Parapszichológia, a rejtélyek világa - Paulinyi Tamás

Az okkult illetve ezoterikus szóhasználatban az asztrális megnevezés általánosan használt fogalom, a fizikai valóságon túli olyan „finomanyagi” létezőkre értik, amik egyszersmint jelentenek tudati dimenziókat – itt az érzelmi és vágyvilágok dominálnak –, másrészről ez az a szféra, ahová a hagyományok szerint álmunkban, a halál első stációiban és a tudatos, vagy spontán testelhagyás állapotában tartózkodunk. Az asztráltest az ezoterikus felfogás szerint fizikai testünkkel párhuzamosan létezik, azt részint áthatja, részben attól elszakadni is képes. Erre alapul az Asztrálutazás elmélete is ami a parapszichológiából és a halálközeli élményekből ismert testelhagyással vethető össze. Ezekben az esetekben tudatosságunk a testi létünktől ekszakad – mintegy kivetül belőle, egyszersmint képesen a fizikai valóság szemlélésére, és „más világokban” való utazásra is. A testenkívüli élmények legmeggyőzőbb esetei a halálközeli élményekből imeretek, amikor a klinikai halál állapotában – a testi funkciók átmeneti szünetelésében – az átélők kívülről látják a testüket, a fizikai környezetüket, távoli helyekre látogatnak, beleértve a „túlvilág” titokzatos világát is. Ezeknek a megfigyeléseknek az úttörője R. A. Moody volt, őt e téren számos elismert kutató követte. A testenkívüli élményt vagyis az „asztrálutazás” lehetőségét – több kevesebb sikerrel – parapszichológiai laboratóriumokban is vizsgálták, illetve a testelhagyással számos ezoterikus könyv is foglalkozik, közülük – a téma iránt bővebben érdeklődőknek – leginkább Robert Monroe írásait tudom ajánlani.

A aura- és csakraelméletek szerint testünket hagymahéjszerűen burkolják az aura rétegei, amelyek a testtől távolodva egyre kevésbé „fizikálisak”, egyre kevesebb „anyagi és finomanyagi” összetevőt tartalmaznak, így a külső rétegek már szinte pusztán „információból” állnak. Az aura feladatát a hagyományok a test és a „kozmikus energiák” közötti kapcsolattartásban látják, illetve a kommunikációban is szerepet tulajdonítanak neki. A természetgyógyászati kezelések ezeknek az aurarétegeknek és a csakráknak (erőközpontok) a működését befolyásolják, az „energetikai viszonyok” harmonizálásával, beállításával. Jellemző módszer a bioenergia átadása, amit a gyógyítók vagy saját energiájukkal vagy a kozmikus energiával tudnak véghezvinni. Az aura állapotát általában radiesztéziai eszközökkel mérik fel, bár vannak olyan gyógyítók, akik például az aurát „látják” vagy más módon „érzékelni” tudják. Az aura fotózásának ennél láthatóbb és elgondolkodtatóbb eredményei születtek. Az ún. Kirlián módszerrel vagyis – például egy falevelet – nagyfrekvenciás térben fotózva a levél kontúrjai körül ún. koronakisülés figyelhető meg. Bár ez az auraszerű fényjelenség sokak számára már bizonyítéknak tűnik, valójában a valódi rejtélyt nem ez jelenti. Ha ugyanis a felvételt úgy ismétlik meg, hogy előtte a levél egy – akár komolyabb – részét eltávolítják, a nem túl nagy időbeli különbséggel készített újabb felvételen a levél eredeti kontúrját rajzolják ki a koronakisülés fénysugarai. Mindez azt sejteti, hogy a levél körül – így valószínűleg minden élő körül is – valóban létezik valamilyen lassabbban lebomló információs hatás, ami a felvételt befolyásolja. A néhai Szovjetunióban állítólag készültek olyan felvételek is, amelyeken az élőlények körüli aura egyfajta óriási szappanbuborékként vált láthatóvá, illetve a pszichikai változásokat követő bőrellenállásméréssel kombináltan más – közvetett jellegű – aurafotózási eljárásokkal is találkozhatunk.

A Buddhista Bardo – főképp a túlvilág és a reinkarnáció kapcsán – gyakran felmerülő fogalom, gyakorta azonban tévesen csak a fizikai életek, illetve inkarnációk közötti úgynevezett „köztes” léttel azonosítják. Ugyanúgy az élet is Bardo, mint a megszületés és a halál közötti változások összessége. A Bardo egyszerűbb értelmezésben az a tudatállapot, amiben az ember éppen tartózkodik, így az érzelmi és a szellemi állapotoknak is megannyi Bardo-ja lehet (akár a harag Bardo-járól is beszélhetünk), amik mind a tudatosulási pillanatok változásait jelentik. A tibetiek a Bardo-t (mint tudat, illetve létállapotot) hat nagy csoportba sorolják, amit a halál előtti és utáni három Bardo-ként írnak le. A buddhista tudat- és létszemlélet szerint az Én-személyiség illúziójától való megszabadulás jelenti a bölcsesség lényegét, ugyanis az ilyen összetett dolgok csak a szüntelen átalakulás állapotában képesek létezni. Külső és belső világunk a létből felbukkanó dharmákból (lételemekből) áll, amik újabb dharmákat váltanak ki látszólagos stabilitást eredményezve. Ezekből a cserélődő lételemekből áll testünk, lelkünk és Én-központú személyiségünk is. A buddhizmus létünket, szenvedéseinket és újjászületéseinket alapvetően a vágyainkhoz való ragaszkodás eredményének tekinti. A Bardo-val és pl. a buddhista halálfelfogással komoly analógiákat mutatnak a pár évtizede kutatott halálközeli élmények (HKÉ) és azok tanulságai (lásd pl. Moody könyveit). A tudat pszi-dimenzióit kutató parapszichológia a testetlen tudatműködéseket, a pszi képességek tér-idő független jellemzői alapján logikailag is elképzelhetővé teszi.

A Bioenergia fogalma mind az ősi keleti gyógyászatban (aura és csakraelméletek: lásd az előző számban), mind a mai természetgyógyászatban általánosan használt. A Bioenergia a feltevések szerint olyan – fizikailag nem, vagy csak közvetve mérhető – áramlásokat jelent a testben és a test körül, aminek elakadása vagy pangása szervi betegségekhez vezet, továbbá kommunikációnkban is szerepet játszik. A Bioenergia a természetgyógyászok szerint mindemellett átadható, amiben a gyógyító a saját energiáit vagy az ún. Kozmikus energiát egyaránt használhatja. A radiesztéziai eszközökön túl (inga, pálca stb.) műszeres mérhetősége egyenlőre vitatott, bár sokan idekapcsolnak bizonyos fotózási eljárásokat, illetve valószínű, hogy az Egely György féle hazai vitalitásmérő működése is a Bioenergia területéhez sorolható. A Bioenergia szinonímáihoz tartozik a távolkeleti Chi vagy Khí megnevezés is, amit mind bizonyos harcművészeti ágazatokban, mind bizonyos energetikai gyakorlatokban alapvető elemként kezelnek (pl. Chi Kung és Thai Chi). Tudományosan behatóbban kutatott és hatásában sok területen a Bioenergiához hasonló az ún. BioPK (BioPszichoKinézis), ami a pszi képességek egyik válfaja. A PszichoKinézis (PK) gyűjtőfogalmába tartozó BioPK, a tudati elvárások biológiai rendszerekre gyakorolt – ismeretlen fizikájú – hatását jelenti, amit különféle kísérletekkel bizonyítottak. Sikerrel befolyásolták sejttenyészetek növekedését, vérplazmaminták állapotát, illetve kísérleti állatok gyógyulását is, ami az emberekkel végzett kísérletekhez képest azért lényeges, mert a placebóhatás itt kizárható. A BioPK a megfigyelések szerint távolságtól függetlenül is működik, ami egyébként a legtöbb pszi képességgel azonos tulajdonság. Valószínű, hogy a Bioenergetikai kezelések egy részében a BioPK mechanizmusa is automatikusan közreműködik.

Az angol Channeling szó jelentése nehezen magyarítható, ezért a hazai ezoterikus körök is az eredeti formájában használják, ugyanakkor pedig meglehetősen tág értelmezésben is. A channel: „csatorna” szógyök itt nyilvánvalóan a rádiózásból ismert jelentést hordozza, a fogalom ugyanis egy paranormális információáramlásra utal az emberi tudat és más tudati szférák között. A Channeling jelenséget mégsem azonosíthatjuk minden tekintetben a médiumi kapcsolatokkal, illetve az érzékszerveken túli észlelésekkel (ESP), ugyanis a médiumi kapcsolat elsősorban a „holtak lelke” és az élők közötti, a klasszikus ESP pedig az élő és élő közötti paranormális információcserét jelenti. A Channeling esetében a kapcsolat az előzőeken túlmutatva az emberi tudat és más „szellemi létsíkok” illetve „tudati dimenziók” között jön létre, ami inkább az elmúlt évezredek vallásos istenélményeivel vethető össze, modernebb szóhasználattal és felfogásban élve. Az ún. „szellemi vezetők”, „testetlen entitások” és más „magasabb rendű tudati létezők” irányából érkező útmutatásokat és tanításokat az ezotériában a prófétizmussal is összekötik, ezeknek a meggyőződéseknek az alapja pedig az, hogy az emberi tudatosság és erkölcs evolúciójában „más világoknak” is komoly szerepe van. Óvatosabb megközelítésben a Channeling jelenség C. G. Jung kollektív tudattalanjával, illetve a parapszichológia magasabb tér-idő dimenziójú tudattalan pszichikai kollektívumával vethető össze, amelyekben a múlt, a jelen és a jövő egyetlen egységet alkot, hatásaiban nem zárva ki más tudatformák jelenlétét sem.

Csí, chí, kí; a fogalom különböző kifejezésekkel, de azonos tartalommal évezredek óta ugyanazt jelenti az ezotéria és a távolkeleti természetgyógyászat nómenklatúrájában, vagyis azt a láthatatlanul áramló életenergiát, ami a legkülönfélébb módokon tud megnyilvánulni az emberi létben. E szerint a felfogás szerint többek között ez az energiaáramlás határozza meg egészségünket, erőnlétünket, szexualitásunkat, sőt kommunikációs viszonyainkat, ennek szabályozásához pedig eszközt többek között szellemi útként például a jóga, a természetgyógyászat területén pedig az akupunktúra, a bioenergetikai és más kezelések nyújtanak (lásd még a Pszi lexikont az Elixír májusi és júniusi számában is).

A Csoda léte mindig is a misztikus, a vallásos és az ezoterikus felfogás egyik középponti eleme volt, amit a fizikai valóságon túlmutató transzcendens lét, illetve a természetfeletti bizonyítékaként kezeltek. A Csoda mindenkori feltétele volt (ma is az), hogy az aktuális fizikai ismeretek szerint ne legyen magyarázható, ebben a mai parapszichológia definíciójával is egybevág. A vallások hitének pilléreiként is tartják számon a próféták és a szentek csodáit, elég ha itt a bibliai lejegyzésekre gondolunk. Tágabb értelemben tehát a samanizmustól kezdve a mágia és hermetika prakszisain keresztül a mai parafenomének képességéig terjedően, minden olyan megnyilvánulást csodának tekinthetünk, amik a tudományos okságba beilleszthetetlenek. Sajátosan új megvilágításba helyezi a csodák többségét a fentebb említett pszi kutatás számtalan megfigyelése, aminek tanulságai szerint az emberi tudatműködések sokkal közvetlenebb kapcsolatban állnak a valóság megnyilvánulásaival, mint ami fizikai szinten magyarázható. Bár sok filozófiai nézettel szembenáll, de nem kizárt az sem, hogy a természetfeletti jelenségek az emberi megismerés kiteljesedésének eredményeként idővel a tudományos okság szintjén is magyarázhatóvá válnak.

A természeti népek mitológiájában szereplő démon korábban az isteni erejű, de az isteninél alacsonyabb rendű lények neve volt, az elmúlt évszázadokban azonban a gonosz, illetve az ártó szellemek szinonímája is lett. Ezzel együtt vált a démoni fogalma a káros ösztönök és szenvedélyek jelzőjévé, ami a démoni megszállottság sajátos elképzelését vagy valóságát is érthetőbbé teszi. A misztikus, ezoterikus felfogásban ugyanis általánosan elterjedt meggyőződés az, hogy az emberi lélek (szellem, tudat) egyfajta nyitott rendszer, amit a különböző testetlen entitások megszállni képesek. A démoni megszállottság állapotában a megszállt ember nem a maga ura, gondolatait, cselekedeteit a megszálló démon uralja, az illető életének befolyásolásával, irányításával elégítve ki szenvedélyeit. Ehhez persze az emberi lélek védtelensége vagy hajlama is szükséges, amit a „démoni erők” számára az eleve meglévő szenvedélyek és lelki gyengeségek biztosíthatnak. Ezeknek az állapotoknak a megszüntetéséhez majd minden korban és kultúrában különböző tisztító, purgáló szertartást alkalmaztak, - szellem-, ördög-, illetve démonűzés. A jelenség – bár más alapértelmezésben – pszichológiai és parapszichológiai szinten is leírható. Pszichológiai analógiaként idetartozhatnak a skizofrénia, vagy a többszörös személyiség esetei, ahol egyrészt a betegek külsőnek tűnő belső hangokat, utasításokat és kényszereket tapasztalnak, másrészt különböző személyiségek válthatják egymást bennük alapvetően más és más tulajdonságokat mutatva. A pszi kutatások eredményei a fentebbieket merőben új megvilágításba helyezve, felvetik a lehetőségét annak, hogy tudati szándékok ilyen szinteken is hathatnak egymásra (pl. telepátia), valamint elképzelhetővé teszik, hogy a kollektív tudati rendszerekben az általunk ismert tér időn túli entitások is létezhetnek, amelyek a testben élő tudatra szintén hatást gyakorolhatnak.

Ennek az ezotériában is gyakran felbukkanó német eredetű kifejezésnek a jelentése eredetileg alakmás, vagy hasonmás, pontosabban – a klasszikus pszichológiai értelmezés szerint – egy élő személynek hallucinációs állapotban látni vélt második alakja. Az ezoterikus, illetve a populáris parapszichológia ugyanakkor a doppelgänger alatt valós – spontán, vagy szándékolt – megkettőződést ért, vagyis azt, hogy egy ember egyszerre valóban két helyen lehet, bár a „másodpéldányt” esetenként „nem anyagi kivetülésként” is értelmezik. A jelenséggel kapcsolatosan a tudományos pszi kutatásnak az anekdotikus beszámolókon túl, hiteles megfigyelései nincsenek.

A mai New Age-s és ezoterikus szubkultúrában gyakran használt kifejezés arra utal, hogy minden embernek egyidejűen létezik egy olyan lélektársa, akivel metafizikai értelemben teljes, harmónikus egységet alkot, bár ez a találkozás a valóságban ritkán realizálódik. Sok nézet szerint, a duálpárok távolból is kiegészítik egymást, egy nagyobb, számunkra láthatatlan tudati szférában alkotva meg sajátos egészüket. A férfi-nő kettős ősegységének (androgün), kettéválasztásának és egymásratalásának a felbukkanása a legősibb mitológiákban is megfigyelhető, bár ezek a mitikus képek általánosak a nemek tekintetében, míg a duálpár adott személyek egymásrahangoltságát jelenti. Egyes ezoterikus elképzelések szerint egy-egy embernek több lélektársa is lehet, továbbá nem feltétlenül szükséges hozzá a testi forma sem. A kérdéskörrel tudományos kutatás nem foglalkozik.

Az ESP a parapszichológia legalaposabban és legrégebben vizsgált területe, a megnevezés az extra szenzoriális percepció rövidítése, ami nagyjából érzékszerveken túli észlelésnek fordítható. Ebbe a csoportba sorolhatók azok a tudati észleletek, amelyeket nem az ismert fizikai hordozók, illetve nem az ismert érzékszervek közvetítenek, így a telepátia, a clairvoyance és a prekogníció. A telepátia mint a legismertebb és legelfogadottabb pszi, illetve ESP jelenség, két élőlény közötti olyan információkapcsolatot jelöl, amely nem érzékszervi úton jön létre. A képesség magyar megfelelője leginkább a gondolatátvitel lehetne. A clairvoyance kifejezés, amit a szó szerinti tisztánlátás helyett leginkább távérzékelésnek fordíthatunk, a tudatnak azt a képességét jelöli, ami a tárgyi környezet eseményeinek észleletét jelenti, nyilván az ismert érzékszervek közreműködése nélkül. Az ESP harmadik nagy csoportja a prekogníció, magyarosan jövőérzékelés, ami olyan jövőbeni események állapotok észleletét jelenti, amelyek a jelen állapotából logikai úton kikövetkeztethetetlenek. Az ESP képességeket általánosan jellemzi, hogy észleleti, passzív jellegűek, nem függnek az általunk ismert tér-idő korlátoktól, működésük ha alapszinten is, de kísérletileg mindenkinél kimutatható, illetve az, hogy ezek a tudati készségek jórészt a tudattalan területéhez tartoznak, vagyis ritkán tudatosodnak. Ebből adódóan ezek az észleletek inkább relaxált és módosult tudatállapotokban fogalmazódnak meg, akkor is inkább szimbolikus formában, például az álom állapotában kimutathatóan gyakoribb a felbukkanásuk. Az emberi történetírásban az ESP számtalan leírásban jelenik meg, megérzések, jövőlátó álmok, hatodik érzék stb. Ezek a képességek vélhetően a mágikus kultúrákban, a vallási és hermetikus praxisokban is komoly szerepet játszottak, főként a különleges képességekkel rendelkező embereknél, mint a „varázslók”, a jósok, a sámánok és más „beavatottak” esetében, akik részint erre alkatilag, részint pedig ezirányú tanultságuk, képzettségük miatt lehettek alkalmasabbak. A legendás esetektől eltekintve, az ESP töredékes és nehezen értelmezhető észlelettípus, vélhetően azért is, mert inkább a jobbféltekés gondolkodáshoz hasonló, vagyis szavak és fogalmak nélkül jórészt képi, szimbolikus és érzésjellegű információkat szolgáltat. Az ESP működése fizikai szinten máig ismeretlen, továbbá az agyi reprezentációira sem bukkantak rá, a hullámtermészetű és más hasonló magyarázatokat, például a jövőérzékelés ténye zárja ki, ahol az okság „megfordul”, vagyis időben „visszafelé haladó” információkról beszélhetünk, az ilyen jelenségek pedig minden eddig ismert fizikai elméletnek ellentmondanak.

Az extraszenz kifejezés elsősorban az ezotériában és a „populáris” vagyis nem szigorúan tudományos parapszichológiában honosodott meg, tág jelentésében sok területre vonatkoztathatóan. A különleges képességű emberekre értett jelzőt így egyszersmint alkalmazzák a radiesztéziában (földsugárzások észlelése, ingás-pálcás megérzési és jóstechnikák), a természetgyógyászatban (auralátás, betegségek ún. harmadik szemmel, vagy más paranormális módon való észlelése), vagy például a léleklátók és tisztánlátók esetében is (sors, karma és léleklátás), de a médiumok és szellemlátók gyakorlatában is (holt lelkek, testetlen lények észlelése stb.). Már ebből a nyilván nem teljes felsorolásból is látszik, hogy az extraszenz fogalomköre nehezen körülírható és ha esetileg egy-egy képesség tudományosan nem is igazolt, többségük elméletileg az ESP fentebb említett képességeihez sorolható.

A kifejezés eredeti értelmezésben a különleges, ritka jelenségekre, a rendkívüli képességű emberekre vonatkozik. A mai New Age-es, ezoterikus szóhasználatban a fenomén kifejezést speciálisabb tartalommal használják, többnyire a parafenomén szóösszetételben, ami a rendkívüli képességek tekintetében nyilvánvalóan a pszi képességekkel magas szinten rendelkező emberekre vonatkozik. Ilyen képességnek számít többek között a telepátia, a megérzés, a tárgyi környezetre ható ún. pszichokinetikus erő, vagy a különleges gyógyító készség. Bár természetesen a múltban is léteztek fenoménjei az említett területeknek – ide sorolhatjuk például a sámánokat, a médiumokat és a csodatevő prófétákat is –, az alaposabban vizsgált fenoméneket az újabbkori történetírásból és a XX. századi kutatásokból ismerhettük meg. A pszi kutatások hőskorában, ami a XIX. század második felére tehető, a leghíresebb és legtehetségesebb parafenomén kétséget kizáróan a skót származású amerikai férfi, D. D. Home volt, aki képes volt, akár a lábába kapaszkodó tudósokkal együtt is a levegőbe emelkedni, a fejét, vagy más testrészeit égési következmények nélkül hosszan a parázsban tartani, illetve tárgyakat lebegtetni. A közelebbi múlt híres fenoménjei közé sorolhatjuk, a kanálhajlításáról elhíresült magyar származású Uri Gellert, aki telepatikus és más képességekben is átlagon felül produkált, a szintén „fémhajlító” francia Girard-ot, vagy a kiemelkedő tárgymozgatási (pszichokinetikus) képességekkel rendelkező szovjet Nyina Kulaginát. A felsorolás nyilván nem teljes, beleértve azt is, hogy a fenomén jelzőt egy nehezen meghúzható határvonallal sokakra érthetjük a pszi területein.

Az ezotériában szűkebb értelemben használt kifejezés a halálközeli élmények (HKÉ) rendszerezett vizsgálatának nómenklatúrájából származik, ahol is a HKÉ-t megélők egyik különleges tapasztalatát jelöli. Az amerikai R. A. Moody által megkezdett kutatások ugyanis arra a felfedezésre jutottak, hogy a klinikai halál állapotában lévő, vagy más módon a halál közelébe jutott emberek különleges élményeket élnek meg, beleértve a testelhagyást, az élet filmszerű áttekintését, a találkozást a fénylénnyel és a halott rokonokkal, illetve egyfajta látogatást a túlvilági dimenziókban. A fénylény észlelése jellegzetes elem, az átélők egy erősödő fénnyel találkoznak, ami bár intenzívebb minden ismert fénynél, mégsem bántó ugyanakkor személyes jelenlét érzetét sugározza. A HKÉ-t átélők a fénylényben a tiszta szeretetet, a megértést és az elfogadást ismerik fel, világszemléletüktől és vallási hovatartozásuktól függően a fényt akár Istennel, Jézussal vagy más prófétával azonosítva. A fénylény alakja egyébként más ezoterikus felfogásokban is feltűnik, Isteni és angyali szférák lényeként, egyfajta őrző, segítő szerepkört betöltve az emberi világok felé.

A tudományos parapszichológiából ismert fogalom a későbbiekben részletezett „poltergeist” tevékenységekhez köthető, amelyekben a pszichokinetikus események, például a tárgymozgások, teleportációs és levitációs jelenségek központjában álló, a pszi jelenségeket generáló személyt jelöli. A fókuszszemélyre általában jellemző az, hogy szerepének nincsen tudatában, pszi képességei kontrollálatlanul törnek a felszínre, illetve többnyire pszichés defektusok jellemzik, amelyeknek elmúltával a jelenségek is végetérnek. A fókuszszemélyek jellemzően pubertáskorú vagy idős emberek, akik magányosan vagy terhelt szociális közegben élnek. Tágabb és mindennaposabb értelemben átmenetileg bárki fókuszszemély lehet, a pszi eszközeivel kisebb, akár alig észrevehető környezeti anomáliákat okozva a tárgyi környezetben.

A mai New Age-es szubkultúra egyik általánosan ismert elmélete szerint bolygónk a Föld, egy olyan magasan szervezett organizmusként fogható fel, amely saját homeosztatikus folyamataival szabályozza és tartja fent a bioszféra harmonikus állapotát. Ez a felfogás a Földet Gaia-nak nevezi, Gaia a görög mitológiában a Föld istennője, Uránusz felesége, az istenek és a világmindenség szülőanyja. Gaia így a Földanya mai jelképévé is vált, amit – akit – a spirituális gondolkodók bizonyos értelemben önálló tudatos lénynek is tekintenek. Ebben a James Lovelock által kidolgozott felfogásban Gaia valamiféle holisztikus kollektív vezérlőerővel rendelkezik, ami alkalmas arra, hogy a geofizikai folyamatoktól kezdve a fajok kollektív szaporodási egyensúlyán keresztül, akár az emberi technoszféra működését is befolyásolva biztosítsa a Föld, mint egyetlen hatalmas élőlény túlélését. Az elmélet egyik nagy kérdése, hogy vajon hogyan képzelhető el egy olyan „tudatossági háló”, ami ezt az egész bonyolult és összetett rendszert szabályozni képes, esetlegesen „emlékezve” és „tervezve” a múlt analóg eseményei alapján. Eltekintve az ezotéria vallásfilozófiainak nevezhető feltevéseitől, a kérdéshez valószínű magyarázatként rendelhető például László Ervin pszi-mező-, illetve Rupert Sheldrake morfogenetikus mező elmélete, amelyek szerint a létezésben történő események és megoldások egy magasabb tér-időben nyomot hagynak, ami a továbbiakban vezérlő szerepet tölthet be, az evolúciós folyamatok és viselkedési formák befolyásolásával is. A tudományos parapszichológia eredményei szintén alátámasztják a tudat olyan magasabb és kollektív kiterjedéseit, ami nem feltétlenül csak az emberi tudatosság területéhez kapcsolható. Az emberi kultúra régebbi metafizikai sejtései szintén egybecsengenek ezekkel a felfedezésekkel, elég ha csak azokra az etikailag is példamutató ősi animista, samanista felfogásokra utalunk, miszerint a világon minden élő és lelkes, egységében pedig a részek fenntartó egésze.

A gnózis a vallásfilozófiákban a bölcsebb és elmélyültebb ezotéria alapfelfogását képviselte azzal a nézetével, hogy a dolgok végső gyökeréig el lehet jutni, azt megismerve a tudatlanság szenvedéseitől meg lehet szabadulni. Lényegüket tekintve a keleti vallásfilozófiák gnosztikusnak nevezhetők, míg a nyugati vallások és filozófiák zömét inkább a kritikus és dogmatikus vonások jellemzik. A gnosztikus út a visszakövetkeztetés fontosságát hangsúlyozza, a részek egészét, magát az egységet. A kereszténység gnosztikus iratait a kanonizált vallási háttér eretnek apokrifekként kezeli, ilyen például Tamás evangéliuma is, vagy a héber vallás kabbalisztikus irányzata. A mai ezoterikus felfogásban jellemző, ám nehezen beváltható megközelítést és utat jelenthet a gnoszticizmus, ami a dolgok lényegét látva, abban a szintézist megtalálhatja.

Az indiai vallásokban az üdvözüléshez hozzásegítő szellemi vezetőt, tanítómestert nevezik így, napjaink New Age-es felfogásában ez az értelmezés kibővültebb. A guru megnevezést a legkülönfélébb spirituális irányzatok és filozófiai iskolák vezetőire is alkalmazzák, néha kisebb csoportok és szekták vezetőire is. A gurut gyakran szent embernek, vagy istenembernek is tartják, aki a régi prófétákhoz hasonlóan csodatevő képességgel is rendelkezik. Ezek a csodák, mint például Sai Baba, az ismert indiai guru időszakos anyagteleportációi, az idevágó parapszichológiai megfigyelések szerint valószínűsíthetők.

A halál utáni léttel kapcsolatos ezoterikus és parapszichológiai nézetek sokfélesége és a halálközeli élmények jelentősége valamint rendkívüli komplexitása miatt, a „H” betűs szócikk a PSZI-Lexikonban most erre az egyetlen témakörre korlátozódik. A halál utáni lét minden emberi kultúra egyik legnagyobb kérdéseként mindig is meghatározta az aktuális kor vallási-, filozófiai- és létszemléletét. A különböző hitrendszerek túlvilágképeivel a racionális gondolkodás azonban mindaddig nem tudott mit kezdeni, amíg a XIX. század közepén meg nem kezdődtek azok a tudományos igényű kutatások, amelyek elsőképp a médiumitás jelenségét vették górcső alá. Médiumnak a spiritizmus fogalmai szerint azokat a különleges képességű személyeket nevezik, akik a „túlvilág” és az evilág között tudnak közvetíteni, sokszor a kutatók számára is valóban olyan beszámolókkal szolgálva, amelyeket illetően a normál érzékelés és a logikus következtetések szerepe kizárható. Noha az „elhunytak üzeneteinek” valóságossága az élő rokonok számára általában nem vitatott, a túlvilág létét illetően a tudományos kutatásnak nem jelent bizonyítékot. A médiumi kijelentések ugyanis elméletileg megmagyarázhatók a telepátia, a távérzékelés és a megérzés képességével is, amelyek az azóta folytatott nagyszámú kísérlet szerint mindenkinél kimutathatók.

Az előző számban megjelent „H” betűs szócikk kiegészítéseként fontosnak tartom a hipnózis rövid bemutatását, ugyanis ez mind az ezotéria, mind a pszi kutatás területén fontos szerepet játszik. A hipnózist (a görög „hypnos” : alvás szóból képezték) sokáig alvásszerű állapotként értelmezték, jellemzője, hogy olyan – általában más személy által kiváltott – sajátosan módosult tudatállapotot jelöl, amelyben a hipnotizált alany tudata beszűkül és a hipnotizőr instrukciói alapján, a normálistól eltérő módon reagál. Ebben az állapotban a hipnotizált emlékei szokatlan élességgel eleveníthetők fel, adott utasításra nem érez fájdalmat, megmagyarázhatatlan testi tüneteket produkál, képes pozitív és negatív hallucinációkra – vagyis nem létező környezetet és eseményeket észlel, illetve nem észleli a valós környezetet –, ezenkívül a hipnózis, például bizonyos betegségek gyógyítására is alkalmazható. Ezt a tudományos értelemben csak kb. kétszáz éve felfedezett és vizsgált jelenséget természetesen már az emberi kultúra korai korszakaiban is ismerték és alkalmazták, elég ha itt a samanizmus monoton ingerekkel (dobszó, stb.) által kiváltott módosult tudatállapotaira gondolunk, ami a sámánt – önhipnózisának eredményeként – különleges adottságainak aktivizálására tette képessé. A hipnotikus állapot létrehozásához, máig használnak ismétlődő, monoton hang- és fényingereket, végsősoron idesorolhatók a modern elektronikus, úgynevezett fény-hang, vagy agytréner készülékek is. A hagyományokból idevonatkoztathatóan megemlíthetőek a rituális táncok – például az indiánok naptánca, vagy a szúfik kerengőtánca – és a szertartászenék, valamint a mantraénekek hatása, amit például a tibeti buddhizmus is célzottan felhasznál mentális gyakorlataiban. A hipnózis mai alkalmazása az orvoslásban és a pszichológiában terápiás célzatú, szervi és pszichés problémák esetén. A jelenség mechanizmusáról azonban mindmáig alig tudunk valamit, főként, hogy bizonyos megnyivánulásai egyértelműen a parapszichológia területére sorolhatók. Többek között ugyanis észrevették azt is, hogy az úgynevezett korregressziós terápiákban az alany nemcsak a saját gyermekkora kezdeteiig tud visszaemlékezni, de gyakran régmúlt korokban élő emberek emlékeit is át tudja élni, amit sokan a reinkarnáció bizonyítékának tekintenek. A hipnotizált ilyenkor az időben visszafelé vezetve átélheti „korábbi életeinek” eseményeit, sokszor olyan információkat szolgáltatva a kétkedőknek, amiket logikai vagy érzékszervi úton biztosan nem szerezhetett meg. Valószínű elképzelés az is, hogy ilyenkor a hipnózisban lévő alany tudata kilép az általunk ismert tér-idő korlátai közül, és a kollektív tudattalan tárházában észleli az emberi létezés felhalmozódott emlékeit. Mindez összevethető a hagyományokból ismert Akasha mező fogalmával, bár nehezíti a helyzetet, hogy az átélő gyakran a jövőben létező, úgynevezett „következő életek” élményeiről is beszámol. Mindezek alapján a hipnózist természetesen a pszi kutatásban is alkalmazzák, a hipnózis és az érzékszerveken túli észlelések (ESP) összefüggéseit Dr. Milan Ryzl, pszi kutató is sikeresen vizsgálta. A hipnózis misztikus és paranormális vonatkozásai mindenképp a tudatprioritású valóságszemlélet jelentőségére világítanak rá, vagyis arra, hogy a tudati folyamatok nemcsak a testi állapotokat befolyásolják nagymértékben, hanem tudatunk paranormális dimenzióiban is további – az emberi gondolkodás számára nehezen megközelíthető – kapukat nyitnak meg egy nagyobb tudati valóság irányaiba.

Az ezotériában és a pszi kutatásban is gyakran felbukkanó fogalom az intuíció, illetve az intuitív gondolkodás. A jelenleg elfogadott pszichológiai, ill. filozófiai definíció szerint az intuíció olyan képesség valamilyen megoldás vagy az igazság előzetes, közvetlen, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a korábban szerzett ismereteken alapul. Az intuíciót valóban egyfajta ráérzésnek, vagy megérzésnek tekinthetjük, ami a parapszichológia jelen ismeretei szerint azonban merőben másképp is értelmezhető. Ismerve az érzékszerveken túli észlelések (ESP) működését, feltételezhetjük ugyanis, hogy az intuitív felismerések nem minden esetben a már meglévő ismeretekből származnak, hanem a tudat pszi képességei a szükséges információt közvetlenül érik el. Az így értelmezett intuitív mechanizmus – mint jobbára minden pszi jelenség – túlmutat az általunk ismert tér-időn és a fizika oksági rendszerén, vagyis logikai magyarázatot jelen ismereteinkkel nemigen találhatunk rá. Az intuíció működését agyunk jobb féltekéjéhez kötik, amelyről tudni kell, hogy szemben a balagyféltekés működésekkel (szóbeli, matematikai és fogalmi gondolkodás) a valóság élményét elvonatkoztatás nélkül, teljességében ragadja meg, fogalmakat és absztrakciókat nem alkotva inkább tulajdonságokat, lényegi tartalmakat és formákat észlel. Ez a fajta észlelés és tudás sok esetben túlmutathat a balféltekés logikán, ami – már csak a szóbeli gondolkodásból adódóan is – a valóságot véges számú fogalmi készletté redukálja, annak nyilvánvaló kommunikációs előnyeivel, de másrészről korlátaival is. A két félteke természetesen egyidejűleg működik, alkattól vagy aktuális feladattól függően mutatva eltérő dominanciát. Valószínű, hogy az intuitív sejtések és késztetések alapjaiban határozzák meg tudatosságunkat és cselekvéseinket, amihez a logikus-racionális balfélteke inkább csak utólagos magyarázatokat ad. Az intuíció tehát lényeglátó, így minden kreatív folyamatban kiemelt szerephez jut, legyen az művészi alkotás vagy tudományos felfedezés. Korunkban egyébként a kétfajta gondolkodás vagy szemlélet közül a racionális, balféltekés tekinthető túlzottan is uralkodónak, így a harmonikusabb és teljesebb emberi lét igényei szerint az intuitív gondolkodást és megközelítést lenne érdemesebb nagyobb mértékben érvényesíteni.

Az ezoterikus és a misztikus felfogások zöme úgy tartja, hogy a világ anyagi szintje mellett az ideák világa is létezik, ami a platóni felfogáshoz hasonlóan azt jelenti, hogy minden egyes teremtett, keletkezett dolgot valamiféle idea előz meg, illetve minden dolognak megvan az ideák szférájában a lenyomata, kliséje. Ezt az egyértelműen idealista filozófiát részben a pszi kutatások „magasabb tudatdimenziói”, részben pedig az ún. pszi- és morfogenetikus mezőelméletek valószínűsítik tudományos szempontok szerint is. Mindezek azt sugallják, hogy egy „kozmikus emlékezetben” vagy tudati tárházban valóban léteznek elő és utóképei a formai és tárgyi megnyilvánulásoknak beleértve a fejlődési és viselkedésbeli kliséket is. A mágikus gondolkodás mindig is úgy vélte, hogy a gondolati vagy szimbológiai szinteken végzett szertartások és rítusok befolyásolják az anyagi történéseket, idesorolhatók az úgynevezett ideoprojektorok, amelyek egy adott ideát „sugároznak” a hatás létrejöttéhez, ennek szakrális példái például a tibeti buddhizmus imamalmai, tágabb értelemben pedig a természetgyógyászatban találhatunk egyéb analógiákat, elég ha itt a szimbólumokkal való gyógyításra vagy a „szellem- illetve fantomsebészetre” gondolunk.

A jóslás, mint a jövőlátás misztikus megnyilvánulása, az emberiség kezdeteitől ismert, és a mai ezoterikus életben is gyakorlatban használt emberi képességnek tekinthető. Ebben az értelmében nem a jelen helyzetből logikusan következő okozatok felismerését jelenti, hanem azt az „előrelátást”, ami a jövő közvetlen megtapasztalásából adódik. Az ősi kultúrákból minderre számtalan fennmaradt példát ismerünk, elég ha itt József biblia álmára, a görög drámák jövendöléseire, vagy a Delphoi jósda működésére gondolunk. A jóslás módszerei széles skálán mozogtak és mozognak máig is, ezek a látomások foganhatnak álomban, vagy más transzállapotban, értelmezési eszközül szolgálhatnak hozzá véletlenszerű folyamatok, mint a csontok tűzben való repedései, a kávézacc mintázata, a madarak röpte, a Jí King pálcikáinak vagy érméinek állásai, de ide sorolhatjuk akár a Tarot kártya leosztási rituáléját is. A történelemből sok híres jóst ismerünk, közülük legnépszerűbb a középkorban élt Nostradamus, aki négysoros verseiben a számára távoli jövőről is – sokak szerint pontos – leírásokat adott. A jövőbetekintés valóságát tehát évezredeken át hitte – és hiszi ma is – az emberek jelentős hányada, lényeges kérdés azonban, hogy mindez tudományosan is bizonyítottnak tekinthető-e? A kérdéskörrel a tudományos parapszichológia foglalkozik, amely a jövőérzékelést hivatalosan prekogníciónak nevezve, a jelenséget közel egy évszázada vizsgálja. Már a kutatások elején nyilvánvalóvá vált, hogy az emberek – ez bizonyos fokon mindenkinél kimutatható – képesek olyan jövőbeli történéseket és állapotokat észlelni, amelyek a jelen állapotából logikai úton kikövetkeztethetetlenek. Egyszerű kísérletekkel bizonyították, hogy a még meg nem történt események is befolyásolják gondolatainkat és cselekedeteinket, hatásukat jórészt a tudattalan területén fejtve ki. A konkrét és drámai jóslatok bekövetkezte ugyanakkor nemcsak rendkívül ritka, de magának a jövőérzékelésnek a ténye is felvet egy ún. beavatkozási paradoxont, ami azt jelenti, hogy egy előre megérzett esemény elvileg többnyire megakadályozható, így egy olyan logikai ellentmondás bukkan fel, ami a tér-időn túli tudattevékenységek oksági összefüggéseinek az általunk elképzelhetőn túli világában oldható fel. Összegezve; a jövő észlelése ténynek tekinthető, így a mindenkori emberi túlzásokat leszámítva, a jóslás hagyománybeli és ezotériában való megjelenéseiben valós, objektív működéseket tételezhetünk fel.

Ez a New Age-ben és az ezotériában is jelentős helyet foglaló gyakorlatrendszer egy olyan indiai eredetű tanra épül, amely szerint fizikai és szellemi erőfeszítésekkel az ember a testének tökéletes urává válhat, természetfeletti képességekre tehet szert és egyesülhet az istenséggel. A jóga tradícionális irányzatai mellett a mai jógautak közös jellemzője a testi erőnlét és a lelki egyensúly elérését segítő légzési és testtartási gyakorlatok fontosságának hangsúlyozása. A jóga misztikus vonatkozásai részben a mai orvostan és pszichofizika szerint, részben pedig a pszi kutatás eredményeivel magyarázhatók, ugyanis a jógát magas szinten gyakorló jógik valóban különleges megnyilvánulásokra képesek. Gyakran előfordult, hogy megfelelő előkészületek után több napra eltemettették magukat, aminek túléléséhez az életfolyamatok (szívverés, légzés) drasztikus lelassítását kellett elérniük, illetve különböző sérüléseket, a test átszúrása, visszafordítható csonkolása, vérzés és maradandó károsodás nélkül éltek meg. A leírások szerint a jógagyakorlatok magas szintjén látványos pszi jelenségek is megfigyelhetők, például:. lebegés, vagy materializáció, ami a kontrollált tudattevékenységeknek a fizikai valóságra gyakorolt hatását példázza.

A karma fogalmát a mai ezoterikus szóhasználatban sokféleképpen értelmezik. Az eredetileg is összetett jelentésű kifejezés (pl. tett, cselekvés, út, következmény) lényegileg az ok és okozat univerzális törvényére utal, vagyis arra, hogy minden tett visszahat, elsősorban az okozott következményt tükrözve annak kiváltójára. Ez az oksági viszony természetesen nem az ismert fizikai közvetítések útján valósul meg, ebben az értelemben egy olyan metafizikai hatásról beszélhetünk, ami a feltételezések szerint kollektív szempontok alapján, tér-idő korlátokat nem ismerve működik. A karmatan – mint idealista hipotézis – eredendően a keleti vallásfilozófiákból vált ismertté, ugyanakkor a pszi jelenségek tanulságai alapján tudományos igényű modellekkel is megközelíthető. Ennek az alapját azok a felismerések adhatják, amelyek egyrészről a tudatműködések kollektív jellegét hangsúlyozzák, másrészről ebből a nézőpontból egy összetettebb szempontok szerint ható etikai szándék működését is elképzelhetővé teszik. A karma visszahatásai nemcsak egy élet időtartamában képzelhetők el, hanem a reinkarnációs felfogás szerint, életek sorozatain keresztül is befolyásolják a sorseseményeket, illetve az emberi találkozások lehetőségeit és kimeneteit. A karma így egy új leszületésnél a korábbi életekben felhalmozott tett-következmény halmaz aktuális állapotaként, vagyis az adott sors meghatározójaként is felfogható. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy mindez nem a büntetés és jutalmazás alapján, hanem a tanulságos megtapasztalás szempontjai által fejti ki hatását, ami végsősoron egy végtelenül türelmes pedagógiai rendszer működését sejteti. A karmikus filozófiák szerint a tapasztalások világában – a tettek következményeinek alanyi szintű megélése által is – a tanulás folyamata idővel beteljesül, a karmák felszámolásával és egyben a létforgatagba visszatérítő vágyak kioltódásával a lélek visszatér a tulajdonságok nélküli ősegység világába, a Nirvána stabilan harmonikus és időtlen állapotába. Bár a karmikusan helyes cselekvéseket az erre épülő vallási tanítások sokféleképp részletezik, egységes útmutatásként a nem ártás kap kiemelt hangsúlyt bennük, illetve az a szintén egyértelműen toleranciát, részvétet és szeretetet tükröző felfogás, amit például a buddhizmus úgy fogalmaz meg, hogy az érző lények a lehető legkevesebb szenvedéssel érjék el a kiteljesedett boldogság, illetve a megvilágosodás állapotát.

A pszi képességek különleges megnyilvánulásai közé sorolható az úgynevezett krízistelepátia jelensége, ami – az egyébként inkább tudattalan késztetésekben és intuitív sejtésekben megnyilvánuló érzékszerveken túli észlelésekkel ellentétben –, olyan pontos, filmszerű megéléseket jelent, ami különleges, krízishelyzetekben lép fel. Ilyen drámai momentum lehet például az, amikor egy anya váratlan hirtelenséggel megéli, hogy a tőle távollévő gyereke életveszélyes helyzetbe kerül, vagy más esetben egy leselkedő baleset, vagy bekövetkező katasztrófa képszerű előérzete is. Az ilyen ritka pszi észleletek elsősorban egymással szoros érzelmi kapcsolatban álló emberek között figyelhetőek meg, ennek különleges példáit jelentik az egypetéjű ikrek logikailag megmagyarázhatatlan megérzései, amelyek szintén vészhelyzetekben lépnek fel. Mivel ezek a feltételek laboratóriumi körülmények között gyakorlatilag nem állíthatók elő, ezeket a beszámolókat tudományos szempontok szerint szükségszerű fenntartással kell kezelni, ugyanakkor az általánosan ismert pszi képességek tényét alapul véve a krízistelepátia és rokonjelenségeinek létezése is valószínűnek tekinthető.

Bár a lélek fogalma az emberiséggel egyidős, a különböző vallási, metafizikai és filozófiai felfogások más és más módon értelmezték mibenlétét. Már a legősibb transzcendens hiedelemrendszerekben – pl. a samaniznusban is – úgy tartották, hogy a testben egy attól lényegileg különálló és attól elválni képes létező: a lélek él, sőt – az ókori egyiptomi vallással egyezően – egy testben sokszor nemcsak egy lelket képzeltek el. A lélek és test időleges különállásának képét példázza a samanizmus azon betegségmodellje, amelyben okként a beteg „lélekvesztését” látják, itt a lelket vagy lélekdarabkákat az ártó szellemek ragadják el, ennek visszaszerzése a sámán feladata, aki egyébként saját lelkét tudatosan képes az alsó és felső világokba küldeni, transzcendentális feladatai végrehajtásához. Általános meggyőződés, hogy a lélek a testbe a fogantatáskor költözik, azzal a születésig laza kapcsolatot tart, majd belőle a halál pillanatában távozik. A lélek megelőző és további sorsát tekintve a különböző vallásokban már különböző felfogásokkal találkozhatunk, a történeti vallások – mint például a kereszténység, vagy a mohamedán hit – a lélek halál utáni végleges elválását hirdeti, míg a ciklikus szemléletben gondolkodó vallásfilozófiák – mint a hinduizmus, vagy a buddhizmus – a léleknek csak a köztes létbe való időleges távozását tanítja. A lélekvándorlás hite szerint a lélek ugyanis újabb és újabb testekbe költözve folytatja tapasztalását az anyagi világban, sorsát, pedig a korábbi életek cselekvéseinek minősége határozza meg (bővebben lásd a „Karma” szócikket). A lélekkel kapcsolatos újkori filozófiai elképzelések szintén idealista előfeltételezésekre épülnek, így például a lélek álomállapotban történő utazásait, vagy a testelhagyás, más néven asztrálprojekció lehetőségét logikailag leginkább a parapszichológia tényei és a halálközeli élmények alapján tudjuk valószínűsíteni. Itt a lélek fogalmát a tér-időn kívüli tudat definíciója helyettesítheti, ami az ismert pszi képességek alapján valóban azt támasztja alá, hogy tudatunk – vagy annak egy része – nagyobb tér-idő kollektívumokban és időfolyamokban is létező, illetve értelmezhető.

Tárgyak, illetve emberek levitációjáról – lebegéséről – nemcsak mitológiai, vallási és ezoterikus feljegyzések maradtak ránk, de ennek lehetőségét a pszi kutatás idevágó megfigyelései is igazolják. Emberek lebegéséről a keresztény egyház is őriz leírásokat, idetartozik Copertinói Szent József esete, amikor is a középkori szerzetes vallási elragadtatásában, számos jelenlévő előtt rendszeresen a templom kupolájáig emelkedett. A levitáció leghíresebb példái a XIX. sz. második felében élt D. D. Home nevéhez köthetők, aki tudósok jelenlétében nemcsak tárgyakat tudott lebegtetni, de ő maga is – akár karosszékestől, vagy a lábába kapaszkodó emberekkel együtt több méterre képes volt elemelkedni a földtől. Mindezeket a pszi kutatásból ismert MakroPK jelensége teszi hihetőbbé, ami a tudat hatására történő tárgymozgásokat, alkalmasint azok levitációját jelenti. Ennek jól dokumentált eseteit láthatjuk a Nyina Kulaginával végzett kísérletekben, ahol az egyszerű, szovjet háziasszony kisebb tárgyakat mozgatott és lebegtetett laboratóriumi környezetben. Noha a levitáció fizikai mechanizmusa ismeretlen, mégis tényszerű lehetőség, ezen példák alapján a pedig fennmaradt történeti leírásokat is nagyobb bizalommal kezelhetjük.

A mágia szó jelentését a gondolat teremtőerejével írhatnánk le, ami az ideákat történésekben valósítja meg, ezt nem fizikailag ismert oksági viszonyokban értve. A mágia a köztudatban általában negatív, pejoratív jelentéssel bír, többnyire a rontással, a bűnös természetfölötti praktikákkal azonosítják. Valójában a mágikus világlátás gyökereit már az őskori ember transzcendens hitében fölfedezhetjük, ahol különböző rítusokat azzal a meggyőződéssel végeztek, hogy analóg módon hatnak a valóság eseményeire. Ilyen volt a sikeres vadászat előzetes eljátszása vagy más módon történő ábrázolása is – hasonló mágikus elemek a samanizmusban mindmáig föllelhetők. Az ókori-középkori időszakokban a mágikus operációknak különféle technikái és iskolái alakultak ki, melyeket összefoglalóan a hermetika is taglal. A nagy mágusok közül példaképpen a XIX. században élt Eliphas Lévit emelhetjük ki, aki egyik alapelveként tulajdonképpen az ókori Hermész Triszmegisztosz törvényét idézte, miszerint a világban semmi sem független a többi dologtól, a makrokozmosz és a mikrokozmosz (világ és ember) állapota szorosan összefügg, másrészről az akaratot mint önálló fizikai erőt feltételezte, ezenkívül ő is az analógiás elrendezések és cselekvések mágikus hatását hangsúlyozta. Aliester Crowley a XX. század egyik leghíresebb és legtöbbet vitatott erkölcsiségű mágusaként középkori és újkori mágikus rendek tanításait ötvözte jógaelemekkel és szexuálmágiás összetevőkkel, követői máig praktizálnak. A mágia tényleges hatásait bizonyos szinten a tudományos parapszichológia eredményei is valószínűsíthetik, a jóslási módszerek összevethetők a prekogníció képességével, az események befolyásolása pedig, a pszichokinézis véletleneket és tárgyi eseményeket befolyásoló hatásával. A pszi útján minden tudati momentum végsősoron a mágia öntudatlan eszközének tekinthető. Az analógiás látásmód (a hasonló hasonlót vonz elve) C. G. Jung és Wolfgang Pauli által megfogalmazott szinkronicitás-elmélettel mutat figyelemreméltó hasonlóságot.

A médium szó – spiritiszta fogalomként – a túlvilág és az evilág között közvetíteni képes személyt jelöli, akin keresztül az elhunytak lelke-szelleme az élők számára megnyilatkozhat. Bár ilyen emberekről példák a történelem kezdeteitől fennmaradtak, a médiumitás hőskorát a XIX. század második felére tehetjük. Ugyanekkor és éppen a médiumok kisérleti megfigyelésével alakultak ki a parapszichológia főbb vizsgálati területei és fogalmai. A médiumi szeánszok fő jellemzője a médium transzállapota, amelyben mintegy átadja magát a testetlen szándékoknak, pl. egy elhúnyt megidézett lelkének, ilyenkor általában a hangja és a gesztusai is drámaian megváltoznak. Ismertek kreatív médiumok is, akik írnak, festenek, zenét szereznek; az ilyen megnyilvánulásokban szintén a személytelenség, az öntudatlanság és a rendkívüli gyorsaság a meghatározó. A médiumitást legújabban a channeling fogalmával is összevetik, ami az előzőekhez hasonlóan a magasabb dimenziókból való közvetítést jelenti. A médiumitás lényegét legalaposabban talán Jane Roberts Seth-könyveiből ismerhetjük meg, az írónő, aki maga is médiumként tevékenykedett, Sethen keresztül magát a jelenségvilágot és dimenzionális szerkezetét mutatja be. A médiumi képességeket nagyban valószínűsíti a kezdetben erre épült pszi-kutatás, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudatunk az általunk ismert tér-idő dimenziókon kívül is működni képes.

Napjaink „New Age-es” világában – sok más régi transzcendens hagyományhoz hasonlóan – újra előtérbe került a sámáni hiedelemrendszer és annak praxisai. A samanizmus – mint az emberiség sokezer éve, szinte minden kontinensen létező egyfajta ősvallása –, a látható, tapasztalható világon túl egy láthatatlan szellemi világot tételezett fel, amelyben földi életünk történéseinek az okai gyökereznek. A világok között közvetíteni tudó, és az ehhez szükséges transzállapotait irányítani képes kiválasztottakat nevezik sámánnak, akik közösségükben gyógyító, „mágus”, jós és lelki vezető szerepet töltöttek, töltenek be. A sámáni tevékenységet alapvetően a sámán módosult tudatállapota teszi lehetővé, amit dobolással, különböző pszichoaktív szerek fogyasztásával, vagy más módokon ér el. A mai ezotéria a samanizmus hagyományait új, integrált formában élesztette újra, így a neosamaista körök felfogásában és gyakorlataiban általánosan keverednek az ősi kultúrák (pl. a szibériai és az észak amerikai indián samanizmus) formai és technikai jellemzői az adott nemzet idevágó hagyományaival és folklórjával. A neosamanista irányzatok kialakulását nagyban segítette Carlos Castaneda és Michael Harner kultúrantropológusok munkássága, akik könyveikben a nyugati kultúra számára is érthetően fordították le a samanizmus üzenetét, illetve egyfajta iskolákat alapítva meghatározták a témakör újkori irányvonalait. Ennek a felfogásnak és gyakorlatrendszernek az ezotériába való beilleszthetőségét többek között az teszi lehetővé, hogy a samanizmus lényegi technikái a természetgyógyászat és a parapszichológia irányzataitól nem idegenek, a természettel kapcsolatos hitvallásuk pedig a mai ember számára általában is példamutatóak.

A tudományos parapszichológia által vizsgált pszi képességek (érzékszerveken túli észlelések, véletlenfolyamatokra és tárgyakra gyakorolt tudati hatások) egyik jellemzője, hogy a jelenségek létrejötte nagyban függ a tudati elvárások intenzitásától és irányultságától. Mindez érthetőbben azt jelenti, hogy például egy telepatikus kísérlet pozitív eredménye akkor tér el jelentősen a véletlentől várható értékektől, ha a résztvevők egyértelműen és egyöntetűen kívánják a sikerességet. Miután azonban lelki folyamataink nagyrésze tudatosságunk elől általában rejtve marad, tudatos szándékainkkal ellentétes lelki tartalmaink is befolyásolhatják az eredményt, odáig terjedően, hogy a véletlenhez képest negatív irányban tapasztalható „mínusz” is tapasztalható. Ezt a „psi missing-nek” is nevezett jelenséget azonban mégiscsak pozitív pszi-nek kell tekintsük, ugyanis az eredmények a résztvevők aktuális komplex(!) lelki elvárásait tükrözik, akkor is, ha ez a tudatos, általában felszínesebb szándékkal ellentétes.

Évezredek óta misztikus meggyőződésnek tekinthető az a nézet, miszerint a számok befolyással bírnak sorsunkra, meghatározzák alkatunkat és lehetőségeinket. Ugyanígy az elmélet alapjául szolgál az, hogy a betűk és a számok megfeleltethetők egymással, vagyis pl. a nevek is számszerűsíthetők. A számmisztika kidolgozásának legjelentősebb alakja Püthagorasz görög filozófus volt, aki a „Minden dolog szám” kijelentésével alapozta meg a numerológia ma is legjellemzőbb irányzatait. A számmisztika alapjait már az egyiptomi, hindu, zsidó és más vallásfilozófiákban is felfedezhetjük, a mai ezotériában analógiás önismereti módszerként találkozhatunk vele, tudományos értelemben pedig C. G. Jung szinkronicitáselméletével vethetjük össze, ami az absztrakt tudati tartalmak és az anyagi folyamatok összefüggéseit hangsúlyozza.

A latin occultus melléknévből származó kifejezés jelentése: - rejtett, valamilyen okból nem nyilvános. Ez nem azonos az ezoterikus szó tartalmával, ami leginkább rejtett, belső valóságként értelmezhető. Az okkultizmus általánosan olyan szellemi irányzatok megnevezése, amelyek a tapasztalati világokon túli dimenziókban és lényekben hisznek, bár tágabb értelemben az okkultizmushoz sorolják például a parapszichológiai jelenségeket és képességeket is. Ezek közös tulajdonsága a fizikai síkon való jelenlegi megmagyarázhatatlanság, amit azonban másképp értelmez az okkultizmus és a tudományos pszi kutatás. Az okkult nézet metafizikai, amely szerint ezek a jelenségek az empíria számára megközelíthetetlenek, míg a parakutatás a fizikai szemlélet kiteljesedésével ezeket elméletileg megérthetőnek tartja. Az okkultizmus – a hermetikához hasonlóan – számtalan iskolát és irányzatot foglal magába, melyeket alaposabban részterületeiken ismerhetünk meg.

A kifejezés eredetileg jósdát, jóshelyet jelent, de vonatkoztatható magukra a jósrendszerekre is. Ilyen értelemben orákulumnak tekinthető pl. a Tarot, a Jí King vagy akár az asztrológia is, ugyanis más hasonló rendszerekkel együtt ezek a jelen és a jövő lehetőségeiről nem logikai következtetések alapján, hanem analógiás gondolkodás útján vázolnak fel képet, gyakorta intuitív megközelítésekkel is értelmezve szimbólumaikat. A jóslatok valóságosságát megközelíthetőbbé teszi a tudományos parapszichológia által vizsgált jövőérzékelés (prekogníció) különös képessége is, ami azt bizonyítja, hogy az emberi tudat valóban képes olyan jövőbeni eseményeket és állapotokat észlelni, amelyek a jelen állapotából logikai úton kikövetkeztethetetlenek. Eszerint tudatunk magasabb idősíkokon is információkhoz juthat, ami egyébként logikánk számára érthetően paradoxonokhoz vezet. Ezek – a tudattalan síkján működő – benyomások jobbára módosult tudatállapotokban jelennek meg (álmok, misztikus élmények), de alapszinten laboratóriumi környezetben is bárkinél kimutathatók. A klasszikus orákulumrendszerek a jóslás aktusába ugyanakkor olyan köztes technikákat építenek be – pl. a Tarot kártyák véletlen keverése és húzása, a Jí King érméinek vagy pálcikáinak szintén véletlenszerű eredménye – ami már inkább a Jung által kidolgozott szinkronicitáselmélettel vethető össze.

Az ördögűzés fogalma és praxisa elsősorban a keresztény hitvilágban bukkan fel, ám hasonlóságokat mutat más ezoterikus és mágikus gyakorlatokkal is. Maga a módszer i.sz. után 250-től része a római katolikus egyház szertartásainak, manapság a végzését általában püspöki engedélyhez kötik. Lényege az ördög által „megszállt” hely vagy ember rituális megtisztítása, amit jobbára megfelelő szavakkal, szertartásokkkal, illetve testi érintéssel érnek el. Ezek a rituálék nem mindig veszélytelenek, sőt pszichés szempontok szerint ellenjavalltak is lehetnek. Az ártó szellemek által való megszállottság lehetősége az ezoterikus szubkultúrákban általánosan elfogadott, ennek okán ördögűzést, rontás- vagy átoklevételt számtalan mágus és boszorkánymester is hirdet. A pszichológia szerint ilyenkor – vagyis egy idegen jelenlét érzetekor – a tudat disszociált tevékenysége kerülhet szóba, a parapszichológia megközelítésében a helyzet már összetettebb. Egyrészt a vizsgálati körébe tartozó Poltergeist tevékenységet (bútorok mozgása, kopogások, spontán tüzek stb.) – amit a misztikus és okkult szemlélet eredendően a szellemek vagy az ördög megnyilvánulásaként értelmez –, tudományosan kutatja, másrészről a pszi jelenségek ténye alapján a parakutás a tudatot olyan nyitott és kollektív rendszerként látja, amelyben az idegen tudati hatások sem zárhatók ki.

Bár a parapszichológia, mint kifejezés csak a XX. sz. elején született meg, maga a kutatási irányzat már a XIX. sz. közepén létrejött. A tudományos parapszichológia – saját definíciója szerint – az élőlény és a környezete közötti olyan kölcsönhatásokat vizsgálja, amelyek fizikai közvetítője ismeretlen. Mindez azt jelenti, hogy kutatása tárgyához tartozik pl. a telepátia, a jövő érzékelése vagy a tárgyi környezetre gyakorolt ismeretlen fizikájú hatások. A parapszichológiai kutatások a médiumitás vizsgálatával vették kezdetüket, amely bár tárgyként a spiritizmus ideológiájára épült, mégis előrevetítette a tudat és valóság kapcsolatának tudományosan is új megközelítéseit, felvetve, hogy pl. a túlvilággal kapcsolatos elképzelések az élő agy, ill. a tudat képességeivel is magyarázhatók. Módszertanilag is jelentős áttörés mégiscsak a XX. sz. első felében történt, elsősorban az amerikai J. B. Rhine munkásságának köszönhetően, aki az ESP, vagyis az érzékszerveken túli észlelés és a MikroPK, tehát a véletlenbefolyásolás területén kiemelkedően korrekt és a tudományos körökben is elfogadott kísérleteket végzett. Ezt követően a kutatási módszerek folyamatosan tökéletesedtek, kialakultak a pszi-képességek fogalmi rendszerei, és körvonalazódtak a pszichés és környezeti feltételeikre utaló elméletek. Ezek általános tanulsága, hogy a pszi ritka fajtáitól eltekintve ezek a képességek mindenkinél kimutathatók, működésük pedig leginkább a tudatalatti, ill. a tudattalan elvárásaitól függ. A jövőérzékelés képessége, ill. a pszi jelenségek megfigyelt tér-idő függetlensége felveti a tudat magasabb tér-idő dimenzióiban való működésének szükségszerűségét, illetve azt a nehezen elfogadható tényt sejteti, hogy ezek a jelenségek az általunk ismert oksági, illetve vonatkoztatási rendszerben nem magyarázhatók.

A tudományos parapszichológia az elmúlt százötven évben – kísérleti megfigyelései tanulságaként – az általa vizsgált jelenségeket két nagy csoportba sorolta, egyrészről az érzékszerveken túli észlelésekébe (ESP), másrészről a tárgyi környezetre való hatásokéra (PK). Az ESP (extra szenzoriális percepció) kategóriája foglalja magába a telepátiát, vagy gondolatátvitelt – élőlény és élőlény közötti nem érzékszervi információkapcsolatot –, a clairvoyance-t, vagy távérzékelést – a tárgyi környezet eseményeiről és állapotairól (nem nem fizikai úton) történő információszerzést –, illetve a prekogníciót, vagy jövőérzékelést – a jövő eseményeinek és állapotának logikailag nem kikövetkeztethető észlelését. Mindhárom alcsoport általános tudati képességnek tekinthető, működésüket alapvetően racionális gátlásaink fedik el, emellett információikat – mélyebb lelki szándékaink szerint – döntéseinkben és cselekvéseinkben öntudatlanul, de automatikusan felhasználjuk. A PK (pszichokinézis) kategóriájába a keveseknél és ritkán megfigyelhető MakroPK – nyugvó anyagi környezetre gyakorolt nem fizikai tudati hatás – és a MikroPK – a véletlenfolyamatokra gyakorolt nem fizikai tudati hatás – tartozik. A MakroPK-hoz sorolható a tárgymozgatás, a fémhajlítás, a teleportáció és sok más ritka pszi-képesség, míg a MikroPK a véletlenbefolyásolás szinte minden területén kifejtve hatását, az ESP-hez hasonlóan – kísérletileg mindenkinél megfigyelhetően – működik. A para-, vagy pszi képességek általános jellemzője, hogy fizikai eszközökkel nem árnyékolhatók, az alany tudatalatti, vagy tudattalan működéseihez köthetők, nem komplexitásfüggők, kollektív tudati hatásként értelmezhetők, és mint többször említettük a jelenlegi fizikai oksági rendszerekben nem magyarázhatók.

Parafenoméneknek a parapszichológiai képességekkel magas szinten rendelkező személyeket nevezik. Tudni kell ugyanakkor, hogy a pszi képességek a tudatműködések szerves részét képezik, az érzékszerveken túli észlelés (ESP) és a véletlenbefolyásolás (MikroPK) kísérletileg például mindenkinél kimutatható. A parafenomének a pszi-t az átlagnál jóval markánsabban produkálják, elsősorban a MakroPK, (pl. tárgymozgatás) területén. Minden idők (tudományos igénnyel megfigyelt) legtehetségesebb parafenoménjeként kétségkívül D. D. Home skót származású amerikai médiumot tekinthetjük. Home képes volt tárgyakat, sőt saját magát lebegtetni, teste képes volt megnyúlni, ellenállt a tűznek és még számtalan hasonló „furcsaságot” produkált. A jelen és a közelmúlt parafenoménjei közé sorolhatjuk többek között a magyar származású Uri Gellert, vagy a francia Jean-Paul Girard-ot, akik főképp a paranormális fémhajlításban értek el sikereket. Girard például leforrasztott üvegcsőbe zárt fémszalagokat és rideg fémötvözeteket hajlított meg pusztán tudati elvárásával, a tárgymozgatás jelenségét pedig a volt Szovjetunióban Nyina Kulagina tudta gyakorlatilag megismételhetően produkálni, amiről sok filmfelvétel is készült.

A MakroPK jelenségek legmarkánsabb megnyilvánulásának a Poltergeist tevékenységet tekinthetjük. A német eredetű szó jelentése „kopogó szellem”, ami a korábbi történeti korok felfogására utal, a jelenséget tudományosan Rekurrens Spontán Pszichokinézisnek (RSPK) nevezik. Ezekben az esetekben, a tárgyi környezetben a legkülönfélébb „rendellenességek” jelentkeznek, bútorok mozognak, tárgyak emelkednek fel (levitáció) vagy tűnnek el (teleportáció), zajok hallatszanak, illetve spontán tüzek keletkeznek mindenféle látható ok nélkül. A megfigyelések szerint az események középpontjában mindig áll egy úgynevezett „fókusz személy”, ők többnyire mentális gondokkal küzdő pubertáskorú gyerekek, ritkábban idős emberek, akik bár „szerepükkel” jobbára maguk sincsenek tisztában, feltételezhető hogy lelki problémáikat vetítik ki öntudatlanul a pszi eszközein keresztül. A híresebbek közé tartozik a rosenheimi Poltergeist eset, ahol egy ügyvédi irodában dolgozó fiatal hölgy köré csoportosultak a hónapokon át tartó paranormális események (bútormozgás, elektromos zavarok stb.), amit számtalan hivatalos tanú is megerősített. Jellemző módon a hölgy lelki problémáinak megoldódása után, a jelenségek is végetértek. Az RSPK vitathatatlan esetei tehát a pszichokinézis legkomplexebb megnyilvánulásaiként a pszichés tartalmak és a fizikai valóság közötti kapcsolatok újraértékelésének szükségességét vetik fel.

Már a parapszichológiai vizsgálatok kezdetén felfigyeltek arra, hogy bizonyos emberek különböző tárgyak közelségében illetve megérintésével, képesek az azok múltjával kapcsolatos eseményekről helytálló információkat közölni. Ezeknek a – médiumitással is összefüggőnek tartott – képességekről viszonylag kevés kutatási eredmény áll rendelkezésre, ám az ismert pszi képességek alapján létezésük valószínűsíthető. Ennek a pszichometriának nevezett képességnek az alapját jelentheti az is, hogy az emberi tudat a térben és időben kötetlenül képes észlelni, így egy tárgy, mint időbeni tartós „esemény” viszonyítási pontként szolgálhat a pszi útján szerzett információkhoz. A pszichometriát a gyakorlatban például a bűnügyi nyomozásokban is felhasználják.

A radiesztézia fogalma az ezotériában eredendően a speciális, úgynevezett „földsugárzások” érzékelését jelenti. Bár a természetgyógyászatban és a populáris parapszichológiában a radiesztézia alkalmazási területe idővel átfogóbb, teljesebb rendszerré alakult, kezdjük az eredeti jelentés definiálásával. Már évszázadokkal ezelőtt felfigyeltek arra, hogy bizonyos emberek – például kézbentartott villás faágakkal – képesek megtalálni a kútfúrásokhoz alkalmas helyeket, őket vízkeresőknek nevezték. Később alakultak ki azok az elméletek, miszerint a földalatti vízfolyások-vízerek egészségi állapotunkra hatással lehetnek, ez az elmélet aztán különböző újabb „földsugárzások” rendszereivel bővült ki. A „Hartmann hálók”, illetve a még újabb „rezgés- és energetikai hatások” felfedezésével a földsugárzás fogalma komplex rendszerré bővült, amelyeket a radiesztéták különböző pálcák és ingák segítségével térképeznek fel és mutatnak ki. Az ingás és pálcás extraszenz érzékelés gyakorlata ugyanakkor a természetgyógyászat területein is polgárjogot nyert, elsősorban a különböző betegségek alternatív diagnosztikai eszközeként. Bár a radiesztézia elsődleges alkalmazását e téren az úgynevezett aura- és bioenergiamérések jelentik, gyakorlatilag szinte minden egészségi probléma felvételezésénél használják. A módszer lényegét az jelenti, hogy a radiesztéta kezében tartott – jobbára „L” alakú – fémpálca, vagy egy fonálon függő inga kitérései válaszokat jelentenek, az igen és a nem, valamint a mennyiségi és minőségi szintek kijelzését tekintve is. Ebben az értelemben a pálcák és az ingák „válasza” elméletileg bármilyen kérdéssel kapcsolatosan helytálló információkkal szolgálhat, ugyanakkor ennek értelmezése a populáris- és a tudományos parapszichológia megközelítéseiben már erősen különbözik. Az ezoterikus elméletek szerint az eszközök mozgását közvetlenül a fizika számára még ismeretlen, „energetikai” hatások okozzák, a tudományos értelemezés viszont arra hajlik, hogy a kézben tartott pálcák és ingák a radiesztéta tudattalan válaszait ideomotorikus izommozgások által jelenítik meg. Látni kell, hogy a helyes válaszok ebben a megközelítésben is feltételezhetők, az intuitív tudattartalmak és a pszi észleletek sajátos megnyilvánulásaként.

A pszi jelenségek két nagy csoportjában; - az érzékszerveken túli észlelések (ESP) és a környezetre ható ismeretlen közvetítésű tudati hatások (PK) területén, nemcsak a fizikai értelmezhetetlenség közös, hanem a tér- és időfüggetlenség is. Ezek közül a komolyabb kérdést az utóbbi veti fel, vagyis az, hogy a tudatunk például a jövőbeni eseményeket ugyanúgy képes közvetlenül észlelni (prekogníció), mint a múltbeli állapotokat (retrokogníció) is. Ez az „időfüggetlenség” egyrészről teljes mértékben felborítja a világról alkotott jelenlegi oksági felfogásunkat, másrészt nemcsak a tudat és a fizikai valóság összefüggéseit helyezi új megvilágításba, de a lét eseményeinek lényegi okait is. Bármilyen elképzelhetetlennek tűnik, de valószínűleg az érzékszervileg megtapasztalt jelen állapota, a jövőbe tartva ugyanúgy több, egyaránt valós alternatívával folytatódik, mint ahogy a megtapasztalt jelenhez is egyidejűleg több alternatív múlt kapcsolódik. Bár logikai rendszerünk számára befogadhatatlan, de tudatunk a múltra is hatással van (retroPK), vagyis nemcsak a múlt eseményei határozzák meg a jelent, de a jelenbeli tudati elvárások is hatnak az idevezető múltbeli eseményekre. Ezeknek a paradoxonoknak a feloldása csak egy újabb – magasabb tér-idődimenziójú – vonatkoztatású rendszer keretei között képzelhető el, így a tudományos parapszichológia tanulságai által felvetett kérdések valószínűleg az emberi megismerés racionális útjának eddigi legnagyobb kihívását jelentik.

A mai „New Age-es” és ezoterikus szubkultúrákban gyakran bukkannak fel a samanizmus ideavilágának és praxisainak újszerű megfogalmazásai és gyakorlatai, ugyanakkor ezeknek az úgynevezett neosamanista irányzatoknak az igazi gyökereit viszonylag kevesen ismerik. Az ősi időkből származó samanizmus hiedelemrendszere – ha különböző formákban is – valójában az egész világon jellemző szemlélet volt, sőt sok helyen máig is fellelhető. A samanizmus központi figurája a sámán, aki irányított transzállapotában nemcsak kapcsolatba tud lépni a földi történéseket – a hagyomány felfogása szerint – irányító szellemvilágokkal, de azok erőit befolyásolni is tudja. A sámán közösségének jósaként, szellemi vezetőjeként és gyógyítójaként olyan elhivatott ember, akit megfelelő tudati képességei alapján a szellemek választanak ki. A sámáni szertartások lényege az, hogy a sámán különféle eszközökkel (pl. böjttel, virrasztással, drognövények fogyasztásával, csörgőzéssel, dobolással) módosult tudatállapotba jut, ami lehetővé teszi számára a szellemek világába való utazást, ahol az adott problémákra megoldást talál. A klasszikus kultúrantropológiai és pszichológiai magyarázatok mellett érdemes figyelembe venni azt a tényt, hogy az emberi tudatnak valóban vannak olyan képességei, amelyek főként az erre alkalmas embereknél és speciális módosult tudatállapotokban lehetővé teszik a tudat magasabb dimenziójú működéseit, így a sámánoknál a jövő látása csakúgy valószínűsíthető, mint az anyagi folyamatokra való tudati ráhatás, vagy akár a telepátia és a távérzékelés. A mai neosamanista irányzatok elsősorban az ősi gyógyító tevékenységeket elevenítik fel, gyakran az ezotéria és a természetgyógyászat egyéb módszereivel ötvözve, ezenkívül különböző sámáni kultúrák zenei világát ötvözik újfajta szertartászenékké általában saját nemzeti népdalaik hangzásaival kiegészítve. Eszmeiségük elsősorban a természet tiszteletét valamint tudatunk és a valóság közötti harmónia visszaállítását hirdeti.

Az emberiség kezdetei óta máig létező spirituális meggyőződés az, hogy a látható világon túl léteznek olyan láthatatlan dimenziók, amelyek a különböző szellemi lények, például az elhunytak lelkeinek az otthonát jelentik. A túlvilág leírásai a vallásokban és a metafizikai filozófiákban különféleképpen bukkannak fel, a halál utáni lét talán legösszetettebb megfogalmazását ezek között leginkább a spiritizmus dolgozta ki. Eszerint – és sok más nézet szerint is – a halál után a lélek elválik a testtől és különböző stációkon keresztül a túlvilág dimenziójába jut. A spiritiszta felfogásban a lélek egy darabig még földi környezetében marad, – egyes erre érzékeny emberek számára szellemként láthatóan is –, majd a túlvilág időtlen síkján „éli” tovább sajátos életét. Innen különböző rítusokkal a földiek számára is megidézhető, ezt a közvetítést rendszerint a médiumok végzik. A szellemidéző spiritiszta szeánszokon az elhunyt lelke a médiumon keresztül szólal meg, aki ehhez sajátos transzállapotba hozza magát, de a szellemek üzenetei például asztaltáncoltatással vagy más hasonló módszerekkel is megfejthetők. A XIX. század közepén éppen ezekre figyelt fel a kor tudománya, tulajdonképpen innen datálható a parapszichológiai kutatások kezdete is. Bár a szellemek létezése mindmáig nem bizonyított, az emberi tudat időntúli pszi képességei (pl. jövőérzékelés) valószínűsítik a tudat testet túl élő magasabb dimenziójú formáit, csakúgy, ahogy a halálközeli élményekkel kapcsolatos megfigyelések (testelhagyás, túlvilági élmények) is a szellemi lét lehetőségére utalnak.

A telepátia – magyarul leginkább gondolatátvitelnek nevezhetjük – talán a legismertebb és legtöbbek által megtapasztalt pszi képesség. Tudományos definíciója szerint élőlény és élőlény közötti olyan információkapcsolat, amelyet nem az ismert érzékszervek közvetítenek, illetve működésének a fizikai oksága ismeretlen. A tudományos parapszichológia a telepátiát az érzékszerveken túli észlelések (ESP) csoportjába sorolja, ide tartozik még egyébként a tárgyi környezet ismeretlen fizikájú észleletét jelentő clairvoyance és a még nehezebben értelmezhető prekogníció, vagyis a jövőérzékelés. A telepátia spontán esetei ugyan gyakran vitathatók, illetve a véletlen számlájára is írhatók, azonban a laboratóriumi kísérletek tanulsága alapján a jelenség nemcsak igazolt tudati képességnek tekinthető, de már különböző tulajdonságait is ismerjük. Kijelenthető, hogy a telepátia általános tudati képesség, ami jórészt a tudattalan folyamataiban nyilvánul meg, vagyis a telepatikus (és más ESP) információk elsősorban döntéseinket és cselekedeteinket befolyásolják. Ritkábban konkrétan „ráérezhetünk” más gondolataira, akár képszerű pontossággal látva egy más által szemlélt képet vagy jelenetet is. Ilyen például az ún. krízistelepátia esete, ami általában közelálló emberek között vészhelyzetben jön létre, vagy az álomtelepátia, ahol a kritikus, éber tudati hozzáállás hiányában a benyomások könnyebben fogalmazódnak meg az álom szimbolikus nyelvén. A telepátia elsősorban extravert, nyitott embereknél működik intenzívebben, fizikai eszközökkel nem árnyékolható, a vele rokon prekogníció lényegét tekintetbe véve, nem tekinthető sugárzásjellegűnek, sőt az ESP működése csak magasabb tér-idő dimenziókban képzelhető el.

A testelhagyás élményéről a legrégibb kultúrákból is maradtak ránk feljegyzések, a mai ezotéria és a New Age-es felfogás pedig különböző elnevezések alatt (pl. asztrálutazás, asztrálprojekció) a létezését evidenciának tekinti. A testelhagyás valóságosságának kérdése leginkább az ezerkilencszázhetvenes évektől ismert halálközeli élmények alapján ítélhető meg, ahol is gyakorta igazolható körülmények között bukkannak fel erre vonatkozó bizonyítékok. Ezeknek az élményeknek az egyik legmeghatározóbb eleme, amikor az átélő egyszer csak a testén kívül érzi magát (jobbára mindezt orvosi kríziskörülmények között vagy a klinikai halál állapotában) és kívülről látja a testét valamint környezetét. Mindezeket olyan pontossággal és tisztán észleli, hogy, utólag nemcsak pl. az újraélesztés körülményeit képes részletesen leírni, de olyan eseményeket is, amelyek más helységekben vagy akár távoli helyszíneken történtek. Ebből kiindulva, másképp kell tekintsünk a testelhagyás spirituális leírásaira is, hozzáfűzve azt, hogy a testtől függetlenül létező tudat a pszi képességek tér-időn kívüli működése alapján is valószínűsíthető. Testen kívüli élmény létrejöhet spontán módon is, továbbá eléréséhez az ezotéria hagyományai több módszert is kínálnak. Érdemes tudni azonban, hogy a halálközeli élményekben tapasztalt vitathatatlan állapotot gyakran keverik az imaginatív relaxáció könnyen kiváltható fantáziaképeivel, illetve azt, hogy a spiritualitás autentikus hagyományaiban a testen kívüli élmény elérése a beavatások egy olyan foka volt, amit komoly lelki és szellemi érési folyamatok kellett, hogy megelőzzenek. A testelhagyás modern technikáinak kidolgozását az elmúlt évtizedekben R.Monroe kezdte meg, aki ehhez különböző modulált hangfelvételeket is felhasznált. A testen kívüli élmény alapvető jelentősége világszemléleti, ugyanis a tudat és az anyagi valóság viszonyát illetően az egyik legkomolyabb mérföldkövét jelenti az emberi megismerésnek.

Sorozatunk utolsó előtti szócikke átfogó fogalomként a New Age mozgalmat mutatja be. A New Age – magyarul Új Kor kifejezés egy olyan konkrét szervezeti háttér nélkül működő szellemi irányzatot jelöl, ami nagyjából megfeleltethető a mai, populáris értelemben vett ezotériának. A New Age, mint jelenség az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes években bukkant fel Amerikában és nyugat Európában, elsősorban spirituális útmutatásokat kínálva a ma emberének. Ennek jegyében csakúgy magába foglalja az ősi vallások és hiedelemrendszerek modern interpretációit, mint számos önismereti és önfejlesztő módszert, ide sorolható továbbá a természetgyógyászat, a jóga, az agykontroll és más hasonló – a pszi jelenségekre is épülő – irányzat, de végső soron – a legtágabb populárisabb értelmezésben – a parapszichológia is. A New Age-t leginkább az a fajta színes összetettség jellemzi, aminek éppen a határait nehéz megvonni, így egyszerűbb inkább az alapideológiáját definiálni, illetve megjelenésének okait áttekinteni. Az elmúlt háromszáz évben ugyanis – a klasszikus értelemben vett vallásosság gyengülésével párhuzamosan – kialakult a tudomány megváltó mítosza, ami a transzcendens és spirituális világlátást háttérbe szorította. Ez a mítosz azonban a XX. század közepére megfakult, ugyanis az emberek számára leglényegesebb kérdésekre nem tudott és nem tud válaszokat adni. A New Age spirituális filozófiája a lét céljait magasabb metafizikai összefüggésekben láttatva erre a hiányra adott választ, a múlt és a jelen tanításainak sajátos integrációjával. Eszmeiségét alapvetően a harmóniára törekvés, a szellemi és tudati tényezők, valamint a testi és lelki egészség hangsúlyozása jellemzi, de a „biofelfogás”, illetve a bolygónk jövőjéért érzett felelősség is meghatározónak tekinthető.