"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Magyar mondák és regék régről - Kézai Simon

2014.03.07 19:41

 

Magyar mondák és regék.

A szerző a kimeríthetetlen magyar mondakincs legszebb darabjait dolgozza fel ebben a művében. A Magyarok eredetéről, a Hunokról, Attiláról, Csabáról, Lehel kürtjéről, a kalandozó magyarokról és másokról szóló jól ismert történeteket nemcsak újrameséli, hanem varázslatos írói világnak részévé teszi..

Magyar mondák régről

-- Az ősi magyar múlt napjainkban még mindig nem veszett el teljesen, pedig az eltelt sok évszázad alatt, sokan elfelejtették már. A mondák, regék, mesék, énekek azonban túlélték az idők viharát, a sok sötét korszakot, s jelennek meg újult erővel..
-- E lapom a magyar mitológiáról szól, melynek szerves részét képezik a különböző régi: történetek, mesék, mondák, regék.  Az első részben a kora középkoriak, a második részben pedig a késő középkoriakat szeretném itt bemutatni.

Magyar mondák régről

--1. Magyarok eredete, --2. Csodaszarvas, --3. Csudamadár, --4. Égig érő fa, --5. Attila a hunok királya, --6. Attila Isten kardja, --7. Attila halála és temetése, --8. Csaba monda, --9. Fehér ló mondája, --10. Turul madár mondája, --11. Lehel kürtje, --12. Botond legyőzi az óriást, --13. Zotmund a búvár kund.


1.  A Magyarok eredete

Sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor a bűn úgy elsokasodott az emberek között, hogy farkasok módjára éltek, Isten megbüntette őket: hatalmas özönvizet bocsátott a földre. Ez az özönvíz minden embert elpusztított, nem maradt más életben, csak Noé és annak családja. Noénak három fia volt: Sem, Kám és Jáfet, ezektől a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. A három fiú nemzetségei más és más világrészben éltek: Sem utódai Ázsiában, Kám utódai Afrikában, Jáfetéi pedig Európában. Azt mondják, hogy a franciák Jáfet idősebbik fiától származnak, és Trója városának pusztulása után először Pannóniába jöttek, abba az országba, amely később a magyarok hazája lett. A franciák Pannóniában megalapították Szikambria városát, majd nyugatra vonultak, mert erősen féltek a keleti népek támadásától. Nyugaton a Szajna folyó partján telepedtek le, és új hazájukat Francióról, a vezérükről elnevezték Franciaországnak. Jáfet kisebbik fiától származott egy óriás, akit Ménrótnak hívtak. Ez az óriás attól tartott, hogy Isten még egyszer özönvizet bocsát a földre, ezért összehívta a rokonait, és velük együtt egy hatalmas tornyot kezdett építeni, hogy a víz elől oda menekülhessenek. De a tornyot nem építhették fel, mert Isten annyira megváltoztatta a torony építőinek nyelvét, hogy még a rokon se értette meg tulajdon rokonát. Ezért aztán Ménrót népe a világ minden tája felé elszéledt. Ménrót maga a nyelvek összezavarása után Perzsia országába ment. Itt megismert egy szép lányt, akit Enéhnek, tehát szarvasünőnek hívtak, feleségül vette, s a felesége két szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az egyiket Hunornak, a másikat Magyarnak nevezték: tőlük származnak a hunok és a magyarok.. Amikor már hosszabb ideje éltek a mocsarak között, és hatalmas nemzetté fejlődtek, az a föld már sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket. Ezért Szittyaországba kémlelőket küldtek, s ezek az országot nagy állhatatossággal kikémlelték, majd az egész nép fölkerekedett, és együtt új hazába, Szittyaországba vonult. Szittyaország földje nagyon szép: ligetek, erdők, legelők ékesítik, és tele van vadállatokkal. Hatalmas, nagy kiterjedésű birodalom ez: a Volga folyótól a Kaukázus hegységig terjed. Szittyaországban két nagy folyó ered: a Volgának és a Donnak itt van a forrása. Egykor régen a szittyák nagyon bölcsek, igen szelídek voltak, a földet nem művelték, és olyan ártatlanul éltek, hogy jóformán semmiféle bűn sem fordult elő közöttük. Egyszerűen éltek, még házuk sem volt, csak nemezből készült sátorban laktak. A szittyák húst, halat, tejet, mézet ettek, és sok barmot tartottak. Ruházkodásra a nyuszt és más vadállatok bőrét használták. Itt olyan sok a nyest, hogy nemcsak a nemesek ruházkodnak bőrével, hanem a gulyások, a kanászok és a juhászok is ezzel díszítik ruhájukat. Az aranyat, az ezüstöt és a gyöngyöt a szittyák csak annyiba vették, mint a kavicsot, mert éppen úgy megtalálták saját földjük folyóinak medrében. A szittyák nem kívánták a másét, mert mindennek bővében voltak, hiszen sok állatot tartottak, és mindig elegendő élelmet szereztek maguknak. A házasságot tiszteletben tartották: minden szittyának csak egy felesége volt. A szittya nemzetet egy uralkodó sem hajtotta igája alá. Dárius perzsa királyt a szittyák csúfosan megfutamították: a király nyolcvanezer katonáját elvesztette, és ijedten menekült vissza Perzsiába. Pórul járt Cirus perzsa király is: a szittyák 330 ezer katonájával együtt őt is levágták. Ugyanezek a szittyák Nagy Sándor királyt, aki sok országot leigázott, csúfosan megszalasztották. A szittyák minden megpróbáltatást bátran elviseltek. Bátor katonák, jó harcosok voltak. Ha sérelem érte őket, addig nem nyugodtak, míg az ellenségen bosszút nem álltak. Amikor a szittyák a harcban győzelmet arattak, a zsákmánnyal semmit se törődtek, mert csak a hadi dicsőséget keresték. Ezért minden nép félt tőlük; Dárius, Cirus és Nagy Sándor kivételével a világ egyetlen hadvezére, egy népe sem mert az ő földjükre rátörni.. Az említett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban, és gyors a lovon. Fején sisakot hordott, és az íjjal meg a nyíllal különbül bánt, mint bármelyik a világ összes nemzetei közül. És hogy valóban ilyen volt, azt utódairól, a magyarokról is megállapíthatjátok. A Szittyák szomszédságában besenyők és fehér kunok laknak. De az Északi-tenger körül, amely szomszédos vele, egészen Susdal országig puszta erdőség terül el, amelyet ember be nem járhat. Ez hatalmas, nagy terület, és azt mondják, hogy ott kilenc hónapon át sűrű köd uralkodik. A napot csak júniusban, júliusban és augusztusban látják, akkor is napjában csak néhány órán át. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak, az erdőkben griffmadár fészkel, és vadászsólyommadár költ, amelyet magyarul kerecsetnek hívnak. Amikor Hunor és Magyar utódai Szittyaországot elözönlötték, a népet száznyolc nemzetségre osztották fel, ezért abban a hatalmas birodalomban száznyolc tartomány terül el.

2.  A Csodaszarvas

Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magornak (Magyarnak) hívták. Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték....
Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet: - Utána, vitézek.! Ejtsük el e vadat.!. Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba. A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába. Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földből nőtt ki?, talán a mennyből ereszkedett alá.?. -, a szarvasgím elébük szökkent.
- Vitézek.!. Száz arany annak, aki elejti! - rivallta Magyar... Hajrá.! Hajrá.! -- harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj vörös fényébe.... Sokáig keresték, de sehogy sem tudták megtalálni. Ahogy a szarvast keresték, az egész mocsaras helyet bejárták, és barmok legeltetésére nagyon alkalmasnak találták. Ezután atyjukhoz visszatértek, tőle engedélyt kértek, és amint ezt megkapták, minden jószágukkal a meotiszi mocsarak közé költöztek. Meotisz tartománya határos Perzsiával. Mindenfelől tenger veszi körül, egy nagyon keskeny gázlót kivéve. Folyói egyáltalán nincsenek, de füvekben, fákban, madarakban, halakban és vadállatokban bővelkedik. Nehéz oda a bejutás meg a kijárás is. Hunor és Magyar népe a meotiszi mocsarak közé behatolt, és öt éven át onnan ki sem mozdult. A hatodik évben elindultak, és a pusztában véletlenül rábukkantak Belár király fiainak feleségeire, akik férjük nélkül sátrakban tanyáztak. Amikor rájuk bukkantak, éppen a kürt ünnepét ülték: a zene hangjára táncot jártak. Ekkor őket elfogták, és minden jószágukkal együtt magukkal ragadták a meotiszi mocsarakba. Az Alánok fejedelmének, Dulának két lányát is elfogták, az egyiket Hunor, a másikat Magyar vette feleségül. Az összes hunok és magyarok ezektől az asszonyoktól származnak.

3.  A Csudamadár

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Az a szegény asszony olyan szegény volt, hogy nem élhetett semmiképpen, hanem elment virágokat szedni, s a patikában eladta. Szedegette a szegény asszony a füveket s a burjánokat, s közben azon gondolkodott, mit mondhatna valamit a patikáriusnak, hogy jobban eladhassa. Amikor így gondolkoznék, egy madárkára akadt a bokorban. Meg is fogta, s akkor egy vékony hang azt kiáltotta: - Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka zuzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá. A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tőle a király:- Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám.?. A szegény asszony azt felelte: - Ez eladó, felséges uram. - Mit kérsz érte? - Csak száz forintot. - Ó, az igen drága - azt mondja a király. - Vagy nem, felséges király - feleli a szegény asszony -, mert ha felséged ennek a zuzáját megeszi, minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt. A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt mondotta, hogy ha igaz nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A madárkát a szakács kezére adta, s azt mondta: - Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj, hogy ha a zuzája elvész, fejedet vétetem. A szakács mindjárt megmejjesztette a madarat, s nyársra húzta. Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába jártak. Délben, mikor az iskolából hazajöttek, igen erősen meg voltak éhezve, mert az iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek, mindjárt a konyhába futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az udvarba. A két gyermek, hogy a konyhában senkit nem talált, a madárka szárnya alól a zuzát leszakította s befalatozta. A szakács mikor behozta a forgácsot, csak elrémült, hogy a zuzát nem látja. Mitevő legyen már most, mert vége az életének! Gondolkozni kezd, s eszébe jutott, hogy van az udvarban egy kotló is csirkékkel, s a csirkék közül egyet szaporán megfogott, megmejjesztette, a zuzáját kivette, a madár szárnya alá húzta, s így beadta a királynak. Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat órakor lefeküdt, s reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a feje alatt. A királykisasszonynak volt egy belső szolgálója, a királyfiúnak pedig egy inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a királyúrfi feje alatt is egy zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak a királyhoz, s elmondották, hogy mit leltek. Erre a király mindjárt összehívatta a tanácsosokat, s előadta az egész dolgot. A tanácsosok előhívatták a király szakácsát, s megkérdezték, hogy miféle zuza volt, amit a királlyal megétetett. A szakács azt felelte: - Az bizony, jó uraim, a madár zuzája volt. De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, ő is csak megvallotta, hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a kisasszony megették a madár zuzáját, s ő ijedtében helyébe tett egy csirkezuzát. Erre a tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a tanácsosok között egy ősz fejű, s az így szólott: - Hohó, uraim, a szakács nem bűnös.!. Neki, hogy tüzet tehessen, forgácsért kellett menni. A gyermekek a bűnösek, akik a zuzát ellopták, azok haljanak meg.!. A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel őket. Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép nem várta meg, hogy felakasszák őket, mert sajnálta a gyermekeket, s az akasztófánál csak a gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár rászállott az akasztófa két szegletére, s így szólottak: - Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert ártatlanok, hanem vidd el az erdőbe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zuzánkat, vidd el a királynak, hadd egye meg, s minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt. Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a hóhér pedig elvitte a zuzájukat a királynak, s annak minden éjjel két zacskó arany lett a feje alatt. A gyermekek pedig az erdőben bujdostak, s találtak a sűrűségben egy olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt, hogy a marhának csak a szarva látszott volna ki belőle. Itt a fiúcska egy ökörnyomra lelt, s azt mondta a testvérének: - Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg valahogy kivergődünk az erdőből. Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis az erdőből ki nem értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az oldala kidőlt, s a teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek a házba, s a királyfiúcska így imádkozott. - Én uram, teremtőm, ha ennek a háznak fedele lenne, legalább az eső nem verne, s a nap nem sütne alatta! - s ahogy így fohászkodott, mindjárt fedele lett a háznak. Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az idő, igen megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott: - Én uram, teremtőm, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi hideg puliszka lenne, be megennénk! - ahogy ezt kérte, az asztal megterítődött, s jól megvacsoráztak. A királyfiúcska akkor azt gondolta: - Én uram, teremtőm, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk - alig gondolta végig, már készen is volt az ágy. Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni ment, hát talált az erdőben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja, hogy senki sem lakik abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik kibútorozva. A hetedik szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint egy üst. Ennek a kulcslyukán benézett a királyfiúcska, s látott benne egy aranykaró mellett, aranylánccal odakötve egy nagy óriást. Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a királyfiúcska a nénjének: - No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat házban csinálhatsz, amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj - s akkor megint elment vadászni. A nénje pedig gondolta magában: Ejnye, mi lehet abban a hetedik szobában, csak benézek oda is! Ő is meglátta az óriást az aranyláncon megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy azt mondta: - Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg? - Ó, szívem szerelme - azt mondta az óriás -, végy a szádba három csepp vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé lehessünk, a testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról, tedd magad beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy gyógyulsz meg, ha egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed. Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erősen betegen kapja, kérdi: - Mi bajod, édes néném.?. Azt mondja a leány: - Ó, én erősen beteg vagyok, de egy kicsit elszenderedtem, s azt láttam álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú húsát megenném, jobban lennék. A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta: - Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok. Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg egy faluba nem érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap őfelsége lakott. Áldott Péntek megszólította a királyúrfit: - Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok neked egy zsebkendőt a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy medvét a két kölykével, kérjed a medvét: Add nekem, bátyó, a kölykeidet, s én megtanítom őket a világon minden nyelvre, magyar, német, román, cigány, örmény, zsidó s francia nyelvre. A medve a világ drága kincséért sem adja, hanem összefogózik veled, s le is sújt a földre. Akkor legyints hátra a zsebkendővel, s mindjárt jön a segítség. Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a zsebkendővel hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az anyamedvét megfogták, s mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a medvefiókákat. Mikor vitte volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek elvette a medvefiakat, s adott neki egy fekete kutyakölyköt. A királyfiú a kutyakölyköt hazavitte, a megsütött húsából a beteg nénjét jóltartotta, meg is gyógyította, aztán elment megint vadászni. Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve így szól: - Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy vaddisznónak a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék. Akkor a kicsi legény azt felelte: - Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked egyet. S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett volna, ahol áldott Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt - mert már legénnyé kezdett volt cseperedni -, s megint azt mondta: - Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy selyemostort. Te mikor kimész a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli oldalában álló délkor szoptatnak az anyadisznók. Osonkodj oda, s az egyik malacnak ragadd meg a lábát, s úgy fuss vele, hogy mikor a malac elvisítja magát, akkor egy mérföldnyire légy az anyadisznótól. Azok úgyis utolérnek, de legyints hátra a selyemostorral, s ördög bajod se lesz. Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta. Mikor az anyadisznók utána röfögtek, s már-már szinte utolérték, hátrarittyentett a selyemostorral, s hát uramfia, akkora kőfal húzódott utána, hogy álló délben az álló napot mindjárt megmozdította, s a disznók ijedtükben széjjelfutottak. Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott Péntek kapujánál menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot felcserélte egy közönséges malacra. Azt is megette a nénje, s jobban lett. Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy csudájára estére megint beteg lett a nénjeasszony, s hogy megjavuljon, azt kívánta, hogy hozzon neki a csattogó hegyek közül élő-haló vizet. Megindult annak a felkeresésére is a szegény királyfiú, de legelőször is áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De most áldott Péntek sem mert tanácsot adni, hanem átment áldott Vasárnaphoz a szomszédba. Elbeszélte a szegény királyúrfi baját, s áldott Vasárnap adott neki egy fehér lovat, s azt mondta: - No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a csattogó hegyekhez. Azok álló délkor egy szempillantásig nyugosznak, akkor olyan sebesen meríts az élő-haló víz forrásából, hogy mikor ismét csattogni kezdenek, már messze járj tőlük, különben lovastul együtt odaveszel. A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is vizet, de egy kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy darabja odaszakadott. Mikor a királyfiú az élő-haló vizet is megmutatta áldott Pénteknek, áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel. Mikor pedig a nénje ivott belőle, felkiáltott, s azt mondta: - No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok.!. Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel szépszerével rávette az öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú beleült a fürdőbe, így szólott hozzá: - Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat futottál, fáradtál értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek kell neked lenni, hogy olyan fenevadakat meg tudtál győzni, lássam ezt a selyemzsinórt: ha a két öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani.?. Akkor a két öklét a selyemzsinórral erősen összekötötte. A szegény királyfiú eleget erőlködött, hogy elszakítsa, de bizony nem tudta elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat lyukán, s mindenre az tanította azt a jóféle kisasszonyt. A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem tudja a selyemzsinórt elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a szájába, azt ráöntötte a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet öntött az óriás aranyláncára, az is elszakadt, az óriás elszabadult, elfutott. Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe berakta, a lovára tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s áldott Vasárnaphoz vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy aranyteknőben összerakta a tagjait, az élő-haló vízzel megöntözte, áldott Vasárnap pedig egy aranyvesszővel megsújtotta. Egyszer csak megnyújtózik a királyfiú, s felsóhajt: - Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz belőled egy szép galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj annak az alsó ágára. A nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást, hogy fogjon meg, te csalogasd fel ágról ágra, a fának a tetős-tetejébe. Mikor felcsaltad, hirtelen repülj le, bucskázz vissza a fejeden, megint ember lesz belőled, s akkor bánj úgy az óriással, amint éppen neked tetszik. Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot, és galamb képében felcsalogatta az óriást a fának éppengős-éppen a legfelső ágára. Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott. A kardját elővette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott az óriásnak: - Micsoda halállal kívánsz meghalni.?. - Vágj miszlikbe - felelte az óriás -, s takarj a köpönyegembe, aztán tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik. A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a köpenyegébe takarta, s a lovára felpakolta. De a köpenyeg kihasadt, a ló mind elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind felszedték. A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta: - Te pedig ülj itt örökre - s avval elindult hetedhét ország ellen. De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek, áldott Péntek a két medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak ajándékozta. Ezeket is vitte magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön, erdőn, bércen keresztül, míg egy olyan városhoz érkezett, amelyik egészen gyásszal volt behúzva. A város végén beszállott egy szegény özvegyasszonyhoz, s megkérdezte tőle, hogy miért van olyan nagy gyászban a város. Feleli az asszony: - Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak egyetlenegy ivókútja van, azt is egy hétfejű sárkány őrzi. Azért, hogy megengedi, hogy a város az ő kútjából vizet hordasson, tartozunk neki minden esztendőben egy leányt adni. Most éppen a király leányán van a sor. Holnap viszik ki a kúthoz, a sárkány számára. A király kihirdette, hogy ha kerülne olyan vitéz, aki a leányát megszabadítja, annak adná egyetlen leányát s fele királyságát. Egy fekete vitéz már jelentette is magát a királynál. Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap délelőtt kilenc órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a sárkány kútjához, ő is a két medvéjével megjelent a sokaság között. A kísérők a szegény királykisasszonyt nagy sírások között otthagyták a kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a kút vize zuhogni kezdett, az is elbútt, félre a bokorba. Kevés idő vártatva jön ki a sárkány a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot okádva. A királyúrfi sem volt rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott: - Megállj, sárkány, megvívunk.!. - Nem bánom, királyúrfi! - azt mondja a sárkány. Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a királyúrfi már csaknem minden erejéből kifogyott. Akkor kiált a medvéjének: - Rajta.!. A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy szempillantás alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A királyúrfi pedig mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a hegyét a vadásztarisznyájába tette. A kisasszony látta, hogy az ő vitéze mennyire elfáradott. Kérte, hogy hajtsa fejét az ő ölébe, s kissé nyugodja ki magát. A királyfiú ezt meg is cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete vitéz is elésündörgött a bokorból, ő is kivágott a sárkány csonka nyelveiből és körmeiből, s betarisznyálta. Azután pedig odalopózott a királykisasszony mögé, s egy sújtással az alvó királyúrfi fejét levágta, a királykisasszonyt pedig megfenyegette, hogy őt is megöli, ha erről valakinek egy mákszemnyit is szól. Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba, s ott a fekete gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy lakodalmat hirdetett, s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete vitézt s a királykisasszonyt szokás szerint az asztalfőre ültették. Volt klánétás, cimbalmos, gordonos, hegedűs. Vígan folyt a lakodalom, csak a menyasszony volt szomorú. De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve, mikor látta, hogy az ő uruk vérben fekszik, azt mondja a nőstény medve a másiknak: - Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe.!. Az odanyújtotta a fülét, de a nőstény medve súgás helyett mérgesen belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét megkenték, s mindjárt megelevenedett. A medvék mindent, ami történt, elbeszéltek neki, s a királyúrfi hazament a szállására a gazdaasszonyához, de nem mutatta, mintha tudná, hogy ki a királykisasszony megszabadítója, hanem azt kérdezte, hogy vajon adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi lakodalomba.?.- Hogyne adnának - azt mondja a gazdaasszony -, még a legrongyosabb koldusnak is adnak. Előhívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát akasztott a nyakába, s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor bement a kapun - közbe legyen mondva, a fekete vitéz hét párnán ült - három párna kiszökött alóla, s azt kiáltotta: - Hajtsák ki azt az utálatos állatot.!. De a menyasszony azt mondta: - Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenből rakjanak a szatyrába, tarisznyájába. Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtőskalácsot, perecet, mézespálinkát, töltött tyúkot, s avval a medve elballagott. A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik párna kiszökött a fekete vitéz alól. Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s akkor a fekete vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony egyszerre kiáltozni kezdett nagy örömmel: - Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem.!.
Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és körmöket, a királyúrfi a legesleghegyit mutatta meg, s így a fekete vitézt ló farka után kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával összeeskették, s a király fele királyságát is neki adta. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

4.  Égig érő fa

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is, búsúlt is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsúlt, mert elgondolta, hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok.?. A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: Istenem, Istenem, hogy hagyjam itt ezeket a szép virágokat.!. De nem csak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa - hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja, hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs! - Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha az életben! - mondotta a királykisasszony. Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forró-meleg vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást, kiabálja a leányát: - Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt. Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának minden zegét-zugát, de sehol nem találták. - Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik. - Talán bizony a föld nyelte el! - találgatták az emberek. Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt a szíve a nagy, erős bánattól. Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon túl is, egyetlen leányát s fele királyságát ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták. Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi. Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei voltak, hogy mindenikben elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik levélen van a kilencfejű sárkány vára.!. Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél, ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele királyságát, holta után az egészet.!. Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak. Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás vitézeket. - Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék.!. Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki: - Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz, s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson bőréből hét pár bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá az első levélre: azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod. A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta. A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elmondá mit akar. Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást. - Mit mondasz te, emberizink, te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna, amit az előbb mondott. - Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára, s vissza nem jövök királykisasszony nélkül. Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király: - No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez? - Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak. De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak: - Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek! Hm, - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd! Azt mondta hát a kondásfiúnak: - Jól van, fiam János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.. János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya, egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt, hogy emberi szem nem látta többet.. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzé-porrá törik minden csontikája.!. János, János, térülj vissza! - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van.!. Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale. Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de akkorát sem, mint egy ütés tapló. Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer ablaka, s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött, úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta. - Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját, hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába. Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel. - Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövél ide, ahol a madár sem jár.?!. Mondá János: - Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához.!. - Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű sárkány, vége az életünknek. Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt: - Hát ez az emberizink mit keres itt.?. - Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon. - Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot, hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik. Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak, hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon neki, máskülönben az életével játszik. Hiszen ez könnyű dolog! - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani, feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval: - Egyél te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett. Egyszer csak megszólal a ló: - Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani. Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól. De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a lónak, hanem öt. Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre nem. Azt mondta Jánoskának: - Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar.!. Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serdülni az ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával, megállítja Jánoskát... Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán biztatta: - Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol. Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább: - Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet.!. Mondá a sárkány: - Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is. Ittak még egy kupa bort. Hát - Uram, Jézus Krisztus! - egyszerre csak elkezdett táncolni a sárkány, nagyokat rikkantott: lábam ide, nem oda! - s addig ide, addig oda, elterült a földön, s aludt, mint a bunda. De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét, de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét. - Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá - mondá a ló. - Mikor egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek. Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte: - Hát aztán hová s merre, édes lovam.?. - Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, a nyúl fejében egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós gyermeknek. Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az erdőben. - No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó. Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nem hiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak, mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs. - No, kicsi gazdám - mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű sárkánytól. Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint egy beteg légynek. - Megöléd az erőmet, úgy-é? - mondá Jánoskának, mikor meglátta. - Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem. - Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. - Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset találsz, mind elviheted. - Nem kell nekem a te kincsed - mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét, nehogy többet lábra állhasson. Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta nem látták egymást. - Jaj, lelkem, Jánoskám - örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied, akár itt maradunk, akár hazamegyünk.!... Azt mondá Jánoska: - De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy. Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony leszédül az ágról, bizonyosan leszédül. Mit csináljak? mit csináljak? - tűnődött, búcsálódott Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi: - Min szomorkodol, kicsi gazdám? Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik. - Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám.!. No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára. - Most hunyjátok be a szemeteket! - mondá a ló. Behunyták. - Most nyissátok ki.!. Kinyitották. Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába. Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak visszacsalogatni.
Aki nem hiszi, járjon utána....

5.  Attila, a Hunok Királya

Amikor a nép nagyon elszaporodott Szittyaországban, a száznyolc nemzetségből a harcra kész férfiakat kiválogatták, hogy nyugat felé menjenek, és ott földet foglaljanak. Minden nemzetségből tízezer fegyverest szedtek, a többieket Szittyaországban hátrahagyták, hogy hazájukat az ellenségtől megvédjék. Ezután felemelt zászlókkal elindultak, a besenyők és a fehér kunok földjén átvonultak, végre minden kár nélkül egészen a Tisza folyóig eljutottak. Amikor ezt a tartományt megszemlélték, közös akarattal elhatározták, hogy nem mennek tovább a nyájjal és a családdal. Ugyanis az asszonyokkal együtt, sátrakkal és szekerekkel szálltak ki földjükről. Ebben az időben azt a földet, ahová megérkeztek, Pannóniának nevezték, és a longobárd nemzetből való Makrin helytartó kormányozta, aki járatos volt a hadviselésben. Amikor Makrin meghallotta, hogy a hunok a Tisza mellett letelepedtek, és az ő országát napról napra szaggatják, segítséget kért a rómaiaktól, mert saját népével a hunokat megtámadni nem merte. Ekkor a rómaiak a német nemzetből való Veronai Detrét kérték meg, hogy Makrinnak segítséget vigyen. Veronai Detre örömest útnak indult seregével, nemsokára elérkezett Százhalomba, és innen Potenciána városához vonult. Itt Makrinnal tanácskozni kezdett, vajon átkeljenek-e a Dunán, hogy a hunokat megtámadják, vagy más alkalmas helyet keressenek-e a támadásra. Amikor a hunok észrevették, hogy Detre és Makrin elvonult a csatatérről, visszatértek a viadal helyére, és társaik testét meg Kéve kapitányt az országút mellett, ahol a kőbálvány áll, szittya szokás szerint ünnepélyesen eltemették. Azt a környéket a kapitány nevéről Keveházának nevezték el. Most már tudták a hunok, hogy a nyugati nemzetek fegyvere és bátorsága mennyit ér, ezért felbátorodtak, seregüket újjászervezték, hogy Detrével és Makrinnal megvívjanak. Amikor Detre értesült arról, hogy a hunok közelednek, Cezumornál szembeszállt velük, és reggeltől délutánig olyan heves és könyörtelen harcot vívtak, hogy Béla, Réva és Kadocsa, a hunok dicsőséges kapitányai negyvenezer harcossal együtt abban az egy csatában elestek. Ezeknek holttestét is visszavitték a bálványkőhöz, és társaik mellé eltemették. Ezen a napon sokan elestek a német fejedelmek közül, elesett Makrin is a római seregből. Detrét egy nyílvessző homlokon találta, és súlyosan megsebesítette. A cezumori csatában a nyugati hadsereg nagyobb része elpusztult, kisebb része pedig elmenekült a hunok elől. Amikor a hunok látták, hogy az ellenséges sereg elszéledt, római szokás szerint Attilát királlyá választották, ő pedig testvérét, Budát a Tiszától a Don folyóig terjedő föld népének kormányzójává tette. Ezután pedig elrendelte, hogy alattvalói a hunok királyának, a világ félelmének, Isten ostorának nevezzék.. Attila király barna színű, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű volt. Szakállát megeresztve hordta, mint a többi hunok. Nem volt vakmerő, a csatákban inkább ravasznak és félelmesnek mutatkozott. Testi ereje megfelelt testalkatának. Attila jóindulatú és nagylelkű volt; fényes fegyverzete, tiszta sátra rendszeretetről tanúskodott. Attila nem őrizgetett pénzt a ládájában; amije volt, azt elosztogatta. Nagyon bőkezű és adakozó volt, ezért még az idegen nemzetek fiai is szerették. Keménysége és szigorúsága miatt hun vitézei nagyon féltek tőle. A hun királynak számos igen szép sátra volt, s ezeket különböző országok hagyományai szerint készíttette. Volt egy különösen pompás sátra: ez egymással csodálatosan összekapcsolt aranylemezekből volt összeerősítve. Az egész sátrat tetszés szerint lehetett szétszedni vagy összerakni, a sátor tartóoszlopai vertaranyból készültek, kapcsokra jártak, belül üregesek voltak, és az eresztékeknél az oszlopokat csodálatosan csiszolt drágakövek foglalták egybe.. A hadjáratok után Attila istállói tele voltak paripákkal, amelyeket különböző országokban zsákmányoltak. Ezekben szívesen gyönyörködött, mégis olyan bőkezű volt az ajándékozásban, hogy gyakran alig egy-két paripája maradt, ha ő maga akart nyeregbe szállni. A lovak istállóját bársonnyal és bíborral vonatta be. Királyi székeit aranyból és drágakövekből csináltatta, asztalát és konyhaedényeit pedig színaranyból készíttette. Színaranyból, csodálatos művészettel készítették az ágyát is; ezt az aranyágyat Attila minden hadjáratában magával vitette... Attila hadserege az idegen nemzeteken kívül tízszer százezer katonából állott, olyan módon, hogy ha egy hun meghalt, helyébe rögtön mást szólítottak. A hunok fegyverei bőrből és különböző fémekből készültek. A vitézek íjat és nyilat használtak, emellett kardot és lándzsát viseltek. Attila király címerén, amelyet tulajdon pajzsán hordott, koronás fejű madár volt ábrázolva, ezt a madarat magyarul turulnak hívják. A turulos címert a magyarok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg törzsi közösség kormányozta őket, minden hadban magukkal hordozták.. Ezekben a pompákban Attila, a hunok királya, minden más királynál dicsőségesebb volt az egész világon. A hun király a váraknak és az erődítményeknek ura akart lenni, és uralkodni kívánt fölöttük, de a bennük való lakást megvetette. A saját nemzetével, a hunnal élt együtt, sátorban lakott, lóháton járt; a városokban és a falvakban azokat a népeket szállásolta el, amelyek a hunokat követték.

6.  Attila Isten Kardja

Volt a szittya királyoknak egy csodálatos, nagy erejű kardjuk, amelyet azért kaptak az Istentől, hogy azzal minden népet legyőzzenek. Ez az ősi kard elveszett, de híre fennmaradt a szittya vitézek között. Az öregek mindig mondták, mondogatták: – Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki isten kardját megtalálja.!. Hiszen keresték is, kutatták is, de Isten kardját senki meg nem találhatta. Isten kardjának hírét Attila is hallotta, hogyne hallotta volna. Az édesanyja elbeszélte neki, hogy egykor azt álmodta: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Álmában megjelent előtte ez a fiú, és egy fényes kardot kötött a derekára. Lángolt, sugárzott az a kard, mert isten hajította le, és éppen az ő fiának szánta. Ebből az álomlátásból Attila megértette, hogy isten kardját ő köti a derekára, ő lesz Isten ostora, aki minden népet meghódít. Gyermekkorától fogva várta, egyre várta Attila a kard érkezését. Nem is várta hiába. Történt egyszer, hogy az egyik hun pásztor észrevette: sántái, erősen sántít az egyik tinója. Megnézi a lábát, s hát véres seb van rajta. Ugyan mi sérthette meg.?. Ahogy körülpillant, fényes lángnyelv villan fel előtte, s hát egy kard áll ki a földből, abból csapnak ki a lángok!Odamerészkedik, kihúzza a kardot a földből, és futva fut vele Attila királyhoz. – Ezt a csodakardot a mezőn találtam, úgy gondolom, téged illet.!. Attila mindjárt megismerte isten kardját. Megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta: – Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem.!.

7.  Attila halála és temetése

A hunok fényes csillaga, Istennek ostora, a világverő Attila férfikorának derekán váratlanul halt meg. A hun király halála gyásszal töltötte meg a hunok szívét, és félelemmel az ellenségét, amely most már a fiaitól kezdett félni. Réka királyné halála után, amikor a gyásznak vége szakadt, Attila egy Ildikó nevű szépséges szép lánnyal akart házasságra lépni. Nagy vidámsággal rendezték meg a lakodalmat, Attila maga is sokat ivott örömében, pedig egyébképpen mértékletes volt. Amikor álomra tértek, Attilának megindult az orra vére, s minthogy hanyatt feküdt, a vér a torkába folyt és megölte, így halt meg ágyban, sebesülés nélkül, a harcban dicsőséges király.. A következő reggelen a szolgák csak várták, várták a király ébredését, de amikor nem nyílt a sátor, rosszat sejtettek, berohantak, hát Attilát ott találták holtan az ágyán, Ildikó pedig ott siránkozott a másik ágyban a takaró alatt. Egymás után jöttek a hun vitézek halottnézőbe. Elbúcsúztak a vezértől, a hunok csillagától, istennek ostorától. De nem könnyel búcsúztak: hajukat levágták, arcukat késsel meghasogatták, hogy vérrel gyászolják meg a királyt. Égi jel is mutatta a király halálát. Martianus császár, Kelet uralkodója olyan álmot látott, hogy Attila íja eltörött. Ebből megértette, hogy a hunok királya, a rómaiak legnagyobb ellensége meghalt. Ezután Attila testét szépen megmosták, felöltöztették, és egy mező közepén, selyemsátor alatt elhelyezték. A hunok lóra pattantak, és azt a helyet, ahol a király feküdt, sebes paripájukon körülnyargalták. És ahogy lovagoltak, ilyen gyászéneket mondtak. Ezzel a siratóénekkel elsiratták, azután a torral elbúcsúztatták Attilát. A toron nagy evés-ivást rendeztek: a szomorúságot a vigalommal összekapcsolták. Attila holttestét titkos éjjel temették, a föld mélyébe elrejtették. Fegyvereit, kincseit mind mellé tették a koporsóba. Az első koporsót aranyból, a másodikat ezüstből, a harmadikat pedig kemény vasból készítették..... Ezzel azt fejezték ki, hogy Attila minden népet legyőzött, és a világ minden fényét és pompáját elnyerte. Amikor a rabszolgák a sírt betemették, egy sereg hun íjász körülvette őket, és mind egy szálig elpusztította azokat, akik a temetés helyét ismerték, így aztán azok, akik temettek, találkoztak azzal, akit eltemettek. Attila sírját azóta sem találták meg, a hun királynak csendes a nyugodalma.

8.  Csaba monda

Amikor Attila meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Attilának annyi fia volt, hogy mint egy népet, meg se lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni. De a ravasz német fejedelmek, különösen Veronai Detre és társai addig ármánykodtak, míg Attila fiait egymás ellen fordították. A német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott.. A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának fia volt. Mind a két fiú uralkodni kezdett: végül a kard döntött köztük. Az első ütközetben Csaba győzött.. Ekkor Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két álló hétig folyt a küzdelem. Végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Attila fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg. De ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városáig kiáradt a vértől. Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül megmaradt még háromezer hun, akik Csigle mezején telepedtek le. De annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek. A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, hanem botokra felvésve ezeket szívesen használják. Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek, és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet azóta Hadak Útjának neveznek, egy lovascsapat jelent meg.. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért a magas égbe. A székelyek pedig híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szittyaországból elindultak, és Pannóniában akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok is megörültek, és Erdély őrzését a székelyekre bízták.

9.  A Fehér Ló mondája

Ama királyok közül Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb, Almus fia, aki Eleud fia, ő meg Ugeg fia volt. Apját, Almust még az erdelwi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannoniába. Erdelwben tehát megpihentek és barmaikat is új erőre kapatták. Mikor pedig a lakosoktól hallották, milyen termékeny a föld, meg hogy a Duna a legjobb folyó és a világon nincs jobb föld ama részeknél, közös tanácskozás eredményeként elküldték követüket Kundnak Kusid nevű fiát, hogy menjen, szemlélje meg a földet és ismerkedjék meg a föld lakosaival. Mikor tehát Kusid Ungaria középső vidékére érkezett és leereszkedett a Duna vidékére, látta, hogy a táj szép, körös-körül a föld jó és termékeny, jó a folyóvíz és füves a partja, megtetszett neki. Azután a tartomány fejedelméhez ment, a Zuatapolug nevűhöz, aki Attila után uralkodott, üdvözölte őt népe nevében és elmondta, miért jött. Zuatapolug nagy örömmel örvendezett ezek hallatára, azt gondolta, parasztok ők, akik azért jöttek, hogy a földjét megműveljék; ezért kegyelemben bocsátotta el a követet. Kusid pedig, miután Duna-vízzel megtöltött egy palackot, tarsolyába perjefüvet tett és vett a fekete rögű földből, visszatért övéihez. Amikor mindent elmesélt, amit hallott és látott, nagyon tetszett nekik; azután megmutatta nekik a palack vizet, a földet és a füvet is. Megízlelvén ezeket meggyőződtek arról, hogy a föld kitűnő, édes a víz, a rét füve olyan, amilyennek a követ elbeszélte nekik. Árpád pedig övéi jelenlétében megtöltötte kürtjét Duna-vízzel, és az összes magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: engedje át nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, az összes magyarok így kiáltottak háromszor: „Isten, Isten, Isten!” Ebből azután szokás lett, amelyet a magyarok máig is őriznek. Majd közös elhatározás alapján ugyanazt a követet visszaküldték a már említett fejedelemhez, s földjéért egy nagy lovat küldtek neki arábiai arannyal bearanyozott nyereggel és aranyozott kantárral. Ezt látván még jobban örült a fejedelem, mert azt gondolta, hogy mint vendégtelepesek küldték neki a földjéért. A követ tehát földet, füvet és vizet kért ott a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva így szólt: ez ajándék fejében legyen az övék, amennyit akarnak. Így azután a követ visszatért övéihez. Árpád közben a hét vezérrel bejött Pannoniába, de nem mint vendégek, hanem mint akik örökség jogán birtokolják a földet. Ekkor egy másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezt az üzenetet bízták rá: „Árpád és népe azt üzeni neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek tőled, ne maradj tovább semmiképp sem, mert földedet megvették egy lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig örökhaszonbérletbe, vagyis mert ínséges és fösvény voltál, átengedted nekik a földet, füvet és a vizet.” Amikor a fejedelemnek elmondták az üzenetet, mosolyogva így szólt: „Üssék le taglóval azt a lovat, a kantárt hajítsák ki a mezőre, az aranyozott nyerget vessék a Dunába.” Erre a követ így válaszolt: „És mi kárunk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, kutyáiknak adsz eleséget, ha a kantárt a fű közé dobatod, az ő szénakaszálóik találják meg az aranykantárt, ha pedig a nyerget a Dunába veted, az ő halászaik húzzák ki az aranynyerget a partra és haza is viszik. Ha tehát a föld, a fű és a víz az övék, minden az övék.” Ezek hallatára a fejedelem gyorsan összegyűjtötte seregét, félvén a magyaroktól, segítséget kért barátaitól, és velük egyesülve elébük ment. Amazok közben a Duna közelébe értek, és egy gyönyörű mezőn hajnal hasadtakor csatát kezdtek. Az Úr segítsége a magyarokkal volt, futásnak eredt előlük a sokat emlegetett fejedelem. A magyarok a Dunáig üldözték, ő pedig félelmében a Dunába vetette magát, és megfulladt a sodró vízben. Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannoniát, miként Mózes idejében Izrael fiainak adta örökségül „az amoreusok királyának, Seonnak” a földjét és „Chanaan összes országát.” Minthogy Árpád kapitány különleges méltóságot viselt Scythiában, és ezt az ő nemzetsége törvényes és elfogadott scytha jogszokás alapján birtokolta, hogy a hadba indulók előtt egyedül kellett mennie, visszatéréskor pedig hátul vonulnia: állítólag ezért előzte meg ő a Pannoniába bevonuló többi kapitányt. És ezért mikor Árpád a többi magyarral együtt – mint föntebb elmondtuk – legyőzte és megölte Zuatapolugot, Noe hegyén, Alba közelében ütött tábort. Ezt a helyet választotta Árpád először Pannoniában, és Szent István király, aki tőle származott, ezért alapította később ennek közelében Alba városát

10.  A Turul madár mondája

Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében - olvassuk Anonymusnál - Ügyek… nagyon sok idő múltán Magóg király nemzetségéből vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentu-mogyerben Önedbelia vezérének Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset miatt nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.". A Budai Képes Krónika szövegében a középső rész így hangzik: "Álmos vezér anyjának álmában egy héja-forma madár jelent meg, rászállott és ettől teherbe esett, méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származtak". Emese gyermeke test és vér szerint az apáé volt, Ugek vezéré, aki maga is a Turul nemzetségből származott. Az álomban érkező Turul a közvetlen ős, csak ennek az apaságnak az érvényét erősítette meg, és azt, hogy az utód az apánál különb, a régi ősre hasonlító, de annál nagyobb hatalmú fejedelem lesz. A belső-ázsiai népeknél a víz szimbóluma a hatalmat jelöli. Egy tipikus dinasztikus eredetmondával van dolgunk, melynek lényege, hogy a születendő utódokat már előre magasztalja, és fényes jövő jósoljon egy még nem létező dinasztiának......
A Turul második szerepe a honfoglalás legendájában van. E szerint a magyarok fejedelme még a levédiai tartózkodásuk idején azt álmodta, hogy hatalmas sasok támadták meg az állataikat és kezdték széttépni azokat. Az emberek megkísérelték megtámadni őket, de nem sikerült, mert mindig máshol támadtak. Ekkor megjelent egy gyors, bátor turul és a magasból támadva megölte az egyik sast. Ezt látva, a többi sas elmenekült. Ezért elhatározták a magyarok, hogy máshová mennek lakni. Elindultak Attila földjére, melyet örökül hagyott rájuk, de az utat nem ismerték. Ekkor ismét megjelent a turulmadár, s a fejedelem fölé szállva lekiáltott neki, hogy kövessék őt, míg el nem tűnik a szemük elől. Az álom után nem sokkal dögvész ütött ki az állatok között, s a mindenfelé fekvő tetemeken lakmározó keselyük közül egy arra repülő turul a magasból lerúgta az egyiket. Ezek után felismerve az álmot e jelenetben, az összes magyarok felkerekedtek és követték a turult. Ahol a madár eltűnt a szemük elől, ott tábort ütöttek, majd ekkor ismét előtűnt, újra követték minden népükkel együtt. Így jutottak el Pannóniába, Attila egykori földjére. Itt aztán a madár végleg eltűnt szemük elől, ezért itt maradtak. Ennek a mondának a valóságos alapja az, hogy a magyarok anélkül, hogy tudták volna valóban addig vonultak Európában nyugat felé, amíg a kerecsensólyom - a turul - fészkel. A múlt, a történelem igazolta, hogy a Turul-mítosz eltűnése - az Árpád-ház kihalása - indította meg a magyar önállóság megszűnését.

11.  Lehel Kürtje

I. Konrád császár uralkodása alatt történt, hogy a magyarok Németországot erősen feldúlták. De amikor Augsburg városához érkeztek, ott erős ellenállásra találtak,mert Ulrik püspök és a sváb urak csapatai vitézül szembeszálltak velük. Pedig a magyarok ezt a várost mindenképpen el akarták foglalni. A város lakói pedig követeket küldtek a császárhoz, és megüzenték neki, hogy erősen szorongatják őket a magyarok. Konrád császár nem is váratott magára: nagy sereggel indult a városfelmentésére. A magyarok pedig vigyázatlanok voltak, ezért a német és olasz hadsereg váratlanul rohanta meg őket. Még menekülni se bírtak, mert a támadó seregek a Lech folyónak szorították őket, az pedig az esőzések következtében erősen megáradt. A folyó partján az ellenség a magyarokat megszorította, egy részüket kegyetlenül meggyilkolta, másokat pedig fogságba vetett. Fogságba ejtették ezen a helyen Lehel és Bulcsú kapitányt is. Mindjárt a császár elébe vezették őket. A császár megkérdezte a vezérektől, ugyan miért olyan kegyetlenek a keresztényekkel szemben. Erre így feleltek:– Mi vagyunk a magasságos istennek bosszúállása, ő küldött rátokostorul. A császár pedig így szólt:– Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok. Lehel így felelt neki:– Hozzák ide a kürtömet, előbb megfúvom, aztán válaszolok. Oda hozták a kürtjét, ő pedig közelebb lépett a császárhoz, mintha a kürt fúvására készülne, és a császárt a kürttel olyan erősen homlokon vágta, hogy attól az egy csapástól a császár meghalt. Lehel azt mondta:– Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon.!. Ugyanis a szittyáknak az a hite, hogy akiket életük folyamán megölnek,azok a másik világban nekik szolgálni tartoznak.

12.  Botond legyőzi a görög óriást

A Képes Krónika nyomán – Nemsokára újabb kalandra indultak a magyarok, betörtek Bolgáriába, majd megrohanták és körülzárták Konstantinápoly városát. Ekkor a görögök megállapodtak a magyarokkal, és egy vitézt, aki akkoravolt, mint egy óriás, kiküldtek birkózni. Ez a görög egyszerre két magyarral akart megküzdeni, és azt mondta,hogy ha mind a kettőt le nem győzi, akkor a görög császár a magyarok adófizetője lesz. Ez módfelett bosszantotta a magyarokat, ezért kiszemeltek egy vitézt,aki szembefordult a göröggel, és azt mondta neki:– Én Botond vagyok, igaz magyar, s legkisebb a magyarok közül. Végymagad mellé két görögöt, az egyik elszálló lelkedre ügyeljen, a másikholttestedet eltemesse, mert egészen bizonyos, hogy a görög császár amagyarok adófizetője lesz. Ekkor a magyarok Apor nevű kapitánya, aki annak a seregnekparancsnoka volt, azt parancsolta Botondnak, hogy induljon bárdjával aváros kapuja ellen, és úgy mutassa meg erejét. Elment hát Botond az érckapuhoz, és egy hatalmas csapással akkoralyukat vágott rajta, hogy azon a nyíláson egy ötéves gyerek ki és bekényelmesen eljárhatott. Amíg Botond ezt tette a görögök és a magyarok szeme láttára, atöbbiek előkészítették a viadal helyét. A város kapuja előtt egy kurta óráig tusakodtak egymással, végülBotond úgy földhöz teremtette a görögöt, hogy az a lelkét nyombankilehelte. A görögök császára és a felesége, akik ott állottak a város bástyáján, eztnagy szégyennek tartották, ezért arcukat elfordították, és felsiettek apalotába. De amikor a magyarok az adót követelték, amiért a küzdelem folyt, agörög császár kinevette őket. Erre a magyarok felhagytak a városostromlásával, és egész Görögországot elpusztították. Sok aranyat, drágakövet és számtalan barmot zsákmányoltak, és gazdagon megrakodva tértek vissza öveikhez.

13.  Zotmund a búvár kund

A Hun Birodalom szétesése után voltak bajok az országban, a sok-sok külső támadás miatt. A következő évben a német császár ismét hadat kiáltott, és nagy sereggel ostrom alá vette Pozsony várát. Nyolc hétig körülzárva tartotta a várat, keményen ostromolta sokféle hadigéppel, de hiába, nem bírta elfoglalni. Ekkor hajóhadat indított a magyarok ellen: Pozsonyt a Duna felől is megtámadta. De a magyarok a hajóhadtól se ijedtek meg. Kiküldtek egy Zotmund nevű közvitézt, aki kitűnő búvár volt, hogy a császár hajóit elsüllyessze. Zotmund egy csendes éjszakán vízbe ereszkedett, a hajók alá úszott, és a császár hajóit egymás után megfúrta. A hajóhad elsüllyedt, és ezzel megtört a németek uralma. A német császár most már minden reményét elveszítette, az ostromot abbahagyta, és csalódottan visszatért hazájába.

--------------------------------------------------------------------------------------------

Magyar mondák a középkorból -- Lengyel Dénes

A történelmi legendák és mondák tartós népszerűségnek örvendenek. Igaz ez még ma is, még akkor is ha a régmúlt és a középkor kezd feledésbe merülni. A középkor híres alakjai elevenednek meg: Kun László, Szent László király, Mátyás király és számos történet. Lengyel Dénes - "Régi magyar mondák" könyve milliós számban van közkézen világszerte mindenhol, ahol csak magyarul olvasnak.



Magyar mondák a középkorból -- Lengyel Dénes

-- A történelmi legendák és mondák tartós népszerűségnek örvendenek. Igaz ez akkor is, ha a gyermekágy melletti felolvasás kikopott a divatos szülői tevékenységek közül - egy magyar mondagyűjtemény akkor is illő minden háztartásban. Lengyel Dénes Régi magyar mondák című könyve milliós példányszámban forog közkézen világszerte mindenhol, ahol magyarul olvasnak. Az először 1972-ben megjelent, azóta húsz kiadást megélt Lengyel-féle összeállítás legismertebb mondáink tradicionális hármas osztását (hun-magyar mondák, honfoglalás kori mondák, az Árpád-ház királyairól szóló történetek) folytatva közöl későbbi keletkezésű mondákat, szintén hármas tagolásban: a vegyesházi királyok, Hunyadi János és Mátyás mondáit. Terjedelmében persze a legrégebbi elbeszélések uralják a könyvet.
-- Lengyel Dénes (Kisbacon, 1910. augusztus 7. – Budapest, 1987. július 19.) magyar író, irodalomtörténész, pedagógus. Kovács Ágnes néprajzkutató férje, Benedek Elek író, költő, újságíró unokája. Miért máig Lengyel az egyik legjobb tolmácsa középkori mondáinknak, legendáinknak.?. Először is a szerző Bulcsútól Toldi Miklósig az eredeti szövegeket kutatta fel, célja pedig a tartalom átadásán túl a stílus közvetítése, egyúttal a néhol jelentősen eltérő stílusjegyek elsimítása volt. A különböző korú és eredetű mondaelemek epikai egységgé állnak össze; egységesen tömör és sűrű, beleköltésektől, színezésektől mentes szövegek kerültek a kötetbe. Minden egyes történet címe alatt olvasható forráshivatkozás, a könyv végén pedig fogalommagyarázat és irodalmi mutató.
Lengyelt nagyapja, Benedek Elek hagyományának vállalása mellett Arany János és Jókai Mór magyar mondai hagyományokról való gondolkodásának tanulmányozása is alkalmassá tette a válogatás elkészítésére. A gyűjtő Karácsony Sándor, majd Gombocz Zoltán tanítványaként családi alapjai mellé megfelelő tudást szerzett.
-- Önéletírása szerint: „Saját erkölcsi célkitűzésem világosan állt előttem: a magyar kultúrát szolgálom teljes erőmből, s minden tudásomat, tapasztalatomat, átadom a felnövő ifjúságnak.”.. Tény, hogy a monda az alapító narratíva lényege szerint posztulál, valamint keveredik benne a mítosz és a más forrásokból is adatolható realitás; legtöbbször nehéz filológiai munka szétválasztani e kettőt. Ám nyilvánvaló, hogy a történelmi és a mondai emlékezet kitűnően megfér egymás mellett. Csak arra gondoljunk, amit egyszer hátulgombolós korunkban nyilván tudtunk: a mondai elbeszélésekben a bennük foglalt szimbolikus üzenet fog meg és örvendeztet igazán; egy történet hősökről, egy a bölcsességről, egy a hazaszeretetről. A mondai hagyomány természetesen jellegénél fogva hozzásegít az önmeghatározás fontos képességéhez is, mivel népünk életének valamely megelőző korszakából származó értékeket hordoz, közvetít. Más szóval a monda: örökség.

Magyar mondák a középkorból

--1. Julianus barát, --2. Kun László szembeszáll az egyházzal, --3. Szent Margit legendája, --4. A Les-hegy mondája, --5. Galamboskő mondája, --6. Bánk Bán, --7. A Tordai hasadék, --8. Szent László király csodatételei, --9. Szent László király hadjáratai, --10. Szent László király utolsó győzelme, --11. Mátyás király az igazságos, --12. Mátyás király és Kinizsi Pál, --13. Mátyás király huszárja, --14. Mátyás király meg a juhász, --15. Mátyás király és a favágó, --16. Mátyás király napszámos, --17. Mátyás király és az aratók, --18. Mátyás király és a szőlőmunkások.

1.  Julianus barát

IV. Béla király uralkodása alatt történt, hogy a magyarországi barátok, akik a népet keresztény hitre térítették, újabb tervet szőttek. Olvasták a magyarok krónikájában, hogy van egy másik, nagyobb Magyarország, ahonnan a hét vezér népével együtt kiszállt, mert az a föld az ott lakókat eltartani már nem bírta. A barátok megsajnálták azokat a magyarokat, akik ott élnek, és akiktől ők is származnak, mert hiszen azok hitetlenül élnek. Ezért elhatározták, hogy az ázsiai magyarokat felkeresik, és őket keresztény hitre térítik. Ahogy ezt elhatározták, kiválasztottak négy testvért, a legbuzgóbb ifjú barátokat, hogy ezek a pogány magyarokat felkeressék. De ugyan merre menjenek? A régiek írásaiból csak annyit tudtak, hogy kelet felé laknak, de hogy hol lehetnek, azt egyáltalán nem tudták. A négy barát elindult vándorútra, három éven át keresték a pogány magyarokat, jártak szárazföldön, utaztak hajóval is, de hiába: az ázsiai magyarokat nem találták meg. Elmondták a többi barátnak, hogy a hosszú úton mit tapasztaltak, s most már a sok tapasztalatot is felhasználták, amikor újra elküldték négy szerzetest a pogány magyarok felkeresésére. Ezek a szerzetesek világi ruhát öltöttek fel, szakállukat és hajukat pogány módra megnövesztették, és útnak indultak. IV. Béla király támogatta a szerzeteseket, az ő költségével jutottak el Bolgárián, a római birodalmon át Konstantinápolyba. Itt tengerre szálltak, és harminchárom nap múlva Szikhia földjére érkeztek, és Matrika városában megszálltak. Szikhia népe kereszténynek vallja magát. De a fejedelemnek, ahogy mondják, száz felesége van. Szikhiában minden férfi teljesen leborotválja a fejét, és a szakállát megnöveli. A nemesek is simára borotvált fejjel járnak, de ők meghagynak egy hajtincset a bal fültövük mögött. Matrikában a barátok ötven napot töltöttek el, mert útitársakra vártak. Amikor elegen gyűltek össze, és vezetőt is szereztek, ismét útnak indultak. Tizenhárom napig vándoroltak olyan pusztákon, ahol sem embert, sem házat látni nem lehetett. Végre arra a földre érkeztek, amelyet Alániának mondanak, és ahol keresztények és pogányok vegyesen élnek. Itt minden faluban van egy fejedelem, s egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának. Emiatt folyton harcolnak egymás ellen: fejedelem fejedelem ellen, falu falu ellen küzd. Alániában sokáig vártak útitársakra, de senki sem mert útnak indulni, mert a szomszédságban élő tatároktól nagyon féltek. Ezért aztán két szerzetes megunta a sok várakozást, és onnan hazatért. De Julianus és Gellért testvér bátran kitartott. Pedig nagy nyomorúságban éltek: kanalakat és más tárgyakat faragtak, ezeket eladták, és abból pénzeltek. De bizony nagyon vékonyán éltek, kenyeret sohasem láttak, csak kölest főzhettek maguknak. Hat hónapig éltek Alániában, akkor végre néhány pogány társaságában útra keltek, és egy hatalmas pusztaságon át harminchét napig folyvást mentek. Ezalatt huszonkét, hamu alatt sült kenyérrel éltek, olyan kicsinyekkel, hogy ha öt nap alatt megeszik, akkor sem laktak volna jól belőle. A hosszú vándorút alatt Gellért testvér megbetegedett, alig tudott vánszorogni, a kísérők pedig nem ismertek kíméletet, el akarták hagyni az úton. De Julianus testvér nagy önfeláldozással és bátorsággal támogatta, vezette testvérét, Gellért barátot. Pedig Gellért barát már annyira kétségbeesett, hogy azt mondta neki: – Hagyj itt a pusztában, meghaltam én már, száraz tőke lettem. Miattam ne késlekedj, el ne mulaszd Isten munkáját.!. De Julianus nem hallgatott rá. Támogatta, segítette, buzdította társát, s így haladtak nagy fáradsággal a pusztában. Egyszer Julianus észrevette, hogy a pogány kísérők valamit terveznek. Összedugták a fejüket, és tanácskoztak, néha pedig a barátokra mutogattak. Érezte Julianus a veszedelmet, de ugyan mit tehetett ellene? Egyszerre a kísérők rárohantak a két barátra, felsőruhájukat letépték, és meg akarták őket gyilkolni. A barátok kétségbeesetten mutogatták, hogy semmijük sincsen, aztán könyörögni kezdtek életükért. Amikor a pogányok látták, hogy valóban nincs náluk pénz, életben hagyták őket. Út és ösvény nélkül haladtak a pusztaságon, s végre a harminchetedik napon elérkeztek a szaracénok földjére. De ott sem pihenhettek, mert szállási sehol sem kaptak: az éjszakát a mezőn töltötték esőben és fagyban. Reggelre kelve Julianus bement a városba, és alamizsnát koldult. Amikor a város fejedelme megtudta, hogy keresztény szerzetes, megsajnálta, és bőven adott neki alamizsnát. Innen egy másik városba mentek, de ekkor már Gellért szerzetes olyan beteg volt, hogy tovább nem mehetett. Egy szaracén befogadta a házába, és ott a szerzetes rövid szenvedés után az Úrban elszenderült. Julianus a város mellett eltemette társát. Ezután Julianus barát, aki magára maradt, elszegődött szolgának egy mohamedán paphoz és annak feleségéhez. Ezek éppen Nagy-Bolgáriába készültek, és Julianust magukkal vitték. Nagy-Bolgária egyik városában, amelyről azt mondják, hogy ötvenezer harcost állít ki, Julianus egy magyar asszonyt talált, aki arról a földről jött ebbe az országba, amelyet a barát keresett. Az asszony elmagyarázta a barátnak, hogy a magyarokat kétnapi járóföldre megtalálja, sőt az utat is megmutatta. És valóban két nap múlva Julianus barát az ázsiai magyarokat megtalálta. Ott laktak a Volga folyó partján. Amikor a pogány magyarok a barátot meglátták, és megtudták, hogy magyar, nagyon megörültek. Körülvezették a házakban és a falvakban, mindent megmutattak neki, és szívesen fogadták. Az ázsiai magyarok a barátot alaposan kikérdezték, mindent tudni akartak a magyarok királyáról és a nyugati országról. Julianus barát szavait szívesen hallgatták, akármiről szólt is. Nyelvét megértették, mert teljességgel magyar nyelven beszélnek. Az ázsiai magyarok olyan pogányok, akiknek Istenről sejtelmük sincsen, de bálványokat sem tisztelnek. Úgy élnek, mint az állatok, földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és ilyesmit esznek, lótejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek. Ezek a magyarok a hadban nagyon serények. Ők is tudják a régiek hagyományából, hogy a nyugati magyarok tőlük származnak, de hogy merre lehetnek, azt nem tudják. Ezeket a magyarokat a szomszédos népek sokszor megtámadták, de soha le nem győzték. Még a tatárok sem bírtak velük: amikor megtámadták őket, a magyarok legyőzték a tatár hadat. Ezért aztán a tatárok szövetkeztek a magyarokkal, és együtt tizenöt országot teljesen elpusztítottak. A magyarok földjén Julianus találkozott a tatár fejedelem követével, aki tudott magyarul, oroszul, kunul, németül, arabul és tatárul. Ez a követ elmondta, hogy az a tatár sereg, amely onnan ötnapi járóföldre táborozik, Németország ellen indul, de még visszavárják a másik sereget is, amelyet a perzsák pusztítására küldtek el. Elmondta azt is, hogy a tatárok földjén túl van egy igen nagy nemzet, amely minden emberi fajnál magasabb és erősebb. Ez a nemzet is kiszáll a tatárokkal együtt, és ennek a nemzetnek a katonái mindenkit elpusztítanak, aki nekik ellenáll. Olyan hadjárat készül itt, amilyen még sohasem volt a világon. Amikor a barát ezt meghallotta, elhatározta, hogy mindjárt hazaindul, és hírt ad Béla királynak. Hiába kérlelték a magyarok, hogy maradjon még, mert a barát arra gondolt, hogy egymagában úgysem boldogulhatna itt, s ha meghal, senki sem ad hírt az ázsiai magyarokról és a tatárok készülődéséről. Ezért Julianus búcsút vett a pogány magyaroktól, akik megmutatták neki a hazatérés útját. Júniusban indult haza, közben csak néhány napot pihent, s mégis csak karácsony második napján lépett be Magyarország kapuján. Így találta meg Julianus barát az ázsiai magyarokat, és így hozott hírt a tatár veszedelemről.

2.  Kun László szembeszáll az egyházzal

Volt a királynak egy Erzsébet nevű húga, akit apácának neveltek, ott élt a dunai Nyulak szigete kolostorában. Kun László pedig nem törőd ott a hely szentségével, a kolostorból elraboltatta húgát, és férjhez adta egy cseh főúrhoz. De már ezt nem tűrhette az egyház.!. Lodomér esztergomi érsek elküldött a királyhoz két tiszteletre méltó papot, s a két tisztelendő meg akarta magyarázni a királynak, hogy nagy bűnt követett el, amikor húgát erőszakkal elraboltatta. De nem juthattak ám szóhoz! Mert ahogy beléptek, a király goromba szavakkal támadt rájuk: – Ha tizenöt vagy még annál is több húgom lenne, s mind apáca, csak kiragadnám őket a kolostorból, és törvényes vagy törvénytelen házasságra adnám a testvéreimet, hogy erős rokonságot állítsak magam mellé. Nem törődöm én vele. hogy amit cselekszem, megfelel-e az egyházi törvényeknek. A magam számára én vagyok a törvény, és nem tűröm, hogy valamiféle papok engem korlátozzanak.. Ezzel a király befejezte. A papok szólni akartak, de a király kardja markolatára tette a kezét, és ajtót mutatott. Erre a papok dolguk végezetlenül eltávoztak. Magyarország dicsőségének fénye Kun László idejében egészen elhalványodott. Az országban háborúskodás folyt, egymás után borították tűzbe a falvakat és a városokat, az egyetértést lábbal tiporták, az ember farkasa lett embertársának. A nagy ínség miatt a gazdagok elszegényedtek, a nemesek paraszti sorba süllyedtek, a parasztok pedig nyomorúságban éltek. A sok háborúskodás, pusztítás, tűzvész és rablás miatt az igásállatok úgy elfogytak az országban, hogy a kétkerekű kordét az emberek húzták, akik barmok módjára szekérbe fogva az állatok munkáját végezték. El is nevezték ezt a kordét László király szekerének, mert Kun László uralkodása alatt fogták először hámba az embereket.

3.  Szent Margit legendája

Erős fogadással megfogadta IV. Béla király, hogy ha Isten még egyszer országába visszavezeti, és népét ismét felemeli, egyetlen lányát neki ajánlja, apácának nevelteti. Fogadásáról nem is feledkezett meg, és amikor egyetlen leánya, a kicsi Margit a tizedik évét betöltötte, bizony kolostorba küldte. Ott nevelkedett a király egyetlen leánya, távol az édesanyja jó szavától, távol a díszes és kényelmes palotától. Ahogy nőtt, növekedett, egyre inkább távolodott a világi hiúságtól, és közeledett az egyházi tanításokhoz. Az apácák klastromában élt a Nyulak szigetén, amelyet később róla Margitszigetnek neveztek el.... Híre járt a közeli országokban, de még a távoli tartományokban is, hogy van Béla királynak egy szépséges szép lánya, s egymás után érkeztek a kérők Magyarországra. Megkérte Margitot a cseh király őfelsége, s megkérték sokan mások is, de ő annyira utálta a világi hiúságokat és gyönyörűségeket, hogy hallani sem akart házasságról. Messze földről jöttek szerzetesek és apácák, de jöttek nagy nemes özvegyasszonyok, nagy uraknak és fejedelmeknek feleségei is, hogy a királykisasszony szent életében gyönyörködjenek. Mert Szent Margit mindig térdre ereszkedett Jézus és Szűz Mária képe előtt, úgyhogy a sok térdepelés miatt térdének kalácsai megdagadtak és megkeményedtek. Életének minden napján örült, ha szolgálhatott, és az apácanővéreknek szolgálatot tehetett. Amennyivel felülmúlta őket méltóságával és nemességével.
A nemes magyar király egyetlen lánya, az ország büszkesége ott főzött a konyhán, elmosta a tálakat és a fazekakat, és hordta a tüzelőt. Télen is ő tisztította a halat, ezért aztán kezének bőre meghasadozott, s a vére kiserkedt. Történt egyszer, hogy Szabina nővér, Donát úr leánya rákot főzött vacsorára a nővéreknek. De főzés közben a fazék a parázs közé esett, és mindenestül kigyulladt. Szabina nővér csak sikoltozott, de nem mert a fazékhoz nyúlni. Akkor lépett be Margit asszony, s amikor meglátta az égő fazekat, puszta kézzel megfogta, és kivette az izzó parázs közül. De halljatok csodát: a tűz sem kezét, sem ruháját nem égette meg. A szent szűz a kolostor ebédlőjében is szolgált: felsöpört, kiszolgálta a nővéreket, s egy falatot sem evett addig, míg a többiek az asztaltól felkeltek. De különben is,  mindenkor a második asztalnál evett, miképpen a szolgálólányok.... Történt egyszer, hogy a szent szűz a nővérek kézmosó vizét, amelyet közösen használtak, ki akarta vinni, de a nagy csebret egyedül nem bírta. Ezért magához szólított egy nővért, éppen Boboldi ispánnak lányát, a büszke Csengét. Azt mondta neki: – Szerető atyámfia, vigyük együtt a moslékos csebret! Csenge nővér semmit sem szólt, kivitte a csebret Margittal, de amikor az udvarra értek, letette a csebret, és a moslékos vízzel a szent szüzet arcul verte. Margit pedig ezt békességgel elszenvedte, elmosolyodott, és azt mondta: – Szerető atyámfia, mit művelsz.?. Ilyen szeretet és alázatosság élt a szent szűz szívében. De híre járt egyszerűségének és engedelmességének is. A közedényekkel megelégedett, az étel hitványát válogatta, s panaszát ember soha nem hallotta. Amit a főnökasszony parancsolt, elsőnek teljesítette. Ha a nővérek közül valamelyiknek atyja, anyja vagy rokona meghalt, a szent szűz mindjárt felkereste, vele sírt, és azt mondta: – Akarta volna az Úristen, szerető atyámfia, hogy inkább énnekem történt volna, hogy nem teneked. Ha pedig a nővérek közül valaki meghalt, a szent szűz addig nem távozott a testétől, míg el nem temették, hanem ott imádkozott a holttest mellett, s úgy megsiratta, mintha rokona lett volna. Ez a szentséges szűz nagyon szerette a szegényeket, és maga is szegénységben akart élni. Ruhája mindig szakadozott és foltos volt. Néha a sárból vett fel posztófoltokat, és azzal foltozta meg köntösét. Történt egyszer, hogy IV. Béla király eljött a lányához. Szent Margit nem mert atyja színe elé kerülni, mert erősen rongyos volt a köntöse. Hirtelen elfutott Kandida nővérhez, és megkérte, hogy foltot vessen a köntösére. Kandida nővér nagy munkával foltozta meg, mert a köntös már úgy elrongyolódott, hogy Margit asszony karjának húsa alóla kilátszott. Amikor pedig a főnővér, aki a ruhát osztotta, Margitot meglátta, azt mondta neki: – Asszonyom, én teneked jobb palástot adok. De Margit asszony azt felelte: – Ne úgy tégy, szerető atyámfia! Két hitvány palástot varrj össze, és foltozd meg, azt viselem én. Fején egyszerű velumot, fátyolt hordott, mint a többi nővérek. De amikor meglátta, hogy a szolgálólányok durva, goromba fejkendőt hordanak, elcserélte a magáéval, és az övét a szolgálóknak adta. A sarui is mind leszakadoztak a lábáról. Amikor mindezt a főnökasszony látta, azt mondta a szent szűznek: – Ha ezt a te atyád és anyád megtudnák, rajtunk nagy szégyent tennének. De Szent Margit asszony azt mondta erre: – Kérlek tégedet, szerető anyám, a Jézusnak szerelméért, hagyjad, hogy én ígyen tegyek. A szent szűz ágya csak egy földre vetett gyékény volt, erre néha egy kődarabot tett párnának. Ezen nyugodott a magyar király lánya. Vezeklőövvel, korbácsolással testét erősen gyötörte, soha pihenést magának nem engedett. Ezért kora ifjúságában nagyon elgyengült, és érezte, hogy halála közeledik. Amikor az egyik nővért együtt elsiratták, azt mondta a főnökasszonynak: – Én szerelmes anyám, én leszek az első a nővér után, aki meghalok. – És ez így is történt. Amikor a szentséges szűz megbetegedett, odahívatta a főnökasszonyt, és átadta neki az ő ládájának kulcsát. Ó, szerető atyámfiai, akarat szerint való szent szegénységnek szeretői, tartói és kívánói, kik a mezítelen Jézust mezítelen követitek, lássátok, nézzétek, hajoljatok jól oda és lássátok, mit lelt a főnökasszony a magyar király lányának kincsesládájában! A szent szűznek ezek voltak a kincsei: ciliciumok vagy vezeklőövek a derék sanyargatására. Az egyik megszakadozott már a gyakori viselés miatt, a másik cilicium pedig vasból készült, hogy nagy keménységgel szorítsa a testet. Egy vessző is volt ott, melyre a szent szűz sündisznóbőrt erősített, s azzal ostorozta magát. Találtak két nemezkapcát, melyek kétfelől hegyes vasszegekkel voltak kiverve, ezeket viselte a szent szűz a lábán. Ezek voltak Margit asszony kincsei, melyekkel érdemeket gyűjtött, és ezekkel az érdemekkel segíti most a hozzá folyamodó bűnösöket. Betegségének tizenharmadik napján, huszonkilenc esztendős korában a szent szűz elnyugodott az Úrban. Legottan a szentséges szűznek az orcája csodálatos fényességgel megfényesedett, s olyan szép világosság támadt a szeme alatt, mintha egész arcát megaranyozták volna.

4.  A Les-hegy mondája

Amikor a tatárok a Székelyföldet elözönlötték, mindenütt kigyúltak az őrtüzek, mindenütt megszólaltak a harangok: – Itt a veszedelem, jő a tatár.!. Megszólalt a harang Máréfalván is, és a bíró mindjárt riasztotta a népet. A vigyázókat felküldte a Les-hegy tetejére, hogy onnan figyeljék, adnak-e jelt az udvarhelyi Budvárból, az asszonyokat meg a gyerekeket a Les-hegy derekán levő felső sziklabarlangba indította, mert veszedelemben mindig oda húzódott a község népe. A tatárra sokat várni nem kellett, mert egyszerre futva jöttek a vigyázok: – Emberek, jő a tatár.!. Akkor a bíró vezetésével a férfiak bevonultak az alsó barlangba, mert onnan jó kilövés esett, harcba lehetett szállni az ellenséggel. A tatárok pedig nagy kiáltozással, ostorpattogtatással bevágtattak a községbe. Keresték a magyarokat a házakban, keresték a templomban is, végre nyomot kaptak, és levágtattak a Les-hegy aljába. Onnan meglátták a két barlangot, leugráltak a lóról, és kezdtek felkapaszkodni a sziklán. Akkor a bíró uram intett a legényeknek, negyedmagával ódaállott a barlang szájába, és kezdte nyilazni a tatárokat. Hiszen nyilazhatta, mert annyian voltak, hogy kevés kárt tehetett bennük. Amikor a bíró látta, hogy így nem sokra megy, célba vette a híres nagy orrú kánt, aki lóhátról irányította a tatárokat. Olyan jól megcélozta, hogy egy nyíllövéssel szíven találta: a kán holtan fordult le a lováról. Ettől úgy megrémültek a tatárok, hogy visszavonultak, és tanácskozni kezdtek. Azt határozták, hogy kiéheztetik a székelyeket, ezért a hegy aljában letelepedtek, és olyan tábort vertek, mintha mindig ott akarnának maradni. Nemsokára elfogyott a székelyek ennivalója, szerezni meg nem lehetett, mert a tatárnak ezer szeme volt, őrizte a barlangot erősen. Akkor a bíró a beszélőcsövön, mert a két barlangot cső kötötte össze, felszólt a feleségének: – No, feleség, még egyet próbálunk. Éhen meghalni szégyen, fegyverrel megyünk a tatárra, aztán ahogy lesz, úgy lesz! – Nem úgy lesz az, édes uram – mondta az asszony. – Gondoltam valamit, s azzal elkergetem én a tatárt. Azzal az asszony szalmából fonatott egy nagy kalácsot, ami olyan volt, mint egy kályhakürtő, azért is kürtős kalácsnak hívják a Székelyföldön. A szalmakalácsot egy póznára erősítették, és a felső barlang nyílásán kidugták. Azt kiáltotta a bíróné a tatároknak: – Lám, mi jól élünk, ti meg odalent éheztek.!. Amikor a tatárok látták, hogy a székelyeknek még ilyen kalácsra telik, nagyon megdühödtek, a falut feldúlták, felégették, és nagy haraggal elvágtattak onnan. A székelyek pedig visszatértek, és a falujukat egy kicsivel lejjebb újra felépítették.

5.  A Galamboskő mondája

Kicsiny kísérettel, néhány hű lovassal menekült Béla király a tatárok elől. Fekete paripája fehér volt a habtól, de egyre csak sarkantyúzta, mert nyomában ott vágtattak a tatár lovasok. Végre egy rengeteg erdőségben egérutat vett a kis csapat, a tatárok nem követték, mert azt gondolták, bizonyosan ott pusztulnak a vad rengetegben. Hiszen jól sejtették a tatárok, mert abban az erdőségben nem volt sehol tanya, sem egy kunyhó, de még egy patak sem csordogált. A király erősen megéhezett, meg is szomjazott, de nem volt, aki egy falás ételt, egy csepp italt adott volna neki. Eleget bucsálódtak, szomorkodtak ezen a kísérők, de mit tehettek? Nekik sem volt semmijük. Egyszerre szárnysuhogást hallottak: egy csapat galamb szállt el a fejük felett. Körülnéznek a vitézek: ugyan merre szállnak a galambok? A galambok a közeli sziklára szállottak, annak oldalában volt a fészkük. A vitézek mindjárt leugrottak a lovukról, felmásztak a sziklára, és kezdték szedni a galambtojást. Úgy megszedték a fészkeket, hogy két sisak megtelt galambtojással. Futottak a vitézek a királyhoz, és mondták szíves kínálással: – Fogyassza felséged.!. A király éhét-szomját elverte galambtojással, s a királyi lakoma emlékére azt a helyet ma is Galamboskőnek hívják.

6.  Bánk Bán

Amikor II. András király keresztes hadjáratra indult, egy Bánk bán nevű jeles férfiút hátrahagyott, hogy az egész országra gondot viseljen. Még a királyné asszony udvarát is Bánk bánra bízta. Ott volt a királyné asszony udvarában Bánk bán felesége is, akivel a királyné asszony-szívesen nyájaskodott, mert igen szép és jámbor asszony volt. A királyné asszony Németországból elhívatta az öccsét, Ottó herceget, hogy vigasztalja őt, amíg az ura távol lesz. Ottó herceg pedig gyakran társalkodóit Bánk bán feleségével, és úgy megszerette, hogy majd meghalt érte. Mondta is a nénjének: – Édes néném, én meghalok miatta. De Gertrúd királyné asszony erre azt felelte: – Ne halj meg, édes öcsém, majd megtaláljuk annak a módját. Meg is találták. A királyné asszony egyszer elhívta Bánk bán feleségét egy rejtekházba, ott már várta őket Ottó herceg. Akkor a királyné asszony a rejtekházból kijött, úgyhogy csak ketten maradtak a házban. Bánk bán jámbor és szemérmetes felesége sokáig oltalmazta a jámborságát, mégis végül a királyné öccse erőszakot tett rajta. A szegény asszony először elhallgatta ezt a gonoszságot. De egynéhány nap múlva sírni kezdett, és azt mondta Bánk bánnak: – Engemet a királyné asszony mellé adtál, de az engemet az öccsének ejtett csalárdsággal. Ihol vagyok, szerelmetes uram! Vagy megversz, vagy megölsz, szabad vagy véle, mert erőszakot tett rajtam. Bánk bán nagy haragra gerjedt, de mégis vigasztalni kezdte a feleségét. Kérte az asszonyt, hogy veszteg maradjon, senkinek erről ne szóljon, mert ő majd mind a kettőjükért bosszút áll. Ezt a szörnyű sérelmet Bánk bán semmiképpen sem tűrhette. Másnap bement a királyné asszony szobájába, mintha szólni akarna vele, de kirántotta a hegyes tőrt, és azzal a királyné asszonyt átalütötte. Amikor a véres tőrrel kijött, azt mondta az udvarbélieknek: – Gertrúd megcsalta a feleségemet, és az öccsének hajtotta. Én ezért megöltem. Még ma egynéhány úrral a király után indulok Konstantinápolyba: ám önmagam a kezébe megyek, tegyen ő törvényt felőlem. Amikor ezt az udvarbéliek meghallották, mindnyájan lecsendesedtek. Bánk bán nemsokára ott állott a király színe előtt, és azt mondta a királynak: – Felséges király! Tehozzád jöttem, mert tudom, hogy igaz bíró vagy. A te igaz ítéletedből akarok élni vagy halni. Ihol, felséges uram, a véres tőr, amellyel Gertrúdot megöltem. Ha igazságtalanul cselekedtem, ugyanezzel ölj meg mindjárt, de ha igazságosan öltem meg őt: könyörgök felségednek, ments meg engemet. Hadd lássa mindenki, nemhiába hoztam ide a fejemet, a te igaz ítéleted elébe. Ihol vagyok.!. A király nagy állhatatossággal végighallgatta Bánk bán beszédét, és közben ingyen semmiben sem változott meg az arca. Azt mondta: – Bánk bán! Bízom a te hűségedben. Térj vissza hamar az országba, és híven járj el a tisztedben, amit rád bíztam. Ezt a mi keresztes hadunkat nem szabad késleltetni semmi törvénytétellel. Amikor Magyarországba visszatérek, törvényt teszek felőled. Ezt mondta a király. Ezekkel a szavakkal Bánk bánt hazabocsátotta, maga pedig a sereggel tengerre szállt.

7.  A Tordai hasadék

Nagy harcot vívott Szent László király Erdélyben a kunok ellen, s egyszer Torda mellett nagy vereség érte. Futott a magyar sereg, futott maga a király is. Ott vágtattak a Torda feletti hegyélen, elöl a magyarok, nyomukban mindenütt a vérszomjas kunok. Hátrapillant Szent László, s hát látja, hogy a kunok annyira a nyomába értek, hogy fejszéjükkel csaknem levághatják. Ekkor a király felsóhajt, és imával fordul az egek Urához: – Szabadíts meg, Uram, éretted harcoltam.!. És íme, Isten meghallgatta imáját, csodát tett! Ahogy hajdan Mózesnak a Veres-tengert kettéválasztotta, úgy repesztette ketté a hegyet Szent Lászlónak. Rettenve rántották vissza lovukat a kunok, mert egy szempillantás alatt a király és köztük toronymagasságú üreg tátongott. A király lova patkójának helyét még évszázadok múltán is jól látták, és az arra járóknak mindig mutogatták.

8.  Szent László király csodatételei

Szent László király uralkodása alatt történt, hogy az oroszok beütöttek Magyarországra, sok falut, sok várost feldúltak, aztán a sok zsákmánnyal hazaindultak. A király mindjárt hadat kiáltott, nagy sereggel utánuk indult, de ahogy ment, vonult a sok katonával, minden elesége elfogyott. Olyan kietlen pusztaságon jártak, ahol még egy eleven lelket sem láthattak, nemhogy ennivalót kaphattak volna. Amikor a szent király látta, hogy éheznek a katonák, egy szót sem szólott, hanem szép csendesen elvonult, térdre esett, úgy könyörgött az Úristenhez. Azt mondta: – Én Uram teremtőm, amiképpen régen Izrael népét a pusztában mennyei kenyérrel megelégítetted, akképpen a szegény keresztény népet se engedd éhen meghalni. Amikor Szent László az imádság után felemelkedett, hát egy sereg szarvas, őz meg bivaly vonult szeme előtt a tábor felé. Bezzeg elcsodálkoztak a katonák is, amikor a nagy sereg állat szelíden eljött közéjük. Mindjárt hálát adtak ezért az Úristennek, de a szent királynak is, aki miatt ezt az irgalmasságot érdemelték. Máskor Jászó-Döbröd község mellett vonult a sereg, ott meg epesztő szomjúság kínozta a katonákat. Akkora volt a szomjúságuk, hogy kínjukban kiáltozni kezdtek. Ezt a kiáltozást meghallja a tatárok vezére is, és kérdi nagy gúnyosan László királytól: – Hallod-e, király, ugyan miért bőgnek ennyire a katonáid.?. – Mert veled akarnak megütközni – felelte Szent László király. De mielőtt ütközetre került volna sor, a szent király Istenhez fohászkodott, hogy elepedt katonáit felüdíthesse. Isten most is meghallgatta a könyörgést: íme, Szent László lova patkójának nyomán víz buggyant ki, bőséges forrás fakadt. Ez a forrás a katonákat felüdítette, s azóta is virágzik, vize soha el nem fogy, se ki nem szárad. Ezt a forrást a nép ma is Szent László kútjának nevezi.

9.  Szent László király hadjáratai

Nemsokára egy Kapolcs nevű kun vezér, Krul fia tört be az országba. Erdélyt hamar felprédálta, és sok zsákmányt vitt magával. Az erdélyi föld elpusztítása után Biharba érkezett, és néhány napot az Omsó-ér mellett töltött. Ezután átkelt a Tiszán, és seregét három részre osztotta. Két csapatot a síkságra küldött, a harmadikat a Tisza vidékének meghódítására indította. Ezek a csapatok rengeteg zsákmányt szereztek, ezért már haza akartak indulni. Azt mondták: – Eljöttünk csatázva, menjünk innen vadászva. Annyi volt a prédájuk, amennyit még soha egyetlen nemzet sem szerzett. Magukkal hurcolták még a nemesek feleségét és gyermekeit is! László király ekkor seregével Szlavóniában harcolt, de amikor hazafelé tartott, megtudta, hogy mi történt az országban. Amilyen gyorsan lehetett, a kunok után vágtatott, és a Temes folyó mellett utol is érte őket. A kunok pedig azt hitték, hogy már túl vannak minden veszélyen, és inkább gondoltak a vadászatra, mint a hadakozásra. László király pedig felsorakoztatta seregét, és azt mondta: – Jobb nekem, ha veletek együtt meghalok, mint hogyha a feleségeteket és a gyerekeket fogságban látom.!. Ezután vörös zászlójával elsőnek rohanta meg a kunokat. Isten ekkor szétszórta a kunokat a magyarok színe előtt. László király azt kiáltotta a vitézeknek: – Ne öljétek meg ezeket az embereket, hanem fogjuk el őket! Ha megtérnek, hadd éljenek.!. De akkor már elesett Kapolcs, és elestek a legbátrabb kun vitézek is. A többieket a magyarok elfogták. Nem is menekült meg a kun seregből csak a hírmondó, egy Eszembó nevű szolga. Amikor a kunok Eszembótól megtudták, hogy mi történt, nagyon elszomorodtak. De nemsokára összebeszéltek, és elhatározták, hogy megtorolják Kapolcs halálát. Követeket küldtek László királyhoz, és gőgös, gyalázkodó szavakkal követelték, hogy a foglyokat bocsássa szabadon. A király hatalmát lekicsinyelték, és vakmerőén még a napot is kitűzték, amikor az országot megtámadják. Amikor László király mindezt meghallotta, jót nevetett rajta. Aztán még a kijelölt nap előtt a kunok elébe lovagolt seregével, nehogy az országot újra felprédálják. A két sereg a Duna mellett találkozott, és László király bátran rohant az ellenségre. Az első rohamban leszúrta a kunok vezérét, akit Ákosnak hívtak. Isten szétszórta a kunokat a magyarok tekintete előtt, és a király ismét győzelemmel tért haza. Ezután a dicsőséges király Oroszország ellen indított hadjáratot, mert a kunokat az oroszok biztatták fel arra, hogy Magyarországot megtámadják. Hiszen ha felbiztatták, meg is bánták, mert a magyar sereg erősen szorongatta őket. Végül az oroszok kegyelmet kértek László királytól, és megfogadták, hogy mindenben hívei lesznek. Szent 'László király Lengyelországot is megrohanta. A lengyelek bátran harcoltak ellene, de a magyarok mégis győzelmet arattak. Ekkor a lengyelek egy része bezárkózott Krakkó várába, és ott keményen ellenállott. A magyarok sem engedtek: a várat úgy körülzárták, hogy oda még a madár sem repülhetett be. De hiába zárták körül, mert ostromlógépeik nem voltak, hogy a vár kemény falát lerombolják. Három hónapon át ostromolta a magyar sereg a várat, azalatt elfogyott az élelem a várban is, a táborban is. Éhezett már mind a két sereg, de egyik sem akart engedni. Akkor Szent Lászlónak jó gondolata támadt: megparancsolta a vitézeknek, hogy mindegyik hozzon földet a csizmaszárában. Hordták is a földet egész éjszaka a magyar vitézek, és a sok földből nagy halom támadt a vár előtt. Ekkor a király előhozatta a maradék lisztet, és rátöltette a halom tetejére. Aki messziről nézte, azt hihette, hogy egész liszthegyet lát maga előtt. Azt hitték a lengyelek is. Amikor meglátták, hogy a magyaroknak még ekkora halom lisztjük van, úgy elkeseredtek, hogy a várat feladták, és a békét a király akarata szerint megkötötték. Még egy győzelmet aratott a király: megvívott a csehekkel is. Fegyverét itt sem hagyta el a szerencse, sok csehet levágott, másokat fogságba ejtett. Ilyen sok győzelemmel, ennyi dicsőséggel tért vissza hazájába a szent király.

10.  Szent László király utolsó győzelme

Szent László a magyarok egyik legnagyobb és legvitézebb királya sok hőstettet vitt végbe életében. Holtában is győzelmes volt Szent László király: halála után kétszáz esztendővel vívta meg utolsó, győzedelmes harcát. Kétszáz esztendővel a szent király halála után történt, hogy a székelyek hadba szállottak a tatárok ellen. Amikor a székelység felvonult, és a rettenetes tatár hordát meglátta, szívében elkeseredett, és így fohászkodott: – Szűz Máriám, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk.!. És halljatok csodát: az ég meghallgatta a székelyek könyörgését. A pogány tatárok csodát láttak: a székelyek sorai előtt egy hatalmas vitéz jelent meg lóháton, fején aranykorona csillogott, kezében csákányt tartott. A vitéz megsarkantyúzta lovát, szembevágtatott a tatárokkal, és csákányával törni-zúzni kezdte őket. Úgy csapott le rájuk, mint a villám, a legjobb vitézek viasz módjára olvadtak el előtte. A lovas vitéz feje fölött, a magas levegőégben egy gyönyörűséges asszony lebegett, fején aranykorona, ruhája olyan fényes, hogy az emberi szem elkáprázott tőle. A Jézus hitéért küzdő székelyeket a boldogságos Szűz Mária és mellette Szent László király segítette, így győzték le a pogány sereget. Mondotta is egy vén tatár, akit fogságba ejtettek: – Nem a székely, nem a magyar vert meg minket, hanem az a László, akit segítségül hívtak. A csata idején a nagyváradi templomban is csoda történt: a templom őre sehol sem találta a szent király koponyáját. Hiába kereste, hiába kutatta, csak a csata után került elő, mintha onnan tért volna vissza. Így győzte le Szent László király holtában is a tatárokat.

11.  Mátyás király, az igazságos

Az igazságos Mátyás király életiben kiment a kíséretével, a főurakkal a mezőre. És ráment egy szántóvető emberre, aki az ő katonája volt. Köszön a király: - Tisztesség, öregem.!. S feleli az ember: - Köszönöm az asszonynak, felséges király. S tovább kérdi a király: - Mondd, öregem, messze van még a messze.?. - Már bizony csak az ökröm szarváig, felséges királyom. - Mondd, öregem, hány a harminckettőig.?. - Már biza, felséges királyom, csak tizenkettő. - Hány pénzért dolgozol.?. - Ötért, felséges királyom. - S mire használod az öt pénzt.?. - Háromból élek, és kettőt a sárba vetek. - Mondd, öregem, meg tudnád-e fejni a bakkecskéket.?. - Meg én, felséges királyom. - De addig, amíg az én képemet nem látod, senkinek a magyarázatokat el ne mondd.!. Evvel a király elköszönt az embertől, s a kíséretével együtt egy tanyai épületbe szállottak be. Ott ebédeltek, és ebéd után a király egy órára vagy kettőre lepihent. Ezalatt az urak visszalopóztak az öreghez, és kérdezték az öreget: - Mondd, öreg, mit jelentett az a szó, amikor a király köszönt neked: "Tisztesség, öregem", s te azt felelted reá: "Köszönöm az asszonynak"? Mit jelentett ez.? - Öt aranyért megmondom az uraknak. Kivették az urak az öt aranyat, és odaadták az embernek. Most megmagyarázta az ember az uraknak, hogy ez a köszönés és felelet mit tartalmaz: - Mikor a király köszönt: "Tisztesség, öregem", az azt jelentette, hogy tiszta ing volt rajtam. Én meg azt feleltem, hogy köszönöm az asszonynak, azért, mert az asszony mossa az ingemet. - Helyesen felelt, öreg - mondják az urak. Most kérdik tovább az urak: - Mit jelentett az, mikor kérdezte a király, hogy messze van még a messze, és te azt felelted: "Már biza csak az ökröm szarváig, felséges királyom"? - Ezt is megmondom az uraknak tíz aranyért. Kiadják a tíz aranyat az urak, s akkor kezdi az ember a magyarázatot: - Mikor azt kérdezte tőlem a király, hogy messze van még a messze, s én azt feleltem neki, hogy már bizony csak az ökröm szarváig, felséges királyom, ez azt jelenti, hogy már öreg vagyok, s nem látok előbb, csak az ökröm szarváig. Összenéznek az urak. Azt mondják az öregnek: - Helyesen beszélsz, öreg, ez is igaz. Na és most kérdezzük tovább, ezt mondd meg nekünk, hogy mit jelentett az, mikor kérdezte a király: "Hány a harminckettőig, öreg", te meg azt felelted: "Már bizony csak tizenkettő, felséges királyom!" - Ezt is megmondom az uraknak húsz aranyért. Ennek pedig az a magyarázata, hogy amikor fiatal voltam, legényember, harminckét fogam volt, abból már idáig elvesztettem húszat, és jelenleg még van tizenkettő. Erre is az urak összenéznek, s helyeslik az öreg beszédjit. - Na, most még egy kérdésünk van hozzád. Azt mondd meg nekünk, mire ment ez a kérdés, mikor kérdezte a király tőled, hogy mire használod az öt pénzt, és te azt felelted reá, hogy háromból élek, kettőt meg a sárba vetek.!. - Ezt is megmondom tíz aranyért. Kifizették az urak a tíz aranypénzt, és akkor nekifog az öreg a magyarázatnak: - Ez a magyarázat, kérem, arra megy, hogy van nékem két fiam, mind a kettőt taníttatom. Azt a pénzt soha többet nem látom, amit utánok a sárba dobok. Az urak erre is összenéztek egymással, s helyeslik az öreg magyarázatját. - Na most, öreg, még egy kérdésünk van hozzád, erre felelj nekünk! Mikor a király kérdezte tőled, hogy meg tudnád-e fejni a bakkecskéket, és azt mondtad a királynak: "Meg én, felséges királyom." De a király azt mondta neked, hogy senkinek a magyarázatot meg ne mondd, amíg az ő képjét meg nem látod. S az öreg azt mondja az uraknak: - Ezt is megmondom harminc aranyért. Kiveszik az urak a harminc aranypénzt, és leolvassák az embernek. S akkor kezdi az öreg a magyarázatot, és mondja: - Igen tisztelt uraim, ne érezzék sértve magokat, mert az urak azok a bakkecskék, akiket én most megfejtem.! És elővett egy aranypénzt az öreg, és mutatta az uraknak a király képit a pénzen: - Lássák az urak, ez a magyarázata annak, hogy senkinek meg ne mondjam a király kérdéseit, amíg az ő képét meg nem látom. A király úgyis tudta ezt, hogy az urak vissza fognak az emberhez menni, s kérdőre vonják ezekért a kérdésekért. Az urak lesütötték a fejüket, és szégyenkezve továbbmentek.. Így volt a Mátyás király története..

12.  Mátyás király és Kinizsi Pál

Mátyás király eccer vándorútja közben - tikkasztó hőség vót, s megszomjazott szörnyen. S amin ment, egy daráló vízimalomhoz ért. A mónár legéntől egy pohár friss vizet kért. Jön is már a mónár egy pohár friss vízvel. Kerék malomkövet megemelt fél kézvel. S mihha tálca vóna, azon nyújtotta fel a vizet Máttyásnak a lóra. Elállott a szeme-szája a királynak. - Jé, mónár.!. Hogy hívnak.?. - Hát, Kinizsi Pálnak. - Nem jobb lenne neked, ha katona lennél.?. - Hát biza, uram, sohase vót nagyobb vágyam ennél.!. Így lett Kinizsi Pál a Máttyás katonája. Nagy vitéz lett belőle. Vezérség szállt rája, s a Kenyérmezőn eccer egy roppant török hadat úgy elpáholt, hogy hazáig szaladt. S a győztes csatára nagy dáridót csapott. A két kemén markába két törököt kapott, s a harmadikot felvette a fogával, s a kállai kettőst így járta negyedmagával.

13.  Mátyás király huszárja

Volt Mátyás királynak egy huszárja a sok közül, akin nem tudott senki kifogni. Büszke is volt rá Mátyás. Egyik alkalommal a Burkus mondja Mátyásnak: - Én bizony túlteszek a te huszárod eszén! - Azt már nem! - Hát fogadjunk! S a két király fél országát tette igazának. Abban egyezkedtek, hogy a huszár megy el a Burkus királyhoz a nagy próbára. Volt egy nagy hiba. Burkus nem tudott magyarul, a huszár meg burkusul. A király ugyancsak törte az eszét, amivel tőrbe csalja a huszárt. Megérkezik a huszár Burkus dísztermébe. Keményen megáll és várja a következendőket. A király jelekkel értekezik a huszárral. Jobb kezét felemeli és hüvelykujjával egyet mutat. A huszár ugyancsak válaszol, és kettőt mutat. Erre a király kitárja két karját. A huszár válaszol: felemeli ökölbe szorított kezét. A király felemel egy nagy törvénykönyvet az asztalról, a huszár erre hüvelyéből kivonja a kardját, és négyfelé vág a levegőbe véle. Ezzel megfelelt a király kitűzött három jelére, s győzött a huszár. Tarisznyáját mindjárt arannyal tömték meg és hazabocsátották egy levéllel, amit Mátyásnak küldtek. Az örömmel olvassa a levelet, melyben Burkus üzeni: Jobb kezemmel mutatok egyet, hogy egy Isten van. Ő kettőt mutat, hogy ne felejtkezzünk meg a Szentháromság másik két személyéről sem. A másik: Tárt karokkal mutatom: de kár, hogy a keresztények szétszórtan élnek. Ő ökölbe szorított kézzel mutatja, hogy összetartsanak. A harmadik: felmutatom a törvénykönyvet, amelyben az ország minden törvénye foglaltatik. A huszár kivonja kardját, hogy ő karddal képes azt megvédeni. Mosolyog magában Mátyás. - Nem hiszem, hogy ilyen egyre gondoltak ezek! Kérdi a huszárt: hogy volt? - Hát, felséges királyom, testemet-lelkemet kezedbe ajánlom, beérkeztem, és a király mindjárt mutatja ujjával, hogy kinyomja az egyik szemem. Azt már nem. Inkább én neked mind a kettőt, mutatom neki. Majd két kézzel fenyegetődzött, hogy kidob. Erre én is ökölbe szorítottam a kezem: gyere csak közelebb, összetörlek! Erre fog a király egy vastag könyvet, hogy hozzám vágja. Én kihúztam a kardomat, hogy felé vágtam. Erre a király megijedt, abbahagyta a fenyegetést, és hazaküldött. - Tudtam - felel mosolyogva Mátyás király.

14.  Mátyás király meg a juhász

Ecce, mikor Mátyás király az országot járta, ráesteledett, oszt egy juhászhon ment éjcakára. A juhász éppen birkapaprikást főzött, oszt meghítta a királyt is, mert nem tudta, hogy ű a király. Mikó esznek, ecce csak a király bicskájára egy olyan darab hús akadt, ami nem köllött neki, oszt visszalökte a bográcsba. Erre a juhász fogta magát, oszt a kése nyelivel egy nagyot csapott a király kezire. - Tanuljon meg becsületesen enni! - aszongya. Megették a paprikást. Reggel köszöni a király a szállást meg a vacsorát, oszt aszongya a juhásznak, hogy látogassa meg űtet Budán, mer ű ott varga a királynál. - Olyan pár bocskort szabok kennek - aszongya -, hogy haláláig etart. Mikó hazaért, mindenkinek mondta, hogyha gyün egy juhász, igazítsák hozzá. Nemsoká el is gyütt a juhász. Kérdezi a palota kapujába az őröket, hogy hun van a Mátyás király vargája. Azok oszt vezetik is mingyá a királyho. Csak ebámult a juhász, mikó látta a szebbnél szebb szobákat, hát még mikó látta az ű ismerősit a fínyes urak közt. A király szépen fogadta a juhászt, mindjárt hítta ebédölni, de megmondta neki, hogy ezeket az urakat is tanítsa meg enni, min ahogy űtet tanította. Leűnek az ebédhö, hát az egyik úr mindjárt visszalöki a késiről a tálba, amit kivett. A juhász meg a kés nyelivel egy jót rácsapott a kezire. - Tanuljon meg az úr emberségesen enni.! Az urak mindjárt előrántsák a kardjukat, hogy összevagdossák a juhászt, de a király aszongya: - Hagyjátok csak, engem is így tanított meg emberségesen enni. No, mikó vége van az ebédnek, aszongya a király: - Mutassa meg kend ezeknek az uraknak, hogy hogy szokott a juhász nézni a birkái után.!. A juhász mindjárt rátámaszkodik a botjára, oszt néz. Aszongya a király az uraknak: - Próbáljuk ki, mennyit bír el ez a juhász.!. Azzal fogja a drága szép köpenyét, oszt ráteríti a juhászra. Int az uraknak, hogy űk is csinálják utána. Mikó már mind ráterítette a köpenyit, aszongya a király: - Gazember az, aki ennek a juhásznak nem ad tíz aranyat a saját köpenyiért. Nem nagyon tetszett az uraknak, de mindegyik, aki levette a köpenyit, adott neki tíz aranyat. Alig fért bele a juhász szűre ujjába. - No - aszongya a király -, mos má mehet, fődi, olyan bocskort varrtam kendnek, hogy haláláig eltart.

15.  Mátyás király és a szegény favágó

Mátyás király eccer az erdőben amind sétált, hogy-hogy nem, elveszett. Bolyongott erre, ment arra, nem talált ki az erdőből. Meglátott egy szegén favágót. Odament, s köszönt neki. - Segítsen az Isten, te szegény favágó! - Hát biza reám es férne a segítség - mondja a szegén ember. De a szegén ember nem üsmerte meg, hogy kicsoda ez. Hanem csak egy úrnak nézte Mátyás királyt. Mondja neki Mátyás király: - Hát, te szegén ember, vannak-e gyermekeid? - Vannak biza, uram, négy, két szép fiam s két leányom. - Hát aztán van-e pénzed? - Hát az es van, amennyi eppe kell. De tudod, uram, én a pénzemet háromfelé osztom örökké. - Hát azt te hogy csinálod? - kérdezi Mátyás király. - Én úgy, hogy egyik részit örökké, az egyik részivel az adósságomat fizetgetem. A másik részit kőcsön adogatom. - S hát a harmadik részit? - Azt a sárba vetegetem. - Ejnye hát, én még elyen beszédet nem es hallottam - mondja Mátyás király. - Hát mondd el nekem, hogy hogy értsem ezt, mit jelent? - Úgy, uram, tudod-e, hogy az első részit, az adósságomat fizetgetem, az azt jelenti, hogy nekem még van édesapám s édesanyám, s azok felnöveltek. Azokat most én tartom el. Azétt fizetgetem a régi adósságaimot. A második, az meg, van két fiam, s azt kőcsönadogatom nekik. Hogy majd ha én megöregedek, akkor azok visszafizetik nekem. - Hát a harmadik mit jelent? - A harmadik azt jelenti, hogy a harmadik részit sárba vetegetem, mert azt a két leányomra kőtöm. Ruházom őköt, s azok nekem sose adják vissza. Férhez mennek, s otthagynak ingemet. S ez azt jelenti. - Jaj, be éles eszed van! Vág, mind a beretva! - mondja Mátyás király. - De hallod-e, te szegén ember! Én ebbe a nagy erdőbe elvesztem. Nem vezetnél-e ki? - Jaj, uram, nem érek én rea vezetgetni senkit se! A szegén embernek dógozni kell seetni. - Megfizetem én neked a napszámodat, csak vezessél ki ebből az erdőből! - Hát, úgy igen, pénzét azt szívesen megteszem. S avval elindultak az erdőn, hogy kivezesse Mátyás királyt a szegén favágó. Hát, a mind mennek, ballagnak, beszélgettek. Kérdezi Mátyás király: - Hát aztá, te szegén ember, láttad-e már a királyt? - Nem én még, uram, sose láttam, de szeretném meglátni, amíg élek. - Most kiérünk ebből az erdőből, s ott rettentő sokan lesznek, a mezőn dolgoznak, s mikor meglássák a királyt, mindenki leveszi a fejiről a kalapot. Csak a király lesz egyedül kalapba. Akkor ott meglátod. Hát, erre a beszédre ki es értek ők az erdőből. Hát, csakugyan rengeteg sok nép dógozott, de amikor meglátták a királyt, mindenki lekapta a fejiről a kalapot. Aszongya a szegén ember: - Jaj, uram, nézz oda, itt mindenki hajonfejt van! Csak mü ketten vagyunk kalapba! Hát most melyikünk a király? Én vagy te? - Hát, egyikünk biztoson az - mondja Mátyás király, s megveregette a szegén embernek a hátát, s avval továbbmentek. Gazdagon megjutalmazta a szegén embert, s még ma es élnek, ha meg nem hótak. Tiszta igaz vót, úgy láttam, mind most.

16.  Mátyás király napszámos

Amin Mátyás király városra vándorót, hát az egyik városba építöttek egy nagy házat. Ű is beát napszámosnak. A pallér mikó fővette, aszonta neki, hogy: - Te naplopó, ha nem dógozó, akkó mögbotozlak, osztán ekergetlek innét. Mátyás királyt az állás csinálókhon tötte, és a nehéz görgő landénát köllött neki cipeni. Maj mögszakadt. A többiek csak keveset dógoztak, csak nevették, oszt aszonták, hogy em még nem tudja, hogy hogy kő a napot lopni. Emut a hét, fizettek, űtet is kifizették. De a pallér gazembör vót, kevesebbet fizetött neki, a többit zsebre vágta. Mátyás király kevesőte a pézt, akkó a pallér aszonta, hogy: - Ilyen naplopó, min te, még annyit se érdemősz. Mátyás király két nap múva mögén ott vót az építésné, és emonta, hogy mit tapasztat. A pallér vátig bizonkodott, hogy mindönkit munkája szerin fizetött. Hiába, mer Mátyás király mögbüntette a pallért, de a dologkerülőket is.

17.  Mátyás király és az aratók

Kocsin utazott Mátyás király, nagyon meleg volt, éppen aratás volt, azt mondja a kocsisnak: - Nézd, ezün a kocsin milyen meleg van, mennyit szenvedek.!. Azt mondja a kocsis: - Hát, ha ott aratni kéne, ahun azok az embörök aratnak! - No, hajts oda! - mondta Mátyás király. A kocsis odahajtott, Mátyás király leszállt a kocsirúl, odaköszönt, kérdözte: - Nehéz-e az aratás.? - Bizony, izzadunk.!. - Van-e elégségös élelem mög innivaló.? - Önni-innivalónk van ölégségös; de nincs pihenőidőnk! - mondták az aratók. - No, hát pihenjenek, majd most én vágom a búzát; én is éltem vele valamikor. - Mit akar itt köztünk - mondták az aratók -, még mög sem tudja fogni a kaszát.!. - Mölyik a legjobb kaszás, az mönjön elöl, én mög utána.!. Adtak neki kaszát. Mátyás király hozzáfogott, annyira hajtotta az első kaszást, hogy egyször csak azt mondja ám: - Uram, maga pihent embör, bele ne vágja a lábomba a kaszát.!. De Mátyás király csak hajtotta az első kaszást, szöröncsére gyütt az uraság, az is mondta Mátyás királynak: - El ne vágja a sarkát.!. Akkor néztek az embörök, hogy mit tud Mátyás király, űk mög azt mondták neki, hogy mit akar itt köztük. Mikor eljött az uzsonnázás ideje, Mátyás király is leült uzsonnázni, melege volt, a fölsőkabátot kigombolta, akkor ijedtek meg, hogy baj lösz, amiért úgy beszéltek. Mátyás király oszt mögparancsolta, hogy az aratóknak elégségös pihenőidőt köll adni. A kocsisa is mögvacsorázott, osztán elmöntek.

18.  Mátyás király és a szőlőmunkások

Egyszer Mátyás király vendégséget csinált a főurakkal: ettek, boroztak. Hát a főurak mindenről megemlékeztek a pohár köszöntőkben, csak a munkásokról nem. Mátyás király nem szólt semmit, hanem azt mondja: - Menjünk egy kicsit, nézzük meg a szőlőmunkásokat. El is mentek. Hát nem szívesen mentek, de ha már a király megyén, akkor a főurak sem maradhattak vissza. Elmennek egy szőlőbe, ott sokan dolgoztak. Egyszer Mátyás király az egyik munkás kezéből kiveszi a kapát, és kapálni kezd. Azt mondja az uraknak: - No, urak, aki a bort szereti, hát ezt most csinálja utánam.!. Hát kénytelen-kelletlen mindenki kapát vesz a kezébe, félreállítják a kapásokat, a parasztokat, kapálnak. De Mátyás király a hegyről lefelé kapáltatta, úgyhogy sokkal rosszabb volt, mert lejtőre nehezebb a kapálás. Hát kezdtek kidőlni az urak a munkából. Egyszer az egyik, amelyik bátrabb volt, nekiszólott: - Uram király, mit művelsz velünk? - azt mondja. - Mind meghalunk itt ebben a munkában. Minket az Isten arra teremtett, hogy a háborúban vitézkedjünk, de ezt nem tudjuk csinálni. Erre azt mondja Mátyás király: - Látjátok, a bort mikor isszátok, akkor sose emlékeztek meg arról a szegény munkásról, aki nektek ezt a bort előkészíti. Ezután jusson eszetekbe mindig, amikor bor van a kezetekben, hogy először éltessétek azt, aki ezt megmunkálta a ti részetekre, hogy használjátok. Így szedte ráncba Mátyás király a főurakat, hogy tudják megbecsülni a szegény munkás népet és a bort...