Alberto Moravia a közkedvelt stílusú író - Bíró Csaba

Alberto Moravia népszerű író volt, nálunk az olasz írók közül bizonyosan ő volt a legnépszerűbb. Közkedveltségét egy jó részben a szókimondó, erotikus, és tabumentes hangvételének is köszönhette. A 20. század egyik legnagyobb olasz regényírója volt. Korszakos művek ritka és szerencsés konstellációban születnek, az ő esetében azonban születtek, méghozzá nem is egy, hanem több is született.

 

Alberto Moravia élete és művei

 

--  Alberto Moravia, (1907-1990) népszerű író volt, nálunk az olasz írók közül ő volt a legnépszerűbb. Közkedveltségét egy jó részben a szókimondó, erotikus, tabumentes hangvételének is köszönhette. A 20. század egyik legnagyobb olasz regényírója volt. Korszakos művek ritka és szerencsés konstellációban születnek, az ő esetében azonban születtek, méghozzá nem is egy, hanem több is született.
--  Alberto Moravia, (Roma, 1907. november 28. – Roma, 1990. szeptember 26.) olasz regényíró, elbeszélő. 1907. november 28-án születik Rómában, jómódú középosztálybeli családban. Eredeti neve: Alberto Pincherele. Apja sikeres építész és festő. Kilencéves, amikor Moraviát csont tuberkulózis támadja meg, fekvő beteggé teszi. 1916-1925 között különböző szanatóriumokban gyötrik folyamatosan. Ekkoriban írja első novelláit. Gazdag családból származik, a polgári világ foglalkoztatja. Mást nem ismer.
--  Az első regénye: "A közönyösök" - "Gli Indifferenti" amely a római kispolgárság őszinteség nélküli, közönyös, erkölcsi válságokkal teli, hazug, világát mutatja be, 1929-ben jelenik meg. A világ első egzisztencialista regényének tartott műben a hanyatló polgári család áll, akik a nyomor szélére jutottak, de a látszatot fent kell tartani.
--  A regényben dönget az erotika: Moravia nemcsak a képmutató kispolgári világ bemutatásával, de a szexualitás nyílt ábrázolásával is magára haragítja a fasiszta kormányt, és a regényt hamarosan betiltják. A fasiszta kormányok alatt, hasonlóan a kommunista rezsimekhez, a nép beporzás által, netán magról szaporodik, nemi szervei, erogén zónái, szexuális vágyai megszüntetve.
--  Első sikeres és botrányos regénye, hatékonyan segítik egymást és a szerzőt. A regénye után Moravia különböző avantgárd folyóiratokat szerkeszt. 1930-37-ben a La Stampa és a La Gazetta del Popolo megbízásából tudósítóként dolgozik többek közt az Egyesült Államokban, Lengyelországban, Kínában, Mexikóban.
--  Moraviát Olaszországban cenzúrázzák, a Vatikán kiátkozza erkölcstelen műveiért, később indexre teszi. 1935-ben a "Le ambizioni sbagliate - "Elhibázott becsvágyak" című regényének megjelenése után kirúgják a La Gazetta del Popolóból. 1941-ben bezúzzák a Mussolini kormányt gúnyoló: "La Mascherata" - "Az Álarcosbál" című regényét. A gyors írói tempójával minden hatalommal: világi és egyházi is összerúgja a port.
--  Moravia 1941-ben feleségül veszi: Elsa Morante írónőt, 1941-43 között Capri szigetén élnek. 1943-ban megpróbál eljutni: Nápolyba, de nem sikerül átszöknie a frontvonalon. Miután a fasizmust bíráló újság cikkei miatt a letartóztatás veszélye fenyegeti, egy kis hegyi falucskában: Fondi-ban tűnnek el, merülnek alá a letartóztatás elől. Addig elsősorban az elidegenedés probléma körével foglalkozó Moraviát megrendíti a háború, és az ellenállás idején az emberek között kibontakozó szolidaritás.
--  Moravia írásaiban új elem az egyszerű emberek felbukkanása. Ilyen az 1954-ben megjelenő "Római történetek" (1954) című novellás kötete és az 1957-ben napvilágot lát az "Egy asszony meg a lánya" című regénye, melyet még 1944-ben Fondi-ban kezd el írni. A regénye főhősei: Cesira és lánya: Rosetta, Róma bombázása idején egy kis hegyi faluba menekül, útban hazafelé katonák megerőszakolják őket.
--  A regény megrendítő. Amikor egy-egy korban a kisember évtizedeken át nem lát háborút, nem lát háborúban működő, életéért harcoló kisembert, elfelejti, milyen, elfelejti, hogyan működik. Aki se nem politikus, se hadvezér, csak kisember, kis vággyal, apró élet célokkal. Amikor hosszan hiányzik a háború a kisember életéből, kötelezően elolvasandó vele "Az asszony meg a lánya", hogy felmérje, hogy tudja, mire képesek az általa megválasztott: politikusok, katonák, hadiszállítók, a háborúk vérszívói.
--  Az 1950-es évekbeli Római történetekkel műfajt váltott, életképszerű rövid elbeszélésekben villantotta fel a kisebb-nagyobb erkölcstelenségek Római világát, s eközben olyan érzékletes miliőt teremtett és olyan jellegzetes Római táj szavakat használt, hogy írásait többen a neorealizmus áramlatába sorolták. Az emberi történelmi hit óvatos megfogalmazásáig jutott el: a háború borzalmai nemcsak lezüllést hoznak, megtisztulást is ígérnek a két főhősnek.
--  Az életmű főbb pontjai körül ott sorakoznak a talán csak más megfogalmazást, részlet felismerést, stílus változatot hozó művek: az első ízben együttérzést mutató szerelmi történet: "A római lány", a közöny érzését elidegenedésként újrafogalmazó regény: "Az unalom", a nemiség anya komplexus jellegét freudista módon láttató: "Agostino", a férfi-nő kapcsolat szenvedélyeit boncolgató seregnyi más, önálló elbeszélés és novella: "A megvetés, "A hitvesi szerelem". Az epikai művek, az útirajzok és tanulmányok.
--  Alberto Moravia népszerű író volt. Nálunk az olasz írók közül bizonyosan a legnépszerűbb ő volt. Közkedveltségét nem kis részben erotikus témáinak és hangvételének köszönhette. A szex a modern korban a szerelem szinonimája-, mondotta, ha tehát regényeiben tág teret szentel neki, csak az örök emberi témáról szól, korhű megközelítésben. A tabuk ledőlte után, vélekedett egy tanulmányában, a szókimondó, naturális részletezés természetes, hiszen a mai irodalomban a szerelmi aktus belépés egy kozmikus, emberen túli rendbe. Ha így értelmezzük, a nemiség a szerelemnél emelkedettebb, teljesebb valami.
--  Nő alakjai többnyire egy ősibb, szenvedélyek uralta világ túlélői, a közönyös, unatkozó, cselekvés képtelen férfi hősökkel szemben egy mozgalmas és kiismerhetetlenül sokszínű külvilág megtestesítői. A szeretkezés így valóban mintegy megismerési aktussá válik, csak épp nem juttatja el a férfi hősöket a „kozmikus, emberen túli rendbe", mert ez a testében megismert világ számukra fenyegető és ellenséges. Az egykor rokonszenvvel ábrázolt római lánytól a sor az utolsó időszak démoni, ördögi nő alakjaiig terjed.
-- A Moravia ábrázolta világ, miképp metaforája, a nő, bűnnel terhelt. A 20-as évek és a 30-as évtized züllött légkörében tiltakozásul is bűntények tervei szövődnek, a háború borzalmait haszonleső áldozatok szenvedik el, a terrorista korszak megannyi velejéig romlott gyermeke orgiával menekülne a világból, vagy épp gyilkossággal lépne ki belőle, mert ösztönösen a halál után vágyik, s ezért "másokban öli meg önmagát".
--  Mégis, ez a lesújtón ítélkező és kevés emberi értéket láttató író egy képviselők nélküli erkölcs nevében is rendkívüli erővel tudott tiltakozni. Ellene indított politikai támadások igazolják kritikusának finom észrevételét, mely szerint korai írásaiban egyenesen a fasizmus szinonimájává vált a visszatérő bűntény. Mindenesetre, a „felforgató elemek" listáján szereplő Moravia a német megszállás elől a Róma környéki hegyekbe menekült.
--  Alberto Moraviát: 1990. szeptember 26-án a Római lakásán agyvérzés és szívbénulás következtében érte a halál. Emlékére a nevét viselő díjat alapítottak, amelyet az elbeszélő irodalom egy-egy olasz és külföldi képviselőjének ítélnek oda, s amelyet: Kristóf Ágota, a Svájcban élő magyar írónő is megkapott. Az egykori Római lakásában később múzeum is nyílt, a Tiberis folyó partján, a Lungotevere della Vittoria 1-ben.

 

Alberto Moravia pályája és sikerei

--  Alberto Moravia, (1907–1990) jó hatvan évig volt a 20. század olasz irodalmi életének egyik főszereplője, az erotikus tematika virtuóza és a lélektani ábrázolás atyamestere, az olasz irodalom és filmművészet emblematikus alakja. Huszonkét évesen adja közre első regényét: "A közönyösöket", amellyel szinte berobbant az irodalmi életbe.
-- Alberto Moravia az 1940-es években művei miatt szinte óhatatlanul összeütközésbe kerül a fasiszta rezsimmel. A fojtogató hazai légkörből külföldre menekül, csak 45 után tér vissza Rómába. Közben sorra írja regényeit, cikkeit, tanulmányait, darabjait, színházat csinál, a kulturális közélet meghatározó személyiségévé válik.
--  1952-ben megkapja a legrangosabb irodalmi díjat, a Stregát. Regényeiből többek közt: Vittorio de Sica, Bernardo Bertolucci, Mario Soldati, Jean-Luc Godard közreműködésével rendre film feldolgozások készülnek. Korának legnépszerűbb és legbotrányosabb olasz írójaként megadatik neki, hogy a főszereplő öntudatával élje végig a huszadik századot.
--  Az önmagát „a morál esztétájának” nevező: Alberto Moravia impozáns életműve nagyon karakteres és magával ragadó. A legjobb műveiből legalább egy tucatot, egy 12 kötetes remek válogatást lehet összeállítani: "A közönyösök, "Az álarcosbál, "Agostino, "A római lány, "A római történetek, "Új római történetek, "A megalkuvó, "Egy asszony meg a lánya, "A figyelem, "A leselkedő, "Megvetés, "Levelek a Szaharából.
--  Művei számából és köznyelvként ható stílusából ítélve azt gondolhatnánk, hogy játszi könnyedséggel alkotott. Pedig nem így volt. Egy riporternek, Alain Elkmann-nak még a neve is Goethe életrajzíróját idézi, elmesélte munka módszerét. Általában három évig dolgozott egy regényen, mindig egy számára új, megfejtendő problémát választva témául. Előzetes tervek és feljegyzések nélkül látott munkához, hogy a mű a formálódó gondolatok életszerűségével szülessen meg. Kézzel írt, a javított kéziratot először maga gépelte le, s csak újabb javítás után adta át végső tisztázásra.
--  Korszakos művek ritka és szerencsés konstellációban születnek, az ő esetében azonban születtek, nem is egy, hanem több is született. Ilyen volt: "Gli Indifferenti" - "Közönyösök" (1929), "Agostino" (1944), "La Romana" - A Római lány" (1947), "Racconti Romani" - Római történetek" (1952), "Il Disprezzo" - "A Megvetés" (1954), , "La Ciociara" - "Egy asszony meg a lánya" (1957), "La Noia" - "Az Unalom." (1960), "Lettere dal Sahara" - "Levelek a Szaharából" (1990).
--  Műveinek lélektani realizmusa alkalmassá tette azokat a film feldolgozásra. Vittorio de Sica 1960-ban készítette el az "Egy asszony meg a lánya" című filmjét, amely meghozta a sikert az akkor 26 éves Sophia Loren számára. A fiatal színésznő megrázó alakításával elnyerte az Oscar-díjat, valamint Cannes-ban a legjobb női alakítás díját is. Moravia írásai alapján: Bertolucci, Bolognini, Damiani is készített sikeres filmeket.
--  Az artisztikum helyett azonban a megismerést kereste, s ehhez már-már fogalmian egyszerű és pontos nyelvre volt szüksége. Pasolini az életmű legfontosabb ismérvét látva ebben, harminc esztendővel ezelőtt így verselt: "Moravia, te letisztult nyelv, te tiszta értelem". Nem készült a halálra. "Ha mégis foglalkozom vele, mondta Elkmann-nak nyolcvanhárom évesen -, hogy úgy mondjam, csak elméletileg teszem; az élet átmeneti és értelmetlen káoszának végét látom benne."



>>>>>>  Alberto Moravia könyvtár  <<<<<<
>>>>>>>>>>>>  15. könyv  <<<<<<<<<<<<<

1.  Gli indifferenti -- A közönyösök - "1929"
"A közönyösök" a még fiatal: Alberto Moravia első közismertté vált keserű és vonzó regénye 1929-ben született. Egy római polgári környezetbe ágyazza be egy bágyadt nemzedék tragédiáját, és egy szerelmi sokszög kapcsán villantja fel a két háború közötti korszak társadalmi és erkölcsi válságát. "A közönyösök" egy társadalom kritika. Klasszikus szerelmi háromszög, látszólag egy szerelmi háromszög mindennapjai zajlanak a regényben, de közben a céltalanság, az unalom, az életuntság, a cselekvő képtelenségben állnak a szereplők, amely körből végül: Michele kísérel meg kitörni, míg a többiek elfogadják a helyzetüket, tartanak mindenféle változástól. Egy őszinteségre és élményre szomjas fiatalember, panaszos tisztaság vágya szélesül itt nemzeti önvizsgálattá, és már az európai politikai láthatár elsötétülésének kezdetén közvetve arra int, hogy az eszménytelenség űrjét kártékony társadalmi erők tölthetik ki. Ez a tehetetlen ifjúság embertelen hatalmak prédája, a kibontakozó fasizmus nyersanyaga lehet, közönyébe a rombolás szelleme plántálhat érzést, sőt fanatizmust.

2.  La mascherata -- Az álarcosbál - "1941"
Az álarcosbál 1941-ben jelent meg, a második világháború idején, az akkori fasiszta Itáliában, Mussolini fasiszta diktátor idején. A szatirikus regénye miatt Moravia szinte azonnal a támadások középpontjába is került, hiszen volt akik magukra ismerhettek, a párhuzamok megvonhatóak voltak. A regényben a képzeletbeli Latin-Amerikai diktátor groteszk alakjában az olvasók Mussolinira ismerhettek. Terso tábornok nevetséges figurája, tragikomikus szerelmi kalandja, a leváltását megelőzni akaró rendőrfőnök látszat merényletének kudarca, a korrupció, a fényűzés, a rendőrterror és az ügyefogyott anarchista próbálkozások bírálata: ragyogó szatíra, tele váratlan fordulatokkal, izgalommal. Ez a regénye az akkori időnek íródott de időtlen hatású ma is.

3.  Agostino -- Agostino - "1945"
Az Agostino egy remek Moravia regény a gyermekkori és kamaszkori fejlődésről és az egyéniség kialakulásáról. Az Agostino egy 13 éves kamasz fiú sokkoló találkozása a felnőttek világával. A fiú nyaralás közben, a szép olasz tengerparton ébred rá, hogy anyja a férfiak szemében nem elsősorban anyuka, hanem kívánatos nő. Vajon mit hozunk magunkkal gyermek korunkból? Megszabják-e jelenünket, életutunkat azok a lélekformáló valóságok. Agostino a kamasz fiú, a fiatal és még szép anya bűvöletében élő polgárfiú egyszer csak ráeszmél, hogy olyan meghittnek tudott kapcsolatuk jóvátehetetlenül megromlik: riadtan döbben rá, hogy anyja külön életet él, tetszik a férfiaknak, hogy udvarlója van. Otthonos világa hirtelen idegenné válik, s újat még nem tud helyette találni. Agostino a nyaralás összetett élményeinek hatására kezd lassan a férfivá érés útjára lépni, elveszíti az addigi védett életét, és azt az ártatlan szeretetet, melyet anyja iránt érzett. Az Agostinóban az író főként a finom lélekrajzra ügyel. Lélektani tanulmánynak tetszik első pillantásra de ez egy teljes regény.

4.  Il conformista -- A megalkuvó - "1947"
„Mi mindannyian ártatlanok vagyunk… De mindannyian elveszítjük ártatlanságunkat, ki így, ki úgy… Ez az élet rendje." Hogyan lesz az emberből gyilkos? Először csak bogarat öl, később macskát, aztán már minden mindegy? A lányosan szép arcú: Marcellót örökösen csúfolják az osztálytársai. Egy komisz diák csíny következtében a kisfiú tragikusan végződő homoszexuális kalandba keveredik. Az ösztönei zűrzavarában tájékozódni képtelen gyerek magára marad a bajával, évekig cipeli a bűne terhét, s egyetlen vágya, hogy egyszer majd leszámolhasson vele, és végre ő is rendes, normális életet éljen. Ezt a rendet, ezt a normalitást felnőttként a fasizmusban, a házasságban és a hivatalnoki pontosságban véli megtalálni. Elvárásoknak akar megfelelni, parancsokat akar teljesíteni. Az alapjában véve tiszta szándékú: Marcello azonban a gyerekkori tévelygéshez képest sokkal tragikusabb helyzetbe kerül… A regény 1947-ben jelent meg. Eleven kép egy sötét korszakról és egy borongó férfi lélekről. Talán a legékesebb bizonyíték amellett, hogy Moravia "a morál esztétája."

5.  La romana -- A római lány - "1947"
"La romana - A római lány" Alberto Moravia egyik legjobb és legnépszerűbb regénye. Hogyan válik utca lánnyá: Adriana, aki gyarlóságában is csupa érzés és szép emberi tulajdonság. A regény az 1930-as évek Olaszországában, Rómában játszódik. A főszereplő: Adriana, aki szinte egy vallomás, egy lélektani önanalízis tárgyilagosságával beszéli el a történetet. A regény kezdetén a nyomorból az elérhető kispolgári életbe vágyó 16 éves lány akt-modellként dolgozik egy festőművésznél. Már első szerelme láttatja álmainak megvalósulását: Gino sofőr egy jómódú családnál, s megnyerő modorával hű élettársnak ígérkezik. Adriana édesanyja hallani sem akar házasságról, lánya az ő számára reményteli kereset forrás, a jólét ígéretét biztosítja. Adriana egyetlen barátnője: Gisella, nála ismerkedik meg egy miniszteri hivatalnokkal: Astaritával. Ő lesz első partnere akitől pénzt fogad el. Hamarosan rájön: Gino is becsapta, a sofőr nős és kislánya van. A római lány életében ez döntő fordulatot okoz, prostituáltként kezd el élni és dolgozni. Szakít a társadalmi konvenciókkal, neki tetszően éli életét.

6.  L'amore coniugale -- A hitvesi szerelem - "1948"
A hitvesi szerelem regénye lélektanilag is izgalmas kérdést feszeget: mi kell a nőnek? Fényűző élet, alkotó munkába temetkező férj, boldog házasság, vagy a közönséges, durva és alantas, lopott „szerelem”? Moravia legtöbb regénye nem a szemérmeskedő, nem a prűd embereknek való. Sok esetben találkozhatunk megbotránkoztatóval, szexuálisan túlfűtött mondanivalóval. A szerző regényeinél sincs ez másként. A minap olvastam egy tanulmányt amiben egy neves hölgy megállapítja, miszerint minden normális és egészséges felnőtt embernek vannak szexuális aberrációi. Vagy így vagy úgy, de vannak, amelyek legtöbb esetben sosem jutnak el a fizikai megvalósítás stádiumába. Ha úgy vesszük akkor mindezt Moravia csak itt-ott néha leírta nekünk. Nem vagyunk egyformák, egyeseknél több minden belefér másoknál sokkal kevesebb. Ilyen egyszerű ez az egész. Végül pedig ne felejtsük el, a lenyomatokkal, és az utána fennmaradó gondolatainkkal szabadon rendelkezhetünk, hiszen az író segítségével ebből bőven kijut nekünk, minden egyes regénye után.

7.  La disubbidienza -- Az engedetlenség - "1950"
Az engedetlenség című regény hőse szintén egy kamasz fiú úgy mint az "Agostino"-ban. Az engedetlenség főhőse: Luca a 15 éves kamasz fiú, aki hirtelen és gyorsan nagy változásokon esik keresztül. A fiú gyermeki szeretetét homályos érzéki vágy, kíméletlen kíváncsiság, kiábrándultság váltja fel, éppúgy lelki válságba kerül. Az engedetlenség-ben, amikor Luca ráeszmél, hogy a vallásos-morális szabályokra épülő élet tulajdonképpen undorító képmutatás. A serdülőkor érzelmi viharairól sokan és sokat írtak már, de ilyen költőien, elmélyülten és megragadóan csak kevesen. A hitvesi szerelem egy látszatra boldog házasságban élő, gondtalan, gazdag dilletáns írói próbálkozásának és érzelmi életének a csődjét, az alkotó munka és a felszínes életélvezés kibékíthetetlen, gyötrő ellentétét ábrázolja mesteri lélek rajzzal.A harmadik történet Az engedetlenség egy érdekes kérdést boncolgat egy 15 éves fiú szeretne „kivonulni” a családi és társadalmi elvárások labirintusából. Kérdés, hogy megteheti-e ezt anélkül, hogy az életből is távozzon.

8.  Racconti romani -- Római történetek - "1954"
A Római történetekben a Római kisemberekről szólnak Moravia történetei, novellái, az 1950-es évek Itáliai és Római hangulatáról, az "örök város, örök embereiről" szólnak ezek az elbeszélések. Egy pincérről, aki egyszer csak kiszolgáló gépből emberré válik, gondolkozni kezd, majd ki is mondja, amit a vendégekről gondol, groteszkül mulatságos helyzeteket teremtve. Egy vagányról, akinek egy tízezer lírás hamis bankót kellene felváltania, s a váratlan gazdagság reményében egy csapásra megváltozik élet üteme. Egy szabaduló fegyencről, akiben fogsága alatt ellenállhatatlanul megérik az elhatározás: bosszút áll azon, aki ártatlanul börtönbe juttatta, s a találkozáskor hasztalan próbál úrrá lenni indulatain: tőrt döf hajdani barátja mellébe. Moravia egyszerű történetei az emberi lélek titkairól szólnak. Moravia alakjait legtöbbször végletes helyzetben mutatja be, amikor lepattog róluk a mindennapi élet máza, hangjuk mást mond, mint az eszük. Moravia mindenkinek ajánlható, akit érdekel az 1950-es évek Olaszországa, bármelyik hétköznapi ember nem hétköznapi kalandja.

9.  Il disprezzo -- A megvetés - "1954"
"A megvetés" - Moravia legjobb társadalmi lélektani regényei közé tartozik. Riccardo Molteni, a becsvágyó drámaíró, hogy feleségének biztosítsa a kényelmes polgári jólétet, s megteremtse irodalmi munkásságához az anyagi függetlenséget, irodalmi bérmunkára vállalkozik: film forgatókönyveket ír egy sikeres és gazdag producernek. Imádott felesége azonban, s éppen a kecsegtető jólét küszöbén, fokozatosan elhidegül tőle. Miért változott felesége szenvedélyes szerelme közönnyé, megvetéssé? Riccardo lázasan gyötrődve keresi az okot, mígnem egy drámai jelenet sorban minden megvilágosul előtte. Moravia ezúttal is alap témáját, a férfi és nő viszonyának ideiglenességét, a tartós kapcsolatra való képtelenséget ábrázolja. Pontos lélek-rajzzal mutatva be, a mindennapi élet, a szokások felszínén, miképpen romlanak meg az elemi állapotukban tiszta érzések,  miként válik két ember kapcsolatában tragikussá mindaz, ami korában feloldódhatott a szerelemben. Róma utcáin, aztán Capri szigetén járunk, változnak a helyszínek. A főszereplő férjtől látjuk az eseményeket, ő töpreng, ő vívódik, és harcol a feleségéért, aki megszűnik szeretni őt. Addig faggatja a nőt, míg kiderül, nem szereti már, de meg is veti, vajon honnan származhat az asszony megvetése.

10.  La ciociara -- Egy asszony meg a lánya - "1957"
A "La ciociara - "Az asszony meg a lánya" az író fő műve, a legjobb regénye. Az asszony és a lánya, az anya: Cesira, és lánya: Rosetta, a második világháború idején, '1943-ban elindul Rómából vidékre. A háború rémségei elöl elmenekülnek Rómából és egy hegyi faluban keresnek menedéket. Az asszony: Cesira és az ő baljósan szépséges 15 éves Rosettája sem csak a háborúvég zűrzavarából kivezető utat keresi feketézők, állativá aljasult emberek, jóhiszemű tévelygők, parasztok, nácik és fasiszták, katonák és martalócok ijesztő nyüzsgésében. Útközben anya és lánya megismerkednek a bátortalan, kommunista nézeteket valló fiúval: Michele-vel. Az ifjú titokban szerelmes lesz Cesirába és Rosettába is. A háború lassan a végéhez közeledik és a két római nő úgy dönt, visszatér az örök városba. A hazafelé vezető úton: Cesira és Rosetta marokkói katonák fogságába esik, ami drámai eseményekhez vezet. A megerőszakolt és sok szenvedésen áteső anya és lánya kapcsolatára rendkívüli hatással lesznek a tragikus élmények. A minden idők egyik legjobb regényének tartott mű filmen is világhírű lett, 1961-ben Sophia Loren főszereplésével és Vittorio de Sica rendezésében emlékezetes filmet forgattak belőle, amiért Oscar-díjat kapott.

11.  Nuovi racconti romani -- Új Római történetek - "1959"
Az "Új Római történetekben" Moravia ismét ajtót nyit nekünk Rómára, ahol kispénzű, vagy éppenséggel pénztelen, kisebbet-nagyobbat álmodó emberek császkálnak mindenfelé, és lehetetlenebbnél lehetetlenebb kalandokba keverednek. Botcsinálta tolvajok turbékoló párocskákat próbálnak kifosztani a Pietro Bembón. A Paolo Frisi utcában egy pincérre rájön a hoppáré, és hirtelen minden vendégére otromba, de felüdítően őszinte megjegyzéseket tesz. A Corin egy férj elhagyja a családját, de nem jut messzire. Csúnya éttermi verekedés tör ki a Lemonia sarkán. Az Aurelia egyik lakásából férfi lép az utcára, mintha leforrázták volna, éppen elhagyta a felesége. A Cornelián álló utazó cirkusz sátrában egy randa fickót nekilöktek az elefántnak, de a barátnője már odaadással ápolja… Rómában zajlik az élet! Alig akad köztük délceg mediterrán legény, vagy veszélyesen vonzó Cosa Nostra keresztapa, de még az asszonyok is a maguk természetes, nem mindig mozi vászonra kívánkozó idomaival hódítanak csak. Egy a közös bennük: olaszos élet igenlésük, élet szeretetük.

12.  La Noia -- Az Unalom - "1960"
Az Unalom, amelyről e regényben szó van, nem a munkálkodó ember életében nagy ritkán előforduló és pihentető üresjárat, nem a kisgyerekek unatkozása, hanem gyötrelmes, kínzó lelkiállapot, életforma, úgy is mondhatnók: elidegenülés. Dino, a regény hőse, nem tájképek vagy absztrakt kompozíciók festése közben unatkozik olykor: egyáltalán nem fest, és mint idegen tárgyat nézi a fehér vásznat, az ecsetet. Pompás szeretője van: Cecília; de a lány is, hiába öleli kétségbeesetten, idegen marad tőle, Dino nem tudja igazán birtokolni. A semmibe foszló Cecília akkor lesz valóság, amikor megjelenik a színen Luciani, a másik szerető, a munka nélküli színész, akivel a festőnek ezután osztoznia kell. Fogadás a Via Appia előkelő villájában, szerelmi légyott a festőnegyed műtermében, féltékenykedés, tűnődés a kórházi ágyon, izgalmas jeletek során közeledünk a végső megoldáshoz, amely mégsem végső, mert Dino és a többiek világában soha nincs végső megoldás. Az unalom sűrítve adja a neves olasz író erényeit, a kiváló társadalom és lélekrajzot, a lebilincselő előadásmódot. Itáliában 5 év alatt 26 kiadást ért meg a regény, filmre vitték külföldön, két tucat országban, ahol fordításban megjelent. Az unalom világszerte fogalom lett: az elidegenülés kórképe.

13.  L'attenzione -- A figyelem - "1965"
"A figyelem" című regény története tanulságos. Egy férfi tíz éve nem beszél a feleségével és a lányával, pedig egy fedél alatt laknak. Tíz év múltán egy névtelen levél jóvoltából rájön, hogy a felesége kerítőnő, a lányát is megpróbálja prostituálni. Ebből a hihetetlenül banálisnak tetsző regényes alap helyzetből furcsa játék keveredik. Mindaz, amit már egyszer elhittünk az életének hazug kulisszái mögött nyomozni kezdő: Francesco, bármelyik pillanatban megkérdőjeleződhet, hiszen tíz esztendei hallgatás és önámítás után nem könnyű egyszerre figyelmesen szembenézni a valósággal, és különösen nem, ha valaki, mint: Franceso, csupán megírandó regénye nyersanyagaként kezeli házassága történetét, nevelt lánya iránti furcsa szenvedélyét, újságírói karrierjét: tulajdon életét - sőt elmélkedéseit is a tulajdon életéről. Mesteri bravúrral megírt regényében Alberto Moravia figyelemre inti az olvasót is, a hétköznapok hazugsága nemcsak ürességet, hanem komoly veszedelmeket is takarhat, ezek pedig nem csupán A figyelem újságíró főhősét fenyegetik.

14.  Il viaggio a Roma -- Az utazás Romába - "1988"
Moravia a XX. század olasz irodalmának egyik legjelentősebb és legnépszerűbb alkotója. A Római utazás utolsó nagy regénye. Egy 20 éves fiatalember tér vissza szülővárosába, gyermekkora színhelyére. Szabadulni akar gyermekkora megrázó élményétől, amikor is tanúja volt életvidám anyja szeretkezésének egy idegen férfival. Mario, a fiatalember új és új szerelmi kísérleteivel, hol akaratlanul apja leendő feleségébe botlik, hol egy másik, múltjával küszködő asszony és 14 éves lánya vetélkedése kavarja fel szexuális életét. Az író legtöbb regénye nem a szemérmeskedik, nem a túlzott gátlásokkal bíró, egyszóval prűd embereknek való. Sok esetben találkozhatunk megbotránkoztatóval, szexuálisan túlfűtött mondani valóval. Nem egyszerű olyan sorokat olvasni ahol mondjuk az apóssal szeretkezik a kedves feleség, vagy ahol szintén a feleség kínálja fel saját lányát a nevelő apának.
A férfi és a nő viszonyának örök aktualitására keres választ az író. Freudi alapon éppúgy mint konkrét szerelmi aktusokon keresztül, utolsó nagy művében, amely szinte összegzése egész élet pályáját foglalkoztató témáknak.

15.  Lettere dal Sahara -- Levelek a Szaharából - "1990"
A "Levelek a Szaharából" - Alberto Moravia Afrikai utazásairól szóló könyv, ami útikönyv, útleírások, tájleírások. A nagy író Afrikában utazik mindenfelé: Szaharai sivatagban, a Zairei őserdőben, a Zaire-folyón. Szaharai tévutakon, Rituális tánc az éjszakai őserdőben, Krokodil vadászaton, Látogatás egy szultánnál. Vendégségben egy varázslónál. Gróf Teleki Sámuel nyomában ilyen, kedvcsináló alcímek is hirdethetnék ezt a könyvet. Alberto Moravia afrikai útirajzainak gyűjteménye, olyan mint: Daniel Defoe, Joseph Conrad, Mark Twain, Ernst Hemingway Moraviát mindig, minden egyformán és egyszerre foglalkoztatja. Számára természetes, hogy a Zaire folyón hajózva Conrad naplóját olvassa; az Afrika szívében kalandozó értelmiségi számára az úti élmények befogadása, illetve az élmények feldolgozása, a kulturális "hasznosítás" úgyszólván egyidejű művelet. A lelkendezésnek vagy fölényes európai legyintésnek ezekben az útirajzokban nincs nyoma. Moravia történetei színesek és informatívak, behozzák szobánkba azt a sokszínű Afrikát, amit még alig fertőzött meg a fogyasztói társadalom. A Moraviánál szokatlan meghatottság ejt néha csorbát: sivatagok, szavannák, dzsungelek időtlenségéből egyszer és mindenkorra kirekesztett ember szomorúsága.



>>>>>  Alberto Moravia művei  <<<<<
>>>>>>>>>>  42. Könyv  <<<<<<<<<<

1.    La cortigiana stanca -- A tárgyaló fáradt - "1927"
2.    Gli indifferenti -- A közönyösök - "1929"
3.    Inverno di malato -- Beteg tél - "1930"
4.    Le ambizioni sbagliate -- A rossz ambíciók - "1935"
5.    La bella vita -- A szép élet - "1935"
6.    L'imbroglio -- Az átverés - "1937"
7.    I sogni del pigro -- A lusta álmok - "1940"
8.    La caduta -- Az esés - "1940"
9.    La mascherata -- Az álarcosbál - "1941"
10.  La cetonia -- Az osztály - "1943"
11.  L'amante infelice -- A szerencsétlen szerető - "1943"
12.  Agostino -- Agostino - "1945"
13.  L'epidemia -- A járvány - "1944"
14.  Ritorno al mare -- Visszatérés a tengerhez - "1945"
15.  L'ufficiale inglese -- Az angol hivatalnok - "1946"
16.  Il conformista -- A megalkuvó - "1947"
17.  La romana -- A római lány - "1947"
18.  L'amore coniugale -- A hitvesi szerelem - "1948"
19.  La disubbidienza -- Az engedetlenség - "1950"
20.  Luna di miele, sole di fiele -- A mézeshetek, napsütés "1952"
21.  Racconti romani -- Római történetek - "1954"
22.  Il disprezzo -- A megvetés - "1954"
23.  La ciociara -- Egy asszony meg a lánya - "1957"
24.  Nuovi racconti romani -- Új Római történetek - "1959"
25.  La Noia -- Az Unalom - "1960"
26.  L'automa -- Az automata - "1962"
27.  L'uomo come fine -- Az ember mint vég - "1963"
28.  L'attenzione -- A figyelem - "1965"
29.  Una cosa e una cosa -- Egy dolog, egy dolog - "1967"
30.  La vita è gioco -- Az élet egy játék - "1969"
31.  Il paradiso -- A menny - "1970"
32.  Io e lui -- Én és Ő - "1971"
33.  A quale tribù appartieni -- Melyik törzshöz tartozol - "1972"
34.  Un'altra vita -- Egy másik élet - "1973"
35.  Al cinema -- A moziban - "1975"
36.  La vita interiore -- A belső élet - "1978"
37.  La cosa e altri racconti -- A dolog és más történetek - "1983"
38.  L'uomo che guarda -- A férfi aki néz - "1985"
39.  L'inverno nucleare -- A nukleáris tél - "1986"
40.  La donna leopardo -- A leopárd nő - "1987"
41.  Il viaggio a Roma -- Az utazás Romába - "1988"
42.  Lettere dal Sahara -- Levelek a Szaharából - "1990"

---------------------------------------------------------

Levelek a Szaharából -- Alberto Moravia

-- Elefántcsont napló --

Egy este Abidjan-ban

Elkezdem az Elefántcsontparti utazásom naplóját, s azon tűnődőm, mit fogok leírni benne. Csupán a választás bősége zavar. Elefántcsontpart nem nagy ország, valamivel kisebb mint Itália. De csupa kirívó ellentét: az északi törzsek, a malinkék, a szenufók, a lobik egész Afrika leghagyományőrzőbb animista népcsoportjai közé tartoznak. Délen pedig ott van a fekete kontinens legszebb és legmodernebb városa a hatalmas Abidjan. Elefántcsontpart természeti szempontból is az ellentétek földje. Északon bokros szavanna sáv húzódik, délen őserdő hatalmas fákkal. Mivel ebben az országban ahol most időzők, Elefántcsontpartnak hívják, irományomat "elefántcsont naplónak" hívom.
Benyomásaim, amelyeket naplómban örökítek meg, főként "vízuálisak" lesznek, ez úgy értendő hogy azt írom majd le, amit látok, meg a látvány jelentését, de csakis a jelentését, vagyis azt amit gondolok abban a pillanatban, amikor valamit látok.
Tehát könyvem afféle turista napló lesz. Jól tudom, hogy ezeket a szavakat, turista, turizmus, már jócskán lejáratták, hogy rögtön az utazási irodákat, a társasutazások reklámozását, a Rome by night autóbuszokat juttatják az eszünkbe. De a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt. Az emberek azért indultak tour-ra, vagy grand tour-ra, hogy megismerjék a világot és a világ révén saját magukat, hogy közvetlenül tapasztalják, a legkülönbözőbb látszatok ellenére a világ egy és mindig ugyanaz.
Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását jelenti. Az effajta utazáshoz mindenekelőtt érzékenység és kíváncsiság kellett, ám végül is hasznosabbnak bizonyult, mint az úgynevezett szakértők kutatásai, mert nem elterjeszthető és elmélyíthető ismeretekről tájékoztatta az olvasót, amelyekről mindenki tudomást szerezhetett, hanem inkább olyasmiről, amit csupán maga az illető utazó élhetett át, vagyis mint már említettem, benyomásokról.  
Különben a dolgok látványa kevésbé változik, mint a róluk alkotott gondolatok, és ezt sem a divat változása, hanem az idő múlása okozza. S valóban a turistautakra a múltban olyan utazók vállalkoztak, akiknek könyveit még akkor is fogják olvasni, amikor jó néhány szociológus, közgazdász, néprajzkutató, és történész írásai, ahogy mondani szokták túlhaladottak lesznek, már feledésbe merülnek mind. Hogy csak egy nevet említsek: Stendhal akit azok közé az író-turisták közé sorolhatunk, akik benyomásaikat örökítették meg. Stendhal sohase járt Afrikában, de biztosra veszem, hogyha járt volna, olyasformán beszélne róla, ahogyan Olaszországról beszélt: benyomásaira összpontosítva csupán arra törekedne, hogy felidézze és leírja, nem pedig arra, hogy megmagyarázza és megítélje.      
Miközben ezeket a gondolatokat forgatom a fejemben, szállodám erkélyéről tekintetem a fülledt, mozdulatlan, tropikus éjszakában az alattam elterülő: Abidjant fürkészi. A szálloda a dombtetőn áll, innen látni lehet a lagúnát, amely körül a város felépült. Aztán ott húzódik a parti sztráda, láthatatlan gépkocsik rohannak rajta. Végül egy park homályos, kusza kulisszája mögött alacsonyabb és magasabb felhőkarcolók emelkednek. Az éjszaka elrejti a város Afrikai arculatát, amely csak nappal válik láthatóvá lakosainak vonásaiban, a növényzet közönyösségében, és főként abban a szinte hihetetlen délibábszerű légkörben, ami a világ e táján minden modern város legjellemzőbb sajátossága.
Szilveszter este van, így hát elmegyünk Treichvillebe, az európaias város legafrikaibb külső kerületébe. Meg szeretnénk nézni, hogyan köszöntik az új évet a trópusokon. A szüntelen petárda durrogások, a lokálokba betérő és onnan kitóduló vidám kompániákból ítélve, az európai embernek sikerült  beoltania az alaptalan remény és indokolatlan bizakodás érzését az afrikaiakba, akik a közelmúltban még nem ismerték az ilyenfajta ünnepeket. Mindenesetre az arab vendéglő ahova beülünk vacsorázni, nem valami hagyományos. A szűk bárhelység falait népszerű plakátok és képes folyóiratok lapjai borítják. Egy meztelen keblű apáca fotója mellett Che Guevara, fején baszk sapka, szájában szivar, a Világszépe Maóét egy pucér néger lány mellé ragasztották. A helyiségben nincsenek se asztalok, se székek, a padlón csak párnák hevernek szanaszét. A konyhára nem lehet panaszunk: datolyás fürjet és párolt húst szolgálnak fel paprikával és mandulával. A vendégek szinte kivétel nélkül átutazó turisták, a földön fekvő párnáikba süppedve, szemmel láthatóan sokra értékelik ezt az egzotikumot.

Ádám megmaradt az Édenkertben

Elefántcsontpartot, mivel manapság már alig akad ott elefánt, inkább Lagúnapartnak kellene hívni, legalábbis ezzel lehetne célozni az idegenforgalomra, hiszen a turizmus az ország egyik legnagyobb jövedelem forrása. Csak rá kell nézni a térképre: Aboissótól, a Ghánai határtól Sassandráig a Libériai határig, Elefántcsontpart egész tengeri szegélyén egymást érik a Lagúnák. Ha valaki Olaszországban azt mondja: Laguna, eleve a Velencei Lagúnára gondol: mozdulatlan, tükörszerű víz, cölöpök, tégla házak. De Elefántcsontpart lagúnái trópusi lagúnák, és a trópusok azt jelentik, buján tenyésző növényzet, párás hőség. Azt gondolhatná az ember, hogy a Velencei lagúnával ellentétben, amelyet az irodalom és festészet minden időben agyonünnepelt, ezek a trópusi lagúnák kulturális tekintetben némák. De ez nem igaz. Ha az ember végig hajózik egy Elefántcsontparti lagúnán, meggyőződhet róla ami kulturális vonatkozásaikat illeti, semmi okuk rá, hogy irigyeljék a mi lagúnáinkat. Egy nagy költőt kell felidéznünk, Baudelaire-t, ő ugyanis a trópusokra menekülő turisták előfutára volt, s a költő álma manapság az utazási irodák propagandájává alakul át. Baudelaire elhajózott Calcutta felé, de Cochinnál nem volt hajlandó szárazföldre lépni, ezzel nyomatékosította, hogy menekülési kísérlete csupán költői jellegű. De Gauguin bizony igazán elmenekült, ő megélte az álmát. Gauguin után az esztétizálás jóvoltából a művészet gátja átszakadt, s a fogyasztás áradata elöntötte az egész világot. Kora reggel motoros bárkán indulok neki az Elefántcsontparti lagúnáknak. A trópusi nap már kíméletlenül tűz le ránk, a víz csillog, a kék pálma erdők között. Valóban, a Polinéziai korall-szigetekkel együtt manapság az egész földön ezek a helyek hasonlítanak leginkább az ősi, bibliai Édenkertre. De ebből az édenből sosem űzték ki Ádámot, vagy legalábbis Ádám rövid száműzetés után visszatért ide, és most már a modern kényelem minden eszközével felszerelkezve telepedett meg. Ádám francia vagy német, esetleg milánói bankár, nagyiparos, és azért látogat el a pokoli nagyvárosokból ezekbe az érintetlen paradicsomokba, hogy - úgymond - kikapcsolódjék.
A fölöttünk zöldellő pálmafákkal és az óceánnal együtt alkotott kép, - a hullámok szabályos időközönként csapódnak neki a partnak és verődnek vissza róla, - a jól ismert paradoxonhoz híven, amely szerint a természet utánozza a művészetet, azokat a méla, titkos tengerparti beszélgetéseket idézi fel, amelyeket Gauguin már egy évszázaddal ezelőtt megfestett. Tehát ez: szerelem, háttérben a természet mélabús misztériumával, ez is a "már látott", a "már ábrázolt" dolgok közé tartozik. De legalább a "már fogyasztott" javakhoz nem sorolható még.    

Az Afrikai forró köd

A Guineai-öböl egyik különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart kellős közepén, de néha úgy tűnik mintha Lombardiában járnánk. De nyoma sincs Pó-völgyi ködnek. Végül a köd feloszlik, de nem foszlányokban, mint Európában, hanem a köd hirtelen hullik le az egész őserdőről, mint amikor egy méltóságteljes műemléket lepleznek le. Nézem az őserdőt, megpróbálom elemezni, s bár lehetetlen, hiszen irdatlanul nagy. A kanyarokban világosan feltűnnek a dzsungel alkotórészei. Közvetlenül a talajon az aljnövényzet kétméteres sűrű bozótja, aztán kettő-négy méter magas cserjék, majd húsz-harminc méteres fák, s végül harminc-negyven méter magas növényóriások. E fáknak már a neve is - avodire, azobe, dabema - elzi különös mivoltukat.
Az egyenlítői őserdő legfőbb jellegzetességének ezeket a hatalmas fákat kell tekintenünk. A dzsungel a lián jóvoltából tűnik fel tömör, áthatolhatatlan tömegnek. A lián összeköti egymással a fákat, beborítja, bebugyolálja, növényi lepellel takarja be őket. Váratlanul, villámgyorsan, mint valami cirkuszi légtornász, felugrik egy majom, belekapaszkodik a magasból kötélként lecsüngő liánba, egyetlen nagy lendülettel átlibben az ösvény túlsó oldalára, és eltűnik a sűrűben. S íme, rögtön a majom produkciója után, egy kis fényt kapunk, aztán egy tisztás következik, és a terelőút betorkollik a betonútba. Még jó néhány kilométert robogunk, míg estefelé áthajtunk végre a Sassandra vashídján.
Sassandra városába érve viszont nem a történelem előtti kor, hanem az Afrikában normális, ugrásszerű időváltással, a történelem fogad bennünket. De nem a csupa luxus és fogyasztás, a neokapitalista, mai történelem, mint Abidjan felhőkarcolói között, hanem a rabszolga kereskedés és kalózkodás lehanyatlott és ocsmány történelme. Sassandra agyag kunyhóival nyomorúságos istállóhoz hasonlít. Csúf hely, kicsit hátborzongató, valahogy még mindig a rabszolga kereskedelem idejének légköre, titkos berakodások, törvénytelen embervadászat hangulata hatja át. Azt mondják Sassandra környéke a rabszolga kereskedők embervadászatai óta, még ma, két évszázad múltán sem népesült be, a rabszolga kereskedés kitörölhetetlen nyomott hagyott a lakosság lelkületében, mégpedig olyanformán, hogy undorodnak a munkától, még manapság is kényszermunkának tekintik.

A Szavanna anya

Kora reggel van, vár ránk a "brousse", vagyis a szavanna. Ötszáz, ezer kilométeren át hadonászó növények, eszelős, néma napsütés. Afrika rajongói folyton arról vitatkoznak, hogy melyik a szebb, az őserdő vagy a szavanna. Véleményem szerint nem lehet összehasonlítani őket, mert két nagyon is különböző dologról van szó. Az őserdő szebb, de a szavanna afrikaibb. Ezt úgy értem, hogy az afrikaiak a középszerű, egyhangú, szerény és szemmel láthatóan jelentéktelen szavannákon élnek, nem pedig a nagyszerű, lakatlan őserdőkben, és nem az ugyancsak nagyszerű, de éppenséggel puszta sivatagokban. A szavanna persze megkapja a maga részét az őserdőből és a sivatagból is. A szavanna sok millió, sőt milliárd fát jelent, de ezek elkülönülnek egymástól, nincs köztük se lián, se aljnövényzet, nem túlságosan magasak, és nem túlságosan vastagok, amolyan növényi demokráciában vagy anarchiában élnek. A sivatagban a talaj sok helyen homokos, néhol köves, és dűnékre emlékeztető buckák dudorodnak rajta. Ám a szavanna legfőbb jellegzetessége, hogy minden afrikai onnan származik.
A szavanna az afrikaiak anyja. egy kicsit szégyellni való anya, bizony a városokban enyhe, csúfondáros lenézéssel emlegetik azokat, akik a szavannában születtek, valahogy úgy, ahogyan nálunk a dél-olasz parasztokról beszélnek. De valójában majdnem minden afrikai a szavannáról származik. Az afrikai szavanna nem valami festői, de hatalmas, önismétlő méretei révén roppantul titokzatos. Ugyanazt a kulturális funkciót tölti be, mint Oroszországban a sztyepp, Argentínában a pampa, és Arábiában a sivatag. Az afrikaiak groteszk, torz fantáziája, egyszerre spirituális és ironikus vallási hiedelmeik, akárha e jelentéktelen és alaktalan káosz magyarázatául, helyreigazításául szolgálnak, mind a szavannában gyökereznek.
Elértük a szavannát. Álmélkodó, de kielégíthetetlen tekintetünk előtt fák és bokrok végtelenje. A szavanna színe inkább barnás és vöröses, mint zöld, mert a bozót ritka, és a homokos, kőtörmelékkel borított talajt jobban láthatjuk, mint az őserdőben. Aztán meg, mivel a szavanna gyakran félig kiszáradt, félig zöld, különös, s azt hiszem, egyedülálló, csakis afrikai jelenség ez. Ha az ember jól megfigyeli a szavannát, megérti az animista babonákat: a fák, fácskák, bokrok, minden növény külseje semmitmondó és hétköznapi, de kárpótlásul egyszersmind "elvarázsoltnak" is tetszik. Órák hosszat bolyonganék, és nem tudnám, hol végződik az utam. Amikor idáig érek a képzelődésben, rájövök, hogy fantázia képeim egybemosódtak egy emlékkel, egy könyvvel, a szavanna ihlette az afrikai írókat. A könyvet magammal hoztam a bőröndömben. Címe: "Életem a szellemek bokrában", szerzője: Amos Tutuola.  
Amos Tutuola valójában nem Elefántcsontparti, hanem Nigériai, de igazi hazája a szavanna, és a szavanna az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig egész Afrikában mindenütt egyforma. Tutuolával többször találkoztam Nigériában. Amos angolul ír, és Angliában is ismerik a nevét, pedig sohase tette ki a lábát az országból. Az étteremben vonakodva magyarázza, hogy törzsének, a joruba törzsnek legendái és meséi inspirálták a könyvei megírására. Geoffrey Parrinder, az említett regény, az "Életem a szellemek bokrában", előszavának szerzője azt állítja, hogy jó néhány afrikai, miután elolvasta a könyvet, kijelentette: "Nagyanyám is ilyen történeteket mesélt, amikor gyerekek voltunk".    


-- Levelek a Szaharából --
 
A karavánút

Kedves barátom! Te hajlamaidhoz és meggyőződésedhez híven otthon üllő ember vagy, és gyakran nekem szögezed a kérdést: én miért utazom. Sokszor elgondolkoztam ezen, s most, miután teljes hosszában, Tunisztól Agadésig, átkeltem a Szaharán, a teljes Algériát átutaztam a Szaharán, azt hiszem, végre kielégítő választ tudok adni a kérdésedre. Tulajdonképpen nem a térben utazik az ember, legalábbis a magamfajta, hanem az időben, vagy ha jobban tetszik a történelemben. Én ha átrepülők az Egyesült Államokba, voltaképpen a jövőt látogatom meg, ha az Arab országokat keresem fel, a középkorba megyek vissza, ha Londonba vagy Párizsba megyek, a tizenkilencedik század légkörében mártózom meg, ha a Szovjetunióban járok a cárizmus bukása és a forradalom kitörése közötti szecessziós korszakkal találkozom. De mind ez ideig nem esett meg velem, hogy valami időn, vagyis történelmen kívüli időbe, történelem nélküli vallási régióba utazzam. A Szaharában tett utam, ahogy mondani szokták, pótolta ezt a hézagot. Remélem hogy válaszom kielégít, szóval ezért utazom.
A Szahara manapság divatban van. A sivatagot átszelő karavánutakon nemcsak azok az óriási kamionok találkoznak össze, amelyek mind hajdan a karavánok, a Földközi-tengertől a Guineai-öbölig szállítják portékájukat, hanem a legkülönbözőbb gépkocsik is a "tous terrains" Land Roverektől egészen a városi autókig. Hogy mit keresnek a Szaharában ezek a farmernadrágos, trikós, széllengette hajú és szakállú hippik, ezek a milánói, londoni, bonni polgárok? Látszólag a turistaláz, a közlekedési eszközök fejlődése ellenére némi nehézségekkel járó sportos erőpróba sarkallja őket. Ez a sportos erőpróba nagyon kemény, a Szaharai autózás, akárcsak az olyan vállalkozások, mint az Amazonasi őserdőn való áthatolás, vagy a Csendes-óceán korall zátonyai közötti bolyongás, talán ezért nem kapcsolódik még a tömegturizmushoz.
Aki a Szaharába megy, az az időn kívülre megy. Egy történelem nélküli, vallási természetű világba utazik. A Szahara metafizikus térség, és az európai hippik meg polgárok tán öntudatlanul ezért is jönnek ide, hogy egy olyan helyet kutassanak fel, amely sok szempontból hasonlít annak a vallásnak a bölcsőjéhez, amelyben nevelkedtek. Az Isten és a Szahara titokzatos kapcsolatban vannak egymással. Mindenesetre a sivatag, ezt újból hangsúlyozom, vallási nosztalgiával vagy anélkül, de metafizikus hely.
A karavánút a Szahara országútja. A jellegzetességei még akkor is megmaradnak, ha aszfalt burkolatot kap. Az El Goleába vezető karavánút felét már aszfaltozták. Az aszfalt burkolat ideiglenes, nemcsak a kietlenség és a hosszú útszakaszok miatt, de a sivatag bármikor betemetheti. A karavánútból sohasem lesz országút, a sivatag mindig készen áll rá, hogy visszahódítsa, elborítsa, betemesse. Az igazi alapvető különbség az, hogy az országút mozdulatlan és egyszerű, a karavánút viszont mozgékony és kusza.
Például: Ain Salah után elérjük azt a pontot, ahol az aszfaltozott országút végződik, és az igazi, hamisítatlan karavánút kezdődik. A karavánút nagyon jól látható, kétoldalt ugyanis a talaj annyira különbözik tőle, hogy nem lehet összetéveszteni vele. A meredeken déli irányba húzódó karavánút sárga, lisztszerű porával két végeláthatatlan félkörre osztja a pusztaságot, amelyet sötétebb homok borít, szemcséi megkeményedtek a széltől és napsütéstől. Mi hasította ezt a poros sebet a sivatag halott testébe? Tevék patája, kocsikerekek, autók, kamionok, gyalogos utazók lépte.
Mindenesetre valóban az az ösvény amelyen haladsz lehet hivatalos, jól ismert és elhasznált, elvezethet az előre kiszemelt helyekre, de a semmibe is, lehet, hogy belevész a sivatagba, de az is lehet, hogy nem, ki lehet választani, meg lehet sejteni, meg lehet alkotni, és így tovább, és így tovább. Kell ennél több? Még csupán annyit szeretnék hozzáfűzni ezekhez a gondolatokhoz, amelyeket talán nem is találsz újnak, hogy nem most az íróasztalnál jutottak eszembe, hanem még a sivatag kellős közepén, amikor tájékozódási pont nélkül robogtunk a mindenütt egyforma homok pusztában a semmi felé.

Kétségbeesés és délibáb

Te városban élsz, nagy, modern városban, emberekkel, járművekkel, boltokkal, forgalommal, üzlettel, tehát röviden, élettel teli városban. Mégis, biztosra veszem, a jó ég tudja, hányszor megesett már veled, amint velem is megesett, hogy hirtelen elfogott az az érzés, a városi vitalitás, főként leglázasabb óráiban, például télen, kora este, a halál mulandó, csalóka álarcává lesz. Hogy miért kezdem a Szaharából írt levelemet ilyen körülményesen? Azért mert a sivatagban az ellenkezője történt velem mint a városban. Az ember tömegeivel, mozgalmasságával, fényeivel, oly eleven város a halált juttatja eszembe, a sivatag viszont, ami pedig a halál szinonimája, valahogy az életre emlékeztet. Vagyis ahogy a városban az élet mintha folyton a halált mímelné, ugyanúgy a sivatag, a halál, minden pillanatban mintha az életet színlelné.
A délibáb nagyon jól ismert és látszólag banális jelenségére szeretnék utalni, amely szerintem igazi kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük, a sivatagban miért változik át a halál életté. Miért ölti magára az élet vonásait, miért igyekszik hitegetni, miért sikerül elámítania bennünket. A délibáb a fénytörés egy sajátos fajtája. Optikai jelenség, amely a fénysugaraknak a légkör legalsó rétegein való megtörése és visszaverődése révén jön létre. Amelynek folytán távoli tárgyak úgy tűnnek fel, mintha a levegőben lebegnének, vagy valami vízfelület tükrözné vissza őket. A délibáb minden ésszerű ellenállás ellenére vajon miért ölt óhatatlanul szimbolikus jelleget?
Nos, déli irányban robogunk, bent ülök a Land Roverben. Már hét órája utazunk, a kocsi szüntelenül nagyokat huppan a göröngyös karavánúton, a szél körös-körül örvényeket kavar a sivatag homokjából. A vezetőfülke kemény ülésén kuporgok. A szélvédő üvegén át figyelem a tájat, ami hét órája nem változik. Mindig ugyanaz, sárgásbarna homok pusztaság, felülete annyira tiszta és sima, hogy a kisebb sziklák is hosszú árnyékot vetnek rá. A tűző naptól pusztuló cserjét legfeljebb annyira lehet észrevenni, mint őszibarackon a pihét. Egyszer csak mélységes kétségbeesés fog el. Miért érzem magam ilyen kétségbeesettnek? Nem tudom, valószínűleg semmi okom sincs rá. A semmit nem lehet nézni, még kevésbé megfigyelni, a semmit csak szemlélni lehet. De a kétségbeesés, ami minden szemlélődés előfeltétele, megakadályoz benne, hogy nyugodtan elszemlélődjek. Szeretnék szemlélődni, de nem a sivatag semmijén, hanem valami máson. Amikor idáig jutok a töprengésben, a Szahara megkönyörül rajtam, a segítségemre siet.
Odalenn, messze, a horizonton jobboldalt, íme, feltűnik a délibáb. Amelyet anélkül, hogy számot vetettem volna vele, hiányoltam a sivatag kegyetlen ürességében. Pompás, nagy, kék tó, színe a nyugodt és mély vizekre hasonlít. A tó két szélén pálmafák bozontos lombja tükröződik a kék vízben. A tó közepén hosszú négyszögletes épület képe verődik vissza. Hogy milyen érzést sugall nekem ez a nyugodt és álmatag tó, ez a hatalmas és barátságos épület? Körülbelül ugyanolyat mint Baudelaire egyik szonettjének első sora: "Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam". Tudom hogy a sivatagban utazom, hogy a sivatag a halál szinonimája, mégis a délibáb láttán kényszerűen megkönnyebbülés, öröm, vonzalom, és reménység fog el. Persze ez csak illúzió, de fura módon, ez az illúzió olyan hatást tesz rám, hogy megkönnyebbülők teljesen.
Később egypár órás kimerítő robogás után megérkezünk arra a feltételezett helyre, ahol a délibáb a föld fölött lebegett. És most nem találunk ott semmit, se tavat, se épületet, csak homokot. Észrevettem, hogy a kráter alján kör alakú kád van. Tuareg nők sokasága szaladgál a kádak között, a fejükön kosár. A kráter nem egyéb mint a sivatag közepén megbúvó sóbánya. Az asszonyok összekaparják a magas sótartalmú homokot, belerakják kosaraikba, beöntik kádakba, a homok lemerül a fenékre, a só feljön a felszínre, az asszonyok összegyűjtik, leszűrik és eladják. Ebből a sóból él a szomszédos falú, néhány agyagkunyhó kuporog azok alatt a pálmafák alatt, amelyeknek hanyagul elegáns tükörképét az imént még délibáb csalóka vízében láttam.    

Az Oázis sziget

A Szaharából írott leveleimmel kapcsolatban megjegyezted, hogy gyakran úgy beszélek a sivatagról, mint a halál színteréről. Lehetséges-e, kérdezd, hogy a Szaharában csakis homokot, köveket, kavicsot, kőzeteket, sziklákat láttam. Erre máris azt feleltem, hogy mindeddig azért emlegettem a Szaharát a halál színtereként, mert a sivatag tulajdonságai közül ez a halottas jelleg a legfontosabb. Ugyanígy, ha valamelyik európai utazásomat írnám le, az életről beszélnék, a városok és falvak életéről, hiszen földrészünknek az élet a legfontosabb sajátossága. Mi a jobb: a Szaharában a halál vagy Európában az élet? Egyik régebbi levelemben már említettem, hogy a halál a Szaharában - spirituális értelemben - valamiképpen életszerű, és az élet Európában, ugyancsak e felfogás szerint, valamiképpen halottas. Viszont el kell ismernem, hogy szervezett, emberi értelemben vett élet is van a sivatagban. Ezt az életet oázisnak hívják.
Az oázis valóságosan létező hely, szociológiai, közgazdasági, történelmi szempontból egyaránt nagyon jól leírható és megítélhető. Nos az oázis a sivatagban tulajdonképpen egyetlen nagy, olykor hatalmas datolyapálma ültetvény. Az ültetvények s velük együtt a kertek és nyájak tartják el az oázis lakóit, akik eredetileg pásztorok és tevehajcsárok voltak, de ma már félnomádoknak és félföldműveseknek mondhatók. Az oázisokat, akárcsak az európai városokat, már történelmi, bár gyakran egészen ősi időkben alapították, mégpedig nem is mindig gazdasági megfontolásból, olyan helyeken, ahol valami kút, forrás, vagy egyéb vízlelő hely lehetőséget adott rá. Az oázisokban a pálmafák száma néhány százezer, a közepes nagyságú oázisban ez a szám kétszázezer szokott lenni.
Az oázisok egymástól igen messze eső időpontokban létesültek. Némelyiket, például El Ouedet vagy Ouargllát, a hatodik században alapították, másokat csak egy-két évszázada. Az alapítás indítéka végső soron persze mégiscsak mindig valamilyen gazdasági megfontolás volt. Mindmáig igen kevés ember járt a Szaharában, de nincs olyan felebarátunk, ki ne hajózott volna a tengeren. Nos éppen a tengeri hajózásra vonatkozó tapasztalat felidézésével érthetjük meg, mit jelent átkelni a Szaharán. Például ott van egy régi és agyonkoptatott közhely: "A teve a sivatag hajója". De még ezt is érdemes alaposan megvizsgálni? Az óceánt és a sivatagot mindig is társította egymással az ember történelmi képzete. Vizsgáljuk meg miért.
Nos, vedd elő Afrika térképét, hajolj fölé, és nézd meg azt a zónát, amin egymástól hol kétszáz, hol ötszáz kilométernyi távolságra láthatóak az Algériai oázisok, melyeken átutaztam: Tozeur, El Oued, Ouargla, Ghardia, El Golea, Ain Salah, Ain Amguel, Tamanrassett.. Algéria, ha Földközi-tengeri országnak tekinted, első pillantásra nem nagy, ahhoz képest viszont, hogy Afrikai ország, mégiscsak nagyon nagy, és éppen a Szahara és az Oázisok jóvoltából majdnem a lehető leginkább Afrikaibb folyóig, a Nigerig terjed. Második észrevételed az lesz, hogy az egymástól oly messze fekvő, a sivatag végeláthatatlan térségébe vesző oázisok az óceánok ugyancsak végeláthatatlan térségében szintén elvesző szigetek képzetét keltik fel benned.
A szigetek és oázisok azt adják tudtunkra, hogy a szervezett emberi életnek végül is sikerül kiállnia valamennyi próba közül a legnehezebbet, a kényszerű és szinte teljes magányosság próbáját. De az óceán és a sivatag egybevetése mindenekelőtt abban hasonlít, hogy egyik is másik is megismerhetetlen, még ha teveháton vagy hajó fedélzetén egymilliószor járod is be keresztül-kasul. Azért mert sem a sivatag homokján, sem az óceán vízén nem lehet tartósan elidőzni, meggyökerezni, lakni, letelepedve élni. A sivatagban akárcsak az óceánon szüntelenül mozogni kell, s el kell tűrni, hogy a szél e mérhetetlen térségek igazi gazdája, eltörölje utunk minden nyomát, s újra érintetlené és szűzzé varázsolja a víztükröt és a homokpusztát.
Ain Salah-ba az utolsó oázisba a Hoggar hegységbe vezető út előtt nappal hajtottunk be. Belépünk az oázisba és hirtelen az az érzésünk támad egy másik kultúrába léptünk át. Itt nincsenek fehér házak, szép széles utcák, árkádos terek. Csak hermetikusan zárt otromba falakat látunk, csupa homok utcákat, és rendetlen ugyancsak homok borította tereket. Ain Salah szélén a pálmafák törzsközépig homokban állnak, a homok néhol elborítja a pálma hajtásokból és levelekből font kerítéseket. A járókelőkön nyoma sincs európaiságnak, az orrukig fehér lepelben vannak, és fekete szemüveget viselnek, a láttukon rájövünk, hogy az arab élet zárkózottsága csak részben tulajdonítható a hagyománynak, a tradíciókon kívül a sivatag kényura, a szél és homok is erre kényszeríti.


-- Kenya és a Rudolf-tó --

Szemek a sötétségben

A Róma-Nairoba repülőjáratra szóló jeggyel a zsebemben sétálok a Római belváros utcáin: Corso, Condotti, Spagna tér. Február vége van, a kényszerű vásárlásokkal járó ünnepek már rég elmúltak, az üzletek kirakatában mindenütt: "kiárusítás, kiárusítás" felírat ékeskedik. A Róma-Nairobi repülőjárattal elrepülők Nairobiba, a városban rögtön felülők egy Land Rovere, és messze az Európai kiárusítások forgatagától, egyenest nekivágok a legvadabb és leghitelesebb Afrikának. Legott telefonálok is Nairobiba egyik barátomnak, aki valamikor vadász és kávéültetvényes volt, és akivel már előzőleg megállapodtam egy közös Kenyai portyázásban. Megkérem, jöjjön ki elém a repülőtérre. Biztosra veszem, hogy a kiárusítások világából olyan helyre jutok, amelyet: Karen Blixen "Az én Afrikám" című könyvében így jellemzett: "Mindabból amit ott lát az ember, a nagyszerűség, a szabadság, és a páratlan nemesség levegője árad." Egész éjszaka repülők, hajnali öt órakor érkezek Nairobiba, még sötét van. Barátom Land Roverrel vár, felrakjuk a bőröndjeimet a kocsira és elindulunk. Íme, Nairobi még alvó, éjszakai belvárosa. Az egyik 'night club-ból' éppen néhány igen magas termetű, karcsú lány lép ki, csak úgy feszül rajtuk a szűk nadrág, afrikai frizurát viselnek, fiú kísérőik hippi módra vannak öltözve. A Land Rover tovább robog, elhagyjuk a várost.
Rátérünk egy ösvényre, körülbelül húsz kilométert megyünk, míg egy olyan helyre nem érünk, amely afrikai szempontból tökéletesnek mondható. Az egyik oldalon nagyon hosszú escarpment, vagyis sziklasánc zárja le a látóhatárt. A sziklasánctól a látóhatár másik végéig magas fűvel benőtt, hatalmas síkság terül el. A végeláthatatlan szavannát nézzük. Mélységesen mély a csend és a magány. Nézd ezt a szavannát, mondja a barátom. Az én időmben, vagyis Hemingway idejében, csak úgy feketéllett az elefántcsordáktól: százas, kétszázas csordák legelésztek erre. Egyetlenegy sem maradt belőlük, mindet kiirtották, és ugyanerre a sorsra jutott az összes többi állat: a zsiráf, zebra, oroszlán, leopárd, orrszarvú, vadbivaly. Az aranykorban az ember ugyanolyan állat volt mint a többi. Aztán feltalálta a fegyvereket, vagyis állatból átváltozott emberré. Az állatok okkal árulást láttak ebben az átváltozásban. Sohase bocsátották meg ezt az embernek. Azóta nem akarják hogy bármi közük legyen hozzá amiként az, akit egyszer becsaptak, többé nem akarja, hogy bármi köze legyen a csalóhoz.  
Másnap elindulunk Maralalból a Rudolf-tóhoz. a Rudolf-tavat egy osztrák-magyar gróf 1888-ban "fedezte fel", ahogy akkoriban mondták és mondják. Teleki története nem olyan ismert mint Stanley-é, de nem kevésbé tanulságos. Teleki a tó felfedezése után úgy döntött Rudolf főhercegről nevezi el a tavat. A Rudolf-tó 320 kilométer hosszú és 25 kilométer széles, kisebbfajta tenger. De partjai és környéke néptelen. A Rudolf-tó környéke valójában elég pontos képet ad arról, hogy milyen lehetett a világ a föld és a mennybolt teremtése után. "A föld pedig kietlen és puszta vala és a sötétség vala a mélység színén". Vulkanikus táj, jól látható, hogy az évezredek során sok heves, mindazonáltal mégsem elsöprő rohamokban rengeteg kitörés ment itt végbe. Ahogy megyünk tovább, e tóparti táj, bár egyre tágasabb, a zöld vízzel és a valószínűtlen fénytől megvilágított parttal, továbbra is az marad, ami, vagyis csupasz, kihalt, elhagyott. Egyetlen házat, kunyhót, építményt se látni sehol, sehol egy bárka, tutaj, csónak. Ekkor már hasonlóan lakatlan földi tájak jutnak eszembe.

Lamu Pate

Kora hajnal van, nemsokára pirkad, sötétben tapogatózva botorkálunk ki a penzióból, ahol Lamuban megszálltunk. A part mentén elindulunk a móló felé, ott vár ránk a bárka, azon hajózunk Patéra, a szigetvilág egy másik szigetére. Azért kellett ilyen korán kelnünk, mert Patét csak dagályban lehet megközelíteni. Most dagály van, a tenger elárasztotta a partot, vízben tocsogunk. Mindenesetre jó érzés figyelni ahogy siklik a bárka a fekete vízen. Lamu part menti városa álomba merült házaival, pálmafák csoportjával, kellemes és derűs látvány. Közben a bárka átkelt a tengerszoroson, ami Lamut a vele szemben levő szigettől elválasztja, és két mangrove erdő között most egy keskeny csatornába kanyarodik.
Robogás közben látjuk, hogy Pate sziget sík, nincsenek magaslatai, s az egészet elborítja a buja afrikai bozót. Időnként egy szántóföldet vagy pálmaligetet pillantunk meg, ami tanúsítja, hogy a szigetlakók hasznosítani igyekeznek a földet. Aztán íme a falu, elég nagy, házai és kunyhói homokos, sötét utcácskák két oldalán torlódnak össze. Az apró kerteket, amelyekből zöldessárga banánfa levelek nyúlnak ki, nádkerítés veszi körül. Az egyik kunyhó előtt, sok-sok kisfiú ül a földön és verseket kántál a koránból, egy kövér, szakállas, turbános tanító, dirigálja őket. Jó ideig kanyargunk az utcácskák labirintusában, mígnem egy házhoz érünk, amely magasabb a többinél.
Az egyik teraszon leülünk az árnyékban, a frissítő könnyű szélben, az asztalra sör kerül elénk poharainkba. A trópusok varázsa mégiscsak hat. Megisszuk a sört, meghallgatjuk a szokott magyarázatokat, utána újra csend vesz körül bennünket. Gondolataim közé olyan kérdések tolakodnak, amilyenek hasonló szép és isten háta mögötti helyek láttán mindig fel szoktak merülni. Kik laknak ezekben a kunyhókban? Milyen sors vár arra, aki itt születik, itt él és itt hal meg Patéban? Milyen álmokból táplálkozik ezen a tájon a lét? Kérdéseimben szinte benne rejlik a remény, hogy nem kapok választ rájuk, marad az izgatott kíváncsiság amely sugallta őket.
De néhány perc múlva megkapom a választ. Jön egy öregasszony, hátán banánok csüngenek, jön egy piperkőc piros nadrágban és fekete trikóban, jön egy asszony, csecsemője a keblén, kisfiát kézen fogva vezeti, és jön egy zöldbe öltözött lány. A lány nagyon szép. Az arca jellegzetesen arabos, sasorr, keskeny szem, ívelt ajak, ovális arc, de fekete, feketébb, mint afrikai honfitársnői. Amikor megpillantja csoportunkat, megáll és megszólít bennünket. Először kiffagat, kérdései homályos érdekeltségre vallanak, honnan jöttünk, mit csinálunk, és a többi. Azután saját magáról beszél. Elmondja hogy muzulmán, kollégiumban nevelkedett Mombasában, nyelveket tanul, tolmács szeretne lenni. Megkérdezem milyen nyelveket tanul: az angolt, spanyolt, oroszt, feleli. Miért éppen három ilyen különböző nyelvet? Mert ezek a legelterjedtebb nyelvek közé tartoznak, s mert neki az a célja, hogy elmegy Patéból.
De miért akar elmenni Patéból? Egy pillanatig ránk mered és kijelenti: Patéban borzalmas az élet, és ezért mindenáron el kell mennie innen. Igaz is, miért nem visszük magunkkal, családja nem ellenkezne, nem bánnák. Az üzletből kijön egy ötven körüli férfi, ugyanolyan fekete mint a lány, az ő arcvonásai is arabok. Abból a parancsoló beszédből ahogy a lányhoz fordul megtudjuk hogy a lány apja, a lány bólint és bemegy az üzletbe. Mi is bemegyünk, megnézünk néhány fajta szövetet, alkuszunk, vásárolunk is, de a lány többé nem kerül elő..