A kereskedelem és pénzrendszer története.
A kereskedelem és pénzrendszer története
A kereskedelem alapvető és elválaszthatatlan közvetítő eszköze a pénz. Nélküle csak a gazdaság kezdetlegesebb és egyszerűbb formája, a csere kereskedelem, áru csere, és az önellátó termelés létezhet. Történelmi ismereteink alapján a pénz valamilyen formája csak ekkor, az önellátás szakaszában nem létezett, hiszen ekkor egyszerű termelési folyamatok révén mindenki ki tudta elégíteni a szükségleteit.
A pénz születése, első funkciójának megjelenése szinte egybe esett a felesleg termelésének megjelenésével. A felesleget a termelő ugyanis értékesíteni akarta, kezdetben olyan termékekre cserélve, melyeket maga nem termelt meg. Ez volt a csere kereskedelem születése. A legősibb időszakban ez még működőképes volt, ugyanis kevés termék féléből kevés felesleg született, így az átváltás meglehetősen egyszerű volt. Például adott mennyiségnyi gabona átváltása gyümölcsre, haszonállatra, szerszámra.
Bizonyos vélemények szerint a kezdeti társadalmak, közösségek nem a csere kereskedelemre, hanem ajándékozásra épültek. Ennek a jelenségnek az alapját szociológiai, antropológiai módon közelíthetjük meg. Az emberek zárt közösségekben egymásra utalva éltek, és a vonatkozó elméletek szerint ilyen csoportokban hosszabb távon működőképes volt a termelt, gyűjtött javak egyfajta közösségi birtoklása. Akinek feleslege volt, adott a másiknak, de nem kereskedelmi alapon, hanem mert biztos lehetett benne, hogy számíthat másoktól ajándékra, ha szükségletei támadnak.
Az áru termelés, a termelési felesleg megjelenése, és az ezek nyomán kialakuló kezdetleges kereskedelem viszont rövidesen magával vonta a termelési ágazatok szétválását, a szakosodást. Egyszerűbb volt ugyanis a kor emberének egyféle, de legalábbis kevésféle termelési folyamatban gyakorlatot szereznie, mint az összes szükségletéhez tartozó javakat kivétel nélkül előállítani. Így például valamely ipar cikket, szerszámot saját szükségletein felül termelő mester mezőgazdasági termékre cserélte az általa előállított portékát, hiszen míg lábbelit vagy ruhát, esetleg edényt állított elő, nem volt ideje arra, hogy földet is műveljen. Ez kisebb közösségben még működött is, de azonnal jelentkezett a teljes szakosodást gyakorlatilag kizáró, a csere kereskedelem alapjait érintő probléma: szinte lehetetlen volt, hogy a szakosodott termelő az összes egyéb szükségletét egyidejűleg ki tudta volna elégíteni csere kereskedelmen keresztül.
A fenti mondatban a kulcsszó az egyidejűleg, azaz egyszerűbben fogalmazva: a kereső és a kínáló nem mindig talált a megfelelő időben egymásra. Hiszen lehetett valakinek egy jó íja, amiért mesterünk adott volna szívesen lábbelit, ha az íj tulajdonosának éppen nem volt szüksége lábbelire, a csere nem valósult meg. És fordítva: lehetett valakinek égető szüksége lábbelire, de ha nem tudott semmit felajánlani cserébe, ami éppen kellett a mesternek, akkor sem jött létre az üzlet. Természetesen, ezt a helyzetet részben ellensúlyozni tudta a nagy cserepiac léte, hiszen ha sok ember találkozik, akinek van valamije eladó, illetve szüksége van valamire, akkor megnő az esély arra, hogy egymásra talál az igény és a kínálat. A szakosodás tette lehetővé egy újabb vívmányt: a városok kialakulását.
Az ókori kultúrák egyik kiemelt fontosságú helye volt az ősi Mezopotámia, azaz a Tigris és az Eufrátesz folyók terülte, valamint az észak-afrikai Egyiptom. Európa, Afrika, Ázsia Közel-Keletnek is nevezett találkozási pontjára sok vidék sok felfedezése, találmánya eljutott, ami révén a kereskedelem, a városiasodás itt volt a korszakban a legjelentősebb. Így szinte természetes, hogy a Mezopotámiai sumér kultúra fejlesztette ki az első ékírást az i.e. IV-III. évezred fordulóján. A gazdaságtól elválaszthatatlan matematika is itt mutatott a korábbi ismeretekhez képest lényegesen nagyobb fejlődést. A Sumérok vélhetően, de a Babiloniak már bizonyosan ismerték a matematikai alapműveleteket, azaz az összeadást, kivonást, osztást, szorzást. Sok egyéb mellett nyilvánvalóan a kereskedelem volt az, ami miatt a számolás tökéletesítése elkerülhetetlenné vált.
Az ókori áru csere folyamatokban már ismeretesek állandó, vagy közel állandó csere arányok. A viszonyítás alapját az ókorban általában valamely haszonállat, legtöbbször a szarvasmarha fejezte ki, azaz ekkor már ismert volt a pénz értékmérő, árkifejező funkciója. Ha egy ökör valamely egységet ért, és ekkor még csak egységet, nem volt semmilyen fizetőeszköz, akkor ehhez viszonyítva adták meg más jószágok, például: más haszonállat, gabona vagy használati tárgy értékét. Ezt az arány számot nyilván az adott jószág tenyésztéséhez, termesztéséhez, előállításához szükséges idő- és energia- befektetés alapján határozták meg. A piaci alku így főleg csak arról szólt már, hogy egészséges-e, jó húsban van-e az ökör vagy a sertés, jó minőségű-e a gabona, illetve mekkora a kínálat a kereslethez képest az adott jószágból, és ez alapján mozogtak, módosultak a csere arányok. És belátható, hogy ilyen cserénél, mint azt a pénz értékmérő funkciójában megállapítottuk, nem szükséges a viszonyítási alapként szolgáló szarvasmarhának jelen lennie, csak mint viszonyítási egységet kellett az üzlethez „elképzelni”.
Az állandó nagyságrendi viszonyok és az általános elfogadottság bizonyos áruknak kiemelt, kulcsfontosságú szerepkört adott. Ezek az áruk köztes csere eszközökké, áru pénzekké alakultak, létük jelentősen csökkentette a csere kereskedelemmel kapcsolatos legfőbb kereslet és kínálat, nem mindig van egy helyen és időben problémát. A pénz megjelenése, még áru pénz formában is, bontotta kétfelé a csere folyamatát vételre és eladásra. Az árupénz önmagában is használati értékkel bíró áru, amely a következő fő tulajdonságokkal rendelkezik: osztható, egynemű, értékálló, szállítható, és talán a legfőbb, hogy mindenki számára ismert és elfogadott. Az ókorban tipikusan ilyenek voltak a szarvasmarha, vagy más domesztikált haszonállat, a só, fűszerek, fémből készült használati tárgyak.
Bár gondolnánk, hogy ez a kezdetleges kereskedelmi modell régen megszűnt, ez nem így van. Napjainkban különleges, többnyire izolált körülmények között, például a börtönökben is használatos az árupénz, például cigaretta vagy palackozott alkohol formájában. Vagy történelmi távlatokban nem sokat vissza haladva, a második világháború után Magyarországon tomboló infláció idején pillanatok alatt visszatért a lakosság csaknem egésze a csere kereskedelemhez, amelyben szintén kialakultak a kulcsfontosságú áruk, azaz az árupénzek. Ez utóbbi tökéletesen mutatja a pénzrendszerek tulajdonképpeni sérülékeny jellegét, a nagyfokú fejlődés ellenére bármikor kialakulhat teljes monetáris összeomlás. Igaz napjainkban a nagyhatalmak esetében ennek bekövetkezésére elhanyagolhatóan kevés esély van.
Érdekesség képpen megemlíthető, hogy nem csak használati vagy fogyasztási cikkek, jószágok tölthették be az árupénz szerepét. Igaz, szinte csak izolált környezet és az ebből eredő sajátos kulturális fejlődés adott lehetőséget más fizető eszközök elterjedésére. Ezekre a különleges, "furcsa" fizető eszközöket főleg Óceániában, illetve Afrikában találhatunk. Így például a Mikronéziai: Yap-szigeteken hatalmas, malomkő formájú kőpénzek szolgáltak fizetési eszközül, a térség egyes részein és az Indiai-óceán bizonyos szigetein különféle kagylók, főleg: kaori, más néven: kauri kagylók. A Salamon-szigetek némelyikén tyúkok szeme közeli apró toll pelyhekkel díszített övszerű tekercseket használtak, de ismert arra is példa, bár ez igen groteszknek tűnik, hogy emberi koponyák töltötték be a csere eszköz szerepét. A fentiek egyike sem volt használati tárgy, legfeljebb dísz tárgy, értéküket ritkaságuk vagy előállításuk fáradtságos volta adta, elfogadottságukat pedig helyi közösségi értékrend.
Visszatérve az ókori Mezopotámiába, a Sumérok voltak ez elsők, akik már továbbléptek az árupénzek világán. Ehhez viszont elengedhetetlen feltétel volt a matematika, mint az egyik legfontosabb tudomány alapjainak kifejlesztése, felismerése. Bizonyos, hogy a sumér matematika már ismerte a végtelen számsort. A sumérek a 60-as számrendszert alkották meg és használták. Ez a választás igen praktikus alapon történt, és egyben a számtani ismereteik fejlettségének jele is volt. Látszólag különös, hogy nem 10-es számrendszert használták, elvégre a kéz ujjainak száma vélhetően már legősibb gondolkodásban megjelent, mint az első matematikai absztrakció. A számítási alapműveletek szempontjából azonban nem egyértelműen a legjobb szám a 10, mivel csak kettővel és öttel osztható. A 60 viszont osztható kettővel, hárommal, néggyel, öttel, hattal, tízzel, tizenkettővel is. Miután a matematika, mint tudomány alapjaiban már kifejlődött, az egyes áruk, jószágok közötti viszonyszámok, értékszámítások lehetővé váltak, és viszonyítási egységként megjelent a fém, a fémsúly.
Miért kézenfekvő az értékek fémhez való viszonyítása? Talán legfontosabb érv, hogy ebben az esetben nincs vita a más árupénzeknél jelentkező, nehezen kezelhető minőségi problémákkal. Hiszen egy adott tömegű és tisztaságú fém valamely mennyiségének többszöröse pont a többszörösnek megfelelő ugyanolyan fémet ad, azaz az értéke a szorzóval arányosan nő, míg ez haszonállat, vagy más tipikus árupénz esetében ez korántsem biztos, hogy így van, sőt, a legritkább esetben van így.
De mit szorzunk, mi az a „valamely alapmennyiség”? Haszonállat esetében egyszerű, egységnyi haszonállat általában egy példány. Egynemű anyagnál: só, gabona, fém, az alapegység meghatározása bizonyos szempontból önkényes eljárás. Az ókorban több mértékegység-rendszer is kialakult. Az ókori Mezopotámiában, így i.e. 3000 körül a következő tömegrendszer, jóval később pénzrendszer is rögzült: 180 búzaszem, vagy árpaszem tömege volt: 1 sékel, 60 sékel ért egy fontot, görög nyelven mina vagy mna, és 60 font felelt meg egy talentumnak.
A sumér kultúra a tömegegységek használatát természetesen a nemesfémekre is kiterjesztette. A nemesfémek nem pusztán árupénz gyanánt szolgáltak, szakrális tisztelet is övezte őket. Az ezüstöt a holdisten fémének, az aranyat a napisten fémének tartották, és a nap-hold keringési idejét összehasonlítva, a sumérok már bizonyos csillagászati ismeretekkel is rendelkeztek, 1:13 1/3 arány adódott. A sumér kultúra ezt két fém érték arányának tekintette. Érdekes, hogy bár így kultikus, szakrális alapon határozták meg a fémek egymáshoz viszonyított értékét, azaz sem a kereslet és a kínálat, sem a használati vagy belső érték nem volt szempont. A nemesfémek akkor rendelkezésre álló becsült mennyiségét nézve helyesen határozták meg az átváltási arányt.
Kezdetben nagy valószínűséggel a szakrális átváltási rendszerhez a réz hozzá tartozott. Ha az arany az év, az ezüst a hónap, a réz kézenfekvően a napoknak felelhetett meg, azaz 1 font arany 360 font rézzel volt egyenértékű. Ez a rendszer, ha így is volt egyáltalán, nem maradhatott fenn sokáig, mert a réz széles körben elterjedt, használati fém volt, melyből sokat bányásztak és így a piaci ára volt, amely jelentősen függött a kereslettől és a kínálattól. Így a szent és kötött értékarány rendszerben nem maradhatott meg.
A sumér templomok a kereskedelem fellegvárának számítottak, a kor viszonyai között a legnagyobb piacok működtek ott. A papok matematikai tudásuk révén közvetíteni tudtak a sokszor már igen összetett csere folyamatokban, így a kereskedelem hosszú ideig a templomokban zajlott csak. Mindenki eljött, akinek feleslege volt valamiből, és szüksége volt valamire. A földművesek és kézművesek elhozták magukkal az állataikat, gyümölcsöt, gabonát, edényeket, és vinni akartak olyat, amivel nem rendelkeztek. A sokféle jószágot a papok összeszámlálták, összerendezték, és mindent viszonyszámmá alakítottak, aranysúlyt, ezüstsúlyt társítottak az egyes portékákhoz. A csere ezután történt meg és a közvetítő is jól járt, hiszen ezért a szolgálatért neki is járt valamely termény, vagy termék hányad.
De mi alapján döntötték el az egyes termékekhez társított fémsúlyt? Ez főként hagyományok alapján történt, de természetesen figyelembe kellett venni a kereslet-kínálat törvényeit is. Hiszen ha gabonából bőséges termés volt, de élő állat valamiért kevesebb volt a megszokottnál az adott évben, a két termék átváltási arányának ehhez kellett igazodnia. Természetesen, a sokszor önkényes ármeghatározáshoz az adott jószág belső értékét, az előállításához szükséges munkát és esetleges egyéb költségeket is figyelembe vették, így a csere többnyire mindenki megelégedésével ért véget.
A suméroknál a nemesfémek csak korlátozottan voltak a napi tranzakcióknál forgalomban. Az arany és ezüstvagyonuk zömét templomokban tárolták, kincsként felhalmozták. Ez a szakrális tisztelettel is összefüggésben állt. Ugyanakkor fennmaradtak ékírásos agyagtáblák, melyek szabályos kölcsönzési tranzakciókat rögzítenek, egyfajta korai szerződésnek tekinthetők. Ezek sok esetben valamely mennyiségű ezüst kölcsönbe adásának tényét rögzítik, természetesen a szereplők nevével, fizetési határidővel, kamattal. De összességében kevés fém volt forgalomban, érmék pedig még nem készültek. Így a korai ókorban itt még a pénz funkciói közül csak az első, az értékmérő funkció játszott szerepet. Kezdetben nem is volt egyébre szükség, hiszen a nemesfémeknek használati értéke gyakorlatilag nem volt. Kizárólag szépségük és ritkaságuk, a nekik tulajdonított hatalom miatti tisztelet miatt őrizték.
Birtokolni a nemesfémet kizárólag presztízst jelentett, nem többet. A fém csak a számítási egység alapját képezte. Mindez addig működhetett, amíg a kereskedelem csak a templom udvarokon, számolni tudó papok közvetítésével zajlott. De amint az emberek egymás között, a piaci közvetítő kizárásával kezdtek kereskedni, már nem volt elegendő a pénz értékmérő funkciója, csere eszköz funkciójára is igény jelentkezett, azaz forgalmi pénz kellett. Mi lehet forgalmi pénz, ha a tárgyalt problémák miatt már nem árupénzek cserélnek gazdát? A válasz kissé különös: szó szerint bármi, amíg a pénz definíciójának megfelel, azaz bárki bármilyen áru ellenértékeként elfogadja. És ez szűkebb vagy tágabb körű, általában íratlan társadalmi megegyezés kérdése.
A csere eszköz funkcióban a pénz, mint az előző fejezetben láthattuk, pontosan olyan áruként viselkedik, mint a többi: túlkínálat esetén csökken az értéke, csak több egységért tudunk azonos áru mennyiséget vásárolni rajta. Éppen ezért a példaképpen megemlített „különleges” pénzek globálisan nem terjedhettek el, sőt még eredeti, többnyire izolált származási helyükön is zömében elsorvadtak. Hiszen kaori kagylóból akár tenyésztés révén nagy mennyiségeket lehet előteremteni, a Yap-szigeteken is „inflációt” eredményezett a XIX. században oda szállított nagy mennyiségű malomkő.
Szinte természetes volt, hogy a csere eszköz funkciót a nemesfémek vették át, hiszen ritkák, mesterségesen nem állíthatók elő, értékükkel kitermelésük költsége is arányban áll, viszonylag könnyen elválaszthatók, finomíthatók, megmunkálhatók, és nem utolsósorban, „szépek”; felkeltik az emberek figyelmét csillogásukkal. Birtoklásuk önmagában is egyfajta örömet okoz. Vannak az aranynál sokkal ritkább fémek is, melyek értékmérési funkciója soha fel sem merült. Ez utóbbi miatt a nemesfémek ékszerként, dísztárgyként történő felhasználása már a korai ókori időkben megjelent. A fémsúlyban való számolást fokozatosan váltotta fel a fém forgalomba kerülése. Babilonban rézből vagy bronzból készült, egységes súlyú, kacsa formájú öntvények kerültek fokozatosan forgalomba, ezek tulajdonképpen már forgalmi pénznek voltak tekinthetők, de természetesen még nem beszélhetünk érmékről.
Az első érték pénzeket, érméket nem a sumérok készítették. Ismereteink szerint az első egységes méretű és súlyú vert pénz érméket: Lídiában, írják még: Lűdiának és Lydiának is hozták forgalomba, feltehetőleg az i.e. VII. században, Gügész király idején. Lídia, Kis-Ázsiai, azaz a mai Törökország területén fekvő államalakulat volt, mely fénykorát a gazdagságáról híres Kroiszosz, latinosan Krőzus király (i.e. 560-547) idején élte. A királyság nemes fémekben való gazdagságát a környékbeli bányák, valamint a Pactolus folyó bő arany hozama biztosította. Az itt kitermelt fém és az érmék is, főként az arany és az ezüst élektronnak, electrum nevezett ötvözetéből állt.
A Lídiai érmék természetesen még nem a modern szemléletű szabályos korong formájúak voltak, erre a korai pénz verési technológia nemigen adott volna lehetőséget. Inkább ovális, kisméretű aranyrög alakúak voltak, és meglehetősen pontosan illeszkedtek a szabályos súly rendszerbe, melynek alapegysége itt a sztatér, a sékelhez hasonló tömeg volt. Az érmék egyik oldalán általában egy állat, például: a Líd jelképnek számító oroszlán, vagy kos szimbolikus képe volt ábrázolva, másik oldala pedig vagy üres maradt, vagy valamely felirat szerepelt rajta, például: egy városé, vagy személyé. Minden bizonyosság szerint az érmék nem központi kibocsátásúak voltak, magánszemélyek és városok is vertek pénzérméket.
A Görög pénzrendszer
Mint szinte az összes archaikus társadalomban, az ókori Hellászban is áru pénzekben való számlálás vette először át a csere kereskedelem szerepét. Ha egy városállamban valaki valamely közösségi feladatot elvégzett, néhány vaspálcát kapott a szolgálatáért. Ezeket a vasnyársakat birtokosuk, számuk szerint egy-egy darab húsra válthatta be, azaz a pálca egy adott mennyiségű élelemre való jogcím jelképe volt. Ezeket a vaspálcákat görögül: obelosznak nevezték, innen származik a közismert: obulus szó. Mivel a pálcák a birtokos személyétől függetlenül számítottak jogcímnek, így csere értékkel bírtak, forgalom képesek voltak. Már ekkor létezett az obelosznál nagyobb számítási egység: az „egy marék nyárs”, amely elnevezése görögül a drachma volt. Az "egy marék" hat darabot jelentett, azaz egy drachma hat obelosszal volt egyenértékű.
A nyársak meglehetősen nehézkes forgalmának gyakorlatát az argoszi Pheidon király (i.e. VII. század) változtatta meg, aki a vaspálcák helyett teknősbékát ábrázoló ezüstérméket helyezett forgalomba. Nevében azonban megmaradtak a nyársak, ugyanis a pénzérméket továbbra is obelosznak nevezték. Megjegyezhető, hogy az érmék használata nem terjedt el azonnal az egész Hellászi világban. A szigoráról híres, egyéni gazdagodást és hatalomszerzést megvető: Spárta például csak az i.e. IV. században kezdte az érem használatot, ekkor is szinte csak kényszerből. A Spártai értékrenddel ugyanis ellentétes volt az arany és az ezüst birtoklása, a kereskedést, mint életformát alapvetően elutasították. A korszak viszonyai között, ekkor zajlott Peloponnészoszi háború, azonban szövetségeseiktől csak pénzérmékben fizetett segítséget tudtak elfogadni, így az érmék végül meghonosodtak itt is.
Az ókori görög pénzrendszer taglalásakor nem szabad elfelejteni, hogy ekkor Hellász nem egységes államalakulat, hanem önálló városállamok olykor háborúzó, olykor szövetséges hálózata volt. Az egyes városállamok saját pénzt verettek, és a rendszer egységesedése is csak fokozatosan alakult ki. A Líd pénzrendszert teljes egészében Babiloni mintára alkották meg, azaz megőrizte a 60-ast, mint alapszámot. A görögök pénzrendszerüket valószínűleg a lídektől – egyes vélemények szerint közvetlenül Babilonból vették át.
Azonban viszonylag hamar, feltehetően az Athéni: Szolón (i.e. 594-592 körül volt) idején részben már áttértek a decimális rendszerre: 1 talentum = 60 mina, 1 mina = 100 drachma, 1 drachma = 6 obulus (obolit) volt. Később, az i.e. IV. századtól megjelentek a bronz váltópénzek is. Ezek neve khalkosz volt, és az obolit 1/8-át érték. Kezdetben 1 drachma kb. 4,5 gramm ezüstöt tartalmazott, később az ezüst mennyisége némileg csökkent. A pénzrendszer bevezetését Athénban hamarosan az ezüstérmék megjelenése is követte, az érme verés volumene a laurioni ezüstbányák kiaknázásának kezdetétől (i.e. 480-tól) növekedett meg jelentősen.
A görög pénzrendszer bevezetése, struktúrájának törvénybe foglalása kissé meghaladta a korát. A fémpénz iránt, hiába voltak értékpénzek, csak lassacskán alakult ki a bizalom. Az egyszerű emberek, főleg a földművesek még a csere kereskedelem, a természetbeni fizetségek világában éltek, nem értették a kereskedelem, a kereskedői logika lényegét. A portékákért a kereskedő miért pénzzel akar fizetni, és miért nem közvetlenül az árut kapják meg, amire szükségük van?
Természetesen, a kereskedőtől kapott ezüstpénzért bármikor megvehették az emberek azt, amire szükségük volt. De az ehhez szükséges bizalom, a forgalmi pénzek természetes értékhordozó jellegében való hit még nem rögzült teljesen. Csak a stabil, rendszeres kereskedelem tette lehetővé a pénz elterjedését – hiszen az áruért cserébe csak akkor fogadnak el pénzt, ha biztosak abban, hogy azt bármikor el tudják költeni. Ha a bizalom kialakul viszont, a pénz még akkor is megőrzi értékét, ha éppen egy adott pillanatban nincs lehetőség elkölteni, hiszen ekkor felhalmozzák, raktározzák a következő kereskedő érkezéséig.
A külkereskedelem fellendülésének volt egy sajátos következménye is, a világon egyre többfelé kibontakozó pénz gazdálkodás sokféle érméje került földrajzilag egy helyre. Az érmék közös tulajdonsága volt, hogy nemesfém tartalmuk révén önmagában is értéket hordoztak, de hogy ez mekkora érték volt, azt sok esetben nem volt egyszerű tisztázni. Megjelentek tehát a pénzváltók, azok a mesterek, akik pénzből csináltak pénzt, akiknek megélhetésük alapját éppen a pénz létezése jelentette. Ez volt a korai pénzügyek kialakulásának egyik fázisa.
A másik éppen a pénz felhalmozásának következménye volt. A felhalmozott pénz, amennyiben már tulajdonosának több volt, mint biztonsági tartalék, alapját jelenthette a kezdeti kölcsön ügyleteknek. Szükségszerűen megjelentek tehát a pénzügyi közvetítés első elemei, és az ezeket biztosító első bankok, bankárok, akik megőrzésre pénz vettek át, illetve hitelt nyújtottak saját vagyonukból vagy engedély alapján a náluk letétbe helyezett pénzből. Ebben a korszakban állami bank természetesen nem létezett, az állam többlet bevételét, vagyonát kincstárakban halmozták fel, és Pallasz Athéné oltalmába helyezték.
A Római pénzrendszer
Az Itáliai-félszigeten, az Appennin-félsziget nagyjából középtáján elhelyezkedő, a hagyomány szerint i.e. 753-ban alapított Rómában a pénz gazdálkodási rendszer mintegy kétszáz éves elmaradással terjedt el a Görög világhoz képest. A későbbi világbirodalom fővárosában. Rómában az i. e. IV. századig a szarvasmarha töltötte be a pénz, a számolási egység szerepét, mint általában az áru pénzek ókori világában. A pénz latin neve, a pecunia, ami szó szerint: "baromvagyont" jelent (pecus = marha).
Azaz itt is, akárcsak a görögöknél, a pénz elnevezése később is emlékeztetett az ősi viszonyokra. Ebben az időszakban már voltak forgalomban kezdetleges pénzérmék, melynek intézményét a rómaiak a görögöktől vették át, de még csak kis számban. Ezek az „érmék” súlyra mért réz vagy bronz darabok voltak, ennek római egysége az „as” volt. Ez tehát forgalomba került árupénznek volt tekinthető, hiszen a bronz ebben az időben ezen a területen még nem túl gyakori használati fémanyag volt, birtoklása mindenképpen vagyont jelentett.
Róma látványos megerősödése, Pürrhosz támadásának visszaverése (i.e. 280-275) majd a pun háborúk (i. e. 264-241, i. e. 218-201, és i. e. 149-146) katonailag sikeres lezárásával történt meg. Az óriási területi nyereségek és a tengeri befolyás kiterjesztése mellett hatalmas hadisarcot szedtek be, mintegy: 4400 talentum ezüstöt. A görög kultúra ebben az időszakban igen nagy befolyással volt a katonai sikerek révén megerősödött Rómára, így több egyéb mellett a pénz verés, pénz gazdálkodás intézményét is átvették. Az i. e. 217-ben (más forrás szerint i.e. 212-ben) végrehajtott pénz reform során ezüst és bronz pénzekből álló rendszert alakítottak ki, melyben az alapegység az "as" maradt, és amelyből 10 darab tett ki egy 4 gramm súlyú, ezüst denariust (dénárt).
A Római birodalom gazdagságának alapját kezdeti időkben a hadisarcok és a meghódított területek kizsákmányolása adta. A nemesfém mindenhonnan áramlott a Római birodalom központjába: Róma városába. Ennek eredményeként a rómaiaknál is meghonosodott a görögöknél már tapasztalt felhalmozás, a pénz gazdálkodás, üzletelés, üzérkedés, megjelentek kezdetleges pénzügyi műveleteket végző bankárok. Mind az egyre növekvő birodalom kereskedelmi ügyei, mind a központi hatalom fenntartása és erősítése szükségessé tette, hogy a birodalom területén egységes pénzrendszer alakuljon ki.
Akárcsak a görögöknél, a rómaiaknál a pénzverés a kezdeti időkben nem volt központi uralkodói illetve állami monopólium. Minden város, minden nép, minden provincia saját érméket veretett. Az időszámítás előtti első évszázad komoly változást hozott a birodalom életében, az évszázadokig fennálló köztársasági berendezkedés megszűnt, helyére császárság lépett. Octavianus (Augustus) császár (i.e. 63–i.sz.14) a polgárháborús időszak végével, hatalmának megszilárdítását követően több olyan intézkedést tett, amely megerősítette a Római Birodalom gazdaságának működését. Egyik legfontosabb intézkedésként monopolizálta a pénzverést. Ebben a korban terjednek el az "aureus" nevű aranypénzek, melyek súlya: 8 gramm volt. A pénz reform mellett adózási reformot is véghezvittek, aminek eredményeképpen a római államhatalom stabil és kiszámítható, a kiadásait ekkor még fedező bevételre tett szert.
A Római Birodalom pénzügyi válsága már az i. sz. II. században kezdődött. A nagyarányú hódítások idejének lejártával az állam egyre kevesebb nemesfémhez jutott, kiadásait a beszedett adók és sarcok egyre kevésbé fedezték. A Földközi-tenger környékén a nemesfém egyre ritkább lett, ennek fő oka az volt, hogy az ekkor már létező távol-keleti kereskedelem miatt a nemesfém keletre, főleg Indiába áramlott, ahol mint kincset felhalmozták. Az egységes pénzrendszer és az érmeverési monopólium viszont az államot különleges lehetőségekkel ruházta fel. Ha az uralkodóknak pénzre volt szükségük, bevonták a régi pénzeket, és kisebb nemesfém tartalommal újra kiadták. Ez a gyakorlat már Nero császársága idején (i.sz. 54-68) megkezdődött. Ekkor mind az aureusok, mind a denariusok nemesfém tartalma lecsökkent, előbbiek: 1/45 római fontra, azaz 7,3 grammra, utóbbiak: 1/96 fontra, 3,4 grammra.
Ez a klasszikus módszer természetesen csak tüneti és rövid ideig tartó megoldást hozott. A pénz kínálat bővülése inflációt okoz, és amint a közönség észreveszi, hogy az új pénz rosszabb minőségű, silányabb a réginél, bekövetkezik a bizalom vesztés. A Gresham törvény szerint a rossz pénz kiszorítja a forgalomból a jót, ugyanis ha egyidejűleg egy országban kétféle értékpénz van forgalomban, akkor az azonos névértékű, de magasabb nemesfém tartalmú pénzt felhalmozzák, a rossztól pedig szabadulni akarnak. Ez történt a Római Birodalomban is, az állam ráadásul, fokozva a bizalmatlanságot, egy idő után már adósságait is csak rontott pénzben volt hajlandó kifizetni. A pénz forgalom így hanyatlott, aki tehette, a pénzt valóságos javakba fektette. De az államnak már nem volt lehetősége visszafogni a kiadásait. A III. századtól a keleti betörések szinte mindennapossá váltak már, a zsoldos hadak fenntartása tetemes kiadást jelentett.
Diocletianus császár, a dominatus rendszer megalapítója: i.sz. 301-ben tett egy utolsó komoly kísérletet a Római Birodalom életében a monetáris ügyek rendezésére. Az elértéktelenedett és bizalmat már nem élvező pénz érméket bevonatta, és teljesen új rendszerbe illeszkedő új érméket veretett. Az aranypénz elnevezése "solidus" lett, 1/60 font (5,3 gramm) aranyat tartalmazott, és 1000 denariussal volt egyenértékű. A pénz vásárló erejét a közszükségleti cikkekre vonatkozó ár maximálással teremtették meg. Ez a rendezés azonban már csak rövidtávú eredményeket hozott. Diocletianus utódai ismét a pénzrontás eszközéhez nyúltak, ami miatt a pénz iránti bizalom lényegében teljesen megszűnt a birodalom nyugati részének lassú, V. századi haldoklásának időszakában.
Pénz az ókori Kínában
Kínában, a Távol-Keleti hatalmas országban a pénzzel már nagyon régi időktől kezdve találkozhatunk. Az Kínai pénzforgalom közel egyidős az Európaival. Mint szinte mindenhol, itt is árupénz jelent meg először. Az i.e. III. évezredben főként rezet és bronzot használtak fizető eszközként, gyakran valamely használati vagy dísztárgy, például: kés, ásó, karperec formájában. Ezeket az eszközöket a mai Kína területén akkor működő független fejedelemségek adták ki és használták.
A Kínai birodalom egyesítésére az i.e. III. században került sor. A győztes Csin állam ekkor saját pénzét emelte fel birodalmi szintű használatra, ekkor jelentek meg az első korong alakú érmék. A kínai érmék jellegzetessége volt, hogy egészen a XX. századig nem verték, hanem öntötték őket. Az érmék anyaga hosszú időn keresztül szinte kizárólag bronz, majd réz volt, nemesfém érme csak nagyon kevés készült, forgalomba szinte egy sem került közülük. Az évszázadok során természetesen sokféle kínai pénzérme került forgalomba, de kevés kivételtől eltekintve egy közös tulajdonsággal bírtak. Az érme korong közepére négyszögletes lyuk került. Ennek szimbolikus jelentésén túl gyártás technológiai okai is voltak, az öntő csatornából frissen kiemelt érméket így könnyen lehetett tisztítani a sorjától.
A Kínai pénztörténet azért is jelentős, mert ismereteink szerint itt jelentek meg először tudatos állami lépésként a pénz helyettesítők. Már i.e. 140-ben kiadtak olyan érmét, amely kényszer árfolyammal volt felruházva, azaz a benne lévő fém értéke messze alulmúlta előírt vásárlóértékét, névértékét. Ez természetesen azonnal magával vonta a hamisítás megjelenését, hiszen ha egy érmének nagyobb a névértéke, mint a belső értéke, megéri „házilag” is gyártani. A pénz hamisítást az ókori Kínában már súlyosan büntették. A kor körülményei között az uralkodók nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy kiadásaikat tömeges értéktelen érme veréssel fedezzék, és így az inflációnak hamarosan már semmilyen kényszer árfolyam rendelet nem tudott gátat szabni. Ennek ellenére Kínában évszázadokon keresztül meghatározó volt a pénz helyettesítők forgalma.
A papír gyártás feltalálásával illetve korszerűsítésével itt jelentek meg először a papír pénzek, pontosabban a papír pénzek őseinek tekinthető váltók. A Szung-dinasztia (960-1279) idején, amely a kínai történelemben az egyik legnagyobb gazdasági virágkor volt, a fémpénz kibocsátás már elmaradt a gazdaság igényeitől. Emiatt: 1020 körül megjelentek a fizetési kötelezvénynek tekinthető jegyek, melyet: "jiaozi"-nak neveztek. Ezeket ismerjük jelenleg a legrégebbi papír jegyeknek. Későbbiekben, a középkorban folytatták a jegyek kibocsátását, mivel azonban a fém pénzek megfelelő szabályozás hiányában folyamatosan kiáramlottak az országból, a papír pénzek vásárló ereje is folyamatosan csökkent. A XV. században az infláció már folyamatos és megfékezhetetlen volt.
Pénz az középkori Arab és Iszlám világban
Az Iszlám vallás, amely az Arab világtól napjainkig elválaszthatatlan, az i.sz. VII. században született meg: Mohamed próféta tanai nyomán. Az iszlám rendkívül erős egységbe kovácsolta híveit, a kialakuló politikai, állami berendezkedésnek köszönhetően a közel-keleti területek birodalommá fejlődése történelmileg igen gyorsan lezajlott. A VII. század elején a közel-keleten két erős államalakulat létezett, a Bizánci Birodalom, és a Szászánida Perzsa Birodalom. Az iszlám térhódítás az utóbbit a század végére teljesen elsöpörte, az előbbi jelentős terület veszteséget szenvedett el.
Az Arab világban a pénz nagy jelentőséggel bírt, főleg a kereskedelem pillérének számító karavánok esetében. A karavánok hosszú időre hagyták el otthonukat, hogy messze földön adják-vegyék a portékákat. A hosszú út alatt nagy volt a kockázat is, az időjárás, a portyázó rablók mind bizonytalanná tették, hogy a karaván eljut-e a céljáig, illetve visszaér-e onnan. Ezt a kockázatot az arab világban megosztották, ebben lényegesen eltért a rendszer a korábban ismertetettektől. A kockázatot nem csak azok vállalták, akik rész vettek a karaván utakon. Öreg kereskedők, földbirtokosok is betársultak egy-egy karaván költségeibe, vállalva a kockázat arányos részét. Fontos megjegyezni, hogy a görög és a római kultúrával ellentétben az arab kereskedők, karavánosok nem a társadalom lenézett tagjai voltak, hanem éppen ellenkezőleg, világot látott, bölcs embereknek tartották őket, nem egy esetben uralkodói körök ápoltak velük baráti viszonyt.
Mivel a karavánok főként „nemzetközi”, távolsági kereskedelmet folytattak, ez már szinte a legrégibb időktől kezdve a pénz, mint csere eszköz segítségével történhetett. Az önálló arab érme verés csak viszonylag későn, a VII. század végén kezdődött meg, addig a meghódított területek, főként Bizánc érméit használták. Az első önálló érmék is lényegében a korábbi bizánci, vagy szászánida érmék utánzatai voltak. Itt tökéletesen látszik, hogy az érmék elfogadottsága sokszor ismertségükön múlik. Az érmék elnevezésüket is az európai nevek arabos hangzású átalakításával kapták. Így lett a bizánci denáriusból: dinár, a görög eredetű drachmából: dirhem, a szintén bizánci: follis nevű rézérméből pedig: fels. Az iszlám területeken az aranypénz nagyobb arányban a IX. századtól, az észak-afrikai területek aranybányáinak megszerzése után kezdett elterjedni.
Az Arab érméket hosszú ideig elkerülte a Római Birodalomban megszokott gyakorlat, a pénzrontás. Az arab állam berendezkedéseknek sokáig nem is volt szükségük a pénz rontására, az államok gazdálkodása főként a különböző címeken beszedett adóknak és illetékeknek köszönhetően hosszú időn keresztül stabil volt. Az arab kereskedelemnek hosszú időn keresztül alapját képezte a személyes bizalom. A tartozások és követelések jelentős részénél az igazi biztosíték a bizalom volt az adós személye iránt. Ebben a rendszerben a pénz érték állóságára is vigyázni kellett.
Pénz és Arany Amerikában a felfedezések előtt
Amerikában a felfedezések előtt már rengeteg aranyat bányásztak, és mostak ki a folyókból, de pénzt nem vertek belőle, nem használták mint fizető eszközt. Szépsége miatt szakrálisan tisztelték. Mint már láthattuk, ez nem volt ismeretlen a Közel-Keleten, vagy Mezopotámiában sem. És leginkább fényűzési célokra használták, ékszereket készítettek belőle, palotákat díszítettek vele. Az újvilág felfedezését követő hódításokig nem is igazán fejlődött ki az igény az érme pénzekre, a helyenként egyébként fejlett kereskedelem árupénzek forgalmával zajlott.
A mai Dél-Mexikói területeken egykor virágzó azték és maja birodalomban is áru pénzt használtak, általában kakaó szemekkel, vagy szövet darabokkal fizettek. Az isteni eredetűnek tekintett, és így különös tisztelettel övezett kakaó szemeknek voltak sajátos egységei is: például a 8000 szemet tartalmazó zsákot „xiquipilli”-nek nevezték.
A földrajzi felfedezések, majd az aranyra éhes konkvisztádorok megjelenése gyökeres változásokat hozott az akkori világban. A meghódított Amerikai területeken felhalmozott nemes fémeket gátlástalanul és mértéktelenül Európába hurcolták. Az egykor virágzó Közép-Amerikai és Dél-Amerikai kultúrák összeomlottak és nyom nélkül eltűntek.
Pénz és az Élet
A pénz nem volt mindig olyan nagyúr, mint manapság. Sőt az emberek hosszú évezredekig jól megvoltak nélküle. Hajdan, nagyon régen, még az őskorban nem volt szüksége az embereknek pénzre, mert olyan kiterjedt, nagy rokoni közösségekben éltek, hogy minden megvolt számukra, amire csak szükségük volt.
A pénz nem volt mindig olyan nagyúr, mint ma. Sőt az ember hosszú évezredekig jól meg volt nélküle. Hajdan, nagyon régen, még az őskorban nem volt szüksége az embereknek pénzre, mert olyan kiterjedt, nagy rokoni közösségekben éltek, hogy minden, amire szükségük volt, -akár termény, -akár kézzel előállított termék- azt a közösség tagjai előállították és egymás között megosztották. Ki ezzel, ki azzal járult hozzá a közösség, a család életéhez. Így tehát teljesen önellátók és valószínűleg boldogabbak voltak, mint a pénz megjelenése után.
Mivel alacsony volt még a technológiai szint, ezért nem volt szükség szaktudásra. Éppen ezért a szükséges dolgokat minden család elő tudta állítani, vagyis nem volt szükség a közösségeken kívüli árucserére, ezért kereskedelemre sem.
Katie Teague filmje arról szól, hogy milyen hatással van a pénz az életünkre, kapcsolatainkra, mindennapjainkra. Hogyan változtathatunk a pénz hatalmán, hogyan válhat újra egyszerűen eszközzé..
Az Árucsere megjelenése
Az Őskor és az Ókor határán kezdtek szakosodni az egyes közösségekben élő ügyesebb emberek az általuk előállított termékekre, majd eljutottak odáig, hogy ők mással nem is foglalkoztak. Ennek következtében hatékonyabb lett a termelés és sokkal jobb lett a minőség is. Vagyis, aki csak a földműveléssel foglalkozott, az termelte a terményeket, míg aki valamilyen kézműves terméket állított elő, pl. lábbelit készített, az csak azt csinálta.
Természetesen szükségessé vált a „szakmában” való fejlődés is, ami a folyamat további erősödését jelentette. Egy gazdasági munkamegosztás jött létre, ami azt eredményezte, hogy a megtermelt és feleslegessé vált termékeket cserélni kellett. Ez volt az árucsere kereskedelem. Vagyis a kézműves termékeket élelmiszerre cserélték és fordítva. De természetesen működött az árucsere minden irányban. Cseréltek élelmiszert élelmiszerért is és cseréltek kézműves terméket kézműves termékért. Hiszen aki lábbelit készített és szüksége volt ruházati termékre, akkor azt a cserepartnert kellett neki megkeresni, akinél el tudta cserélni a lábbelit egy ruhadarabra.
Ez a fejlődés bizonyos előnyökkel, de bizonyos hátrányokkal is járt, mert nehéz volt rendszeresen olyan cserepartnert találni, akinek arra volt szüksége, amit a másik kínált. Volt még egy nagy probléma, hogy a cserére kínált áruk értékét nehéz volt meghatározni.
Az Árupénz kialakulása
E hátrányok kiküszöbölésére találni kellett a csere lebonyolítását könnyítő eszközöket. Ilyenek voltak a mindenki által elfogadott közbülső eszközök, amelyek úgyszintén valamilyen áruk voltak, de olyan széles körben, mindenki által használt áruk, amelyek állandó értéket képviseltek, valamint könnyen szállíthatók.
Lassan kialakult a cserekereskedelem, majd a kereskedelem, amihez a kereskedői társadalom kialakít néhány áruféleséget, amit kereskedelmi szabványként használnak.
Ez jelentette az első lépést a fizető eszköz használatához, gyakorlatilag pénzként funkcionált, így sokkal egyszerűbb lett a kereskedelem gyakorlata. Ezt nevezzük árupénznek. Ez érdekes módon napjainkban is működik. Honvédség, börtön, ahol a cigaretta képviseli az árupénz eszközét. A kezdeti időben pedig: a só, állatok, elefántcsont, kagyló, különféle kövek, később a fűszerek, majd az egységes öntőformával öntött réz és bronz öntvények szolgáltak árupénzként.
A legjobb tulajdonságokkal a nemesfémek bírtak: arany, ezüst, bronz. Amikor a nemesfémek általánosan elfogadottak lettek mint fizetőeszköz, egyforma kivitelű darabokat gyártottak belőlük, általában kerek formájúakat, és kialakult a pénz, mint fizetőeszköz.
A Pénz elterjedése
A pénz megjelenése azért jelentős lépés, mert ezt csakis fizetésre lehetett használni, azonkívül jól felismerhető, és kis terjedelme miatt könnyű volt szállítani és értékét jól megtartotta. A pénznek számos funkciója van. A legalapvetőbb közöttük a csereeszköz-funkció melyben mint mindenki által elfogadott csereeszköz a közvetlen termékcsere-láncolata lerövidítésére szolgál. A fizetési eszköz funkció a pénz a hitelnyújtás- és visszafizetés elfogadott eszköze is.
A világ első pénzei Krőzus lüdiai király idejéből származnak i. e. 560 körül, aminek értékét a mesés gazdagságú király személyesen garantálta, ami természetesen egyben állami garancia is volt. E tulajdonságok miatt kiszorított minden árupénzként használt terméket a fizetés eszközei közül. Hamar átvették a görögök, majd a rómaiak is a pénz e formáját és nem sok időn belül Európa is ezt használta fizetőeszköznek. A héber nyelvben a pénzre használt egyik szó a mammon. Az arámi eredetű szó az Újszövetségben is szerepel, ahol a nyelvészeti és etimológiai szövegkörnyezetétől függően több értelme is lehetett.
Az Infláció megjelenése
Az infláció a pénz értékének, vásárlóerejének a romlása. A világon az első infláció Nero császár nevéhez fűződik, aki begyűjtötte az összes forgalomban levő érmét, beolvasztatta és kisebb méretű, ezáltal sokkal több érmét veretett ugyanabból az anyagból. A többlet ezüstből vert pénzzel fedezte az adósságokat. Később az infláció egy megszokott és beépített szokássá vált a világ minden pénz neménél..
A pénznek is van adója, ez a rejtett adó minden egyes pénz alakba bele van építve, ez az infláció.!. Így mindig minden pénz értéktelenedik, idővel minden pénz veszt az értékéből. Az árforradalom óta tudjuk, hogy az infláció egyik leglényegesebb kiváltó oka a gazdaságban jelen lévő pénzmennyiség nagymértékű növekedése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy más, a reálgazdasághoz kapcsolódó tényezők nem idézhetnek elő árszínvonal-növekedést. Különböző elméletekkel igyekeznek a kiváltó okokat alátámasztani az egyes közgazdasági iskolák.
A Bankjegyek megjelenése
Több mint 2000 éven keresztül az érmék jelentették az egyetlen fizető eszközt. Napjainkban már elvesztette jelentőségét, csupán váltó pénzként, kisebb értékek vásárlásához használják.. A nemesfémek végessége miatt a kereskedők pénz helyett váltókat adtak, amit később, amikor pénzhez jutottak, kiváltották. Később e szerepet a bankok vették át, ők bocsájtottak ki váltókat, amit bankjegyeknek nevezünk ma is. Később e szerepet az állam vette át és ma is így van, de Amerikában a közelmúltban jelentek meg magánpézt kibocsájtók, akik garantálják az általuk kiadott pénz értékét. Állítólag..
Először Kínában fedezték fel, hogy a pénzt könnyebb nyomtatott papír formájában kezelni. A 10. században a kínai kormányzat csekély értékű, de súlyos vaspénzeket bocsátott ki. Az emberek a kereskedőknél hagyták ezeket az érméket, és inkább azokat a kézzel írott elismervényeket használták, amelyeket az érmék helyett kaptak. A 11. század elején a kormányzat a nyomtatott nyugtákat hivatalosan is pénznek nyilvánította, és a nyugtákat rögzített értékkel ruházta fel. Európa első papírpénzei az 1660-as években Stockholmban, majd Európa többi részén pedig 1762-ben jelentek meg a hétéves háború finanszírozására, a nemesfém, elsősorban az ezüst fizető eszközök pótlására.
A Bank-rendszerek felépítése és műkődése
1. Minden nagy bank a világon banki családok tulajdonában van és az ő irányításuk alatt áll.
2. Ők irányítják a pénz létrehozásának, nyomtatásának és kínálatának egész folyamatát az egész világon.
3. A három legnagyobb név ebben a kartellben a Rothschild, Rockefeller és Morgan, végső soron tulajdonosai vagy irányítói minden banknak, együtt egy kisszámú hatalommal rendelkező banki családdal, ezek a Carnegie, Harriman, Schiff és Warburg család.
4. Együttesen a "bankszterek" nevet kapták azoktól, akik tudomást szereztek fondorlatos tevékenységükről.
5. Az összes főbb központi bank a világon, beleértve a Magyar Nemzeti Bankot csakúgy, mint a Szövetségi Tartalékbank az USA-ban vállalatok magántulajdonában vannak, teljes ellenőrzéssel a pénzügyi piacokon.
6. Ezek a központi bankok a törvényeket maguk hozzák, és nem tartoznak beszámolóval senkinek.
7. A pénz kínálat körüli globális pénzügyi rendszer annyira szövevényes és bonyolult, hogy csak néhány ember képes igazán megérteni. Ezt használják mindig ürügyként, hogy kizárják a hétköznapi emberek részvételét.
8. Mélyen összetett jogi rendszert használnak azonos módon, hogy manipulálják és támogassák ezt a struktúrát, megtagadva az átlagember hozzáférését az igazságszolgáltatáshoz.
9. Törvényes igazság nem létezhet olyan helyzetben, amikor az ország egy vállalat; az elnök nevezi ki a bírákat, így azok a vállalatnak dolgoznak, hogy támogassák a vállalat jólétét - nem az emberekét. A bíróságok pusztán végrehajtói a banki politikának.
10. A bankok hivatalosan nem dolgoznak pénzzel. Váltókkal, forgatható értékpapírokkal és kötelezvényekkel dolgoznak.
11. Minden nagyobb pénz a világon 'FIAT' pénz - ez lényegében azt jelenti, hogy nincs saját értéke, és nincs mögötte semmilyen nemesfém, mint az arany vagy ezüst, mint ahogy régen volt. A FIAT pénzt a bankok hozták létre a semmiből, hogy neked "kölcsönadják". Itt tulajdonképpen nincs valódi hitel - semmi fizikai csere - ez egyenértékű a hamisítással.
12. Ez azt jelenti, hogy a papír/műanyag pénz amit használunk, teljesen értéktelen. Ezek csak díszes papírdarabok valami puccos logóval kinyomtatva, és semmiféle értékkel nem rendelkeznek. Az "értéke" pusztán az emberek tömegének bizalmából származik, akik folyamatosan használják mint a csere egy módszerét.
13. Mégis illegális megsemmisíteni ezeket az értéktelen papírdarabokat, és az emberek, akik alternatív papírdarabokat vezetnek be, vagy másolják ezeket a papírdarabokat, azokat börtönbe zárják a szerzői jog megsértése miatt.
14. Az egyetlen ok, hogy bármi értéke is van a pénznek az, hogy mi adunk neki értéket - a mi felfogásunk értéke az egyetlen értéke. Ha az emberek elvesztik a hitüket a pénzben, a pénz össze fog omlani, mivel semmi sincs mögötte. Valójában a "hitel" szó a latin credere szóból származik, ami azt jelenti, hogy "hinni". Erre bizonyíték minden alkalommal, amikor a központi bank vezetője kinyitja a száját. Hallani fogod a "bizalom" szót kimondani újra és újra, mert az elsődleges irányelv a központi bank vezetőjének, hogy fenntartsák a bizalmat mindenáron. A bizalom eróziója a rendszer összeomlásához vezet.
15. A bankok pénzt hoznak létre a semmiből azzal, hogy tartozásokat és hiteleket hoznak létre a számítógépes számviteli rendszerükben. Ezt nevezik megfeleltetési elvnek, és ezt szabályozzák az általánosan elfogadott számviteli alapelvek. A "hitel" nem a szokásos értelemben vett kölcsön, ez egy utasítás az ügyfél részéről az eljárásban, ami létrehoz egy kötelezvényt, amit bemutatsz a bankhatóságnak, így a bank engedélyezi a kibocsátását egy váltóért cserébe. A váltót, egy számítógép generálta bankszámla kivonat formájában úgy tervezték, hogy úgy nézzen ki, mint egy hitel. Tehát ők megígérik neked, cserébe az ígéretért, amit te adtál nekik, hogy megkapod a hitelt. Tehát ekkor lényegében megbíztad a bankot, hogy hozzon létre pénzt a semmiből. Mivel te sem vagy bölcsebb, egyetértesz a megállapodás által vázolt kizsákmányoló feltételekkel, és természetesen ők ezt a bíróságokon a saját javukra érvényesítik.
16. A bankoknak nincs saját hitelezni való pénzük, mint ahogy azt a legtöbb ember hiszi. Nem létezik az a pénz a rendszerben előtte, amit úgynevezett "kölcsönként" nyújtanak a számodra.
17. A bankok az ügyfeleik aláírásával hoznak létre pénzt, és az úgynevezett szerződéseket és hiteleket, melyeknél elérik, hogy az ügyfél aláírja. Ezeket a szerződéseket eladják az úgynevezett értékpapírosítás folyamatában harmadik félnek, aki viszont eladja a globális tőzsdéken. Ez egy nagyon titkos és jól őrzött technika, melyben nyerészkednek és jogtalan gazdagságra tesznek szert. Aztán becsomagolják az ilyen hiteleket, és eladják azokat az embereknek nyugdíjalapokon és biztosításokon keresztül. Eléggé összezavarodtál? Tudni kell, hogy a legtöbb jogász és bíró sem érti ezt, és ez az, amiért ezt magunknak kell megtanulnunk és megértenünk, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat a bíróság, az ügyvédek ellen, akik védik ezeket a banksztereket. Az embereknek tudniuk kell.
18. Az aláírásod értékesítésével, vagy "ígérvénnyel", vagy jelzáloglevél szerződéssel elvesztenek minden törvényes jogot bármilyen tulajdonhoz, amit pénzeltek. Jogi értelemben ezt nevezik "a kereshetőségi jog"(locus standi) elvesztésének.
19. Amikor a bank értékpapírosítja a kölcsönt, megkapja a kölcsön teljes összegének tőkerészét, plusz a kamatokat előre. Ez azt jelenti, hogy a kölcsönt ténylegesen előre rendezik egy harmadik féllel, akit biztosítanak arra az esetre, ha mulasztasz, miközben fogalmad sincs, hogy ez folyik a színfalak mögött.
20. A bankok megszegik a szerződési jogot arra hivatkozva, hogy kölcsönadják azt, amivel nem rendelkeznek - vagyis pénzt. Csak létrehoznak pénzt, a legtöbb esetben számítógépes pénzt, miután aláírtad az összes dokumentumot, és eladták az ígérvényedet egy harmadik félnek, aki majd értékesíti, néha többször is más kereskedő feleknek, akik ezzel kereskednek a globális részvénypiacon. Ezért piramisjáték az értékpapírosítás, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie. Ez úgy is ismert, mint "árnyékbankrendszer", mely könnyen kutatható az interneten.
21. Nem hozzák nyilvánosságra ezeket az ügyfeleknek, hogy sötétben tartsanak bennünket. Azt hitted, hogy valódi pénzt adnak kölcsön. Ez hazugság. Soha nem adtak kölcsön neked semmilyen értéket, és soha nem voltak rád "egyenlő tekintettel", ahol te és a bank álltatok volna veszteség szempontjából. Ez ellentétben áll az alapvető szerződési joggal, nem is beszélve az emberek közötti erkölcsről. De a bankok nem emberek, hanem jogi fikciós vállalatok.
22. Te hoztál létre minden értéket a saját elméddel, és az aláírásod okozta a harmadik vevő fél általi pénzkibocsátást, melyet a bank a te nevedben kapott meg - amiről soha nem tájékoztattak téged.
23. A bankok közvetítőként működnek, mint az ingatlanügynökök, mivel sohasem kölcsönzik ki nekünk a PÉNZÜKET. Mivel nem kölcsönöznek nekünk semmit, csak hozzájutnak az aláírásunk erejéhez, egy harmadik fél részéről kamatot kérni az tiszta zsarolás és csalás. Nyilvánosságra kell hozni mindent, hogy egy érvényes szerződés jöjjön létre.
23. A Tartalékbank egy magánvállalat, mely felelős a nyomtatott pénzért, melyet elad vagy kölcsönbe ad a bankoknak a bankjegyek névértékének töredékéért.
24. Amikor a bankok visszaadják a használt bankjegyeket a Tartalékbanknak, akkor majdnem a teljes névértéken fizetik ki őket, jogtalan gazdagsághoz juttatva magukat azzal, hogy pénzt csinálnak a semmiből.
25. A bankok gyakorlata az úgynevezett "részleges tartalékkal működő banki tevékenység". Ez azt jelenti, hogy nekik csak a letétek egy kis százalékát kell megtartaniuk, és ezt sokszor kölcsönadják az embereknek, létrehozva egy adósságspirált, ráadásul abból a pénzből, ami nem is létezik.
26. Például minden: 100 forint befizetésre a bank kikölcsönöz: 900 forintnyi képzeletbeli pénzt az ügyfeleinek. Az igazi csalás az, hogy kamatos kamatot számít fel erre a nem létező pénzre. Ez kirívó csalás, és bárki más ezért sokáig börtönbe kerülne.
27. Elsősorban kamatfizetési kötelezettség terheli. A kamatot a bank "valódi pénznek" tekinti, és így hoznak létre még több hitelt a semmiből a kamat segítségével, mely valójában nem is létezik.
28. Jelenlegi formájában nincs elég pénz a világon, hogy vissza lehessen fizetni a világ összes adósságát. Pontosan ez az, amit a bankszterek létre akartak hozni. Egy olyan helyzetet, mely teljes ellenőrzést ad nekik a vagyonok és egyéb eszközök felett, melyet a bankok visszavehetnek, csak hogy újra eladhassák egy másik személynek, aki valószínűleg ugyanabban az adóssághelyzetben lesz a végén.
29. Mindezt a tevékenységet folyamatosan támogatja a jogrendszer és a tudatlan bírók, akik csak állandósítják a csalást az egyértelmű bizonyítékokkal szemben.
30. Egyes országokban a keményen dolgozó embereket börtönbe zárják, mert nem képesek visszafizetni az adósságot. Ez egy otromba emberiség elleni bűncselekmény, melyért a bankárokat kell börtönbe zárni, a bíróknak pedig felelniük kell azoknak az embereknek, akiket szolgálniuk kellene. De ők nem az embereket szolgálják, hanem a vállalatokat, melyek foglalkoztatják őket - Magyarország és más vállalatok csak országnak álcázzák magukat.
31. A nyomtatott jegyek, amit pénznek hívunk valójában adósságot fejeznek ki, és illegálisak. A pénz mint tudjuk, ma csak adósságként adható ki. Tény, hogy amerika adósságának: 40%-a fiktív-hamis adósság, a Szövetségi Tartalékbanknak való tartozás, aki kezdetben azt a semmiből teremtette elő, majd kamatot számított fel az adósságra.
A pénzvilág szövevényes hálója, amely azért jött létre, hogy bennünket tudatlanságban és rabszolgaságban tartsanak a globális irányítást gyakorló banksztereken keresztül. Nincs semmi okunk arra, hogy ne hozzunk létre saját új formájú pénzt alternatívaként a banki leigázás eszközei ellen, és ezt az új pénzt, mint ideiglenes eszközt használjuk a gazdasági válság stabilizálására. Egy törvényes pénzfajtát, ami az embereket szolgálja.