Futball történetének legnagyobb labdarúgói - Bíró Csaba

A Labdarúgó Világbajnokságok történetének tíz legnagyobb hiányzója. A Vb a futball legnagyobb seregszemléje, és bár már nincs olyan kultikus jelentősége, mint: 30-40 évvel ezelőtt, azért még mindig a sportág csúcsának számít. Vannak jó páran a foci nagyjai közül, akik ilyen-olyan okok miatt sosem vettek részt rajta. Az ESPN a világbajnokságok történetének tíz legnagyobb hiányzóját gyűjtötte össze.

 

Tíz legenda aki lemaradt a Világbajnokságról

10. Ryan Giggs (Wales-i, 1991-2007)
A walesi varázsló idén, 41 évesen vonult vissza a profi játéktól, Wales válogatottjában azonban már 2007 óta nem szerepelt. Korábban viszont a kilencvenes évek közepétől alapember volt, a 2000-es Eb-re kis híján ki is jutott, akkor a pótselejtező jelentette a végállomást a brit csapatnak. Hiába volt korosztálya vitathatatlanul legjobb szélsője, sosem jött ki a lépés csapatának, így nem képviselhette a wales-i színeket komoly világversenyen. Edzőként talán lesz még rá lehetősége, ha összejön neki a csoda, akkor megmentheti kései utódját, Gareth Bale-t attól, hogy hozzá hasonlóan a világ egyik legjobbjaként sose járjon a sportág legnagyobb seregszemléjén.

9. Valentino Mazzola (Olasz, 1942-1949)
Az olaszok kultikus legendája az '1940-es években tündöklő Grande Torino vezéralakja volt. Akkoriban kevés jobb játékos volt nála a világon, a háború miatt kiteljesedni nem tudó Torót pedig a történelem egyik legjobb csapataként tartja számon a szakirodalom. 1943 és 1949 között zsinórban öt bajnoki címet nyert, ha akkoriban már léteztek volna európai kupák, valószínűleg azokból is begyűjt néhányat a Torinóval. Végül nem így lett, a csapat, és vele Mazzola sem érte meg a BEK és a VVK létrehozását, 1949-ben egy repülőgép-balesetben szinte az egész Toro odaveszett. Ha nem így történik, valószínűleg toronymagas favoritkénk utaznak az 1950-es vb-re. Valentino Mazzola álmát végül fia, Sandro teljesítette be (részben), az Inter legendája sorrendben az 1966-os, 1970-es és az 1974-es vb-ken is részt vett.

8. Ian Rush (Wales-i, 1980-1996)
Egy újabb kiváló játékos, aki rossz időben és rossz helyre született. Rush a Liverpool legendája volt az 1980-as évek második felében, de játszott a Juventusban is, és minden állomáshelyén szórta a gólókat, ipari mennyiségben termelte a gólokat. A Wales-i válogatottal viszont nem sok esélye volt kijutni egyik nagy világtornára sem, amikor pedig mégis volt egy kis esélye, az 1994-es vb selejtezői alatt, akkor végül közbeszólt a sors: a Románia elleni sorsdöntő meccsen, 1-1-es állásnál: Paul Bodin a kapufát találta el büntetőből. Később Raducioiu büntetett, a vereséggel pedig elszálltak a Britek világbajnokságának reményei.  

7. Gunnar Nordahl (Svéd, 1942-1948)
A svédek legendás, 1948-ban olimpiát nyerő csapatának egyik vezéralakja volt, Gunnar Grennel és Nils Liedholmmal kiegészülve a sokat emlegetett Gre-No-Li tengely egyik névadója. Az 1950-es vb-n Mazzolához hasonlóan esélyes lehetett volna, de mivel néhány hónappal a torna rajtja előtt Grennel és Liedholmmal együtt az AC Milanhoz igazolt, a légiósokra vonatkozó tilalom miatt nem került be az utazó keretbe. Két társa aztán nyolc év múlva, hazai pályán egy ezüsttel kárpótolta magát, Nordahl azonban addigra már visszavonult. Nem maradt utána más, csak néhány olasz bajnoki cím, és 33 válogatott meccsén szerzett 43 gólja.

6. Jim Baxter (Skót, 1960-1967)
A skót foci egyik legnagyobb hatású alakja, még úgy is, hogy ő nem tudta kivezetni a vb-re saját generációját. 1967-ben volt a csúcson, gyakorlatilag egymaga intézte el a Wembley-ben a világbajnoki címvédő angolokat (3-2). Vb-re korábban mehetett volna jó eséllyel, tagja volt ugyanis annak a skót keretnek, amelyik csak a csehszlovákokkal szembeni rájátszásban bukta el az 1962-es tornán való részvételt. Ha máshogy alakul, talán mi magyarok is jobban járunk, a csehszlovákok ugyanis a nyolc között bennünket kiejtve masíroztak az ezüstéremig Chilében.

5. Bernd Schuster (Német, 1979-1984)
A német a futball történelem egyik leginkább alul értékelt játékosa, ebben pedig minden bizonnyal nagy szerepet játszik az is, hogy válogatott szinten nem sok lehetősége akadt a tündöklésre. Pedig 1980-ban, húsz éves korában már Eb-t nyert az NSZK csapatával, majd valószínűleg az 1982-es vb-keretnek is tagja lett volna, ha nem sérül meg a felkészülés alatt. A gondok ezt követően kezdődtek, az akkor már Spanyolországban játszó (a Reallal és a Barcával is bajnok lett) Schuster óriási egója nem igazán fért össze a decens német szövetségével, amikor pedig nem engedték el egy felkészülési meccsről, hogy jelen legyen fia születésénél, Schusternél végleg elszakadt a cérna: 24 évesen lemondta a válogatottságot, elhatározásán pedig később sem változtatott. Igaz, Beckenbauer kapitány nem is igen próbálta rávenni erre, így a németek nélküle játszottak két vb-döntőt 1986-ban és 1990-ben.

4. Kubala László (Csehszlovák, Magyar, Spanyol, Katalán, 1946-1961)
A világfutball legnagyobb vándora, aki 4. ország színeiben is játszott válogatott meccset karrierje során. Bár Budapesten született, a besorozás miatt Csehszlovákiába menekült, itt indult válogatott karrierje is hat meccsel. A behívó viszont nemsokára Pozsonyba is megérkezett, így Kubala megint szedte a sátorfáját, visszatért Magyarországra, ahol háromszor öltötte magára a címeres mezt 1948-ban. A kommunizmust alatt Olaszországba szökött, az MLSZ erre két évre eltiltatta a FIFA-val. Kubala a kinti magyarokból Hungaria néven focicsapatot szervezett, velük járta Európát. 1950-ben a Real Madridot, az Espanyolt, és a Spanyol válogatottat is legyőzték, így került Kubala az Ibériai klubok látókörébe. 1950-ben a Barcelonához igazolt, a Katalánok színeiben 1963-ig, 329 meccsen 256 gólt szerzett. Bemutatkozott a spanyol válogatottban is, ahol összesen 19 találkozón játszott, ezeken 11 gólt szerezve. Az 1962-es vb-re vitték volna, tagja volt az utazó keretnek, de végül sérülés miatt nem tarthatott a csapattal. Pályafutása végén a katalán válogatott is bevetette, negyedik nemzeti csapatában 4 meccsen 4 gól fűződött a nevéhez. Kubala a világ egyik legnagyobb játékosa.

3. Eric Cantona (Francia, 1987-1995)
Az ember, aki ugyan született zseni volt, mégis lemaradt csapatai igazán nagy sikereiről. Vajon mi történt volna, ha nem vonul vissza teljesen váratlanul 1997-ben? Lesz Beckhamből legendás hetes? Triplázik a Manchester United két évvel később? És ha nem rúgja le azt a szerencsétlen londoni szurkolót 1995-ben egy Crystal Palace elleni meccsen? Ki tudja, addig mindenesetre csapatkapitány volt a francia válogatottban, az 1994-es betli után pedig Aimé Jacquet együttese simán kvalifikálta magát az 1996-os angliai Eb-re. Cantona azonban az eltiltása miatt nem tarthatott a csapattal, Jacquet pedig megtalálta a helyére az új irányítót, bizonyos Zinedine Zidane-t. Az eredmény ismert, Cantonát a franciák sohasem rehabilitálták, ő visszavonult, a nemzeti csapat pedig Zidane-nal a soraiban nyerte meg a hazai világbajnokságot.

2. George Best (Észak-Ír, 1964-1977)
Egy újabb zseni, aki nem született túl jó helyre. Igaz, Best nem vette túlságosan komolyan a válogatott focit, úgy volt vele, inkább azokra a meccsekre tartalékolja az energiáit, ahol tényleg van esélye valami komolyat is nyerni. Őt egy vb-szereplés nem hozta lázba, pedig fura módon akkoriban volt esélye erre az észak-ír válogatottnak, az 1966-os vb-ről például csak egy albánok elleni döntetlen miatt maradtak le, és 1970-ben is kvalifikálhatták volna magukat, ha kicsivel több szerencséjük van. Amikor aztán 1982-ben tényleg kijutottak, Best már 36 éves volt, és bár felmerült, hogy reaktiválják, végül erre nem került sor. Így aztán Franz Beckenbauer is elmondhatta azóta legendássá vált mondatát, miszerint "Best a legjobb azok közül, akik sosem léphettek pályára vb-n".

1. Alfredo di Stefano (Argentin, Kolumbiai, Spanyol, 1947-1961)
Pedig ő aztán mindent megtett azért, hogy játszhasson egy vb-n: nem kevesebb, mint három ország színeiben veselkedett neki a küldetésnek. Szülőhazájában, Argentínában kezdte, de miután a Millonarios együtteséhez szerződött, úgy döntött, inkább kolumbiai színekben folytatná válogatott karrierjét. Mivel korábban már volt hat meccse az Albicelestében, a FIFA nem kegyelmezett, és két évre eltiltotta a válogatott focitól. Az argentinok és a kolumbiaiak aztán sem az 1950-es, sem az 1954-es vb-re nem jutottak ki. Di Stefano viszont 1953-tól a Real Madridban játszott, és ha már úgy hozta a sors, hogy áttette székhelyét Európába, megpróbált itt is bekerülni a válogatott futball körforgásába. Először 1957-ben hívták be a spanyol válogatottba, összesen 31 meccset játszott pirosban, ezeken 23 gól fűződött a nevéhez. Az 1958-as tornáról annak ellenére maradtak le a hispánok, hogy a selejtezőn csak Svájcot és Skóciát kellett volna megelőzniük, négy év múlva pedig, bár kijutottak, sok köszönet nem volt a szereplésükben. Di Stefanónak főleg nem, ő sérülés miatt egyetlen percet sem tölthetett a pályán, így tulajdonképpen teljesen feleslegesen nevezték a 22 fős keretbe.

A Futball történet mágikus 10-es géniuszai.

A modern futball történet mágikus 10-es géniuszai, a 10-es mez varázslói. Az 1980-as, 1990-es években a 10-es önálló posztnak számított, a 10-es mezt viselő játékos volt a csapat: irányítója, karmestere, fazonszabásza. Ekkoriban élték fénykorukat a mágikus tízesek a világ stadionjaiban. A legjobb tízeseknek állítunk méltó emléket.



A 10-es mezszám története.

-- A mez számozás története önmagában is legenda, a futballban minden egyes számnak megvan a maga története. Hát még a 10-esnek, annak van meg igazán, azt mindig a csapat: legjobb, legkreatívabb, legattraktívabb játékosa kapta meg. Az aki igazán tudta irányítani és szervezni a játékot, mozgatni a csapatot.
-- Schiaffino, Pelé, Puskás, ők voltak a világfutball talán első klasszikus tízesei. De a tízes poszt az ő idejükben még nem élte akkora virágkorát, nem alakult ki úgy a középpálya középső játékosa posztjának mint később, az 1980-as, 1990-es években. Az ő idejükben még nem alakult ki az akkori játék miatt a számnak akkora nimbusza.
-- A számozás minden nagy futballista identitásának és kultuszának része. A tízes számú futballista a legendák szerint a játék: irányítója, átgondolója, szervezője. A tízes mágiája alapvetően Dél-Amerikai ügy, Schiaffino és Pelé legendájához és nimbuszához tartozik. Itt rendszerint elmondják az anekdotát, miért kapta Pelé a tízes mezt. Véletlenségből, mivel a világbajnokság előtt a brazil szövetség a játékosok sorszámát elfelejtette időben leadni, egy hivatalnok ezt pótolta, és Pelé neve mellé a tízest húzta be.
-- A mágikus tízes brazil legenda csak részben állja meg a helyét, mert a Brazíliát Rióban romba döntő Uruguayi karmester: Schiaffino a világbajnok támadó már 1950-ben a tízes számot viselte, ahogy később Milánóban is. És szintén az 1950-es, 1960-as években: Puskás, a száguldó őrnagy, aki szintén 10-es volt, ami akkoriban a balösszekötő mezszáma volt.
-- Aztán később az 1980-as években alakult ki igazán a 10-es mezhez kapcsolódó poszt, ami önálló poszttá vált. A tízes a középpálya közepén, a középpályások és a csatárok között mintegy összekötő kapocsként állt, aki karmesterként vezényelte a csapatát, irányított és szervezett, az előtte álló csatárokat gólpasszokkal látta el, de gyakran ő is felért a befejezésekhez és szép gólokat szerzett.
-- Az 1980-as, 1990-es évek legjobb klasszikus tízesei voltak ők 15-en: -Maradona, -Zico, -Valderrama, -Francescoli, -Platini, -Laudrup, -Gascoigne, -Giannini, -Scifo, -Hagi, -Balakov, -Stojkovic, -Détári, -Baggio, -Zidane. Ekkoriban élték fénykorukat a mágikus tízesek a világ futball pályáin és pazar játékukkal nézők millióit kápráztatták el. Mondhatjuk hogy maradandó emléket hagytak maguk után, mert a 2000-es évekre a 10-es poszt eltűnt és vele a nagy klasszisok is elmentek. Most a legjobb tízeseknek nekik állítunk méltó emléket.

A Modern Futball Mágikus 10-esei, a Tízes Mez Varázslói
        >>>>> A 15. Legjobb Mágikus 10-es <<<<< 

1. Diego Maradona (Argentin, 1960) -- 1976-1998 -- 700 mérkőzés -- 344 gól.
Maradona az első számú mágikus 10-es, "El Diego, "El Diez", "A Tízes", a világ legjobbja volt az 1980-as években. Az "Isteni Diego" névvel iletett zseni, aki csodálatos játékával, kreativitásával, váratlan húzásaival elkápráztatta a világot. Tizenöt éves korától volt profi labdarúgó, az argentin labdarúgó-válogatott volt tagja. 1977-ben 16 évesen mutatkozott be a válogatottban egy Magyarország elleni barátságos mérkőzésen. A góljaival jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az 1986-os mexikói világbajnokságot az argentin válogatott nyerte meg. Az argentin válogatottban: 91 meccsen 34 gólt szerzett. Játszott az argentin: Argentinos Juniors, Boca Juniors, a spanyol: Barcelona, Sevilla, és az olasz: Napoli csapataiban. Legnagyobb sikereit az olasz Napoli-val érte el, amelyet olasz bajnokká és kupák győztesévé tett. Nápolyban a mai napig Istenként tisztelik, ő ott egy vallás. 2000-ben a FIFA szavazásán elnyerte az évszázad labdarúgója címet, egy internetes szavazáson pedig az internetezők minden idők valaha élt legnagyobb focistájának választották.

2. Zico (Brazil, 1953) -- 1971-1994 -- 940 mérkőzés -- 535 gól.
Zico, vagyis: "Arthur Antunes Coimbra" a Riói születésű brazil zsenit a "Fehér Pelé" becenévvel illeték pályafutása idején. Profi évei alatt kiváló cselező és góllövő volt. Sokan őt tekintik minden idők egyik legjobb labdarúgójának. A Flamengo fénykorában Zico a csapat csillogó játékosa volt. Megnyerték az 1981-es Copa Libertadorest, a Világkupát valamint: 1980-ban, 1982-ben, 1983-ban és 1987-ben a brazil nemzeti kupát. Zico a 10-es, a pályán hihetetlen góljaiért és térlátásáért tisztelték, nagyszerű csapatjátékos, szervező és büntetőrúgás-lövő volt. Az olasz Udinese játékosa volt: 1983 és 1985 között, csapatát az olasz legjobbak közé emelte. Az 1983-84-es szezonban 19 gólt lőtt, eggyel kevesebbet, mint Platini. A Brazil csapattal szerepelt az 1982-es és 1986-os Világbajnokságon, ahol csodás játékát ámulattal nézte a világ. A Brazil válogatottban: 72 meccsen 48 gólt szerzett. A Flamengo színeiben 700. meccsével a csapat leghosszabb ideig játszó labdarúgója, góljaival pedig a legnagyobb góllövő.

3. Carlos Valderrama -- (Kolumbiai, 1961) -- 1981-2004 -- 750 mérkőzés - 175 gól.
Carlos Valderrama az a labdarúgó, akit nem lehet elfelejteni. Ő volt az a focista volt, akit első látásra megjegyzett az ember, köszönhetően különleges kinézetének, és kivételes tehetségének. A pályán nemcsak játékáról, hanem kinézetéről is könnyen felismerhető volt, hiszen hatalmas, sárgára festett göndör fürtökkel szaladgált a pályán. Játszott a kolumbiai: Unión Magdalena, Millonarios, Deportivo Cali, csapataiban, aztán a francia, spanyol ligában, majd az USA-ban. Carlos mágikus 10-es volt, kreatív, technikás játékáról volt ismert. A Kolumbiai válogatottban: 111 alkalommal szerepelt és 16 gólt szerzett. Három világbajnokságon (1990, 1994, 1998) és öt Copa Américan (1987, 1989, 1991, 1993, 1995) vett részt. Mindhárom világbajnokságon csapatkapitányként képviselte a nemzeti csapatot. Kolumbiában az évszázad játékosának választották, és ő az egyetlen focista az országából, aki bekerült a Pelé által összeállított FIFA 100-as listájába, melyben minden idők legnagyobb élő labdarúgóit szerepeltetik.

4. Enzo Francescoli (Montevideo, 1961) -- 1980-1997 -- 580 mérkőzés -- 115 gól.
Francescoli a negyedik Dél-Amerikai mágikus 10-es: Maradona, Zico, Valderrama mellett. Az "El Prince" A Hercegnek becézett Francescolit sokan minden idők legjobb uruguayi futballistájának tartják. A támadó a Montevideo Wanderers csapatában kezdett, majd 1983-ban Argentínába igazolt a River Platehez. A Buenos Aires-i klubnál hamar a szurkolók kedvencévé vált: mindmáig ő számít a csapat legeredményesebb idegenlégiósának. 1986-ban igazolt Európába: a francia ligában szereplő Racing Club de Paris csapatához. Akkoriban honfitársával, Ruben Pazzal és Pierre Littbarskival játszott együtt, egy idényben pedig még David Ginolával is együtt focizott a később süllyesztőbe kerülő fővárosi gárdánál. Ezután egy évet töltött az Olympique Marseille-nél, majd Olaszországba tette át a székhelyét, ahol a Cagliari-ban három, a Torino-ban egy idényt húzott le. 1994-ben visszatért a Riverhez, ahol egészen visszavonulásáig, 1997-ig folytatta gólgyártást. Az Uru válogatottban 73 meccsen 17 gólt szerzett.

5. Michel Platini (Francia, 1955) - 1972-1987 -- 725 mérkőzés -- 368 gól.
Platini a legerősebb példája az Európai mágikus 10-esnek, az 1980-as években az első számú európai mágikus 10-es volt. Az intelligens játéka, térlátása, passzai, cselei, góljai kiemelkedő játékossá tették. Pályafutása során több mint: 700 hivatalos mérkőzésen játszott és ezeken 368 gólt szerzett. Platini játszott a francia: Nancy, és Saint-Étienne csapataiban hazájában, majd tehetségét kibontakoztatva külföldre igazolt. Az olasz Juventus játékosa lett 1982-ben, ahol legnagyobb sikereit érte el 1982-1987 között. A Torinói "zebrákkal olasz bajnok, kupagyőztes, gólkirály, és BEK győztes lett. Tagja volt annak a francia válogatottnak, amelyik megnyerte az 1984-es Európa-bajnokságot, valamint ő lett a legjobb és a legtöbb gólt szerző játékos is. Részt vett az 1978-as, 1982-es, az 1986-os világbajnokságon is. Platini, Alain Giresse, Luis Fernández, Jean Tigana alkották a "Carré magique"-et, a "Mágikus négyes" elnevezésű legendás középpályás sort, akik a francia válogatott szíve voltak az 1980-as évek alatt.

6. Michael Laudrup (Dán, 1964) -- 1981-1998 -- 650 mérkőzés -- 200 gól.
Laudrup mint az egyik legelegánsabb, legjobban passzoló játékos ismert a közvéleményben. Széles körben elismert volt a technikai tudása, eleganciája, hajszálpontos passzai és cselei miatt. Minden idők legtechnikásabb skandináv játékosa, legprímább mágikus tízese. Olyan sztár csapatokban játszott: 1981-1998 között mint: Juventus, Lazio, Barcelona, Real Madrid, Ajax Amsterdam, Bröndby. Legsikeresebb éveit Spanyolországban töltötte: 1990-1996 között, a Barcelona csapatával négyszer volt bajnok, utána egyszer a Real Madrid csapatával is. Raúl őt nevezte meg a legjobb játékosnak, akivel valaha együtt játszott. Romário ugyanezt mondta, és még azt, Laudrup a világ 5. legjobb játékosa. Az első 4 Romário szerint: Pelé, Maradona, Zidane, Romario. Brian tagja volt az 1992-es Eb-győztes Dán csapatnak, ellentétben testvérével: Brian-al, aki a torna előtt összeveszett az akkori szövetségi kapitánnyal. 2004-ben mindkét Laudrup-testvér bekerült a FIFA 100-ba, a 125 legjobb, még élő labdarúgó közé.

7. Paul Gascoigne (Angol, 1967) -- 1985-2004 -- 550 mérkőzés -- 100 gól.
Paul Gascoigne becenevén "Gazza", generációjának egyik legtehetségesebb játékosa volt. Bár a Sziget-országban, Nagy-Britanniában a 10-es poszt nem futott be akkora sikert mint az öreg kontinensen, ám Gazza kétségtelenül a legjelesebb képviselője volt a 10-es játékmesteri posztnak egész Angliában. Noha sokan vitatták klasszisát, de akkor is egy kivételes játékos volt. Gazza jól látott a pályán és kiválóan passzolt, mindig képes volt remek helyzetbe hozni csapattársait. Ha formában volt akkor jobbnál jobb labdákkal tömködte az előtte játszó csatárokat. A Newcastle United játékosa: 1985-1988 között, majd a Tottenham Hotspur játékosa: 1988-1992 között, ezután az olasz Lazio következett: 1992-1995 között, majd a skót sztárklub a Glasgow Rangers: 1995-1998 között. Ezek a klubok jelentették pályafutásának csúcsát. Az Angol válogatottban 1988-1998 közöttt: 57 meccsen szerepelt és 10 gólt szerzett. Gascoigne játékosként is kicsapongó életet élt, sosem vetette meg az ivást és a bulizást.

8. Giuseppe Giannini (Olasz, 1964) -- 1981-1999 -- 525 mérkőzés -- 135 gól.
Giuseppe Giannini olasz válogatott labdarúgó, becenevén: "Il Principe, "A Herceg". Tagja az AS Roma hírességek csarnokának, Francesco Totti példaképe és gyerekkori bálványa. Giannini 1964-ben Rómában született és később a helyi nagycsapat az AS Roma igazolt játékosa lett. Egész karrierje Róma városához kötődik, 15 évig volt az AS Roma játékosa, az 1981-1996 közötti időszakban. Az AS Roma csapatában több mint 400 alkalommal lépett pályára a tizenöt évben. Idővel megkapta a csapatkapitányi karszalagot és a 10-es mezt. Kiváló technikája és egyedi játéka révén a csapat ikonjává és a szurkolók kedvencévé vált. A Roma csapatával, olasz bajnok: 1983-ban, olasz kupagyőztes: 1984, 1986, 1990, BEK-döntős: 1984-ben. Az Itáliai válogatottban 1986 és 1991 között 47 alkalommal szerepelt és 6 gólt szerzett. Részt vett az olasz csapattal az 1988-as Európa-bajnokságon, ahol bekerült a torna álom csapatába, az 1990-es Itáliai világbajnokságon az "álom" csapatba került, ahol hazai pályán bronzérmesek lettek.

9. Enzo Scifo (Belga, 1966.) -- 1983-2001 -- 555 mérkőzés -- 145 gól.
Vincenzo "Enzo" Scifo a belga labdarúgás nagy tehetsége volt, egy vérbeli mozgékony 10-es, becenevén: "El Principe, Le Prince", "A Herceg". Scifo olasz szülők gyermekeként Belgiumban született, már junior korában ígéretes tehetség volt, csapattársai "Kis Pelének" hívták. A belga RSC Anderlecht játékosa volt 1983-1987 között, ahol nagy sikereket ért el. 1987-ben az Internazionale játékosa lett, 1988-ban a Girondins Bordeaux-hoz ment tovább, majd az Auxerre csapatához szerződött 1989-ben. Innen 1991-ben az olasz Torino csapatához ment tovább. A Torinótól az AS Monaco klubhoz került, majd labdarúgó-pályafutása végén ismét első klubjához, az Anderlechthez szerződött. 2000-ben vonult vissza. Scifo négy VB-n volt tagja a belga válogatottnak, az 1986-os, az 1990-es, az 1994-es és az 1998-as labdarúgó világbajnokságon szerepelt, melyeken 16 mérkőzésen játszott. A Belga válogatottban összesen 84 meccsen 18 gólt szerzett. Michel Platini egyszer azt nyilatkozta róla: "Scifo tekinthető csak az igazi utódomnak az 1990-es évek labdarúgásában".  

10. Gheorghe Hagi (Román, 1965) -- 1982-2002 -- 735 mérkőzés -- 188 gól.
Gheorghe Hagi román válogatott labdarúgó, becenevén: a "Kárpátok Maradonája". Az apró termetű játékmester jól cselezett és lőtt, pályafutása csúcsán megállíthatatlan volt az ellenfelek számára. A Steaua Bucuresti csapatával mindent megnyert 1987-1990 közt, ezután jöttek a külföldi szerződések. Sikeres volt az idegenlégiós pályafutása, játszott mindkét spanyol sztárcsapatban, a Barcelonában és Real Madridban a 90-es években. 2000-ben UEFA-kupát nyert a török Galatasaray együttesével, az angol Arsenalt verték meg a döntőben, 11-es rúgásokkal. Háromszoros román- illetve négyszeres török- bajnok. A román válogatott vezére volt, részese volt az 1990-es Itáliai VB-re való kijutás kiharcolásában. Jenei Imre volt az edzője mind a Steaua-val, mind ekkor a román válogatottban. Pályafutásának csúcsa valószínűleg az 1994-es USA-beli VB volt, ahol 2 gólja mellett kiválóan játszott és a negyeddöntőkig irányította a román válogatottat. 125-ször szerepelt a román válogatottban 35 gólt szerezve.

11. Krasimir Balakov (Bolgár, 1966) -- 1983-2005 -- 707 mérkőzés -- 170 gól.
Balakov a bolgár válogatott klasszis irányító, becenevén a "Balkán Maradonája". Balakov a román Hagi-hoz hasonló testfelépítésű és játékstílusú labdarúgó volt, és hozzá hasonló fényes karriert futott be klub és válogatott szinten egyaránt. Balakov kora egyik legprímább szervezője volt, ő volt a bolgár futball aranykorszakának kulcsfigurája az 1990-es években. Az Etar Veliko Tarnovo után 1991-ben került a portugál Sporting Lisboa csapatához. Lisszabonban a középpályán együtt futballozott honfitársaival: Gencsev, Jordanov, valamint: Joao Pinto, Luís Figo, és Peixé-vel. A bolgár válogatott tagjaként részt vett az 1996-os Európa-bajnokságon, az 1994-es és az 1998-as világbajnokságon. Az 1994-es vb-n a nagyvilágnak is megmutatta tudását, szenzációs formában játszott és bekerült az All-Star-csapatba. Aztán a német Bundesligába igazolt, a VfB Stuttgart csapatához, ahol klublegenda lett, 1995 és 2003 között 250 meccsen 55 gólt szerzett a svábok színeiben, ahol mágikus bolgárként tisztelték.

12. Dragan Stojkovic -- (Szerb, 1965) -- 1981-2001 -- 560 mérkőzés -- 160 gól.
Dragan Stojkovic, becenevén: "Pikszi" Stojkovic, szerb nemzetiségű egykori Jugoszláv válogatott labdarúgó, az 1980-as, 1990-es évek mágikus 10-eseinek egyik Kelet-Európai jeles képviselője, remek cseleivel és passzaival. A Jugoszláv bajnokságban kezdte a futballt, szülővárosa a Radnički Niš csapatában szerepelt: 1981-1986 között, majd a Belgrádi: Crevena Zvezda csapatában 1986-1990 között, amellyel bajnok és kupagyőztes lett. Ezután két ízben is volt a francia: Olympique Marseille játékosa: 1990-1991, 1992-1994. Pályafutása végét egy hosszú időszakban a japán: Nagoya Grampus csapatában fejezte be: 1994-2001 között, 200 mérkőzésen 87 góllal zárt. A Jugoszláv válogatott tagjaként részt vett az 1984. évi nyári olimpiai játékokon és az 1990-es világbajnokságon, a Jugoszláv FK válogatott tagjaként részt vett az 1998-as világbajnokságon és a 2000-es Európa-bajnokságon. A Jugoszláv válogatott az 1990-es Itáliai világbajnokságon tündökölt, az egyik legjobb csapatként, és Pikszi Stojkovic itt talán élete legjobb formájában játszott.

13. Détári Lajos (Magyar, 1963) -- 1980-2000 -- 626 mérkőzés -- 155 gól.
Détári Lajos az utolsó világklasszis magyar labdarúgó, 7-szeres világválogatott és 1-szeres Európa-válogatott. Technikai képzettsége, lövő ereje, passzai, cselei, góljai mind a mágikus tízesek közé emelik. A Budapesti Honvéd csapatával háromszoros magyar bajnok és háromszoros gólkirály: 1985 (18 gól), 1986 (27 gól), 1987 (19 gól). Ezután a német Eintracht Frankfurtba szerződött, amellyel 1988-ban az ő góljával megnyerték a DFB-kupát. Ezután 18 millió német márkáért Görögországba szerződött, az Olympiakos Pireus csapatához. A csapattal görög kupát nyert, és 33 bajnoki góljának köszönhetően a szurkolók kedvence volt. 1990-ben Olaszországba igazolt, ahol a Bologna FC csapatával UEFA-kupa negyeddöntőig menetelt és Alpok Kupát nyert. 1992-ben átigazolt az Anconához, ahol 11 gólt szerzett, majd a Genoa játékosa volt. 1994-ben a svájci Neuchâtel Xamax csapatával bronzérmet szerzett, és az év játékosa lett. A magyar válogatottban 61 meccsen 13 gólt szerzett. Az 1986-os mexikói világbajnokságon Kanada ellen ő szerezte a magyar válogatott mindmáig utolsó VB-gólját.

14. Roberto Baggio (Olasz, 1967) -- 1982-2004 -- 744 mérkőzés -- 280 gól.
Roberto Baggio minden idők legnépszerűbb olasz labdarúgója. Ő volt az akit minden olasz szeretett klub hovatartozástól függetlenül. Az irányító játéka egyszerre bámulatos és csodás volt, góljai szintúgy. Baggio a négy tradicionális "nagy" olasz klubban megfordult, a Fiorentina: 1985-1990, a Juventus: 1990-1995 között, a Milan: 1995-1997 között, az Internazionale: 1998-2000 között. A Firenzei violák színeiben közönség kedvenc volt, így a nagy rivális Juvéhoz nagy viharok közepette távozott. Az 1993-as évben remek idénye után elnyerte  France Football Aranylabdáját. Az olasz válogatottban 56 alkalommal lépett pályára, s gyakorlatilag minden második mérkőzésen rúgott egy gólt: 27-nél állt meg. Baggiónak nem volt szerencséje a világbajnokságokkal, bár az 1990-es, az 1994-es és az 1998-as vb-n is játszott. 1990-ben "Toto" Schillaci elorozta előle a kedvenc státusát, 1994-ben a brazilok elleni döntő tizenegyes párbajában elhibázta a lövést, és 1998-ban sem tudott a csúcsra jutni. 

15. Zinadine Zidane (Francia, 1972) -- 1988-2006 -- 806 mérkőzés -- 200 gól.
Zidane az utolsó nagy klasszikus 10-ese a futball világának, egy olyan játékos volt ő amilyenek ma már nincsenek. Zizou kivételes képességű játékmester, irányító középpályás volt, aki szenzációs mozdulatairól maradt meg a szurkolók emlékeiben. A 90-es évek elején a francia Cannes és Girondins Bordeaux csapataiban vitézkedett, majd legnagyobb sikereit az olasz Juventus: 1996–2001, és a spanyol: Real Madrid: 2001-2006 csapataiban érte el. Bajnok és Bajnokok Ligája győztes. 1998-ban Franciaországban rendezett világbajnokságon Zidane két fejes gólt jegyzett a Brazília elleni döntő mérkőzésen, ezzel Franciaország megszerezte első világbajnoki címét. Zidane még abban az évben megkapta France football Aranylabdát és elnyerte a FIFA-tól az év játékosa címet. A 2000-es labdarúgó-Európa-bajnokságon ismét győzelemre vezette a francia válogatottat, s ezzel a kettős győzelemmel: "Világbajnokság és Európa-bajnokság", ebben a sorrendben, addig egyetlen más csapat sem dicsekedhetett. Zizou a Francia válogatottban: 108 mérkőzésen 31 gólt szerzett.