"A világon azért vagyunk, hogy valahol otthon legyünk benne" -- Tamási Áron

Délinap Krónika

"Az ember hasonlóvá válik ahhoz, mint amiben gyönyörködik."
--Platón--

"Minden jó helyen és minden ember szívében megleled Istent."
--Seneca--

"A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét."
-- Leonardo da Vinci --

Arany János a legnagyobb magyar ballada költő - Bardi Flóra

2014.03.08 11:29

 

Arany János a nagy ballada költő.


 Arany János a magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar ballada költő, ezért nevezték a ballada "Shakespeare"-jének is. Az elbeszélő költeményei a magyar epika csúcspontjai. Lelkekbe vésődő meséket költött, halhatatlan magyar alakokat teremtett, ragyogóvá tette a múltat. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai.
 
Képtalálat a következőre: „arany jános” Képtalálat a következőre: „arany jános”

Arany János élete

--  Arany János, (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének is. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai.
--  Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán, egy kis házat és kevés földet birtokló család tizedik gyermekeként. Kilenc testvére közül végül csak a legidősebb, Sára maradt életben. Szülei: Arany György és Megyeri Sára egyszerű földművesek voltak. Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt. Születésekor nővére már régen férjhez ment, már gyermeke is volt.
--  Arany szülei hívő reformátusok voltak. János fiatal korától tisztes szegénységben, de békés és csendes környezetben nőhetett fel. Egészen korán, három- négyéves korában megtanult olvasni és írni, hamuba írt betűk segítségével.
--  A Szalontai iskola éveinek (1823–1831) végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a költészeti osztályba lépett, majd a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Mivel reményei nem váltak valóra, és pénze is kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására.
--  Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, a görögből, és az angolból is fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett.
--  Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. A szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. Magántanítványai közé tartoztak többek közt Erdélyi József tanár lányai. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836-ban elhagyta a kollégiumot.
--  1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor Szalontán, magyar és latin grammatika, 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek: Ercsey Julianna néven jegyzik, törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál.
--  Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-tõl (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány címû vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját.
--  Irodalmi pályafutása 1845-ben "Az elveszett alkotmány" című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a "Toldi" tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó.
--  Az igazi sikert, elismerést és Petőfi Sándor barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is.
--  Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a Nagykőrösi főgimnáziumban.
--  Egyre többet szenvedett a testi és lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a Pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő.
--  1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog Pesti nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az szikék (kapcsos könyv) verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én Budapesten halt meg.

Arany János költészete

--  Arany János a magyar irodalom legkiemelkedőbb epikus költője és az egyik legnagyobb magyar népi költőfejedelem. Majdnem fél évszázados költői munkássága során folyamatosan, de mennyiségileg és minőségileg egyenetlen eloszlásban születtek költeményei, ám mégis tökéletes irodalmi művek sokaságát alkotta meg. Jelentős vers minden költői szakaszában található.
--  Arany János az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára: 5 nyelven: a latin, a görög, a német, az angol, a francia irodalmat eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. Ő a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. A költeményeiben: 23 ezer szót, és 16 ezer egyedi szótövet használt.
--  Arany szókincse hogy mennyire gazdag volt ez? Összehasonlították az irodalmi műveiben használt egyedi szavakat, Vörösmarty Mihály, József Attila, Petőfi Sándor, Babits Mihály és Ady Endre hasonló műveiben előfordulókkal. Arany igen jelentős: 60 ezer körülit, a második: Vörösmarty: 44 ezer körülit, míg a közülük sereghajtó: Petőfi: 20 ezer körüli egyedi szót használt műveiben.
--  Irodalmi pályafutása 1845-ben "Az elveszett alkotmány" című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a "Toldi" tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó.
--  Arany elbeszélő költemények, más néven verses vagy költői elbeszélések, illetve az ő idejében használatos elnevezéssel költői beszélyek formájában írta meg már az első komolyabb irodalmi alkotását is. Ez volt Az elveszett alkotmány. Ezzel a Kisfaludy Társaság pályázatát elnyerte, de Vörösmarty Mihály még fenntartással fogadta Arany János bemutatkozását. A későbbi irodalmi szempontból sokkal jelentősebb költeményei azonban már meghozták a költői hírnevet és az általános elismerést.

Elbeszélő költeményei

--  Elbeszélő költeményei közül a legjelentősebb – és mind közül kiemelkedik terjedelmében is – a Toldi-trilógia, mely a Toldi (1847), a Toldi estéje (1854) és a Toldi szerelme (1879) részekből áll össze. A művekben szereplő Toldi Miklóst sokáig kitalált személynek gondolták. Bebizonyosodott, hogy Arany által a magyar hősök közé emelt, kivételes fizikai adottságú Bihari birtokos nemes valós személy volt.
--  Ez a trilógia azonban nemcsak Toldi nevét emelte magasba, hanem a szerzőét is halhatatlanná tette. Érdekesség, hogy a trilógia három része három időpontban, teljesen más történelmi korszakokban született, és nem a történések időrendjében készült el. Hasonló nagy munka lehetett volna a Hun történetből vett: Csaba-trilógia, de ennek csak az első része, a Buda halála készült el.
--  Toldi (1847): A Kisfaludy Társaság pályázatára készített, műfaját tekintve elbeszélő költemény. A történet ihletét vélhetően Ilosvai Selymes Péter Az híres nevezetes Tholdi Miklos-nak cselekedeteiről való história című krónikája adta. A kiírt pályázaton a mű nemcsak a díjat nyerte meg, hanem a kitűzött tizenöt aranyat kivételesen húszra emelték. A 12 énekből álló költemény költői képekben gazdag.
--  Toldi estéje (1854): A Toldi váratlanul nagy sikere ösztönözte az újabb mű megírására. Levelében értesítette barátját, Petőfi Sándort, hogy „Egy Toldit akarok még írni, Toldi Estéjét…” A kéziratot 1848. április 1-jén elküldte Petőfi Sándornak, de a forradalmi események miatt csak 1854 tavaszán jelent meg. A mű az irodalmivá emelt népnyelven íródott. Fogadtatása a késedelem ellenére lelkes volt.
--  Buda halála (1863): Arany a kiegyezés előtti években írta Pesten. A mű a tervezett hun-trilógia egyedül befejezett része, melynek műfaját nem lehet egyértelműen meghatározni. A történetben Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével. Ez a lemondás vezet aztán a király későbbi halálához. A tragikum kifejezése, a metaforákban gazdag fordulatok, nagy művészi alkotássá tette a költeményt.
--  Toldi szerelme (1879): Élete vége felé a költő nagy vállalkozásai közül befejezett mű. Jóval terjedelmesebb és meséjében is bonyodalmasabb, mint bármelyik másik Arany-költemény. Nagy sikert aratott alkotás, első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is a jutalmával tüntette ki.

Lírai költeményei

--  Lírai költészete pályája több korszakra is felosztható, azonban lírai költészetének darabjai minden egyes alkotói szakaszában megtalálhatóak. A majdnem fél évszázados költői tevékenységében ezek mennyiségileg és minőségileg is egyenetlen eloszlásúak. Jelentős és kiemelkedő korszak a Nagykőrösi időszak.
--  Az 1860-as években a lírai költészet a Bach-korszak bukásával talaját vesztette, és Pestre költözésétől ez nála is megfigyelhető, hiszen költészete másként bontakozik ki. Az 1861–1877 közötti időszakban átélt élmények lírai megörökítése ugyan elmaradt, de egyfajta kárpótlásként lírai szövegek azért előfordulnak az Őszikék versciklusában.
--  Korai darabjai között két igazán kiemelkedő vers van: A rab gólya (1847) és a Nemzetőrdal (1848). A rab gólya (1847): Az 1847-ben írt népies költeménye a lírai kisepika szép példája. A versben szerepló rab madár egy fehér gólya. A madarak általában a szabadságot jelképezik, de itt a törött szárnyú gólya vélhetően a költő lelkiállapotát jeleníti meg.
--  A későbbi és az ötvenes évek első felének lírája javarészt Nagykőröshöz köthető. A Letészem a lantot (1850) ugyan még a költözés előttire datálható, de ezeket a költeményeit a szabadságharc bukása érlelte lírikussá. E korszak (1849–1866) jelentősebb versei az alábbiakː Letészem a lantot (1850): A mű fél évvel a szabadságharc leverése után íródott.

Balladai költeményei

--  Balladái. A Ballada (a provanszál balada, azaz „tánc” szóból eredeztetik) a szépirodalomban meghatározását tekintve az epikának egy lírai jegyeket is mutató költői műfaja. Greguss Ágost szerint „tragédia dalban elbeszélve.” Arany elsősorban lírikus költő volt, de a gondolatibb líra felé vonzódott. A Toldi estéje és a balladái jó példák erre.
--  Balladáit 1853 után kezdett rendre írni, főleg Nagykőrösi tanársága idején, és kétségtelenül ezek a legjobban szerkesztett költemények életművében. Végig komponáltságuk egyedülálló, és ilyen típusú balladákkal a magyar irodalomban majd csak: Ady Endrénél lehet megint találkozni.
--  Ballada típusai három szerkezeti megoldást tartalmaznak. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának lehet nevezni. Ez áll legközelebb a románchoz, nevezik még népies balladának is. Ide tartoznak első ballada kísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zách Klára (1855) és A walesi bárdok (1857). Korai balladái közül a fontosabbak: Mátyás anyja (1854).
 
 

Arany János költeményei
>>>>>  1846--1882  <<<<<
>>>>>>>  12 vers  <<<<<<

1.    Toldi Miklós -- 1846
2.    Nemzetőr-dal --  1848
3.    A legszebb virág -- 1848
4.    Karácsonyi éjszakán -- 1849
5.    Tájkép -- 1853
6.    Kertben -- 1855
7.    Kies ősz -- 1860
8.    A tölgyek alatt -- 1877
9.    A hazáról -- 1878
10.  Hasadnak rendületlenül -- 1880   
11.  Csalfa sugár -- 1880
12.  Tanulság -- 1881


Arany János költeményei
>>>>>  1846--1882  <<<<<
>>>>>>>  12 vers  <<<<<<


Toldi Miklós

""Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Tholdi Miklósról...'

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Messziről lobogva tenger pusztaságon:
Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem
Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.
   Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
   Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,
Parittya köveit, öklelő kopjáját,
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.'


Első ének

""Nyomó rudat félkezével kapta vala,
Buda felé azzal utat mutatja vala.'

1
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
   Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

2
Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szúnyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszú csatornára.

3
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyű vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
   Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál' egy csekély halomba.

4
Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
   Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az utat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?

5
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas utat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
   És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sóhajtás a fiú szívéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szíve-lelke a szemében volna.

6
"Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba?
Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
   Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!"

7
Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
   Mert vitéz volt apja: György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.

8
Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,
Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délcegen megűli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját;
   És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok cifra nyergű mének:
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.

9
"Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?"
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szívébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kívül is hallik.
   "Hm, paraszt én!" emígy füstölög magában,
"Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a róka lelkű bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?

10
"Én paraszt? én?" - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyű nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyedén forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
   Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyújtott szálfa.

11
Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
"Ember ez magáért" Laczfi mond "akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
   Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,
Amellyel mutatja e suhanc az utat?"
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!

12
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszú, kacskaringós, sistergő nyilával?
   Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.

13
Elvonul a hadnép hosszú tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
   Egyik így szól: "Bajtárs! mért ne jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára."
Másik szánva mondja: "Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál."

14
Elvonul a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagy búsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
   Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

Második ének

""hogy Budából Tholdi György megjő vala,
Öccsét... gyakran feddi vala.'

1
Így vesződék Miklós, nyers, haragos búban,
De van drága dolog otthon Nagyfaluban:
Tán kigyúlt a ház is, úgy füstöl a kémény,
Nagy kolonc köszönget a kút méla gémén.
   A malac-nép sí-rí; borjú, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyű ítélet;
A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.

2
Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.
   Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzű nyulat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.

3
Másik a malacot láng felett hintálja,
Szőrit kés fokával bőrig borotválja;
Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben,
Kenyeret hoz amaz bükkfa tekenőben...

4
- Mit jelent e hű-hó gyászos özvegy-házban,
Hol a dinom-dánom régen volt szokásban?
Toldi Lőrincnének most van-é a torja?
Vagy menyegzőjének hozta így a sorja?
Tán megunta gyászos özvegysége ágyát,
S másnak adta élte fonnyadó virágát?

5
Nincs halotti tora Toldi Lőrincnének,
Napja sem derült fel új menyegzőjének;
Másért sütnek-főznek, másért lakomáznak:
György van itthon, első szülötte a háznak.

6
Toldi György nagy úr volt. Sok becses marhája,
Kincse volt temérdek, s arra büszke mája,
Sok nemes vitéze, fegyveres szolgája,
Sok nyerítő méne, nagy sereg kutyája.
   Látogatni jött most negyvened magával,
Renyhe sáska népnek pusztító fajával,
És a kész haszonnak egy felét fölenni,
Más felét magának tarsolyába tenni.

7
György az édesanyját hidegen köszönté,
Bár ez a lelkét is majd elébe önté!
"Hát a másik hol van?" fanyalogva kérdi.
Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti.
   "Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom -" de György úr ezt rikoltja: "Nem kell!"
Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának,
Mintha a szívébe nagy kést mártanának.

8
Nem kell? - Ím azonban kelletlen, hívatlan
A fiú betoppan; szíve égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsító haragja.
   Mégis, mindamellett - mily Isten csodája! -
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami - nem tudom én azt kimondani.

9
Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,
Karja ölelésre nyílik akaratlan;
De az eltaszítja testvérét magától,
Gőgösen fordul el jó atyjafiától.
   A szegény anyának könny tolul szemébe,
Kőszívű fiának sírva lép elébe,
Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:

10
"Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
   Most van a dandárja réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

11
"Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha bírna dolgot, mert erős, mint marha.
   Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére..."
Szóla György s kitoldá a szót egy kacajjal,
Melyre Miklós felbúg tompa, hosszú jajjal:

12
"Átok és hazugság minden ige szádban!
Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban.
Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette,
Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te!
   Rossz vagyok parasztnak, rossz vagyok vitéznek,
Béresek között is től cudar csihésnek:
Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba,
Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.

13
"Azért, hogy senkinek láb alatt ne legyek,
Nem bánom én, igen, akár ma elmegyek;
Száz mérföld a világ, erre is, arra is:
Nem bánom én, igen, elmegyek én ma is.
   De ami az enyém, azt elviszem ínnet:
Add ki, bátya, tüstént, ami engem illet;
Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert:
Azontúl - az Isten áldjon minden embert."

14
"Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!"
György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.
Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszú állás lelke költözik beléje;
   Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya;
György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;

15
S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,
Isten kenyeréből hol többé nem ennék,
Hol, mint egy repedt csont deszka közé kötve,
Ítéletnapig sem forradozna össze:
   De midőn az öccse épen megrohanja,
Elsikoltja magát s közéjük fut anyja,
Testével takarja Györgyöt és úgy védi,
Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti.

16
Most a szőrnyű gyermek karját elereszté,
Fejét és szemeit búsan lefüggeszté,
S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,
Tántorogva ment ki az apai házból.
   Méne elbúsulva, némán haragjában,
És leült az udvar távolabb zugában,
Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,
S zokogott magában, de senki sem hallá.

Harmadik ének

""Öccsére, Miklósra nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala.'

1
Bezzeg nem búsultak ám az ősi házban,
Szintén eltörődtek az evés-ivásban.
Fölkelvén pedig jó Toldi György asztala:
,Vitéz ő szolgái rudat hánynak vala.'
   Ifjú vér, öreg bor fickándott erőkben,
A fa dárda vígan perdült jobb kezőkben;
Mindenik kötődött, hangosan nevetve,
S mint szilaj csikóé, magas volt a kedve.

2
Toldi György meg, amint torkig itta-ette,
Egy öreg karszékbe úr-magát vetette,
És az eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;
   Majd, midőn meglátta a telek lábjában
Ülni öccsét Mikóst nagy-búsan magában,
Föltámad lelkének szennyes indulatja,
S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja:

3
"Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy búvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!"

4
Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények,
Döng a deszkabástya Miklósnak megette,
Miklós a kudarcon ,búskodik' felette.
   Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel,
Hanem ököllel is, és megfogni kézzel,
Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa,
Mely ugyan fejétől sem járt messze néha.

5
Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Birkozik nagy lelke fellázadt dühével;
Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri,
Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.
   Mert e nép eperszem volna haragjának,
Bosszuló karjától úgy elhullanának,
Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.

6
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
   De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.

7
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!
   Elvadulsz, elzüllöl az apai háztól,
Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:
Ki egyet agyarral halálosan sérte,
Ugy aztán kimarta őt a többi érte.

8
Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:
Mint olajütőben szétmállott a teste,
És az összetört hús vérolajt ereszte.
   Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,
Két szemét halálos hályog eltakarta,
S aki őt eloltá, az a veszedelem
Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.

9
György haragja pedig lészen rendkivűli,
Mert vitéz szolgáját igen keserűli.
Másfelől örül, hogy gyilkos a testvére,
Kit hogy elveszessen, most esik kezére.
   Most ravasz szándékát, melynek úta görbe,
Eltakarja törvény és igazság örve,
És, hogy öccsét bíró hírivel megrontsa,
El kell fogni nyomban, az kemény parancsa.

Negyedik ének

""Igen keserüli Miklóst az ő anyja:
Titkon ezért őtet éléssel táplálja.'

1
Mint a hímszarvas, kit vadász sérte nyíllal,
Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,
Fut hideg forrásnak enyhítő vizére,
És ezerjófüvet tépni a sebére;
   Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya,
Az ezerjófüvet írul sem találja,
Minden ág megtépte, tüske megszaggatta,
Úgyhogy még aléltabb most az isten-adta:

2
Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja,
Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,
S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég,
Szíve a mellében akkép hánykolódék.
   Bujdosik az ,éren', bujdosik a ,nádon',
Nincs, hová lehajtsa fejét a világon.
Hasztalan kereste a magánosságot,
Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

3
És mint a toportyán, ha juhász kergette,
Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:
Ott is azt susogta a nád minden szála:
Széles e világon nincsen árvább nála.
   Nádtors lőn az ágya, zsombok a párnája,
Isten kék egével födve a tanyája,
Mígnem a sötét éj szárnya alá vette
S fekete ponyvából sátort vont felette.

4
Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében,
De nem mert szemére szállni még sokáig,
Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.
   Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól,
Jobban a nádasnak csörtető vadától,
Félt az üldözőknek távoli zajától,
De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

5
Hanem amidőn már szépen megpitymallott,
És elült a szúnyog, és a zaj sem hallott,
Akkor lelopódzott a fiú fejére,
Két szárnyát teríté annak két szemére;
   Aztán álommézet csókolt ajakára,
Akit mákvirágból gyűjte éjszakára;
Bűvös-bájos mézet, úgy hogy édességén
Tiszta nyál csordult ki Toldi szája végén.

6
De a kínos éhség azt is irigyelte,
Hajnali álmából csakhamar fölverte,
S addig ösztökélte, addig korbácsolta,
Míg a rétet összevissza barangolta;
   Fölkereste fészkit a réti madárnak,
Szárcsa-, vadrucának, bibicnek, sirálynak,
Házukat feltörte és kifosztogatta,
Tarka tojásikkal éhét elaltatta.

7
Vadmadár-tojással éh-szomját elvervén,
Szörnyen hányta a hab a jövőnek tervén:
Merre menjen? mihez fogjon? uramfia!
Nincsen hő lelkének hová fordulnia.
   Mert elmenne könnyen, el is bujdokolna,
Ha az édesanyja előtte nem volna:
Jaj, de majd ha róla hírt nem hallanának,
Megrepedne szíve az édesanyjának.

8
Három napig magát ekkép vesztegette,
Harmadik nap a nád megzörrent megette,
Azt gondolta farkas, meg se moccant karja,
Mert ellátta, hogy őt csak testvére marja.
   Pedig Bence volt az, régi hű cseléde,
Akit anyja küldött fölkeresésére,
Ki nagy zokogással nyakába borulva
Így szólott Miklóshoz egy kis idő múlva:

9
"Jaj! eszem a lelked, beh jó, hogy meglellek,
Harmadnapja már, hogy mindenütt kereslek;
Tűvé tettem érted ezt a tenger rétet,
Sose hittem, hogy meglássalak ma téged.
   Hogy' vagy édes szolgám? nem haltál meg éhen?
Nem evett meg a vad ezen a vad réten?
Itt a tarsolyom, fogd, és egyél szépen; ne!
Sült hús, fehér cipó, kulacs bor van benne."

10
Azzal a hű szolga szemét az ökléhez,
S öklét megtörölte ócska köntöséhez,
Letérdelt a földre, tarsolyát letette,
Ami csak volt benne, sorra mind kiszedte.
   Asztalt is terített, csak úgy hevenyéből,
Az üres tarsolyból, meg a födeléből,
A cipót, kulacsot, pecsenyét rárakta,
Végre két almával a módját megadta.

11
Akkor elővette csillagos bicskáját,
Megkínálta vele kisebbik gazdáját;
Toldi a jó késsel a cipót fölszelte,
S a cipóval a húst jóízűen nyelte.
   S mily örömmel nézte Bence, a hű szolga!
Jobban esett, mintha maga falta volna;
Mintha ő is ennék, úgy mozgott a szája,
Néha szinte könnybe lábadt ősz pillája.

12
Mikor aztán Miklós az éhét elverte,
Bence a kulacsnak nyakát kitekerte:
A kulacs sikoltott és kibuggyant vére
Az öreg szolgának a keze fejére.
   Ez meg a vörösbort urára köszönte,
Néhány kortyot előbb nyelve mellé önte,
S míg azt a fiúnak nyujtá jobb kezével,
Megtörülte száját inge elejével.

13
S a bor az öreget jókedvre tüzelve,
Hogy' kinyilt a szíve! hogy' megoldott nyelve!
Kezdte a beszédet Miklósnak nagyapján,
(Ostoros gyerek volt annál néhanapján);
   Azután fordítá apjára, anyjára,
Györgyre a bátyjára, végre önmagára,
S tán a szó belőle, míg a világ, folyna,
Ha Miklós szomorún így nem kezdte volna:

14
"Haj! be zokon esik most hallgatnom téged!
Hagyd el, kérlek, hagyd el e fájós beszédet.
Máskor, a tűzhelynél tengerit morzsolva,
Ítéletnapig is elhallgattam volna.
   Hányszor elbeszélted apám vitézségét!
Majd éjfél vetette minden este végét;
Aztán mily sokára tudtam elalunni!
Hajnalig se bírtam a szemem lehunyni.

15
"Ami volt, az nincs már: ami jó volt, elmúlt;
Más pennával írnak; sorsom balra fordult;
Gyilkosságba estem, lettem bujdosóvá,
Hej, ki tudja, mikor leszek bele jóvá?
   De hiszem az Istent, az árvát sem hagyja,
Mert azért az árvák gondviselő atyja;
Tán veszett nevemet is lemossa vérem,
Mit fejemre költe drága jó testvérem.

16
"Nem születtem arra, érzem ezt magamban,
Hogy itt békamódra káka között lakjam;
Nem is teremtőztem béresnek, villásnak,
Hogy petrencét hordjak akárki fiának.
   Már csak arra várok, hogy bealkonyodjék,
A világ mezőrül haza takarodjék,
És akkor nyakamba veszem az országot,
Szél sem hoz felétek énrólam újságot."

17
Nagyon elbusúla Bence a beszéden,
Szánta kis gazdáját, hogy bujdosni mégyen,
Hallgatott sokáig s majd elfakadt sírva,
Bocskorán körmével kereszteket írva.
   Végre megszólamlott s nagyon szépen kérte,
Ne nehezteljen meg Miklós gazda érte:
De ő ezt a dolgát bolondságnak tartja,
Hogy fejét ily rögtön bujdosásnak adja.

18
"Látod jó kis gazdám: György úr nemsokára,
Három-négy nap múlva, visszamegy Budára:
Akkor, ami elmúlt, feledségbe mégyen,
Kiskirály leszel te az egész vidéken.
   Hát itt hagynál minket, sok derék cselédet,
Kik, mint gyermekünket, úgy szerettünk téged?
Itt hagynád a Bimbót s Lombárt, a hajszását.
Kiknek hét vásáron sem találni mását?

19
"Itt hagynád sokféle kedves mulatságod?
Párjával malomba ki emelne zsákot?
A malomkövet ki öltené karjára
Molnárlegényeknek álmélkodására?
   Ne menj, édes szolgám, jaj, ne menj messzére,
Egész Nagyfalunak keserűségére;
Jaj! ne hagyd bitangul az ős Toldi házat,
Ne taszítsd a sírba jó édesanyádat."

20
Így rimánkodott az, de kevésbe vette,
Fejét rázta Miklós, ahol nem szerette;
Hanem, amint anyját hozta fel végtére,
Követ hengerített a fiú szívére.
   Nem felelt sokáig Bencének szavára,
Csak nézett sóhajtva a susogó nádra,
S addig-addig bámult a susogó nádra,
Nagy meleg könnycsepp ült szeme pillájára.

21
S mintha törlené csak arca verítékét,
Tenyeréhez törlé hívatlan vendégét:
Végig a kisujján a könny földre csordult,
Ő pedig Bencéhez ily szavakkal fordult:
   "Mondd meg ezt, jó Bence, az édesanyámnak:
Gyászba borult mostan csillaga fiának:
Egykorig nem látja, még nem is hall róla;
Eltemetik hírét, mintha meghalt volna.

22
"De azért nem hal meg, csak olyaténképpen,
Mint midőn az ember elrejtezik mélyen,
És mikor fölébred bizonyos időre,
Csodálatos dolgot hallani felőle.
   Rólam is hall még hírt, hogy mikor meghallja,
Még a csecsszopó is álmélkodik rajta:
Akkor anyám lelke repes a beszéden,
Csak meg ne szakadjon szíve örömében."

23
Ezt ízente Miklós. Akkor a hű szolga
Az üres kulacsot tarsolyába tolta;
Megtörülte szépen csillagos bicskáját,
Összehajtogatta szalonnás ruháját.
   Aztán a tarisznyát félvállára vette,
Búcsút vévén, lábát útnak egyengette:
Ment is volna, nem is; gyakran visszanézett,
Végre a töretlen nád közt elenyészett.
----------------------------------------------------------- 1846

Nemzetőr-dal

Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe;
Négy garajcár úgyse sokat érne;
Van nekem még öt-hat garajcárom...
Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat;
Fegyveremre senki se tart számot,
Senkié sem, igaz keresményem:
Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.
------------------------------------------------------ 1848

A legszebb virág..

Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.

Nem terem a kertbe', a fekete földbül,
Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:
Csak terem az épen az ember szívében
Az ember szívének legislegmélyében.

A gyökere pedig vértől nedvesedik,
Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:
Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!
Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.
--------------------------------------------------------- 1848

Karácsonyi éjszakán

Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.

Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?

Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?

Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng - én megyek utána!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - temetőbe viszen.
---------------------------------------------------- 1849

Tájkép

 Tiszaparttól Biharig egy róna,
Mintha sebes árvíz meggyalulta volna;
S ha Belényes ormán fölkel a nap reggel:
Végignézhet rajta, még álmos szemekkel.

Nincs azon hegy és völgy; itt-ott egy fa törzse,
Távol rengetegek szétszórt elő-őrse;
Vagy kerek erdőcske messzi láthatáron,
Mely alá kiönt még a dél vize nyáron.

Nincs halom a téren, vagy csak eltévedve,
Mintha olykor a föld buborékot vetne;
Azt is emberi kéz ásta-véste, látszik,
Hogy alá temesse egyikét a másik.

Hova lőn hajléka? várműve? temploma...?
Csak temetőjének maradt reánk nyoma.
Hol vigadt? hol küzdött? imádta Istenét...?
Csak sírhalma látszik, mely őrzi tetemét.

Szántogat a gazda, síró füttye hallik,
Barázdája a domb oldalán felhajlik,
Csak, hová tinói már nehezen másznak,
Tetejét hagyá meg a botos juhásznak.

Ugaron a bojtár legelteti nyáját,
S dombtetőn ríkatja gyenge furulyáját,
Maga pedig hozzá keservesen mormol:
Nem tudja, mi leli odafent az ormon.

Nem tudja, hogy a hely, hová lábát teszi,
Hány derék vitéznek csontjait fedezi;
Nem tudja, hogy emlék minden legkisebb hely:
Hogy a Haza teste mindenütt egy sebhely...

Nyugodj, vén dalia! becsülettel nyugszol. -
Én pedig kijártam, és én ültem sokszor
A kis domb süvegjén, ott az ér-oldalon,
Melynek neve ma is, mint régen, Testhalom.

Oda járt ki hozzám a beszédes Monda,
Mellyel már bölcsőmet ringatá Szalonta;
Méltó-e hogy a lant elzöngje? Miért nem...?
Alacsony az ember, de magas az érdem.

Nem csak az, kit a hír untalan emleget,
Hajta végre dicső bajnoki tetteket:
Sok tudott honáért élni halni ollyan,
Ki felejtve nyugszik egy hitvány zugolyban.
--------------------------------------------------------- 1853

Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kíváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj
Sóhajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,
Amott sír öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
"Sírj no, igazán sírj!" kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
-------------------------------------------------- 1855

Kies ősz

Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.

Ősz ez! ősz ez!... mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.

Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn;
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka:
Rezgi által csöndesen.

Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás... azzal vége:
Váltja szemfödő lepel.

Óh, ne bízzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul,
Fű-fa zöldje azért hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull.

Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyugalom csak mély alélta,
- Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.

És ha jő sugár, mely csábít
S el-elrúgja csalvirágit:
Termő-elve ép marad;
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel.
Ád az Isten új nyarat!
----------------------------------------- 1860

A tölgyek alatt..

-Margitsziget-

A tölgyek alatt
   Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
   Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
   "Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
   Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
   Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
   Íme, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
   Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
   S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
   Több egykorú társsal
Madárfiakat
   Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
   Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
   Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
   Örömest valék én,
Bár a madarat
   Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
   Korom' ifjú ábránd
Veszi ösztönző
   Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
   Valamerre jártam,
Szűlő honomat,
   - Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
   Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
   Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
   Még most is elülök;
Bűv-kép csalogat,
   Ábrándba merülök;
Hajó-kerekek
   Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
   A vízi malom!"

A tölgyek alatt
   Im, meglep az alkony,
Hűsebb fúvalat
   Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
   Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
   Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
   Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
   Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
   A pihenő hely rám:
Egyszerűen bár,
   Tölgy lenne a fejfám!
------------------------------------ 1877

A Hazáról

A hazáról egy merész szót
Én is ejték hajdanába'
Mikor annyit is nehéz volt:
Most közömbös lettem s gyáva.

Most!... mikor szabad sajtó van,
   És üvölt a pajkos gyermek,
S vénasszony az utc'ajtóban
Nagy-bátran fülébe ordít
   A királynak, miniszternek.
---------------------------------------- 1877

Hasadnak rendületlenül

Hasadnak rendületlenül
   Légy híve, oh magyar!
Bölcsődtül kezdve sírodig
   Ezt ápold, ezt takard.
A nagy világon ekívűl
   Nincs más, amit mívelj:
Áldjon vagy verjen sors keze,
   Itt enned, innod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
   Apáid vére folyt,
Ez a föld másra sem való,
   Csak hogy eltékozold.
Itt küzdtenek honért a hős
   Árpádnak hadai;
Bátorság volna ezt a hont
   Neked fenntartani.

Szabadság! itten hordozzák
   Véres zászlóidat,
Szabad száj! itt csikorgatod
   Véres fogaidat.
------------------------------------- 1880

Csalfa sugár

Kis bokor, ne hajts még,
   Tél ez, nem tavasz;
Kis lány, ne sóhajts még;
   Nem tudod, mi az.

Bokor új hajtását
   Letarolja fagy;
Lány kora nyílását
   Bú követi, nagy.

Szánnám a bokorkát
   Lomb- s virágtalan:
S a lányt, a botorkát,
   Hogy már oda van!
-------------------------------- 1880

Tanulság

Rossz szememről egy nagy könyvben
Míg megkérdem a tudást:
Jó tanácsot nem lelek, de
Kapok új szemgyulladást.

Most tanács is, tanulság is
Ebből könnyen vonható:
Tűrj pihenve; a természet
A legjobb útmutató.
------------------------------------ 1881