle cselekvéseket végez. Mi mindannyian ebben az állapotban élünk, Ó Ráma, noha eközben szerteágazó feladatokat és munkákat végzünk. Most már te is ebben az állapotban létezel, menj hát és tett a dolgod. Először azonban mond el nekem, miként ébredtél rá, hogy ez a világ, noha valóságosnak látszik, igazából nem is létezik?
-- Ráma szól: Ezt a világot már a kezdetekkor sem teremtette senki. Miként létezhetne akkor most? Nincs semmilyen oka, mely létét előidézhetné, ok nélkül pedig nincs okozat. A változás az adott állapot eltűnését és egy újabb állapot megjelenést jelenti. A változatlan valóságra azonban ez nem igaz. Ha a valóságot Brahmanban létező káprázat-tapasztalatnak tételezzük fel, akkor nem is lehet más, mint káprázat. Álmunkban egy másodperc egy egész életnek tűnik: ugyanez igaz a világlátványra is, ahol az idő múlását a Nap és a Hold mozgásából észleljük. A végtelen tudatban megjelenik a Teremtés képzete, a vele járó tér, idő, stb., kiegészítőkkel együtt.
-- Vagy tekintsük az egészet valósnak. Nos, akkor a valótlan miként tűnhet létezőnek. Vagy az is lehet, hogy nincs sem valótlan, sem valós. Ami van, az van. Minden létező oly áttetsző akár az égbolt, teljes akár a szikla közepe és csendes, nyugodt mint egy kődarab. Ilyen a Teremetés is. A Teremtés a végtelen tudatban létezik, mely minden gondolat és képzet valósága is egyben, ezek együtt alkotják a finomtestet, ami tehát ugyancsak a tudat, semmi egyéb. A „testben” megjelenő tiszta észlelést vagy éberséget érzékeljük Teremtésként, vagyis a Teremtés Brahman maga.
-- Vaszistha szól: Miért ne tételezhetnénk fel azt, hogy ugyanúgy, ahogy a mag tekinthető a csíra okának, a Teremtésnek is Brahman az oka?
-- Ráma szól: A magban látható csírát nem csírának látjuk, hanem magnak, vagyis a csíra is mag. Ehhez hasonlóan, a Brahmanban létező világ is csak Brahman, s nem pedig a világ, Brahman pedig nem változó. Mivel Brahman változatlan és alak nélküli, ezért nem fogadható el az a nézet, miszerint a világ Brahmanból ered, hisz a világ változó és formákkal teli.
-- Az az elképzelés, miszerint a világ olyan, akár egy álombéli történés, mely valami módon anyaggá lett, szintén elfogadhatatlan, hisz az álmot önmagán belül tapasztaljuk. Az éber és az álomvilág két különálló sík, az álombéli oroszlánt, lehetetlen az éber tudat puskájával lelőni. Vagyis a Teremtést nem tekinthetjük álomból keletkezőnek sem. Az álom tárgyai a tudatunk formái, ehhez hasonlóan az éber tudat tapasztalatainak tárgyai is a határtalan tudat formái.
-- Ó Mesterem, teljesen tiszta most már előttem, hogy az önvaló ismerete túl van a szavak bűvöletes valóságán. A kérdés akkor viszont az, miként valósítható meg ez az állapot a szentiratok ellentmondó tanításain keresztül. Ha a szentiratok nem segíthetnek az önvaló megismerésében, akkor mi céllal íródtak, mi a hasznuk. Kérlek, mond hát el, vajon az önvaló ismerete követi-e, és összhangban van-e a Tanítók utasításaival, illetve a szentiratok tanulmányozásával.
-- Vaszistha szól: Teljesen igazad van, Ó Ráma, hisz a szentiratok tanulmányozása nem tekinthető az önvaló megismerése okának. A szentiratok különféle kijelentésekkel vannak tele, míg a legfelső lét leírhatatlan. A kérdésedre válaszolva azonban elmesélem most neked, hogy az önvaló ismerete miként került kapcsolatba a szentiratok tanulmányozásával.
-- Egy bizonyos falu lakóit folyamatos szerencsétlenségek sújtották már egy jó ideje. A szörnyűségek és szegénység közepette minden eszközt megragadtak, hogy mindennapi betevőjüket megkeressék. Ezért aztán elhatározták, hogy a közeli erdőben összegyűjtik az elszáradt fadarabokat, s az árából fedezik majd élelmüket.
-- Így éltek hát ezután nap, mint nap. A fagyűjtés közepette sok értékes drágakövet is találtak, melyek hol rejtve, hol szabadon hevertek. Voltak tehát a faluban olyanok, akik köveket, mások szantálfát, megint mások pedig gyümölcsöket, de olyanok is, akik továbbra is csak értéktelen tűzifát találtak. Akik szerencsések voltak, és drágakövekre bukkantak, azonnal megszabadultak a szegénység gyötrelmeitől.
-- A keresgélés és fagyűjtögetés közben egy nap rátaláltak a Bölcsek Kövére, arra a csodatévő kőre, mely minden vágyat beteljesít. A kő segítségével mindent megkaptak, amire a falu lakóinak szüksége volt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Tűzifáért indultak az elején, s végül a Bölcsek Kövére bukkantak.
-- A mesében szereplő falu lakói, a Földön élő embereket példázza. Az emberiség a tudatlanság legnagyobb szegénységétől és az ebből eredő nyomorúságától szenved. A mesében szereplő erdő a Tanítót és a szentiratokat példázza. A falu lakói a szükségleteik kielégítése miatt mentek az erdőbe, s ugyan ezen okból fordul az ember Tanítójához, illetve a szentiratokhoz is. A Tanító és a szentirat utasításait követve azonban egy bizonyos idő elteltével az ember értékes dolgokra bukkan. Noha tűzifáért indultak, végül a Bölcsek Kövével tértek vissza a falu lakói is.
-- Ugyanígy, a vágyai kielégítéséért szentiratot tanulmányozó ember végül magát az Örök igazságot találja meg. Néhány embert a kételkedés vagy a kíváncsiság. Mit nyerhetek a szentirat tanulmányozásával, késztet a szentirat kézbe vételére; mások azzal a céllal tanulmányozzák, hátha megtalálják a gazdagság és a boldogság forrását; megint másokat más célok vezérelnek.
-- S ugyanúgy, ahogy a fát gyűjtögető emberek is végül rátaláltak a Bölcsek Kövére, a szentirat tanulmányozói is idővel rábukkannak a Végső Igazságra. Ezen cselekedetük közepette minden ember a szentek viselkedését követi, akik mindent az emberiség jólétéért tesznek. Az emberek pedig azt látják, hogy minden szent csakis a legfelső szellemi érték elnyerése miatt tanulmányozza a szentiratokat. Ezért hát ők is ezt teszik.
-- S ahogyan a falu lakói esetében láttuk, ahol egyesek szantálfát stb. találtak az erdőben, ugyanígy a szentirat tanulmányozói közül is egyesek boldogságot találnak, mások pénzt, megint mások pedig a helyes cselekvés szabályait. A szentiratok csak ezzel a három értékkel foglalkoznak, a leírhatatlan Brahmannal nem, éppen ezért nincs olyan szentirat, melyben erről olvashatnál.
-- A végső igazság közvetlen megtapasztalását nem érhetjük el sem a szentiratok tanulmányozásával, sem a Tanító utasításainak hallgatásával, sem adakozással, sőt Isten imádatával sem. Ez a valóság ugyanis túl van ezeken. Elmondom azonban most neked, hogy ezek az eszközök, noha nem vezetnek el az önvaló felismeréséhez, miként váltak az önvaló megtapasztalását célzó formulákká.
-- A szentirat tanulmányozása és utasításai követésével az elme áttetszővé válik; s amikor ez megvalósul, a végső igazság, anélkül, hogy akarnánk, felragyog bennünk. A szentiratok a tudatlanság szattvikus vagy tiszta részét taglalják, ami az elme tisztaságához vezet. Ez a tisztaság pedig elpusztítja a tudatlanság tamaszikus vagy homályos részét.
-- Az égbolton felbukkanó Nap, anélkül, hogy különösebben akarná, mégis vissza tükröződik az óceán felszínén. Ehhez hasonlóan, a kereső és a szentirat találkozásakor az igazság idővel visszatükröződik a keresőben. A sárral játszó gyerek még több sarat véve kezébe összedörzsöli tenyerét, mely lehullva megtisztítja a kezét. A szentirat is ekképp tisztítja meg az elmét, mely így képes visszatükrözni az igazságot.
-- Az ég telítve van fénnyel, amit azonban csak akkor láthatunk meg, ha valamin visszaverődik. Ugyanígy, amikor a szentirat találkozik a keresővel, az eredmény megvilágosodást vált ki. Az örök igazság tehát csak úgy ismerhető fel, ha a Tanító szavait követve mélyen elmerülünk a szentiratok igazi jelentésének felismerésében, ha sok időt töltünk felébredt egyének társaságában (szatszánga), valamint önfegyelmet gyakorlunk és az elmét természetesen lecsendesítjük.
-- Még egyszer elismétlem neked a legfontosabb tudnivalót, Ó Ráma, kérlek, hallgasd hát figyelemmel, hisz az igazság folyamatos ismétlésétől még a legbutább ember is megvilágosodhat. A csend kiegyensúlyozott állapotában időzve élj a világban, és meglásd ez az állapot a legnagyobb áldással és vigasszal ajándékoz majd meg.
-- Ez a legnagyobb gazdagság mivel rendelkezhetsz, és jó szerencsét is ettől remélhetsz. Az egyensúly segíti a tisztaság növekedését benned, amit minden más erény természeténél fogva követni fog majd. A világ összes áldása és vagyona semmit sem ér a belső egyensúlyhoz képest. Kevesen vannak olyanok, kik ebben az egyensúlyban élik életüket, akik mindenkire barátként tekintetnek.
-- A kiegyensúlyozottság állapotában a szomorúság boldogság, a halál pedig új élet. Kifejezhetetlen nagysággal bír az, ki mentes a diadalmámortól és a búskomorságtól, aki természetesen teszi a dolgát, akkor és azzal, amivel épp szükséges, aki mindent annak lát, ami. A barátok, a rokonok, az ellenséges és a királyok tökéletesen megbíznak abban, ki természetesen él.
-- Természetesen élve, az ember, még ha mérges is, akkor sem bánt meg senkit. Az emberek megtapsolják azért, amit tesz, azt eszik, amit ő, még akkor is, ha legyőz vagy megfedd épp valakit, hisz közben megőrzi belső egyensúlyát. Megtapsolják mindenért, amit most, vagy a régmúltban tett, akár jó akár rossz volt az, mit elkövetett.
-- A belső béke egyensúlyában megalapozott ember nem tapasztal kétségbeesést, sem akkor, ha nagy boldogság, sem akkor, ha nagy szerencsétlenség éri.
-- Még az istenek is meghajolnak az előtt, aki a tökéletes belső béke állapotába jutott. Éppen ezért örökre őrizd meg azt, amit most elértél, Ó Ráma, és gondolkodás nélkül tedd a dolgod, bármilyen helyzetbe sodor is az élet, hisz az élet nem más, mint a Teljesség (Brahman).
-- Óm, béke, béke..