"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Szeremley Huba, Bor és Badacsony - Bíró Csaba

2013.04.06 11:12

 

Szeremley Huba, Bor és Badacsony.

A Szeremley család ma: 115 hektáros szőlő területen gazdálkodik a Balaton-Felvidéki Nemzeti Park szívében. Cégünk, az Első Magyar Borház - Szeremley Birtok Kft., főként hungaricumairól ismert. Szeremley Huba pedig egy jelenség..

A Szeremley család ma: 115 hektáros szőlő területen gazdálkodik a Balaton-Felvidéki Nemzeti Park szívében. Cégünk, az Első Magyar Borház - Szeremley Birtok Kft., főként hungaricumairól ismert: csak itt található a nővirágú Kéknyelű, mely évszázadok óta Badacsony híressége, porzópárja a Budai Zöld, valaha a budai borvidék híres fajtája volt, de ma csak Badacsonyban művelik, míg pincészetünk kései szüretelésű különlegességeként vált világszerte ismertté a Zeusz, mely savainak frissességével és mineralitásával hívja fel magára a bor értők figyelmét. Édes testvére a késői Olaszrizling citrusokat és trópusi gyümölcsöket idéző ízvilágáról ismert. A Szürkebarát és az aperitifként kedvelt különleges száraz Muscat Ottonel mellett már első évjáratában igen sikeresnek bizonyult a Rajnai és Olaszrizling házasításából született Szemelt Rizling. Termőre forduló telepítéseink révén, egy régi hagyományt felújítva, Badacsony ismét egyre ismertebb lehet vörösborairól. Fő fajtánk: a Pinot Noir, Kékfrankos, Cabernet Franc, Cabernet Sauvignon, Tihanyban pedig: Kékoportó egészíti ki hagyományos, illetve Barrique hordóban érlelt Reserve vörös borokkal pincészetünk kínálatát.

Szeremley Huba végleg hazatért. (1)

Szeremley Huba a rendszerváltás utáni Magyarország egyik emblematikus figurája. A magyar milliárdos a nemzetközi üzleti életben is márkanév, vagyonát kalandos élete során a fejlődő világ országaiban szerezte. Kanada, Irán, Nyugat-Afrika, mind az otthona lehetne, ő mégis Badacsonyban tapossa hetvenes éveit.
 

Ősök, hősök és dőzsök

Szeremley Huba a rendszerváltás utáni Magyarország egyik emblematikus figurája. A magyar milliárdos a nemzetközi üzleti életben is márkanév, vagyonát kalandos élete során a fejlődő világ országaiban szerezte. Kanada, Irán, Nyugat-Afrika, Afganisztán mind az otthona lehetne, ő mégis Badacsonyban tapossa hetvenes éveit. A Badacsonyi hegy lábánál fekvő fogadója teraszán beszélgettünk politikáról, borról, aranyról, vallásról és az angolnákról…

Az öreg kalandor barátságos, de nehezen megnyíló ember. Pontosabban nagy diplomata. Amikor üzletről, pénzről kérdezi az ember, csak óvatos, mosolygós töltelék válaszokat ad, mintha a vagyon csak úgy magától tapadt volna hozzá hosszú élete során. Pedig az elmúlt években nagy értékű ingatlan vásárlásaival került a hazai médiumok reflektorfényébe: 700 millió forintért vette meg az egymással marakodó kisgazdáktól a párt Pesti rakparton pompázó székházát. Badacsony környékén: 140 hektár szőlő és föld tulajdonosa, a hegyen fekvő: Szent Orbánról elnevezett fogadójáról, fölötte található villájáról és egyéb helyi ingatlanjairól, azok több százmilliós értékéről nem is beszélve. Aztán szóba kerül egy közös téma, az Amerikaiak haderő: Afganisztáni és Iraki megszállása: egy csapásra megváltozik a helyzet, oldódik a „vén csibész”. Kiderül, hogy kötődése a helyhez nem egyszerűen üzleti vagy érzelmi, családja ősi birtokait vásárolta vissza. Egyik felmenője készítette az 1800-as években a Balaton első magyar és német nyelvű leírását, saját rézkarcaival díszítve, sőt a szomszédos Szigliget utolsó előtti várkapitánya is az őse: Szeremley Sámuel.

Innen el.!.

Huba az 1960-as évek végén kalandos körülmények között mégis elhagyja a szülőföldet, a családjával egy kis spor trepülővel húz át a szomszédos: Ausztriába, elegánsan a vasfüggöny fölött. Itt próbálkozik még a félbeszakított orvosi egyetemi tanulmányainak folytatásával, de hamar átnyergel a mérnöki pályára és mellékesen – az évek során – szociológiát is végez. A következő állomás: Kanada, ami nem nőtt túlzottan a szívéhez, ezért úgy dönt – „a tömegekkel ellentétben, akik nyugatra özönlöttek” –, ő keleten próbál szerencsét. Ahogy meséli, hét évet tölt Perzsiában, Irán-ban, „de semmi üzlet, ez inkább szakrális kötődés.” Közben többször „átruccan” Afganisztánba körülnézni, vadászgatni. Ez utóbbi utakra ma is nosztalgiával emlékszik vissza.

Szakrális kapcsolatok, Hitek és tévhitek

A nagy szerelem azonban: Afrika. Még egyetemistaként, Ausztriából látogat oda először, és hamar megfertőződik a varázsával. „Afrikánitisz”, ahogy ő mondja, elkapod és onnantól nincs menekvés, egy életre a rabja leszel. Először, mint annyi más kalandor lelkű, ő is aranyat keres. Bejárja a földrész néhány eldugott sarkát, a Szaharától az őserdőkig. Hamar észreveszi a kontinensben rejlő lehetőségeket, és egymás után alapítja sikeres üzleti vállalkozásait. Nigéria a bázis, de megfordul a Dél-afrikai Köztársaságban is. Talán ezek a tudott utazások táplálják azt a pletykát, hogy badacsonyi pincéjének a belső boltozatát Afrikából származó gyémántokból kirakott csillagképek díszítik. Csak mosolyog, amikor ezt említem, és később megmutatja a pincét. Csillagkép tényleg van, holddal és nappal, de ezek a borospince tetején, a teraszul szolgáló padlózatba vannak beágyazva és nem gyémántok, hanem féldrágakövek és elsősorban szakrális jelképek. Ugyanúgy legenda az is, hogy Szeremley csak a skót whiskyt szereti és még a saját borát sem issza meg. Megint őt idézve, ő nem szereti a bort, hanem tiszteli, és természetesen fogyasztja, főleg ha a sajátjáról van szó. Amúgy a bor marketingjéről is ellentétes állásponton van, mint a többi magyar borkereskedő: ő itthon olcsón, míg külföldön borsos áron értékesíti jó hírű nedűit.

Az utolsó út előtt

Legendásan rajong a Balatonért, de ebben is különleges álláspontot képvisel, szerinte a legfontosabb nem az állat és növényvilág, a környezet védelme lenne, hanem a benne és vele együtt élő emberé. „Hol vannak már a helyi kőfaragók, pákászok, halászok – mondja –, talán az utolsó mohikánok errefelé a szőlősgazdák, de az ő tevékenységüket sem becsüli az állam” – folytatja kritikáját. Terveit a tóról már sok fórumon elmondta, de csak kevés valósult meg ezekből. Ilyen elgondolása a Fonyód–Badacsonytomaj kompjárat is, ami valóban segíthetne a térségen, hisz így bekapcsolná az észak-nyugati medencét az M7-s forgalmába, és ezzel tehermentesítené az északi utak autóforgalmát is.

Végül néhány gondolat az angolnákról. Szeremley Hubának hét gyermeke van, öt saját, kettő nevelt, és a legkisebb most másfél éves.!. Amikor arról kérdeztem, hogy miért pont itt telepedett le, amikor annyi más remek helyen megtehetné ezt, a badacsonyi nagyapjának az utolsó perceiről mesélt. "Mindenkitől elbúcsúzott, nem volt sírás, és akkor megkérte nagyanyámat, hogy emelje fel a fejét, had lássa még utoljára a Balatont. Ő tudta, hogy hol, hogyan kell meghalni. Úgy vagyok ezzel, mint az angolnák… Amikor eljön az idejük, leúsznak a Sargasso-tengerig, oda, ahol születtek."

Szeremley Huba: Soha nem akartam gazdag lenni. (2)

Vagyona a 100 leggazdagabb magyar című kiadvány szerint 20,5 milliárd forint. Élete kaland regénybe illő, ám az elmúlt 68 évet mégsem akarja papírra vetni. Iránban a sós tengervízből próbált édesvizet készíteni, „zöldítette” – nem is eredménytelenül – a sivatagot, Nigériában pedig még ma is működik Hubát néven az a klinika, amelyet ő alapított, és a működését a mai napig finanszírozza. Pedig a többség csak borászként ismeri és emlegeti Szeremley Hubát..
 
 
Iránban a tenger vízből akart édes vizet nyerni. Nigériában először füvet ültetett a sivatagban, majd trafó házakat épített. Aztán Kaduna városában, a háza mellett csirkefarmot létesített, később szülőotthont alapított, ami a mai napig az ön nevét viseli. Laoszban megvette a magyar kereskedelmi kirendeltséget, a Dél-Afrikai Köztársaságban gyémánt kitermelésre szerzett koncessziót, Nigériában titánra és kolumbitra. Volt: aranyásó, kormánytanácsadó, olajkereskedő. Igaz, ebbe csúfosan belebukott. Tanult teológiát, orvostant, megalapította a Szent Orbán Borházat, hobbi borászként megmentett kihaló félben lévő magyar szőlő fajtákat (kéknyelű, bakator), megvette a Kisgazdapárt székházát, pártot alapított, szívott ópiumpipát, badacsonyi szőlőjében helikopterrel üldözte a seregélyeket, Porschéval keresztül hajtott a Szaharán, majd agyvérzése után, tolókocsiból felkelve háromszor megnyerte vitorlásával a Kékszalagot. Ez születési rendellenesség.

- Itt ülünk badacsonyi házának kertjében, ahonnan csodás panoráma nyílik a Balatonra. Vagyonos ember, van egy gyönyörű fiatal felesége, másfél éve megszületett az ötödik gyermeke, Koppány. Emellett van két nevelt fia is. Boldog?

- A boldogság olyan, mint a kék madár. Lehet üldözni, de aztán úgyis valaki bezárja a kalitkába. Jól érzem magam, de akármilyen hülyén hangzik is, nem a pénz miatt. A játékos kedvem, a kihívások, az adrenalin növelése volt mindig a mozgatórúgó. Amikor csak: 100 dollár és egy repülőjegy volt a zsebemben, ugyanolyan jól tudtam érezni magam, mint most.

- Korán elege lett Magyarországból, hiszen már 1956-ban kétszer is nekiindult a nagyvilágnak, 1967-ben pedig családostul disszidált.

- Akkor éppen karrierem csúcsán voltam: gyógyszergyári segédmunkásként kénsavas és sósavas ballonokat cipelgettem. Nagyon elegem lett belőle. Egy ismerősöm sportrepülőgépén hagytuk el az országot az asszonnyal és a 18, valamint a másfél hónapos gyermekemmel. Az akkori feleségem rokonsága Ausztriában élt, így ott akartunk először új életet kezdeni.

- ....aztán mégis Afrikában és Iránban kötött ki. Előtte azonban évekig járt az orvosi egyetemre, hogy pszichiáter legyen, hallgatott teológiát, majd végül mérnökként diplomázott. Nem tudta eldönteni, mit akar?

- Sok minden érdekelt. Gimnazistaként még személyesen ismerhettem Kittenberger Kálmánt, aki annak idején „összelövöldözte” a Nemzeti Múzeum Afrika kiállítását, ami ’56-ban leégett. Tátott szájjal hallgattuk, amit erről a kontinensről mesélt.

- Mit csinált Nigériában?

- Elsősorban nem üzleteket kötöttem, hanem a gyóntató atya szerepét játszottam. Meghallgattam az emberek gondját-baját.

– Most nehogy azt mondja, hogy ez jó volt Önnek!

- Nem volt jó, de erre volt igényük azoknak az embereknek, akik nekem dolgoztak. Afrikában egész más az emberek egymáshoz való viszonya, a közeli faluban élők egymást testvérnek hívják. Én elfogadtam a családfő szerepét.

- Mikor ismerkedett meg a borral?

- Kisgyerekként a szüleimtől kaptam az első kortyot. Ezt az örökséget már továbbadtam másfél éves Koppány fiamnak is, hiszen ahogy hazajöttek az édesanyjával a kórházból, ő is kapott egy nyalásnyi bort.

- Gyakran kiül ide a kertjébe borozgatni?

- Ha egyedül vagyok, eszembe sem jut. Igazából kedvencem sincs, sőt ugyanúgy szeretem a viszkit, a jó sört és a pálinkát is. A bor azonban szakrális ital. Üzleteim nagy részét poharazgatás közben kötöttem. Kicsit spiccesen a hátsó gondolatokat már nagyon nehezen lehet eltitkolni....

- Emlékszik, hogyan szerezte az első milliót?

- Ha megszakadnék sem tudnám megmondani, hogy miből lett az első. Annál inkább emlékszem arra, hogy egyik pillanatról a másikra hatalmas összegek tűntek el a zsebemből.

- Ez biztosan most is előfordul, hiszen drága hobbikat űz: vitorlázik, utazik, szereti a gyors kocsikat. Nem unja meg?

- Már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ne az üzletért utazzak, a kapcsolataim nagy része most már hozzám jön. Csak az elmúlt két hónapban: mongol, kazah, perzsa, nigériai ismerőseim fordultak meg nálam, az európaiakról nem is beszélve.

- Sokakhoz hasonlóan a rendszerváltás után hazajött, és vagyona nagy részét nem külföldön fektette be. A honvágy hozta vissza?

- Ezt a maszlagot én nem ismerem. Ez ugyanolyan, mint hogy a Balatonból az angolnák is vágynak vissza a Sargasso-tengerbe. Genetikai örökség. Józan ésszel az ember nem jön haza.

- Mégis megtette.

- Azt mondták, itt minden szép és jó lesz. Megvezettek. Nálam vagy az angolna-effektus jött elő, vagy ez már a korai szenilitás első jele.

- Ki fogja továbbvinni, amit elkezdett itthon?

- A 41 éves nagyfiamnak már átadtam mindent. Nekem soha nem a pénzkereset volt a célom. Egy szép napon el kell számolni az utódokkal. Ezért is szeretnék egy olyan génbankot létrehozni, ahová az összes ősi szőlőfajtát, mint a Bakator, a Kéknyelű vagy a Szerémi Zöld, át lehet menteni, hogy néhány évszázad múlva is lehessen ezekből bort készíteni.

- Szeretne sokáig élni?

- A legtöbb ember azt mondja: bárcsak élhetnék száz vagy száztíz évig.! Engem soha nem az út hossza érdekelt, hanem a szélessége, és persze a magasságok. Ehhez viszont a mélységeket is meg kell időnként tapasztalni. Én soha nem féltem tőle. Talán ezért sikerült így az életem.

Szeremley Huba - Minden nap örülök a napkeltének. (3)

„A szőlő az isteni gyümölcs. Amikor meggyilkoltuk, kitapostuk utolsó csep vérét és eltemettük a föld alá, az feltámadott, és abból lett a bor" - Szeremley Huba borásszal a szőlő szakralitásáról, a bor és kenyér misztériumáról és személyes hitéről beszélgettünk.

  

Kalandosan alakult az élete, bejárta a világot, sikeres szappanoperát lehetne forgatni belőle. Hogyan érzi most magát a híres badacsonyi borász?

Igazi kalandokat mindig itthon, Magyarországon éltem át. Sehol nem éreztem, sem Afrikában, sem Ázsiában, hogy kalandban lenne részem. És hogy érzem magam.?. Mondok egy példát. Miért nem hallottuk évtizedekkel ezelőtt, hogy irtsuk a parlagfüvet.?. Megmondom: mert nem volt megműveletlen terület. A parlagfű arra való ugyanis, hogy ilyenkor megmentse a földet a kiszáradástól. A figyelmet az okozat helyett az okra kellene fordítanunk. A parlagfű latin neve egyébként Ambrosia, az isteni eledel, a lélek itala.

Ön viszont bort állít elő.

És a bor előállítása, nem pusztán egy élelmiszer előállítása. A borászat az nem csak úgy jön, az genetikai kódoltság. A szőlő az isteni gyümölcs, a fructus dei. Amikor a szőlőt meggyilkoltuk, kitapostuk utolsó cseppig a vérét és eltemettük a föld alá, az feltámadott egy szép napon, és abból lett a bor, a letisztult, aranyszínű, örök életű bor, az Isten vére. Ez szakralitás, és nem véletlen hogy mindenütt - nemcsak a keresztényeknél - pont a bor az, amit az eucharisztikus szimbólumhoz használnak.

A másik a gabona, a kenyér, az Isten teste.

A kenyér ugyanerről szól, a feltámadásról. A gabonát megőröljük, meggyilkoljuk, és a fénynél, a nap fényénél, a kemencében feltámad kenyér formájában, és mi aztán eggyé válunk vele. Nem fog még egy ilyen nyelvet találni, mint a magyar, ahol azt mondjuk egymásnak, hogy testvér. Ahol a kenyérnek és a bornak, az Isten testének és a vérének ez is a szó szerinti szimbóluma. Régen nem csak az egy faluból és egy családból származókat szólították így, hanem mi mindnyájan testvérek voltunk. Ez a kenyérnek és a gabonának, a bornak és a szőlőnek a szakralitása, ami ránk nagyobb hatással kellene hogy legyen. Sajnos mára ipari termékké degradálódott, pedig valamikor az élet elengedhetetlen velejárója volt.

Milyen ma Magyarországon borásznak lenni?

Küzdelmek, és csalódás. A mai borászat nem az én világom, ebben a trendi borászatban én nem akarok részt venni. Soha semmilyen tanfolyam hallgatója nem voltam, érzésből, genetikai kódoltságból „pancsoltam" a boraimat. A kilencvenes évek közepén készítettünk egy játékos felmérést. A huszonéves és a sír közötti férfiakat szólítottuk meg világszerte, hogy volt-e valaha olyan időszak az életében, amikor saját pincére, saját borra gondolt. Ezt a kérdést Amerikában meg sem értették. Ahogy közeledtünk Magyarországra, kiderült, hogy itt három típus van. Az elsőnél a pince már megvan. A második azt mondta, hogy legkésőbb, ha nyugdíjas lesz, a harmadik típus pedig bevallotta, hogy voltak ilyen álmai, gondolatai, sőt, vannak is, de az emóciót a ráció felülírta. Ők a modern kor gyermekei.

Mi a legfontosabb a borászatban?

Nálam a legfontosabb a termő föld: ahol termett, ahonnan van a bor. Utána jön az ember, és a sor végén a fajta. Sok helyen fordítva van. Felosztottuk már a borvidéket is: vannak a történelmi és nem történelmi borvidékek, és ez diszkrimináció. Az alföldi szőlőnek és bornak ugyanolyan történelmi múltja van, mint a legfelkapottabb, top borvidékeknek. És ahogy mondtam, nem mindegy az sem, hogy az a bor kitől jött, ki az ember maga. Létrehoztam még a 90-es években egy bormíves céhet, ahol nem csak a bor, hanem az emberek maguk is mívesek. A mennyiség általában a minőség rovására megy. Tízen indultunk, most huszonhárman vagyunk. Egy új tag felvételénél, ha csak egy tagnak is ellenvetése van, nem vesszük fel. A tagság viszont apáról fiúra száll. Területekre vagyunk osztva, és a terület ajánlhatja csak az új jelöltet, a szavazás pedig névvel és arccal megy. Itt elsősorban az emberről van szó, és nem a boráról, hogy hány hekto, vagy hány hordó.

Az élete akár egy szőlő tőkéé. Csak megy-megy előre, és töri az útját.

A szőlőtőke egy csodálatos szakrális valami. De sajnos erről is az jut eszembe, hogy mára már mindent tőkésítettünk. A pénznek, a hatalomnak a terminus technikusává degradáltuk. Az emberi kapcsolatokat is tőkésítettük. Mindenki eldöntheti, hogy a sötétség felé indul el, vagy a világosság felé. Sajnos egyre többen választják a sötétséget. Ez közösségi bűn. Ez alól semmilyen civilizáció nem élvez mentességet.

Ön miben hisz?

Jelenlegi életünkben már legalább a harmadik életformánkat éljük. Az első életformánkat a szüleink ivarsejtjeiben éljük, a második, amikor a zigóta létrejön. Ezalatt a tudat tovább tágul, tisztul, majd ennek is vége lesz, amikor megszületünk. Teljesen más víz, más levegő, más közeg vesz körül, és az élettér is kiszélesedik. Ennek a halállal megint vége lesz, de tovább fogsz élni egy másik élettudatban, élettérben. Ez örökös és egyenes vonalú fejlődés, tisztulás. Van, akinél gyorsabban, van, akinél lassabban megy, de egy szép napon eljutunk oda, hogy a tudatunk kitágult, és letisztult annyira, hogy az egésszel, a mindenséggel és az Istennel egyesülni fogunk tudni.

Ezek a gondolatok hogyan jelennek meg cselekedetek szintjén?

Minden nap örülök a napkeltének, és még nem csalódtam benne. Tisztelem a szent elemeket, legyen az a víz, a szél vagy legyen maga a föld. Így kerültem közel a szőlőhöz is. Törekszem a minőségi életre, és az a luxusom, hogy megmaradjak homo emocionálisnak. Világ betegség, hogy kitenyésztjük a homo racionális ember típusokat. Pedig az emberségben eleve benne kellene lennie a rációnak. Az Isten fiának nem adatott meg a gyors halál, nekünk sem fog. De előbb neki is meg kellett halnia a kereszten, hogy feltámadhasson.

Szeremley Huba - Egy ember a mindenségi időből. (4)

Megboldogult újságíró koromban készítettem ezt az interjút a - nagy emberrel...



1940-ben született Budapesten. A gimnázium elvégzését követően két évig teológiát tanult, majd az orvosi tudományokban mélyült el. Végül gépész mérnökként szerezte első diplomáját Ausztriában. Nagy kalandja 1967-ben kezdődött. Egy sport repülővel hagyta el az országot, élt Iránban és Nigériában. A 90-es évek elején jött haza, hobbi borászként kezdet el foglalkozni a borkészítéssel, majd 1992-ben megalapította a Szent Orbán Pincét, amit számos más vállalkozás követett. Szeremley Huba Magyarországon csaknem: 1400 hektárnyi földön gazdálkodik, Badacsonyi borászként nevéhez fűződik a kéknyelű megújítása, a bakator szőlő újra telepítése.A magyar borászat egyik legszínesebb és legismertebb alakja. Aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy személyesen ismerheti, bátran elmondhatja magáról, hogy a filozófus alkatú borásztól sok bölcsességet tanult és rengeteg hitet kapott tőle céljai eléréséhez.Hite szerint a civilizáció okozta károk kiküszöböléséhez, a világ jobbá tételéhez, alapvető szükség van a szakrális erővel bíró borra. Szerencsére ezt a látásmódot egyre többen vallják magukénak.

Kissé ziláltan érkezik a beszélgetésre Szeremley Huba, ahogy ő mondja egy kis évadnyitó bohóckodásról, ahol az 50-es cirkálók legidősebb magyar bajnoka a negyedik helyen végzett. Még meg kell tanulni vitorlázni, mondja.

Én: Legendák keringenek kalandos életéről, gyémántbányákról, olajkutakról regélnek, mi a valóság?

Ő: Hogy a munkáról senki sem beszél. A kaland az akkor kezdődött, amikor hazajöttem Magyarországra. Ez volt kaland, s nem az, amit mások annak hisznek.

Én: És a sportrepülős szökés?

Ő: Abban nem volt semmi kaland. Volt egy barátom. Szeretett repülni, én meg nem mondtam neki nemet. Egyszer eljött értem, beszálltunk, és ennyi volt az egész. Ez 1967-ben történt. Pár évvel ez előtt, együtt jártunk kirándulni mi fiatalok, és kevésbé fiatalok,  és ezt államellenes magatartásként értékelték 1965-ben.  Jogerősen ugyan nem ítéltek el - azt csak a repülősdivel érdemeltem ki, távollétemben hat évre büntettek - de állandó megfigyelés alatt tartottak, nem engedtek külföldre, ezért segített a barátom. Mai napig priuszom van, olyannyira, hogy amikor csempészéssel vádolt a Veszprém Megyei Bíróság, büntetett előéletűként kezeltek. Kiderült, hogy csak kérelemre törlik a priuszt, én ezt valahogy elmulasztottam.

Én: Csempészés?

Ő: Seregélyek ellen vásároltam lőszert. A seregélyek azóta is, itt vannak. A gyapjas hernyókat is két éve védik, és nem irtják. Ne a hernyók, mi próbáljunk hozzájuk alkalmazkodni. Ez a mai felfogás kicsit túlzó énnekem, ma hallottam, már Budapesten is megjelentek. Itt fenn a hegyen válogatás nélkül mindent megesznek. Volt egy olyan elképzelés, hogy hagyni kell őket, maguktól is éhen halnak, ha lerágták a tölgyeseket. Ezt a nekik szánt diétát a hernyók nem ismerik. Mindent lerágnak, az akácosokat, és a szőlőt is. A seregélyeket is próbáltuk ezekkel a „csempészett” vaktöltényekkel elűzni, de minden évben hoztak korlátozó intézkedéseket, hogy ezt megakadályozzák. Állítottam én fel butángázzal működő ágyúkat is - ezt már nem csempésztem, hivatalosan elvámoltam - de ez sem tetszett az önkormányzatoknak, kitalálták, hogy külterületen csak egy bizonyos hangerővel szabad puffogtatni, hoztak egy rendeletet, hogy bizonyos decibel a határérték. Ezek a hegyi autóbuszok, amik a turistákat viszik, hangosabban járkálnak, így elűzik a ragadozó madarakat, akik kordában tartanák a seregélyeket.

Én: Három egyetemista elment Iránba. Miért?

Ő: Volt egy finn barátom egy osztrák, meg én. Amióta világ a világ, az emberek kelet felől nyugatra vándorolnak. Kikerültem nyugatra, aztán rádöbbentem hogy arra tovább már nem érdemes menni, így aztán elindultam pont az ellenkező irányba. Arrafelé kevesebben mentek. Perzsiában nagyon örültek nekünk, szeretettel fogadtak, ez még sah uralkodása idején volt. Itt Magyarországon is az elmúlt több száz évben, folyamatos a továbbvándorlás, és ezt mindig a Kárpátalja, Erdély, Vajdaság pótolta. Mostanában ez valamilyen oknál fogva megnehezedett, jönnek a kínaiak. Én szeretem a kínaiakat is, de amíg a keletkező vákuumot külhoni magyarok töltötték fel, egy kínainak eszébe nem jutott, hogy ide jöjjön. Mi azért mentünk keletre, mert voltak olyan vad elképzeléseink, hogy a sivatagba is lehet esetleg újból életet vinni, kicsit komplikáltabb, de lehet növényeket termeszteni, ott is lehet zöld fű. Ezt gondoltuk, és erre a sah, vevő volt. Bennünket nem az EU küldött, sem a Világbank. Akkor még nem hittem, hogy Európa utolér bennünket itt Magyarországon. Most Európa is elindult kelet felé. Olyan „adolfos” kifejezéssel élve: az EU-nak élettér kell. Gondoljuk meg, ha a sarkkörök lejjebb vándorolnak, és víz alá kerül Európa egy része, el kell indulni kelet felé, hisz nyugatra már nem érdemes. Ez egy érdekes, más módszerekkel történő népvándorlás, nem lóháton, hanem „super-market”-okkal. Ma már odáig jutottunk, hogy minden nagyvárosban büszkén verik a mellüket, a tanárok és szülők egyaránt, hogy ilyen vagy olyan nyelvű oktatás folyik. Ami nem sikerült a töröknek, a németnek, az orosznak, azt most az EU megcsinálja. Holnaptól már lehet, nem is kell magyar nyelvet és irodalmat tanulni. Miért is várnánk el, hogy egy angol-, német-, vagy egy francia-nyelvű iskolában magyar nyelvre oktassanak. Ez a folyamat elindult, csak mi nem veszzük észre. Habsburg Ottó nem ilyen lovat akart. Egy nagyon érdekesen lefolytatott harmadik világháború zajlik éppen, anélkül hogy egy puskalövés eldördült volna. De ami történik, kielégíti a háború kritériumait: új közigazgatási határok, új pénz, új központi hatalom.

Én: Hogy került Nigériába?

Ő: Perzsia előtt is jártam Afrikában, iskolák és erdei klinikák építésében, megszervezésében vettem részt. Akkoriban az orvosira jártam Bécsben, nem tülekedtek a hallgatók, hogy önkéntesek legyenek a fejlődő országokban. Fizetés nem volt, az utat meg az ellátást fedezték. Elrémisztették Európát, milyen szörnyű állapotok uralkodnak ott, éhezés, polgárháború. Kevesen mentek oda. Később egyre gyakrabban jártam Nigériában, aztán ott ragadtam egy kicsit hosszabban. Nem vágyódtam Európa után. Ott találkoztam egy relatíve nagy törzzsel, akiket a nyugati világ tudatosan pusztított, elképzelhetetlen sikerrel. Ez egy nomád pásztor törzs volt, durván öt millió tehenük volt, és ellátták tejjel, tejtermékkel a fél kontinenst. A második világháborúban az egész angol hadseregnek ők szállították az afrikai hadműveletek alatt a tejtermékeket. Aztán idehozták a tejport, mert Nyugaton nem tudtak már vele mit kezdeni, ingyen adták, megfinanszírozták a gyárakat, a tejporból lehetett ezekben a gyárakban egyéb termékeket előállítani, így nem kellett a tehéntej senkinek, a törzs tagjai meg hullottak, mint a legyek. Én köztük éltem, közel kerültem hozzájuk. Amikor már nem voltak a pásztorok, el kezdték nem ingyen adni a tejport, majd szóvá tették, hogy ideje visszafizetni az adósságot is, ami a gyárak építésénél keletkezett. Így nyelte le a nyugat Afrikát.

Én: Hogy lett az önkéntesből energetika ipari nagyember?

Ő: Úgy adódott valahogy, véletlen. Már régóta küzdöttek azzal, hogy legalább a nagyobb településeket ellássák árammal, hogy a hűtőszekrény működhessen egy orvosi rendelőben. Próbálkoztak nagy multi cégekkel, de nem jött össze. Akkor már a terveket kívülről ismertem, a problémákat láttam, és arra gondoltam egy napon, építsük meg az első vonalat saját magunk. Körülbelül annyit tudtam az áramról, amennyit a hetedik általánosban tanultam: tudtam, hogy van volt, meg amper, meg ohm, és vigyázni kell a volttal, meg az amperral, mert az rázni is tud. A póznákat mi magunk terveztük, mi gyártottuk, a csavarokat, mindent, amit lehetett, kis műhelyekben, saját embereinkkel gyártattunk le, mondhatnám primitív módszerekkel, de megfeleltek az angol és európai normáknak. Ezeknek az embereknek szakma került a kezükbe, és lett munkájuk. Ha az embereknek nincs munkájuk, jönnek a problémák. Ha van tiszta víz, tiszta levegő, munka, tehát megfelelő élettér, akkor mást nem igényelnek, és nem fordítják rossz dolgokra az energiájukat és idejüket. Így játszadoztunk Afrikában, paradicsomot, gabonát ültettünk, malmokat építettünk, tulajdonképpen infantilisak voltunk. Az őslakosok egyébként jobban értenek ahhoz, hogy hogyan kell élni, mint mi, európaiak. Ott még nem mindenütt a pénz az úr. A „time is money” a legnagyobb baromság, amivel valaha találkoztam. Az időt, az életet nem lehet eladni pénzért. És pénzért időt, életet nem tudsz venni. Mi időt pénzért eladunk. Jártam úgy, hogy mondtam a négernek, gyere, segíts a kofferemet cipelni a 45 fok melegben, azt mondta, ide figyelj, én ma már ettem. De volt olyan is, aki azt mondta, az időmet nem tudod megfizetni, de szívesen segítek neked. Erre mi azt mondjuk, lusta, munkakerülő, de ez ott természetes. Nálunk a testbeszéd helyett a pénzbeszéd uralkodik. Egyszer Perzsiában vadászgattunk, a sivatagban találkoztunk egy perzsa családdal, szörnyű körülmények között éltek, de az utolsó falatjukat is nekünk adták. 15 kilométerről hordták a vizet egy patakból, amiben hadd ne mondjam mi minden úszkált. Kérdeztem, miért nem mész be a városba, ott a sah taníttatja a gyerekeidet, te kapsz állást, fizetést, nem kell küszködnöd nap, mint nap a megélhetéssel. Rám nézett, mert addig többre becsült, míg nem tettem fel neki ezt a kérdést, és azt mondta, én itt szabad ember vagyok. Afrika erről szól még ma is. Ott még ragaszkodnak a gyökerekhez. Ott az egy törzshöz tartozók közelebb állnak egymáshoz, mint nálunk a testvérek. Erre a mai világnak már nincsen szüksége. Ma már igényeket kell ébreszteni, hogy mindenkinek legyen karórája, táskarádiója, sőt egy napon szép autója is.

Én: Amikor hazatért, nem volt hajlandó áron alul megvenni a szőlős birtokokat…

Ő: Nem áron alul, hanem az volt az elképzelésem, hogy energiát, időt olyasmibe, aminek nincs értéke, nem szabad pazarolni. A földdel, aminek nincs értéke, nem szabad foglalkozni. Úgy éreztem, az anyaföld megérdemli, hogy amikor elértéktelenítik, felállítsak egy bizonyos értékrendet, a magam szájíze szerint. Bizonyos ár alatt nem voltam hajlandó vásárolni. Persze felfelé is meghúztam a határt, de az akkor horribilis összegnek számított még. Ezt egyrészt azért tettem, mert így a saját birtokom is felértékelődött, másrészt az itt élők is rájöttek, hogy ugyan több illetéket kell fizetniük eladáskor, de esély nyílik a régi értékek feltámasztására. Ez ma már egy kicsit visszájára fordult, a szőlőknél és szántóknál már nem a termőérték számít, hanem, hogy milyen szép a kilátás, és hogyan közelíthető meg autóval.

Én: A régi bor- és állat fajták megmentőjeként ismert.

Ő: Talán egy kicsit több idő, pénzt és energiát használtam, mint a többiek, de sokan gondolkodnak hasonlóan, mint én. Nem vagyok egyedül. Minden magyar férfi életében egyszer felbukkan az ősi vágy, hogy legyen egy kis szőlője, pincéje és saját bora, melyet ünnepnapokon a családi asztalra tehet. Először azt hittem, az emberek lelkét kell megmenteni, majd azt, hogy a testét, most már tudom: a környezetet kell megóvni. Fiaimmal, unokáimmal kell elszámolnom, mert földjeimet csak használatba kaptam a természettől. Vissza kell adni a táj szépségét és benne az ember helyét. Vannak mangalicáim, mindhárom színű, Samut (ő egy bivaly bika) a vágóhídról mentettem meg, nagyon vad volt. Most a csordában ő az úr. Ha nincs életterük, az emberek is agresszívakká vállnak, így van ez az állatokkal is. Most az ő fajtájának megfelelő környezetben él, meg is változott. Amikor mások kivágták a kéknyelűt és chardonnay-t telepítettek, én kivágtam a chardonnay-t, és kéknyelűt, budai zöldet, bakatort telepítettem. Semmilyen másik nációnak nincs olyan alapja a borkultúrában, mint nekünk - gondoljunk akár a franciákra, vagy a görögökre is. Mi ezt az őshazából hoztuk magunkkal, már benne vannak a génjeinkben. De itt is tisztázni kell a gyökereket, a borainkkal, szőlőinkkel is vissza kellene menni azokhoz az őshonos fajtákhoz, amelyeket elvesztettünk, amikor ráálltunk a világfajták termesztésére. Pár perccel éjfél előtt, el kellene menni az őshazába, és onnan elhozni azokat a szőlőket, amelyeken nem csak a magyar, hanem a görög és a római borkultúra is alapszik. A nagy álmom, hogy ezekből összeálljon egy fajtagyűjtemény. Kötelességünk, hogy az utókornak megőrizzük őket. Később már nem lesz rá lehetőség, hisz az iszlám őrületes tempóban írtja ki az ott még megtalálható több ezer éves fajtákat. De nem csak lelki, üzleti indoka is van az ősi fajták telepítésének. Azt tapasztaltam, hogy inkább odafigyeltek a nagyvilágban egy, akár csak közepes minőségű, de valóban magyar kéknyelűre, mint egy általunk bármily jól megcsinált chardonnay-re. Hisz abból a franciát tartják az igazinak még akkor is, ha miénk esetleg jobb is.. Mindenki menekült a földtől, én itt leltem otthonra. Itt gyerekeskedtem Badacsony környékén, itt nőttem fel, ide tértem haza. A családom kötődik a Balatonhoz, és ha nem is itt éltek állandóan, de temetkezni, ha tehették, ide jöttek. Felvidékről menekült Magyarországra a család, mert belegabalyodtunk a reformációba, és úgy látszik ez valami degeneráltság nálunk, mert Baja környékére jöttünk az ellenreformáció elől, a török szultán ugyanis, politikai okokból, valamilyen fokú védettséget biztosított a reformátusoknak. Ez családi defektus lehetett, hogy mi nyugatról inkább kelet felé mozogtunk. De mire megtelepedtünk, elmentek a törökök, így mégis elverték a port rajtunk. Voltak, akik Nápolyba kerültek, rabszolgának, a sportosabbak Hollandiába mentek evezni, gályákra. A család akkor alaposan szétszóródott. Én most hazatértem...

Szeremley Huba „verandája” a Badacsonyi sziklák alatt. (5)

Talán sokan ismerik Makk Károly Ház a sziklák alatt című 1958-as filmremekművét. Akik eddig nem látták, azoknak mindenképpen ajánlom a filmet megtekintésre. A Badacsonyban és környékén játszódó mű remek betekintést nyújt a tájba és a táj szerves részét képező emberek életébe, problémáiba, mindennapjaiba.



Ez a szakrális hely, mely egyedi aurája miatt folyamatosan vonzotta a hazai szellemi élet reprezentánsait, sokat változott a film forgatása óta. A tájban időről időre megjelennek idegen, az évezredes hagyományokat mellőző épületek, de a helyi embereket és környezetüket nem tudják eltüntetni, Petőfi szavaival élve: „Az idő igaz, s eldönti, ami nem az.”

Egy nagyon jó példa az ősi származásunkra és eredetünkre is maga a Badacsony szó. Tőlünk nagyon távol élő rokonainknál, az újguroknál, akik a hatalmas Kína nyugati csücskében élnek minden utcában és házközben ott van a Badacsony. A Badacsony szó újgur nyelven szőlő lugast, szőlő lugasocskát jelent.!. Hát igen, a szőlő mindig válaszol minden kérdésre és mindig igazat mond.

Szeremley Huba neve nem ismeretlen a magyar közéletben. A kalandos, regénybe illő életút innen, a Balaton partjáról, a Badacsony tövéből indult 1967-ben egy sportrepülővel, meghódítva az akkor számunkra elzárt „Nyugat” -ot. A rendszerváltást követően a házigazda azonnal visszajött az addig számára elzárt anyaföldre, ahol az elsők között - szívügyének tekintve - kezdte el a régi magyar szőlőfajták visszatelepítését és az ezekből készített kiváló borokat alkotni, megerősítve a badacsonyi borok hírnevét külföldön is.

Azt talán kevesen tudják Szeremley Hubáról, hogy a környezet, a táj és a benne szervesen élő és tevékenykedő helyi emberek érdekeinek védelmét szívügyének tekinti, a közösség és környezete „építésére”, fenntartására is nagy figyelmet fordít. A megvalósult épület is ennek a nemes eszmének a részeként, a helyi építészeti hagyományokat és a modern építészeti elemeket ötvözve valósult meg sok nehézség közepette. Az épület a lakófunkción túl a Szeremley Birtok borainak bemutatására és a kapcsolódó kulturális programok helyszínének biztosítására teremtődött.

A régi borház és pinceépület a rendszerváltást követően került jelenlegi tulajdonosához, melynek átépítése a helyi kötődésű fiatal építész, ifj. Jack Tibor tervei alapján kezdődött meg. A kivitelező önkényes módosításai, valamint állékonysági problémák miatt az építéshatóság visszavonta az engedélyeket és leállíttatta az építkezést. Ekkor keresett meg az építtető, hogy segítsek rendbe hozni, megmenteni a kezdeti nemes elképzelések helyén álló félkész torzót.

A három szintes épület, a meglévő pince bővítéseként a hegy esésvonalára merőlegesen, a tájba szervesen betagozódva került elhelyezésre a Balaton felé kialakított hatalmas fa verandával, a tömeget két oldalról statikailag megtámasztó kereszt szárnyakkal. A homlokzati anyaghasználatnál, az épület arcának formálásánál törekedtem a helyi építészeti hagyományok, építőanyagok felhasználására. A lábazat ragasztott bazalt terméskő burkolattal került kialakításra, a földszinti (emeleti) rész tört-fehér vakolattal és simított fehér tagozatokkal készült. A tető héjazata a tájba illő natúr hódfarkú cserép felhasználásával készült. A tető felépítmények kialakításánál, melyeket állókorcos horgany lemezfedéssel építettünk, arra törekedtem, hogy teljes értékű tereket biztosítsanak a legfelső szinten elhelyezett apartmanok számára.

A pince szinten egy nagy fesztávú, alátámasztás nélküli borkóstoló terem került kialakításra a hozzá szervesen kapcsolódó vizesblokkal, konyhával, tárolókkal, söntéspulttal. A baráti borozások során a pinceszinti bejárat előtt egy pohár borral a kezünkben a különböző nemzetiségű társaság révén betekintést nyerhetünk a mongol, kazah, perzsa vagy éppen afrikai emberek mindennapi gondjaiba, életébe és kultúrájába.

Az emeleti szintre a vertikális kapcsolatot biztosító lépcsőn a fél szinttel feljebb lévő több mint száz éves pincerészt érintve juthatunk el. Ez a pince és az emeleti borszalon rejti a házigazda borkülönlegességeit. A táj és a Balaton kapcsolatának egyedi auráját a középső szinten található közel kétszáz négyzetméteres borszalonból érthetjük meg igazán. Ez a hely ad otthont a házigazda és felesége által szervezett közösséget formáló és összetartó közéleti eseményeknek, ahol a haza legkiemelkedőbb személyiségei és a helyi asztalosmesterek, környezet és gépészmérnökök, bölcsészek, irodalmárok és filmrendezők, helyi értelmiségiek jönnek össze havi rendszerességgel az év minden évszakában.

Nehéz visszaadni szavakkal, képekkel azt az érzést, életre szóló élményt, amikor a teljes körpanorámával rendelkező fa verandán a házigazda borait kortyolva eggyé válunk a Badacsony és a Balaton kvintesszenciájával, nyáron vagy kora ősszel a túlpart fényeit fürkészve, a nyaralók felszüremlő hangjait halva és a Balatonban kirajzolódó hold ezüsthídjával kísérve, vagy télen a rianásokat és a mindent megtisztító havas tájat figyelve. Ilyen téli délutánokon keresnénk a Makk Károly filmben szereplő levágott égő nádasokat, a Balaton jegén áthaladó szekér karavánokat… mindhiába.

A szalon berendezése olyan mintha ki sem léptünk volna polgári otthonunkból. A régi bútorok, a kandalló izzó fénye, a hangulatos világítás olyan keretet teremtenek, amiben mindenki azonnal otthonosan érzi magát, ellazul és könnyen átadja magát a hely varázsának. Ebben a szalonban teljesedik ki a házigazda kultúrateremtő missziója. Itt filmvetítésekre kerül sor - az alkotók jelenlétében -, neves vendégek beszélnek kutatásaikról, könyveikről, a tájhoz kötődő emlékeikről, érzelmeikről. Felsejlik a reformkor baráti társaságainak szelleme, Kisfaludy és Szegedi Róza emléke. A fogadóban Liliomfi suttog a lányok fülébe, a sarkon Herczeg Ferencbe ütközünk, a dűlőút szélén Tatay Sándor beszélget a szőlő munkásokkal. Idegen népek fiai adják egymás kezébe a kilincset, utazók állnak meg egy szóra a házigazdát köszöntve, neves közéleti szereplők jönnek beszívni az egyedülálló Pannon-táj hangulatát.