Leonardo da Vinci a korszakos zseni.
Leonardo da Vinci a középkori reneszánsz itália polihisztora, legnagyobb alakja, azaz: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író. Leonardót sokan a valaha volt legsokoldalúbb embernek tartják, sokak szerint ő volt minden idők legműveltebb embere.
Leonardo da Vinci
Leonardo di ser Piero da Vinci (1452. április 15. – 1519. május 2.) olasz, akkor még itáliai származású polihisztor, azaz: festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író.. Leonardo a Vinci melletti Anchianóban született Toszkánában, Itáliában egy nótárius, Ser Piero da Vinci, és egy parasztlány, Caterina törvénytelen gyermekeként. Mai értelemben véve nem volt vezetékneve, a Da Vinci ’Vinciből való’-t jelent. Születésekor teljes neve Leonardo di ser Piero Da Vinci volt, ami azt jelenti, hogy ’Leonardo, ser Piero fia Vinciből’. Leonardót sokszor nevezik a reneszánsz ember őstípusának, akinek láthatólagos végtelen kíváncsisága csak a felfedezéseinek erejével volt egyenlő. Széles körben az egyik legnagyobb festőnek tartják, és egyes vélemények szerint akár ő is lehetett minden idők legműveltebb embere.
Leonardo mozgalmas élete
Leonardo Vinci mellett született, édesapja, ser Piero a városka jegyzőjeként dolgozott, édesanyja, Caterina fiatal parasztlány volt a városka egyik előkelő családjának szolgálatában. Alapfokú iskoláit szülővárosában végezte. 1469-ben Firenzébe utazott, ahol belépett Andrea del Verrocchio festő műtermébe gyakornoknak. A festő műhelye afféle „művésziskola" is volt. Itt sajátította el a vonalas rajz, tulajdonképpen a vázlatkészítés, a festészet és a szobrászat alapvető technikáit. 1473-ban belép a Szent Lukács-egyesületbe. Erre az évre datálható első, teljes bizonyossággal neki tulajdonítható rajza is, amely az Arno folyó völgyét ábrázolja. Az első, teljes bizonyossággal az ő művének tekintett festmény Verrocchio: Krisztus keresztelése c. munkájának angyalfigurája és háttere (tájkép). Az egyre sikeresebb ifjú festőt 1478-ban bízták meg a firenzei Signoria San Bernardo kápolna oltárképének megfestésével.
Elbűvölő, társaságkedvelő ember volt és igen sok kapcsolatnak örvendhetett. Élete során nem esik szó feleségről vagy szeretőről, ennek oka sokak szerint az, hogy homoszexuális volt. Bár egy mondata inkább az aszexualitására utal: "A nemzés aktusa és minden, ami azzal kapcsolatos, oly visszataszító, hogy az emberiség kipusztulna, ha nem volna ez hagyományos szokás és nem volnának csinos arcok és érzéki természetek."
Amikor még tanítványként élt mesterének, Verocchiónak házában, több más fiatalemberrel együtt megvádolták tiltott homoszexuális viszony folytatásával, de végül felmentették.
1482-ben elnyerte Milánóban Lodovico Sforza herceg udvari tudósának és művészének állását. A herceg megbízta Francesco Sforza hatalmas lovasszobrának megformálásával is, de csak a mű hatalmas agyagmodellje készült el (1493-ban), amit aztán a Milánót megszálló francia katonák 1499-ben elpusztítottak. A szobor makettje a Szépművészeti Múzeumban látható. Évekig elhalmozták megrendelésekkel: ezek közül a legjelentősebb a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumában megfestett freskója, „Az utolsó vacsora”, amellyel 1498-ban készült el. E freskót azonnal a téma legtökéletesebb megjelenítéseként kezdték méltatni. Elkészülése óta a nyugati világ főműveként tekintették. Nem csupán a mesteri módon felépített jelenetek miatt, hanem azért is, mert a kompozíció, a színhasználat a világítás és egyes alakok tartása és mozdulata is a bibliai szavakra utal: "Ti közületek egy elárul engem". Vasari így írt a freskóról: "…mindegyikük arcán látszik a szeretet, a félelem és a felháborodás, illetve a fájdalom, hogy képtelenek kitalálni, mi van Krisztus lelkében.".
A művész egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát. A falkép ma igen rossz állapotban van, a nedvesség megrongálta.
Ezután jöttek a Firenzei évek. A Sforza hercegek bukása után Leonardo rövid kitérővel Ismét Firenzébe költözött; hírneve itt érte el tetőfokát. 1502-ben Cesare Borgia szolgálatába állt, és vele tartott a romagnai hadjáratban. Ebből az időszakból származnak közismert erődítmény- illetve hadigépezet-vázlatai. 1503-ban Firenzében kezdte festeni a Mona Lisát (közismert olasz neve: la Gioconda). A munka egészen 1506-ig húzódott, a hagyomány szerint a három éves alkotómunkából két évet vett el Mona Lisa híres mosolyának megalkotása, ennyit tépelődött Leonardo a mosoly kialakításán. Ezzel párhuzamosan dolgozott a Palazzo Vecchio tanácstermében „Az anghiari csata" című freskón, amelynek megfestésére a firenzei köztársaság kérte fel. A festmény később a helytelennek bizonyult, viaszos alapozás miatt tönkrement, koncepcióját csak a kartonjairól készített másolatokból ismerjük. A mű befejezése után újult érdeklődéssel fordult a geológia és az anatómia felé, ezért ilyen tárgyú stúdiumokat vett Milánóban. 1511-ben a francia kormányzó szolgálatában nekifogott Francesco Sforza lovasszobra elkészítésének, de sosem fejezte be.
Római évek alatt 1513-ban Rómába utazott, ahol X. Leó pápa megbízásából matematikai-természettudományi tanulmányokat folytatott. Élete alkonyán 1517-ben a Milánót meghódító francia király meghívta udvarába, és Leonardo az Amboise melletti Clos Lucé-ba költözött. Két évet töltött itt, majd 1519-ben megbetegedett és meghalt. Örökségét tanítványára és barátjára, a festő Melzire hagyta.
1482 körül egy milánói udvari állás reményében írt levelében az akkor harmincéves Leonardo úgy mutatta be magát az Il Morónak is nevezett Lodovico Sforza hercegnek, mint eszményi tanácsadót háborús években, az alagút- és csatornaépítés szakértőjét, puskák és ostromgépek feltalálóját. A levél végén mellékesen megemlítette, hogy békeidőben festészettel és szobrászattal is szokott foglalkozni, és főként jól tudja, hogyan kell önteni bronz lovas szobrot, amit a herceg apja, Francesco emlékére akar felállíttatni.
Az ajánlkozó levél sikeresnek bizonyult: Leonardo elnyerte a milánói udvar művészének és mérnökének állását. A hivatallal járó kötelmei, színházi díszletek és jelmezek tervezése, csatornázás stb, csak ideje kis részét töltötték ki. Tudományos kísérletei alapján új eljárásokat fejlesztett ki. Számos kéziratából egyet sem dolgozott ki kiadásra alkalmas szintig, így ezek tartalma évszázadokig rejtve maradt: Leonardo felismeréseinek zömét újra fel kellett fedezni, és más kutatók szereztek hírnevet a természet olyan törvényeinek kiderítésével, amelyeket ő már fölfedezett.
1482 körül az optika és a vonalperspektíva foglalkoztatta. Ahogy növekedett tudása, egyre több minden érdekelte. 1500 körül a csatornaépítés, a folyószabályozás, az öntözőrendszerek, a víztározók és hidak legkeresettebb szakértőjének számított. Sikerét jelentősen gyarapították a munka termelékenységét növelő, a költségeket csökkentő berendezései – a csatornák építéséhez például vízkiemelő szerkezetet tervezett.
1514-ben alapos tanulmányokat készített a Róma környéki mocsarak kiszárítására, ezekből azonban semmi sem valósult meg.
Az építész Leonardónak számos vázlata maradt fenn, ezek közül többet mások meg is építettek, de mindig módosításokkal, így egyetlen fennmaradt épület sem tulajdonítható neki.
Leonardo, a tudós és feltaláló
Szülőfalujában a művészet kedvéért behatóan tanulmányozta a természeti környezetet. Számos értékes megfigyelése alapján több tudományág is legjelentősebb előfutárai között tartja számon. Így például felismerte a földkéreg függőleges mozgásait és azt, hogy a földtörténeti múlt számos eseményére következtethetünk az ősmaradványok vizsgálatából. „Ami valamikor tengerfenék volt, most hegycsúcsként emelkedik a magasba – írta. – Erről tanúskodnak a tengeri kagylóhéjak, osztrigák és korallok, amelyeket most a hegyek csúcsán találunk.”
Milánóban a művészeti emberábrázolás tökéletesítésének szándékával fogott bele a tudományos igényű boncolásba. Látta, hogy az emberi viselkedés hűséges ábrázolásához nélkülözhetetlen annak a belső életnek a teljes ismerete, ami alapvetően meghatározza a külső megjelenést.
A perspektíváról, festészetről alkotott tudományos írásait nem gyűjtötte össze, mint ahogy a filozófiáról, az anatómiáról szóló munkáinak kiadása is csak terv maradt... A Vitruvius-tanulmány "Az ember kinyújtott karjainak hossza megegyezik a magasságával. A haja tövétől az álla hegyéig terjedő szakasz egytizede a magasságnak; az álla hegyétől a feje tetejéig terjedő szakasz egynyolcada a magasságának; a mellkasa tetejétől a haja tövéig egyhetede az egész embernek."
Az emberi test a művészetekre tett hatását és arányait a Vitruvius-tanulmány munkájában foglalta össze. Továbbá az emberi test felépítésének feltárásában is úttörő szerepe volt. Gyakran végzett – akkoriban az egyház által tiltott – boncolásokat is.
Leonardo megépítette egyes repülőmodelljeit, arról azonban nem tudunk, hogy repült-e velük. Siklórepülései biztosan sikeresek voltak.
Említésre méltók Leonardo nagyszerű várostervei, a különböző szinteken vezetett utakkal, föld alatti csatornázással, a nagy városcentrumok közelében lévő kis lakóvárosokkal. Ezekre a gondolatokra akkor jutott, amikor látta a pestis szörnyű pusztítását a sűrűn lakott, rendkívül rossz egészségügyi körülményekkel rendelkező Milánó belvárosában. Sorházakat tervezett vízvezetékkel, fűtéssel, toalettel, szabadon függő, egymást keresztező kettős lépcsővel, amilyeneket csak most tudunk építeni vasbetonból. Széles, kétsávos utcáin a gyalogosok részére kőlábakra támaszkodó felüljárókat tervezett. A török szultán felkérésére megrajzolta és kiszámította a boszporuszi Aranyszarv öböl fölötti híd tervét, ez a híd a két part között „önmagára” támaszkodva épült volna fel.
Leonardo hadieszközöket is tervezett, hadihajókat, páncélkocsit ágyúcsövekkel és kézi vezérlésű megfigyelőtoronnyal: különféle lövegekkel és lövedékekkel, ez utóbbiak már a mai gránátok és töltények áramvonalas alakjával rendelkeztek. Az ágyúk között hátultöltősek is voltak, vontatott és gőzzel üzemeltetett lövegek, egy- vagy több csövűek. Robbanó golyókkal töltött bőrzsákot is kieszelt, amely az ellenség vonala felett könyvnyomtató gép szétnyílt volna. Tervezett hordozható hidakat. A békaemberek feladata lett volna, hogy az ellenséges hajókat víz alatt megfúrják és szétrobbantsák.
Leonardo az emberiség ősi vágyát is megkísérelte valóra váltani : olyan szerkezetet próbált építeni, amely egyszeri meglökés után örökké mozgásban marad, és eközben munka végzésére is képes – tehát örökmozgót vagy latinul perpetuum mobilét szeretett volna csinálni. Akkoriban nem tudták, hogy mindenféle mozgásban a mechanikai energia egy része súrlódás következtében hővé alakul át, ezért a mozgásnak le kell állnia, hacsak az elveszett energiát nem pótolják. Leonardo is kigondolt egy örökmozgót, a nehéz lendkereket, amelynek a forgástengely felé görbülő küllőiben alul és felül a nehéz fémgolyók számára futópálya van. A kerék megforgatásakor a golyók ide-oda gurulnak; ha a kerék falához szorulnak, akkor „nehezebbek”, a forgatónyomaték nagyobb, ha a forgásközponttól mért távolságot növeljük, ha pedig a forgástengelyhez gurulnak, akkor „könnyebbek” lesznek, a forgatónyomaték kisebb.
Leonardo a tapasztalat és a kísérlet értékét hangsúlyozta : „A tapasztalat sohasem térít rossz útra, hanem csupán az ítéleteitek hibások, amennyiben olyan eredményeket vártok tőlük, amilyenekre a kísérletek nem vezetnek.”... Az olasz Leonardo da Vinci azért válhatott a reneszánsz korában felvirágzó tudomány és művészet legzseniálisabb képviselőjévé, mert abban az időben az európai országok között Itália volt a legfejlettebb. Annak a nagy átalakulásnak a kezdetén élt, amikor az egyházi, katolikus dogmatikus világnézetet egy új, szabadabb szellemiség kezdte felváltani, amely végezetül a természettudományok számára is meghozta a felvirágzást. Az egyház természetesen nem adta fel önként diktatúráját: sok, nehéz harcot kellett megvívni addig, amíg e dogmákat az objektív tudományos ismeretek felválthatták.
Leonardo szexuális irányultsága
Egyesek szerint Leonardo homoszexuális volt. Mindenesetre tény, hogy anatómiai rajzaiban szinte kizárólag férfiak láthatóak, bár ez a kor erkölcsi értékrendje miatt is alakulhatott így szokás volt a női alakok ábrázolásához is férfi modellt használni, a női modelleket ugyanis prostituáltként kezelték. Ténya mi tény, ennek ellenére mégis az egyik legnagyobb elme volt aki valaha is élt a Földön..
Leonardo da Vinci Festményei
Angyali üdvözlet (1472-1475 körül)
„A ma Firenzében található Angyali üdvözlet szerzõsége szerint számos vitának volt a tárgya. Egyesek úgy vélték, Ghirlandaio keze alól került ki, mások Leonardo da Vinci fiatalkori mûvét látták benne, amelyet közvetlenül Verrocchio mûhelye elhagyása után festett. Ez a ma általánosan elfogadott feltevés tûnik a legvalószínûbbnek, ha figyelembe vesszük, hogy a kép számos részlete magán viseli Leonardo da Vinci stílusjegyeit. A párizsi Louvre-ban található Angyali üdvözlet is régóta ellentmondásos a szerzõ kilétét illetõen, azonban a firenzei képpel ellentétben a kérdés még mindig nem eldöntött. Egyesek szerint a kép Lorenzo di Credi ecsetje alól került ki, mások Leonardo da Vincinek tulajdonítják. Kezdetben a kis Angyali üdvözlet a predellára, azaz az oltár alsó részére volt szánva, amelyen di Credelli dolgozott, aki Leonardóhoz hasonlóan Verrocchio mûtermében tanulta a festészetet. Legvalószínûbbnek az a feltevés látszik, hogy a kép a két fiatal festõ keze alól került ki. A távolban látszódó megkapó, azúrkék táj szerzõje valószínûleg Leonardo da Vinci."
Zenész képmása (1475 körül)
„A Zenész képmása Leonardo egyetlen férfiportréja. A mellény és a zeneszerszámot tartó kéz befejezetlen, az arca rendkívül kifejezõ.”
Madonna Benois (Madonna virággal) (1475-1478)
„A Madonna Benois Leonardo egyik elsõ munkája, amelyben a fiatal mûvész már teljes egészében megmutatja stílusát. Ez az az idõszak, amikor a festõ befejezi tanulmányait Verrocchio mûhelyében. A nagyon fiatal, szinte kislányos Madonna nevet, és gondtalanul játszik fiával. A Gyermek arca viszont rendkívüli figyelmet és koncentráltságot fejez ki, ami a csecsemõkre jellemzõ, amikor valami számukra új dolgot fedeznek fel. A Madonna és a Gyermek motívumának ez az ábrázolási módja teljesen új és eltér a két figura bemutatásának akkoriban uralkodó szigorú sémájától. A Madonna viselkedése itt annyira természetes, hogy minden anya könnyen azonosulni tud vele és érzéseivel. Ily módon Leonardo eléri, hogy az emelkedett vallási témájú kép hozzáférhetõ lesz mindenki számára, de ez a vallásosság a legegyszerûbb hétköznapi élethez kötõdik.”
Szegfûs Madonna (1478-1481)
„A Madonna piros szegfûvel szerényebb és talán kevésbé spontán mû. A Gyermek rajza azonban ugyancsak nagyon dinamikus, de talán kevésbé realista. A kompozíció összetettebb. A háttérben megjelennek a gyönyörû, sfumato technikával festett hegyek. Ámulatba ejtõ az Istenanya köntöse drapériájának a gazdagsága, hajfestésének a módja, valamint bal kezének szinte tökéletes szobrászi modellálása."
Sziklás Madonna (1483-1486)
„A Sziklás Madonna Leonardo da Vinci elsõ képe, amelyet milánói tartózkodása alatt festett. Azzal a céllal készült a mû, hogy majd a milánói San Francesco Grande templom Szeplõtelen Fogantatás kápolnájának a szárnyas-oltárát díszítse. A barlang témája mindig lenyûgözte az olasz mestert. Szerinte a barlangok sajátos geológiai zsigerek, amelyekben a "fortélyos természet" elhelyezte hatalmas és titokzatos szervezetét. Elõször a Sziklás Madonna címe így hangzott: Madonna a Kisdeddel, Keresztelõ Szent Jánossal és az angyallal. A kép hátterében gleccserekre emlékeztetõ hegyek láthatók, , ami a természet végtelenségét hivatott jelképezni - minden valószínûség szerint ez a kép igazi témája. A mûvész ugyanennek a témának még egy verzióját elkészíti, amely ma a londoni National Gallery tulajdonát képezi.”
Hermelines nõ (1485-1490)
„A Hermelines nõ a lengyel irodalomban Nõ menyéttel, vagy Nõ menyétkével címen is szerepel, Leonardo da Vinci elsõ milánói tartózkodása alatt készült második, a Zenész portréja után, a portréja. A kép a milánói nagykövetnek, Lodovico Sforza kedvencének a lányát ábrázolja. Leonardo da Vinci mesterien fejezte ki az ábrázolt figura belsõ gazdagságát. Kiérzõdik a nõ energiája, határozott és erõs karaktere. Egyszerre eleven és félénk, mint a fehér menyét, amelyet a kezében tart. A gyönyörû nõ finom ajkán megjelenik - a más képekrõl már ismert - alig észrevehetõ, titokzatos mosoly.”
Madonna Litta (Madonna és a gyermek Jézus) (1490-1491)
„Sok Istenanya - kép maradt ránk, amelyeket több-kevesebb valószínûséggel Leonardónak, vagy valamelyik tanítványának tulajdonítanak. Ilyen a leningrádi Ermitázsban õrzött Madonna Litta. A festésmód száraz és kemény, a ruhán a kék és piros üti egymást. De ahogy Mária a fejét félrehajtja, a bájos, finom mozdulat a hozzáértõk szerint csak Leonardótól telhetett. Annál inkább, mert egy rajza egészen hasonló tartású fejet ábrázol.”
Utolsó vacsora (1495-1497)
„Lodovico Sforza 1494-ben megrendel Leonardonál egy képet, amely az Utolsó vacsorát ábrázolja. Azt szeretné, ha a mû a milánói Santa Maria delle Grazie templomba kerülne. A mûvész 1495-ben lát munkához. Az asztal egyik oldalánál ülõ apostolok hármas csoportokban, Krisztus két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el. Közöttük van Júdás is (Krisztustól balra a harmadik), ami meglehetõsen bátor döntés volt abban az idõben. Júdást ugyanis az asztal végén, Krisztustól és a többi tanítványtól távol szokták ábrázolni. A festõ a vacsora legdrámaibb pillanatát ábrázolja, amikor Krisztus az apostolokhoz fordul: „Bizony mondom néktek, egyiktek elárul” (Szent Máté Evangéliuma 26,21).” (Híres festõk)
„Leonardo valószínûleg három évig, 1495 és 1498 között dolgozott rajta. A hagyományos, gyors falfestési technika, az ún. freskófestés volt akkoriban elterjedve, Leonardo azonban nem ezt, hanem egy sokkal rugalmasabb módszert alkalmazott. Olyan festéket használt, amely rendszerint fafelületeknél volt szokás. Az eljárás nem bizonyult megbízhatónak, és a kép hamarosan elkezdett leválni a falról.” (Híres festõk színes arcképcsarnoka)
„János a Mester nagy szivén pihen, E tiszta sziven, e csöndes sziven pihen, de lelke a holnapra gondol, S fiatal arca felfõs lesz a gondtól. Mély hallgatás virraszt az asztalon. Az olajfák felõl a fuvalom Hûsen, szomorún a szobába téved, Be fáj ma a szél, az éj és az élet! Tamás révedezve néz a mécsvilágra, Péter zokog, és árvább, mint az árva, Júdás se szól, csak apró szeme villan, Remegve érzi: az õ órája itt van! Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében Mély tengerek derûs békéje él benn. Az ajka asztali áldást rebeg, S megszegi az utolsó kenyeret.” (Juhász Gyula: Az utolsó vacsora)
Mona Lisa (1503-1506)
Mona Lisa
Idõsebb a sziklánál, amelyek között ül, Miként a Vámpir, Sokszor meghalt, És megtanulta a sír titkait, Mély tengerek búvára volt, S elmerült napjaik maga köré gyûjtötte, Különös kelmékre alkudott Kelet kalmárjaival, Mint Léda, Anyja volt a trójai Helénának, És mint Szent Anna, Anyja volt Máriának, S mindez neki annyi volt, Mint a lantok és fuvolák hangja, S nem él, Csupán az élveteg finomságban, Mely formába öntötte a változó vonalakat, S a kézre és szemhéjra színt lehelt.
- Walter Pater - (Vajda Endre fordítása)
„Ki ne ismerné Giocondá-t, Leonardo remekmûvét, amely talán az egész festészet történetének legismertebb alkotása. Gioconda arca a közösségi emlékezet része, ismert az egész világon, másolták, fényképezték, karikatúrákat készítettek róla és sokszorosították ezerszámra. Mindezek ellenére megõrizte titokzatosságát, megfejthetetlen titkát, amely úgy fedi el ezt a képet, mint a sûrû köd az õszi tájat. Nem az itt a legfontosabb, hogy igaza van-e Vasarinak, aki úgy véli, felfedezte, hogy Leonardo egy bizonyos Francesco Giocondo-nak a feleségét ábrázolja, és nem az a fontos, hogy a mögötte elterülõ táj Toscana, Lombardia, vagy egy teljesen a festõ által kreált táj. A legérdekesebb kérdés annak a kapcsolatnak a feltárása, ami az elsõ képsíkban levõ figura és a mögötte látható természet között megfigyelhetõ. Ezen a képen is megtalálható a Leonardo da Vincire oly jellemzõ sfumato. Ez a természet rejtélyes erõinek jelenlétét hivatott kifejezni, amelynek hatalmát az ember kizárólag csak észlelheti, de képtelen ésszel felfogni. Leonardo folyamatosan kutatja az ember helyét a világban. Az egyik lehetséges választ a mûvész talán Mona Lisa egyedülálló mosolyával fejezi ki. Gioconda arcáról paradox módon megfontolt választékossággal teli bölcsesség sugárzik, amelybe azonban nyugtalanság is vegyül.”
Szent Anna harmadmagával (1508-1510)
„A Szent Annát harmadmagával ábrázoló képet a firenzei szervita kolostorba szánták. Leonardo da Vinci életrajzának megírásakor Vasari a következõképpen szól a kép korabeli fogadtatásáról: „Leonardo hosszabb ideig volt ott a kolostorban úgy, hogy nem kezdett el festeni, majd végül egy kartonra megfestette Szent Anna, a Szûzanya és a kisded képét. A kép csodálatra késztetett minden mûvészt, amikor pedig kész lett, jöttek férfiak és nõk, idõsek és fiatalok, akik két napon keresztül Leonardo szobáját látogatták, mintha ünnep lett volna az, hogy megtekintik azt a csodálatosan szép mûvet.” A "londoninak" nevezett befejezetlen vázlat néhány évvel korábban készült, mint a fentebb ismertetett kép. A Szent Családot ábrázolja a gyermek Keresztelõ Jánossal.”
Keresztelõ Szent János (1513-1516)
„A Keresztelõ Szent János Leonardo da Vinci utolsó remekmûve, amelyet halála elõtt három évvel festett. A szent megvilágított alakja a homályból bukkan elõ. Nehéz meghatározni a ráesõ fény forrását. Sõt mi több, a figura rajza észrevehetetlen, ebbõl eredõen a kontúrjai megfoghatatlanok. Kétértelmû, hermafrodita jellegû, rejtélyes küllemû figurát ábrázol a festmény. A mû szemlélõje szinte hipnotizáltan ingadozik, hogy férfit, vagy nõt lát-e. Leonardo da Vinci Keresztelõ János-a inkább emlékeztet a mûvész képzeletében született ephéboszra, és nem mint ahogy az Evangélium kívánja - aszkéta keresztény prófétára. Lényegében Keresztelõ Szent János az ideális, az átlagembernél tökéletesebb, ezért annak boldogtalanságától mentes, ideális ember típusról szõtt vágyak megtestesítõje.”