"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Levelek a Szaharából - Alberto Moravia

2014.03.08 11:33

 

Levelek a Szaharából.

Alberto Moravia népszerű író volt, nálunk az olasz írók közül bizonyosan ő volt a legnépszerűbb. Közkedveltségét egy jó részben a szókimondó, erotikus, és tabumentes hangvételének is köszönhette. A 20. század egyik legnagyobb olasz regényírója volt. Korszakos művek ritka és szerencsés konstellációban születnek, az ő esetében azonban születtek, méghozzá nem is egy, hanem több is született.
 
Képtalálat a következőre: „alberto moravia lettere dal sahara” Képtalálat a következőre: „sahara”

Alberto Moravia élete és művei

--  Alberto Moravia népszerű író volt, nálunk az olasz írók közül ő volt a legnépszerűbb. Közkedveltségét egy jó részben a szókimondó, erotikus, tabumentes hangvételének is köszönhette. A 20. század egyik legnagyobb olasz regényírója volt. Korszakos művek ritka és szerencsés konstellációban születnek, az ő esetében azonban születtek, méghozzá nem is egy, hanem több is született.
--  Alberto Moravia (Roma, 1907. november 28. – Roma, 1990. szeptember 26.) olasz regényíró, elbeszélő. 1907. november 28-án születik Rómában, jómódú középosztálybeli családban. Eredeti neve Alberto Pincherele. Apja sikeres építész és festő. Kilencéves, amikor Moraviát csont tuberkulózis támadja meg, fekvő beteggé teszi. 1916-1925 között különböző szanatóriumokban gyötrik folyamatosan. Ekkoriban írja első novelláit. Gazdag családból származik, a polgári világ foglalkoztatja. Mást nem ismer.
--  Az első regénye: "A közönyösök" - "Gli Indifferenti" amely a római kispolgárság őszinteség nélküli, közönyös, erkölcsi válságokkal teli hazug, önáltató világát mutatja be, 1929-ben jelenik meg. A világ első egzisztencialista regényének tartott mű központjában a hanyatló polgári család áll, akik a nyomor szélére jutottak, de a látszatot fent kell tartani.
--  A regényben dönget az erotika: Moravia nemcsak a képmutató kispolgári világ bemutatásával, de a szexualitás nyílt ábrázolásával is magára haragítja a fasiszta kormányt, és a regényt hamarosan betiltják. A fasiszta kormányok alatt, hasonlóan a kommunista rezsimekhez, a nép beporzás által, netán magról szaporodik, nemi szervei, erogén zónái, szexuális vágyai megszüntetve.
--  Első sikeres és botrányos, a két dolog szorosan összefügg, hatékonyan segítik egymást és a szerzőt. A regénye után Moravia különböző avantgárd folyóiratokat szerkeszt. 1930-37-ben a La Stampa és a La Gazetta del Popolo megbízásából tudósítóként dolgozik többek közt az Egyesült Államokban, Lengyelországban, Kínában, Mexikóban.
--  Moraviát Olaszországban cenzúrázzák, a Vatikán kiátkozza erkölcstelen műveiért, később indexre teszi. 1935-ben a "Le ambizioni sbagliate - "Elhibázott becsvágyak" című regényének megjelenése után kirúgják a La Gazetta del Popolóból. 1941-ben bezúzzák a Mussolini kormányt gúnyoló: "La Mascherata" - "Az Álarcosbál" című regényét. A gyors írói tempójával minden hatalommal: világi és egyházi is összerúgja a port.
--  Moravia 1941-ben feleségül veszi Elsa Morante írónőt, 1941-43 között Capri szigetén élnek. 1943-ban megpróbál eljutni Nápolyba, de nem sikerül átszöknie a frontvonalon. Miután a fasizmust bíráló újság cikkei miatt a letartóztatás veszélye fenyegeti, egy kis hegyi falucskában: Fondi-ban tűnnek el, merülnek alá a letartóztatás elől. Addig elsősorban az elidegenedés probléma körével foglalkozó Moraviát megrendíti a háború, és az ellenállás idején az emberek között kibontakozó szolidaritás.
--  Moravia írásaiban új elem az egyszerű emberek felbukkanása. Ilyen az 1954-ben megjelenő "Római történetek" (1954) című novellás kötete és az 1957-ben napvilágot lát az "Egy asszony meg a lánya" című regénye, melyet még 1944-ben Fondi-ban kezd el írni. A regénye főhősei: Cesira és lánya Rosetta, Róma bombázása idején egy kis hegyi faluba menekül, útban hazafelé katonák megerőszakolják őket.
--  A regény megrendítő. Amikor egy-egy korban a kisember évtizedeken át nem lát háborút, nem lát háborúban működő, életéért harcoló kisembert, elfelejti, milyen, elfelejti, hogyan működik. Aki se nem politikus, se hadvezér, csak kisember, kis vággyal, apró élet célokkal. Amikor hosszan hiányzik a háború a kisember életéből, kötelezően elolvasandó vele "Az asszony meg a lánya", hogy felmérje, hogy tudja, mire képesek az általa megválasztott: politikusok, katonák, hadiszállítók, a háborúk vérszívói.  
--  Az 1950-es évekbeli Római történetekkel műfajt váltott, életképszerű rövid elbeszélésekben villantotta fel a kisebb-nagyobb erkölcstelenségek Római világát, s eközben olyan érzékletes miliőt teremtett és olyan jellegzetes Római táj szavakat használt, hogy írásait többen a neorealizmus áramlatába sorolták. Az emberi történelmi hit óvatos megfogalmazásáig jutott el: a háború borzalmai nemcsak lezüllést hoznak, megtisztulást is ígérnek a két főhősnek.
--  Az életmű főbb pontjai körül ott sorakoznak a talán csak más megfogalmazást, részlet felismerést, stílus változatot hozó művek: az első ízben együttérzést mutató szerelmi történet, A római lány; a közöny érzését elidegenedésként újrafogalmazó regény, Az unalom; a nemiség anya komplexus jellegét freudista módon láttató Agostino; a férfi-nő kapcsolat szenvedélyeit boncolgató seregnyi más, önálló elbeszélés és novella, A megvetés, A hitvesi szerelem. Az epikai művek, az útirajzok és tanulmányok.
--  Alberto Moravia népszerű író volt. Nálunk az olasz írók közül bizonyosan a legnépszerűbb ő volt. Közkedveltségét nem kis részben erotikus témáinak és hangvételének köszönhette. A szex a modern korban a szerelem szinonimája-, mondotta, ha tehát regényeiben tág teret szentel neki, csak az örök emberi témáról szól, korhű megközelítésben. A tabuk ledőlte után, vélekedett egy tanulmányában, a szókimondó, naturális részletezés természetes, hiszen a mai irodalomban a szerelmi aktus belépés egy kozmikus, emberen túli rendbe. Ha így értelmezzük, a nemiség a szerelemnél emelkedettebb, teljesebb valami.
--  Nő alakjai többnyire egy ősibb, szenvedélyek uralta világ túlélői, a közönyös, unatkozó, cselekvés képtelen férfi hősökkel szemben egy mozgalmas és kiismerhetetlenül sokszínű külvilág megtestesítői. A szeretkezés így valóban mintegy megismerési aktussá válik, csak épp nem juttatja el a férfi hősöket a „kozmikus, emberen túli rendbe", mert ez a testében megismert világ számukra fenyegető és ellenséges. Az egykor rokonszenvvel ábrázolt római lánytól a sor az utolsó időszak démoni, ördögi nő alakjaiig terjed.
-- A Moravia ábrázolta világ, miképp metaforája, a nő, bűnnel terhelt. A húszas évek végének és a harmincas évtizednek züllött légkörében tiltakozásul is bűntények tervei szövődnek, a háború borzalmait haszonleső áldozatok szenvedik el, a terrorista korszak megannyi velejéig romlott gyermeke orgiával menekülne a világból, vagy épp gyilkossággal lépne ki belőle, mert ösztönösen a halál után vágyik, s ezért „másokban öli meg önmagát".
--  Mégis, ez a lesújtón ítélkező és kevés emberi értéket láttató író egy képviselők nélküli erkölcs nevében is rendkívüli erővel tudott tiltakozni. Ellene indított politikai támadások igazolják kritikusának finom észrevételét, mely szerint korai írásaiban egyenesen a fasizmus szinonimájává vált a visszatérő bűntény. Mindenesetre, a „felforgató elemek" listáján szereplő Moravia a német megszállás elől a Róma környéki hegyekbe menekült.
--  Korszakos művek ritka és szerencsés konstellációban születnek, az ő esetében azonban születtek, nem is egy, hanem több is született. Ilyen volt: "Gli Indifferenti" - "Közönyösök" (1929), "Agostino" (1944), "La Romana" - A Római lány" (1947), "Racconti Romani" - Római történetek" (1952), "Il Disprezzo" - "A Megvetés" (1954), , "La Ciociara" - "Egy asszony meg a lánya" (1957), "La Noia" - "Az Unalom." (1960), "Lettere dal Sahara" - "Levelek a Szaharából" (1990).
--  Művei számából és köznyelvként ható stílusából ítélve azt gondolhatnánk, hogy játszi könnyedséggel alkotott. Pedig nem így volt. Egy riporternek, Alain Elkmann-nak még a neve is Goethe életrajzíróját idézi, elmesélte munka módszerét. Általában három évig dolgozott egy regényen, mindig egy számára új, megfejtendő problémát választva témául. Előzetes tervek és feljegyzések nélkül látott munkához, hogy a mű a formálódó gondolatok életszerűségével szülessen meg. Kézzel írt, a javított kéziratot először maga gépelte le, s csak újabb javítás után adta át végső tisztázásra.
--  Az artisztikum helyett azonban a megismerést kereste, s ehhez már-már fogalmian egyszerű és pontos nyelvre volt szüksége. Pasolini az életmű legfontosabb ismérvét látva ebben, harminc esztendővel ezelőtt így verselt: "Moravia, te letisztult nyelv, te tiszta értelem". Nem készült a halálra. "Ha mégis foglalkozom vele, mondta Elkmann-nak nyolcvanhárom évesen -, hogy úgy mondjam, csak elméletileg teszem; az élet átmeneti és értelmetlen káoszának végét látom benne."

----------------------------------------------------

 

 Levelek a Szaharából -- Alberto Moravia


-- Elefántcsont napló --

Egy este Abidjan-ban

Elkezdem az Elefántcsontparti utazásom naplóját, s azon tűnődőm, mit fogok leírni benne. Csupán a választás bősége zavar. Elefántcsontpart nem nagy ország, valamivel kisebb mint Itália. De csupa kirívó ellentét: az északi törzsek, a malinkék, a szenufók, a lobik egész Afrika leghagyományőrzőbb animista népcsoportjai közé tartoznak. Délen pedig ott van a fekete kontinens legszebb és legmodernebb városa a hatalmas Abidjan. Elefántcsontpart természeti szempontból is az ellentétek földje. Északon bokros szavanna sáv húzódik, délen őserdő hatalmas fákkal. Mivel ebben az országban ahol most időzők, Elefántcsontpartnak hívják, irományomat "elefántcsont naplónak" hívom.
Benyomásaim, amelyeket naplómban örökítek meg, főként "vízuálisak" lesznek, ez úgy értendő hogy azt írom majd le, amit látok, meg a látvány jelentését, de csakis a jelentését, vagyis azt amit gondolok abban a pillanatban, amikor valamit látok.
Tehát könyvem afféle turista napló lesz. Jól tudom, hogy ezeket a szavakat, turista, turizmus, már jócskán lejáratták, hogy rögtön az utazási irodákat, a társasutazások reklámozását, a Rome by night autóbuszokat juttatják az eszünkbe. De a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt. Az emberek azért indultak tour-ra, vagy grand tour-ra, hogy megismerjék a világot és a világ révén saját magukat, hogy közvetlenül tapasztalják, a legkülönbözőbb látszatok ellenére a világ egy és mindig ugyanaz.
Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását jelenti. Az effajta utazáshoz mindenekelőtt érzékenység és kíváncsiság kellett, ám végül is hasznosabbnak bizonyult, mint az úgynevezett szakértők kutatásai, mert nem elterjeszthető és elmélyíthető ismeretekről tájékoztatta az olvasót, amelyekről mindenki tudomást szerezhetett, hanem inkább olyasmiről, amit csupán maga az illető utazó élhetett át, vagyis mint már említettem, benyomásokról.  
Különben a dolgok látványa kevésbé változik, mint a róluk alkotott gondolatok, és ezt sem a divat változása, hanem az idő múlása okozza. S valóban a turistautakra a múltban olyan utazók vállalkoztak, akiknek könyveit még akkor is fogják olvasni, amikor jó néhány szociológus, közgazdász, néprajzkutató, és történész írásai, ahogy mondani szokták túlhaladottak lesznek, már feledésbe merülnek mind. Hogy csak egy nevet említsek: Stendhal akit azok közé az író-turisták közé sorolhatunk, akik benyomásaikat örökítették meg. Stendhal sohase járt Afrikában, de biztosra veszem, hogyha járt volna, olyasformán beszélne róla, ahogyan Olaszországról beszélt: benyomásaira összpontosítva csupán arra törekedne, hogy felidézze és leírja, nem pedig arra, hogy megmagyarázza és megítélje.      
Miközben ezeket a gondolatokat forgatom a fejemben, szállodám erkélyéről tekintetem a fülledt, mozdulatlan, tropikus éjszakában az alattam elterülő: Abidjant fürkészi. A szálloda a dombtetőn áll, innen látni lehet a lagúnát, amely körül a város felépült. Aztán ott húzódik a parti sztráda, láthatatlan gépkocsik rohannak rajta. Végül egy park homályos, kusza kulisszája mögött alacsonyabb és magasabb felhőkarcolók emelkednek. Az éjszaka elrejti a város Afrikai arculatát, amely csak nappal válik láthatóvá lakosainak vonásaiban, a növényzet közönyösségében, és főként abban a szinte hihetetlen délibábszerű légkörben, ami a világ e táján minden modern város legjellemzőbb sajátossága.
Szilveszter este van, így hát elmegyünk Treichvillebe, az európaias város legafrikaibb külső kerületébe. Meg szeretnénk nézni, hogyan köszöntik az új évet a trópusokon. A szüntelen petárda durrogások, a lokálokba betérő és onnan kitóduló vidám kompániákból ítélve, az európai embernek sikerült  beoltania az alaptalan remény és indokolatlan bizakodás érzését az afrikaiakba, akik a közelmúltban még nem ismerték az ilyenfajta ünnepeket. Mindenesetre az arab vendéglő ahova beülünk vacsorázni, nem valami hagyományos. A szűk bárhelység falait népszerű plakátok és képes folyóiratok lapjai borítják. Egy meztelen keblű apáca fotója mellett Che Guevara, fején baszk sapka, szájában szivar, a Világszépe Maóét egy pucér néger lány mellé ragasztották. A helyiségben nincsenek se asztalok, se székek, a padlón csak párnák hevernek szanaszét. A konyhára nem lehet panaszunk: datolyás fürjet és párolt húst szolgálnak fel paprikával és mandulával. A vendégek szinte kivétel nélkül átutazó turisták, a földön fekvő párnáikba süppedve, szemmel láthatóan sokra értékelik ezt az egzotikumot.

Ádám megmaradt az Édenkertben

Elefántcsontpartot, mivel manapság már alig akad ott elefánt, inkább Lagúnapartnak kellene hívni, legalábbis ezzel lehetne célozni az idegenforgalomra, hiszen a turizmus az ország egyik legnagyobb jövedelem forrása. Csak rá kell nézni a térképre: Aboissótól, a Ghánai határtól Sassandráig a Libériai határig, Elefántcsontpart egész tengeri szegélyén egymást érik a Lagúnák. Ha valaki Olaszországban azt mondja: Laguna, eleve a Velencei Lagúnára gondol: mozdulatlan, tükörszerű víz, cölöpök, tégla házak. De Elefántcsontpart lagúnái trópusi lagúnák, és a trópusok azt jelentik, buján tenyésző növényzet, párás hőség. Azt gondolhatná az ember, hogy a Velencei lagúnával ellentétben, amelyet az irodalom és festészet minden időben agyonünnepelt, ezek a trópusi lagúnák kulturális tekintetben némák. De ez nem igaz. Ha az ember végig hajózik egy Elefántcsontparti lagúnán, meggyőződhet róla ami kulturális vonatkozásaikat illeti, semmi okuk rá, hogy irigyeljék a mi lagúnáinkat. Egy nagy költőt kell felidéznünk, Baudelaire-t, ő ugyanis a trópusokra menekülő turisták előfutára volt, s a költő álma manapság az utazási irodák propagandájává alakul át. Baudelaire elhajózott Calcutta felé, de Cochinnál nem volt hajlandó szárazföldre lépni, ezzel nyomatékosította, hogy menekülési kísérlete csupán költői jellegű. De Gauguin bizony igazán elmenekült, ő megélte az álmát. Gauguin után az esztétizálás jóvoltából a művészet gátja átszakadt, s a fogyasztás áradata elöntötte az egész világot. Kora reggel motoros bárkán indulok neki az Elefántcsontparti lagúnáknak. A trópusi nap már kíméletlenül tűz le ránk, a víz csillog, a kék pálma erdők között. Valóban, a Polinéziai korall-szigetekkel együtt manapság az egész földön ezek a helyek hasonlítanak leginkább az ősi, bibliai Édenkertre. De ebből az édenből sosem űzték ki Ádámot, vagy legalábbis Ádám rövid száműzetés után visszatért ide, és most már a modern kényelem minden eszközével felszerelkezve telepedett meg. Ádám francia vagy német, esetleg milánói bankár, nagyiparos, és azért látogat el a pokoli nagyvárosokból ezekbe az érintetlen paradicsomokba, hogy - úgymond - kikapcsolódjék.
A fölöttünk zöldellő pálmafákkal és az óceánnal együtt alkotott kép, - a hullámok szabályos időközönként csapódnak neki a partnak és verődnek vissza róla, - a jól ismert paradoxonhoz híven, amely szerint a természet utánozza a művészetet, azokat a méla, titkos tengerparti beszélgetéseket idézi fel, amelyeket Gauguin már egy évszázaddal ezelőtt megfestett. Tehát ez: szerelem, háttérben a természet mélabús misztériumával, ez is a "már látott", a "már ábrázolt" dolgok közé tartozik. De legalább a "már fogyasztott" javakhoz nem sorolható még.    

Az Afrikai forró köd

A Guineai-öböl egyik különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart kellős közepén, de néha úgy tűnik mintha Lombardiában járnánk. De nyoma sincs Pó-völgyi ködnek. Végül a köd feloszlik, de nem foszlányokban, mint Európában, hanem a köd hirtelen hullik le az egész őserdőről, mint amikor egy méltóságteljes műemléket lepleznek le. Nézem az őserdőt, megpróbálom elemezni, s bár lehetetlen, hiszen irdatlanul nagy. A kanyarokban világosan feltűnnek a dzsungel alkotórészei. Közvetlenül a talajon az aljnövényzet kétméteres sűrű bozótja, aztán kettő-négy méter magas cserjék, majd húsz-harminc méteres fák, s végül harminc-negyven méter magas növényóriások. E fáknak már a neve is - avodire, azobe, dabema - elzi különös mivoltukat.
Az egyenlítői őserdő legfőbb jellegzetességének ezeket a hatalmas fákat kell tekintenünk. A dzsungel a lián jóvoltából tűnik fel tömör, áthatolhatatlan tömegnek. A lián összeköti egymással a fákat, beborítja, bebugyolálja, növényi lepellel takarja be őket. Váratlanul, villámgyorsan, mint valami cirkuszi légtornász, felugrik egy majom, belekapaszkodik a magasból kötélként lecsüngő liánba, egyetlen nagy lendülettel átlibben az ösvény túlsó oldalára, és eltűnik a sűrűben. S íme, rögtön a majom produkciója után, egy kis fényt kapunk, aztán egy tisztás következik, és a terelőút betorkollik a betonútba. Még jó néhány kilométert robogunk, míg estefelé áthajtunk végre a Sassandra vashídján.
Sassandra városába érve viszont nem a történelem előtti kor, hanem az Afrikában normális, ugrásszerű időváltással, a történelem fogad bennünket. De nem a csupa luxus és fogyasztás, a neokapitalista, mai történelem, mint Abidjan felhőkarcolói között, hanem a rabszolga kereskedés és kalózkodás lehanyatlott és ocsmány történelme. Sassandra agyag kunyhóival nyomorúságos istállóhoz hasonlít. Csúf hely, kicsit hátborzongató, valahogy még mindig a rabszolga kereskedelem idejének légköre, titkos berakodások, törvénytelen embervadászat hangulata hatja át. Azt mondják Sassandra környéke a rabszolga kereskedők embervadászatai óta, még ma, két évszázad múltán sem népesült be, a rabszolga kereskedés kitörölhetetlen nyomott hagyott a lakosság lelkületében, mégpedig olyanformán, hogy undorodnak a munkától, még manapság is kényszermunkának tekintik.

A Szavanna anya

Kora reggel van, vár ránk a "brousse", vagyis a szavanna. Ötszáz, ezer kilométeren át hadonászó növények, eszelős, néma napsütés. Afrika rajongói folyton arról vitatkoznak, hogy melyik a szebb, az őserdő vagy a szavanna. Véleményem szerint nem lehet összehasonlítani őket, mert két nagyon is különböző dologról van szó. Az őserdő szebb, de a szavanna afrikaibb. Ezt úgy értem, hogy az afrikaiak a középszerű, egyhangú, szerény és szemmel láthatóan jelentéktelen szavannákon élnek, nem pedig a nagyszerű, lakatlan őserdőkben, és nem az ugyancsak nagyszerű, de éppenséggel puszta sivatagokban. A szavanna persze megkapja a maga részét az őserdőből és a sivatagból is. A szavanna sok millió, sőt milliárd fát jelent, de ezek elkülönülnek egymástól, nincs köztük se lián, se aljnövényzet, nem túlságosan magasak, és nem túlságosan vastagok, amolyan növényi demokráciában vagy anarchiában élnek. A sivatagban a talaj sok helyen homokos, néhol köves, és dűnékre emlékeztető buckák dudorodnak rajta. Ám a szavanna legfőbb jellegzetessége, hogy minden afrikai onnan származik.
A szavanna az afrikaiak anyja. egy kicsit szégyellni való anya, bizony a városokban enyhe, csúfondáros lenézéssel emlegetik azokat, akik a szavannában születtek, valahogy úgy, ahogyan nálunk a dél-olasz parasztokról beszélnek. De valójában majdnem minden afrikai a szavannáról származik. Az afrikai szavanna nem valami festői, de hatalmas, önismétlő méretei révén roppantul titokzatos. Ugyanazt a kulturális funkciót tölti be, mint Oroszországban a sztyepp, Argentínában a pampa, és Arábiában a sivatag. Az afrikaiak groteszk, torz fantáziája, egyszerre spirituális és ironikus vallási hiedelmeik, akárha e jelentéktelen és alaktalan káosz magyarázatául, helyreigazításául szolgálnak, mind a szavannában gyökereznek.
Elértük a szavannát. Álmélkodó, de kielégíthetetlen tekintetünk előtt fák és bokrok végtelenje. A szavanna színe inkább barnás és vöröses, mint zöld, mert a bozót ritka, és a homokos, kőtörmelékkel borított talajt jobban láthatjuk, mint az őserdőben. Aztán meg, mivel a szavanna gyakran félig kiszáradt, félig zöld, különös, s azt hiszem, egyedülálló, csakis afrikai jelenség ez. Ha az ember jól megfigyeli a szavannát, megérti az animista babonákat: a fák, fácskák, bokrok, minden növény külseje semmitmondó és hétköznapi, de kárpótlásul egyszersmind "elvarázsoltnak" is tetszik. Órák hosszat bolyonganék, és nem tudnám, hol végződik az utam. Amikor idáig érek a képzelődésben, rájövök, hogy fantázia képeim egybemosódtak egy emlékkel, egy könyvvel, a szavanna ihlette az afrikai írókat. A könyvet magammal hoztam a bőröndömben. Címe: "Életem a szellemek bokrában", szerzője: Amos Tutuola.  
Amos Tutuola valójában nem Elefántcsontparti, hanem Nigériai, de igazi hazája a szavanna, és a szavanna az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig egész Afrikában mindenütt egyforma. Tutuolával többször találkoztam Nigériában. Amos angolul ír, és Angliában is ismerik a nevét, pedig sohase tette ki a lábát az országból. Az étteremben vonakodva magyarázza, hogy törzsének, a joruba törzsnek legendái és meséi inspirálták a könyvei megírására. Geoffrey Parrinder, az említett regény, az "Életem a szellemek bokrában", előszavának szerzője azt állítja, hogy jó néhány afrikai, miután elolvasta a könyvet, kijelentette: "Nagyanyám is ilyen történeteket mesélt, amikor gyerekek voltunk".    


-- Levelek a Szaharából --
 
A karavánút

Kedves barátom! Te hajlamaidhoz és meggyőződésedhez híven otthon üllő ember vagy, és gyakran nekem szögezed a kérdést: én miért utazom. Sokszor elgondolkoztam ezen, s most, miután teljes hosszában, Tunisztól Agadésig, átkeltem a Szaharán, a teljes Algériát átutaztam a Szaharán, azt hiszem, végre kielégítő választ tudok adni a kérdésedre. Tulajdonképpen nem a térben utazik az ember, legalábbis a magamfajta, hanem az időben, vagy ha jobban tetszik a történelemben. Én ha átrepülők az Egyesült Államokba, voltaképpen a jövőt látogatom meg, ha az Arab országokat keresem fel, a középkorba megyek vissza, ha Londonba vagy Párizsba megyek, a tizenkilencedik század légkörében mártózom meg, ha a Szovjetunióban járok a cárizmus bukása és a forradalom kitörése közötti szecessziós korszakkal találkozom. De mind ez ideig nem esett meg velem, hogy valami időn, vagyis történelmen kívüli időbe, történelem nélküli vallási régióba utazzam. A Szaharában tett utam, ahogy mondani szokták, pótolta ezt a hézagot. Remélem hogy válaszom kielégít, szóval ezért utazom.
A Szahara manapság divatban van. A sivatagot átszelő karavánutakon nemcsak azok az óriási kamionok találkoznak össze, amelyek mind hajdan a karavánok, a Földközi-tengertől a Guineai-öbölig szállítják portékájukat, hanem a legkülönbözőbb gépkocsik is a "tous terrains" Land Roverektől egészen a városi autókig. Hogy mit keresnek a Szaharában ezek a farmernadrágos, trikós, széllengette hajú és szakállú hippik, ezek a milánói, londoni, bonni polgárok? Látszólag a turistaláz, a közlekedési eszközök fejlődése ellenére némi nehézségekkel járó sportos erőpróba sarkallja őket. Ez a sportos erőpróba nagyon kemény, a Szaharai autózás, akárcsak az olyan vállalkozások, mint az Amazonasi őserdőn való áthatolás, vagy a Csendes-óceán korall zátonyai közötti bolyongás, talán ezért nem kapcsolódik még a tömegturizmushoz.
Aki a Szaharába megy, az az időn kívülre megy. Egy történelem nélküli, vallási természetű világba utazik. A Szahara metafizikus térség, és az európai hippik meg polgárok tán öntudatlanul ezért is jönnek ide, hogy egy olyan helyet kutassanak fel, amely sok szempontból hasonlít annak a vallásnak a bölcsőjéhez, amelyben nevelkedtek. Az Isten és a Szahara titokzatos kapcsolatban vannak egymással. Mindenesetre a sivatag, ezt újból hangsúlyozom, vallási nosztalgiával vagy anélkül, de metafizikus hely.
A karavánút a Szahara országútja. A jellegzetességei még akkor is megmaradnak, ha aszfalt burkolatot kap. Az El Goleába vezető karavánút felét már aszfaltozták. Az aszfalt burkolat ideiglenes, nemcsak a kietlenség és a hosszú útszakaszok miatt, de a sivatag bármikor betemetheti. A karavánútból sohasem lesz országút, a sivatag mindig készen áll rá, hogy visszahódítsa, elborítsa, betemesse. Az igazi alapvető különbség az, hogy az országút mozdulatlan és egyszerű, a karavánút viszont mozgékony és kusza.
Például: Ain Salah után elérjük azt a pontot, ahol az aszfaltozott országút végződik, és az igazi, hamisítatlan karavánút kezdődik. A karavánút nagyon jól látható, kétoldalt ugyanis a talaj annyira különbözik tőle, hogy nem lehet összetéveszteni vele. A meredeken déli irányba húzódó karavánút sárga, lisztszerű porával két végeláthatatlan félkörre osztja a pusztaságot, amelyet sötétebb homok borít, szemcséi megkeményedtek a széltől és napsütéstől. Mi hasította ezt a poros sebet a sivatag halott testébe? Tevék patája, kocsikerekek, autók, kamionok, gyalogos utazók lépte.
Mindenesetre valóban az az ösvény amelyen haladsz lehet hivatalos, jól ismert és elhasznált, elvezethet az előre kiszemelt helyekre, de a semmibe is, lehet, hogy belevész a sivatagba, de az is lehet, hogy nem, ki lehet választani, meg lehet sejteni, meg lehet alkotni, és így tovább, és így tovább. Kell ennél több? Még csupán annyit szeretnék hozzáfűzni ezekhez a gondolatokhoz, amelyeket talán nem is találsz újnak, hogy nem most az íróasztalnál jutottak eszembe, hanem még a sivatag kellős közepén, amikor tájékozódási pont nélkül robogtunk a mindenütt egyforma homok pusztában a semmi felé.

Kétségbeesés és délibáb

Te városban élsz, nagy, modern városban, emberekkel, járművekkel, boltokkal, forgalommal, üzlettel, tehát röviden, élettel teli városban. Mégis, biztosra veszem, a jó ég tudja, hányszor megesett már veled, amint velem is megesett, hogy hirtelen elfogott az az érzés, a városi vitalitás, főként leglázasabb óráiban, például télen, kora este, a halál mulandó, csalóka álarcává lesz. Hogy miért kezdem a Szaharából írt levelemet ilyen körülményesen? Azért mert a sivatagban az ellenkezője történt velem mint a városban. Az ember tömegeivel, mozgalmasságával, fényeivel, oly eleven város a halált juttatja eszembe, a sivatag viszont, ami pedig a halál szinonimája, valahogy az életre emlékeztet. Vagyis ahogy a városban az élet mintha folyton a halált mímelné, ugyanúgy a sivatag, a halál, minden pillanatban mintha az életet színlelné.
A délibáb nagyon jól ismert és látszólag banális jelenségére szeretnék utalni, amely szerintem igazi kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük, a sivatagban miért változik át a halál életté. Miért ölti magára az élet vonásait, miért igyekszik hitegetni, miért sikerül elámítania bennünket. A délibáb a fénytörés egy sajátos fajtája. Optikai jelenség, amely a fénysugaraknak a légkör legalsó rétegein való megtörése és visszaverődése révén jön létre. Amelynek folytán távoli tárgyak úgy tűnnek fel, mintha a levegőben lebegnének, vagy valami vízfelület tükrözné vissza őket. A délibáb minden ésszerű ellenállás ellenére vajon miért ölt óhatatlanul szimbolikus jelleget?
Nos, déli irányban robogunk, bent ülök a Land Roverben. Már hét órája utazunk, a kocsi szüntelenül nagyokat huppan a göröngyös karavánúton, a szél körös-körül örvényeket kavar a sivatag homokjából. A vezetőfülke kemény ülésén kuporgok. A szélvédő üvegén át figyelem a tájat, ami hét órája nem változik. Mindig ugyanaz, sárgásbarna homok pusztaság, felülete annyira tiszta és sima, hogy a kisebb sziklák is hosszú árnyékot vetnek rá. A tűző naptól pusztuló cserjét legfeljebb annyira lehet észrevenni, mint őszibarackon a pihét. Egyszer csak mélységes kétségbeesés fog el. Miért érzem magam ilyen kétségbeesettnek? Nem tudom, valószínűleg semmi okom sincs rá. A semmit nem lehet nézni, még kevésbé megfigyelni, a semmit csak szemlélni lehet. De a kétségbeesés, ami minden szemlélődés előfeltétele, megakadályoz benne, hogy nyugodtan elszemlélődjek. Szeretnék szemlélődni, de nem a sivatag semmijén, hanem valami máson. Amikor idáig jutok a töprengésben, a Szahara megkönyörül rajtam, a segítségemre siet.
Odalenn, messze, a horizonton jobboldalt, íme, feltűnik a délibáb. Amelyet anélkül, hogy számot vetettem volna vele, hiányoltam a sivatag kegyetlen ürességében. Pompás, nagy, kék tó, színe a nyugodt és mély vizekre hasonlít. A tó két szélén pálmafák bozontos lombja tükröződik a kék vízben. A tó közepén hosszú négyszögletes épület képe verődik vissza. Hogy milyen érzést sugall nekem ez a nyugodt és álmatag tó, ez a hatalmas és barátságos épület? Körülbelül ugyanolyat mint Baudelaire egyik szonettjének első sora: "Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam". Tudom hogy a sivatagban utazom, hogy a sivatag a halál szinonimája, mégis a délibáb láttán kényszerűen megkönnyebbülés, öröm, vonzalom, és reménység fog el. Persze ez csak illúzió, de fura módon, ez az illúzió olyan hatást tesz rám, hogy megkönnyebbülők teljesen.
Később egypár órás kimerítő robogás után megérkezünk arra a feltételezett helyre, ahol a délibáb a föld fölött lebegett. És most nem találunk ott semmit, se tavat, se épületet, csak homokot. Észrevettem, hogy a kráter alján kör alakú kád van. Tuareg nők sokasága szaladgál a kádak között, a fejükön kosár. A kráter nem egyéb mint a sivatag közepén megbúvó sóbánya. Az asszonyok összekaparják a magas sótartalmú homokot, belerakják kosaraikba, beöntik kádakba, a homok lemerül a fenékre, a só feljön a felszínre, az asszonyok összegyűjtik, leszűrik és eladják. Ebből a sóból él a szomszédos falú, néhány agyagkunyhó kuporog azok alatt a pálmafák alatt, amelyeknek hanyagul elegáns tükörképét az imént még délibáb csalóka vízében láttam.    

Az Oázis sziget

A Szaharából írott leveleimmel kapcsolatban megjegyezted, hogy gyakran úgy beszélek a sivatagról, mint a halál színteréről. Lehetséges-e, kérdezd, hogy a Szaharában csakis homokot, köveket, kavicsot, kőzeteket, sziklákat láttam. Erre máris azt feleltem, hogy mindeddig azért emlegettem a Szaharát a halál színtereként, mert a sivatag tulajdonságai közül ez a halottas jelleg a legfontosabb. Ugyanígy, ha valamelyik európai utazásomat írnám le, az életről beszélnék, a városok és falvak életéről, hiszen földrészünknek az élet a legfontosabb sajátossága. Mi a jobb: a Szaharában a halál vagy Európában az élet? Egyik régebbi levelemben már említettem, hogy a halál a Szaharában - spirituális értelemben - valamiképpen életszerű, és az élet Európában, ugyancsak e felfogás szerint, valamiképpen halottas. Viszont el kell ismernem, hogy szervezett, emberi értelemben vett élet is van a sivatagban. Ezt az életet oázisnak hívják.
Az oázis valóságosan létező hely, szociológiai, közgazdasági, történelmi szempontból egyaránt nagyon jól leírható és megítélhető. Nos az oázis a sivatagban tulajdonképpen egyetlen nagy, olykor hatalmas datolyapálma ültetvény. Az ültetvények s velük együtt a kertek és nyájak tartják el az oázis lakóit, akik eredetileg pásztorok és tevehajcsárok voltak, de ma már félnomádoknak és félföldműveseknek mondhatók. Az oázisokat, akárcsak az európai városokat, már történelmi, bár gyakran egészen ősi időkben alapították, mégpedig nem is mindig gazdasági megfontolásból, olyan helyeken, ahol valami kút, forrás, vagy egyéb vízlelő hely lehetőséget adott rá. Az oázisokban a pálmafák száma néhány százezer, a közepes nagyságú oázisban ez a szám kétszázezer szokott lenni.
Az oázisok egymástól igen messze eső időpontokban létesültek. Némelyiket, például El Ouedet vagy Ouargllát, a hatodik században alapították, másokat csak egy-két évszázada. Az alapítás indítéka végső soron persze mégiscsak mindig valamilyen gazdasági megfontolás volt. Mindmáig igen kevés ember járt a Szaharában, de nincs olyan felebarátunk, ki ne hajózott volna a tengeren. Nos éppen a tengeri hajózásra vonatkozó tapasztalat felidézésével érthetjük meg, mit jelent átkelni a Szaharán. Például ott van egy régi és agyonkoptatott közhely: "A teve a sivatag hajója". De még ezt is érdemes alaposan megvizsgálni? Az óceánt és a sivatagot mindig is társította egymással az ember történelmi képzete. Vizsgáljuk meg miért.
Nos, vedd elő Afrika térképét, hajolj fölé, és nézd meg azt a zónát, amin egymástól hol kétszáz, hol ötszáz kilométernyi távolságra láthatóak az Algériai oázisok, melyeken átutaztam: Tozeur, El Oued, Ouargla, Ghardia, El Golea, Ain Salah, Ain Amguel, Tamanrassett.. Algéria, ha Földközi-tengeri országnak tekinted, első pillantásra nem nagy, ahhoz képest viszont, hogy Afrikai ország, mégiscsak nagyon nagy, és éppen a Szahara és az Oázisok jóvoltából majdnem a lehető leginkább Afrikaibb folyóig, a Nigerig terjed. Második észrevételed az lesz, hogy az egymástól oly messze fekvő, a sivatag végeláthatatlan térségébe vesző oázisok az óceánok ugyancsak végeláthatatlan térségében szintén elvesző szigetek képzetét keltik fel benned.
A szigetek és oázisok azt adják tudtunkra, hogy a szervezett emberi életnek végül is sikerül kiállnia valamennyi próba közül a legnehezebbet, a kényszerű és szinte teljes magányosság próbáját. De az óceán és a sivatag egybevetése mindenekelőtt abban hasonlít, hogy egyik is másik is megismerhetetlen, még ha teveháton vagy hajó fedélzetén egymilliószor járod is be keresztül-kasul. Azért mert sem a sivatag homokján, sem az óceán vízén nem lehet tartósan elidőzni, meggyökerezni, lakni, letelepedve élni. A sivatagban akárcsak az óceánon szüntelenül mozogni kell, s el kell tűrni, hogy a szél e mérhetetlen térségek igazi gazdája, eltörölje utunk minden nyomát, s újra érintetlené és szűzzé varázsolja a víztükröt és a homokpusztát.
Ain Salah-ba az utolsó oázisba a Hoggar hegységbe vezető út előtt nappal hajtottunk be. Belépünk az oázisba és hirtelen az az érzésünk támad egy másik kultúrába léptünk át. Itt nincsenek fehér házak, szép széles utcák, árkádos terek. Csak hermetikusan zárt otromba falakat látunk, csupa homok utcákat, és rendetlen ugyancsak homok borította tereket. Ain Salah szélén a pálmafák törzsközépig homokban állnak, a homok néhol elborítja a pálma hajtásokból és levelekből font kerítéseket. A járókelőkön nyoma sincs európaiságnak, az orrukig fehér lepelben vannak, és fekete szemüveget viselnek, a láttukon rájövünk, hogy az arab élet zárkózottsága csak részben tulajdonítható a hagyománynak, a tradíciókon kívül a sivatag kényura, a szél és homok is erre kényszeríti.


-- Kenya és a Rudolf-tó --

Szemek a sötétségben

A Róma-Nairoba repülőjáratra szóló jeggyel a zsebemben sétálok a Római belváros utcáin: Corso, Condotti, Spagna tér. Február vége van, a kényszerű vásárlásokkal járó ünnepek már rég elmúltak, az üzletek kirakatában mindenütt: "kiárusítás, kiárusítás" felírat ékeskedik. A Róma-Nairobi repülőjárattal elrepülők Nairobiba, a városban rögtön felülők egy Land Rovere, és messze az Európai kiárusítások forgatagától, egyenest nekivágok a legvadabb és leghitelesebb Afrikának. Legott telefonálok is Nairobiba egyik barátomnak, aki valamikor vadász és kávéültetvényes volt, és akivel már előzőleg megállapodtam egy közös Kenyai portyázásban. Megkérem, jöjjön ki elém a repülőtérre. Biztosra veszem, hogy a kiárusítások világából olyan helyre jutok, amelyet: Karen Blixen "Az én Afrikám" című könyvében így jellemzett: "Mindabból amit ott lát az ember, a nagyszerűség, a szabadság, és a páratlan nemesség levegője árad." Egész éjszaka repülők, hajnali öt órakor érkezek Nairobiba, még sötét van. Barátom Land Roverrel vár, felrakjuk a bőröndjeimet a kocsira és elindulunk. Íme, Nairobi még alvó, éjszakai belvárosa. Az egyik 'night club-ból' éppen néhány igen magas termetű, karcsú lány lép ki, csak úgy feszül rajtuk a szűk nadrág, afrikai frizurát viselnek, fiú kísérőik hippi módra vannak öltözve. A Land Rover tovább robog, elhagyjuk a várost.
Rátérünk egy ösvényre, körülbelül húsz kilométert megyünk, míg egy olyan helyre nem érünk, amely afrikai szempontból tökéletesnek mondható. Az egyik oldalon nagyon hosszú escarpment, vagyis sziklasánc zárja le a látóhatárt. A sziklasánctól a látóhatár másik végéig magas fűvel benőtt, hatalmas síkság terül el. A végeláthatatlan szavannát nézzük. Mélységesen mély a csend és a magány. Nézd ezt a szavannát, mondja a barátom. Az én időmben, vagyis Hemingway idejében, csak úgy feketéllett az elefántcsordáktól: százas, kétszázas csordák legelésztek erre. Egyetlenegy sem maradt belőlük, mindet kiirtották, és ugyanerre a sorsra jutott az összes többi állat: a zsiráf, zebra, oroszlán, leopárd, orrszarvú, vadbivaly. Az aranykorban az ember ugyanolyan állat volt mint a többi. Aztán feltalálta a fegyvereket, vagyis állatból átváltozott emberré. Az állatok okkal árulást láttak ebben az átváltozásban. Sohase bocsátották meg ezt az embernek. Azóta nem akarják hogy bármi közük legyen hozzá amiként az, akit egyszer becsaptak, többé nem akarja, hogy bármi köze legyen a csalóhoz.  
Másnap elindulunk Maralalból a Rudolf-tóhoz. a Rudolf-tavat egy osztrák-magyar gróf 1888-ban "fedezte fel", ahogy akkoriban mondták és mondják. Teleki története nem olyan ismert mint Stanley-é, de nem kevésbé tanulságos. Teleki a tó felfedezése után úgy döntött Rudolf főhercegről nevezi el a tavat. A Rudolf-tó 320 kilométer hosszú és 25 kilométer széles, kisebbfajta tenger. De partjai és környéke néptelen. A Rudolf-tó környéke valójában elég pontos képet ad arról, hogy milyen lehetett a világ a föld és a mennybolt teremtése után. "A föld pedig kietlen és puszta vala és a sötétség vala a mélység színén". Vulkanikus táj, jól látható, hogy az évezredek során sok heves, mindazonáltal mégsem elsöprő rohamokban rengeteg kitörés ment itt végbe. Ahogy megyünk tovább, e tóparti táj, bár egyre tágasabb, a zöld vízzel és a valószínűtlen fénytől megvilágított parttal, továbbra is az marad, ami, vagyis csupasz, kihalt, elhagyott. Egyetlen házat, kunyhót, építményt se látni sehol, sehol egy bárka, tutaj, csónak. Ekkor már hasonlóan lakatlan földi tájak jutnak eszembe.

Lamu Pate

Kora hajnal van, nemsokára pirkad, sötétben tapogatózva botorkálunk ki a penzióból, ahol Lamuban megszálltunk. A part mentén elindulunk a móló felé, ott vár ránk a bárka, azon hajózunk Patéra, a szigetvilág egy másik szigetére. Azért kellett ilyen korán kelnünk, mert Patét csak dagályban lehet megközelíteni. Most dagály van, a tenger elárasztotta a partot, vízben tocsogunk. Mindenesetre jó érzés figyelni ahogy siklik a bárka a fekete vízen. Lamu part menti városa álomba merült házaival, pálmafák csoportjával, kellemes és derűs látvány. Közben a bárka átkelt a tengerszoroson, ami Lamut a vele szemben levő szigettől elválasztja, és két mangrove erdő között most egy keskeny csatornába kanyarodik.
Robogás közben látjuk, hogy Pate sziget sík, nincsenek magaslatai, s az egészet elborítja a buja afrikai bozót. Időnként egy szántóföldet vagy pálmaligetet pillantunk meg, ami tanúsítja, hogy a szigetlakók hasznosítani igyekeznek a földet. Aztán íme a falu, elég nagy, házai és kunyhói homokos, sötét utcácskák két oldalán torlódnak össze. Az apró kerteket, amelyekből zöldessárga banánfa levelek nyúlnak ki, nádkerítés veszi körül. Az egyik kunyhó előtt, sok-sok kisfiú ül a földön és verseket kántál a koránból, egy kövér, szakállas, turbános tanító, dirigálja őket. Jó ideig kanyargunk az utcácskák labirintusában, mígnem egy házhoz érünk, amely magasabb a többinél.
Az egyik teraszon leülünk az árnyékban, a frissítő könnyű szélben, az asztalra sör kerül elénk poharainkba. A trópusok varázsa mégiscsak hat. Megisszuk a sört, meghallgatjuk a szokott magyarázatokat, utána újra csend vesz körül bennünket. Gondolataim közé olyan kérdések tolakodnak, amilyenek hasonló szép és isten háta mögötti helyek láttán mindig fel szoktak merülni. Kik laknak ezekben a kunyhókban? Milyen sors vár arra, aki itt születik, itt él és itt hal meg Patéban? Milyen álmokból táplálkozik ezen a tájon a lét? Kérdéseimben szinte benne rejlik a remény, hogy nem kapok választ rájuk, marad az izgatott kíváncsiság amely sugallta őket.
De néhány perc múlva megkapom a választ. Jön egy öregasszony, hátán banánok csüngenek, jön egy piperkőc piros nadrágban és fekete trikóban, jön egy asszony, csecsemője a keblén, kisfiát kézen fogva vezeti, és jön egy zöldbe öltözött lány. A lány nagyon szép. Az arca jellegzetesen arabos, sasorr, keskeny szem, ívelt ajak, ovális arc, de fekete, feketébb, mint afrikai honfitársnői. Amikor megpillantja csoportunkat, megáll és megszólít bennünket. Először kiffagat, kérdései homályos érdekeltségre vallanak, honnan jöttünk, mit csinálunk, és a többi. Azután saját magáról beszél. Elmondja hogy muzulmán, kollégiumban nevelkedett Mombasában, nyelveket tanul, tolmács szeretne lenni. Megkérdezem milyen nyelveket tanul: az angolt, spanyolt, oroszt, feleli. Miért éppen három ilyen különböző nyelvet? Mert ezek a legelterjedtebb nyelvek közé tartoznak, s mert neki az a célja, hogy elmegy Patéból.
De miért akar elmenni Patéból? Egy pillanatig ránk mered és kijelenti: Patéban borzalmas az élet, és ezért mindenáron el kell mennie innen. Igaz is, miért nem visszük magunkkal, családja nem ellenkezne, nem bánnák. Az üzletből kijön egy ötven körüli férfi, ugyanolyan fekete mint a lány, az ő arcvonásai is arabok. Abból a parancsoló beszédből ahogy a lányhoz fordul megtudjuk hogy a lány apja, a lány bólint és bemegy az üzletbe. Mi is bemegyünk, megnézünk néhány fajta szövetet, alkuszunk, vásárolunk is, de a lány többé nem kerül elő.. 


-- Zaire-i utazások --

A végtelen erdő

A Colonel Ebeya postahajó fedélzetén utazom Kinshasa folyami kikötőjéből elindulva. A hajó nagyon mérsékelt, óránkénti öt-tíz kilométeres sebességgel nyolc nap alatt visz föl bennünket a Zaire folyón: Kinshasából az 1600 kilométerre eső Kisanganiba. Hogy miért hajóval utazom nyolc teljes napon át egy olyan városba, ahová repülőgéppel alig két óra alatt átruccanhatnék? Több okom van rá: mert nem akarok szervezett turista lenni, és turistákkal találkozni, akik önhibájukon kívül óhatatlanul bizonyos helyek nyers valóságát fogyasztói banalitással fertőzik meg. Mert tudom, hogy a folyón fölfelé hajózva az összes Afrikai országok közül a legafrikaibb, Zaire legmélyére jutok. S végül irodalmi indítékom is van, hiszen Zaire: Joseph Conrad afrikai regényének, a "A sötétség mélyé-nek" a folyója. A gőzös szabályos géplüktetéssel egész éjjel halad fölfelé. Másnap a hajnal első fényeire kirohanok, s akkor ez a valami mellbe vág. A teljes méltóságban és titokzatosságban megmutatkozó afrikai magányosságba ütközöm.
Íme az erdő. Ez Zaire egyenlítői vadonja. A nagyságra és sűrűségre csak az Atlanti-óceán túlsó partján az Amazonasi őserdő fogható hozzá. A nagy fák a folyó vízében tükröződnek, Poussin preromantikus földi paradicsomaira emlékeztetnek. Mindegyik csupa lián, s mintha nyomasztaná őket ez a nagy tömegű növényi pókháló. Mögöttünk ameddig a szem ellát hasonló fák sejlenek. Ennek az ősi és szemre örökkévaló világnak a képe szinte automatikusan az emberi élet metaforájává alakul át, hiszen létünk is csupa biológiai küzdelem, győzelem és vereség. A fákhoz és a liánokhoz hasonlóan a világ erdejében is egymásba fonódnak és birkóznak egymással az egyenként oly össze téveszthetetlenül eredeti életek. Talán együgyű ez a metafora, de mégsem lehet kitérni előle.
Az ember szinte képtelen betelni a Zaire, e hihetetlen és lenyűgöző látványával. Azt kérdezem magamban, milyen színű a Zaire vize. És azt felelem, erőteljes barnás szilvakék. A folyó tehát nem okoz csalódást annak, aki mint én is, úgy dönt hogy gőzösön hajózik fel rajta, hogy a lehető legmélyebbre hatoljon ennek a Zaire-nak nevezett afrikai országnak a szívébe. De számot vetünk vele, Európával ellentétben, ahol az országok szíve a városokban van, Zaire-ban az ország szíve nem egyéb, mint méltóságteljes magány, néma párbeszéd az erdő, folyó, égbolt között.
A hajó egy újabb kikötés után tovább halad, a fedélzeten tovább olvasom Conrad naplóját, időnként felnézek, a folyót figyelem. S ekkor fura módon a szövegnek ezt a szárazságát nem tartom össze egyeztethetetlennek a táj hihetetlen szépségével. Végtére is a régi utazók, például Marco Polo, akik különféle országokat jártak be, ugyanúgy írtak mint Conrad. Persze ettől függetlenül fölmerül bennem néhány kérdés. Például miért hat meg olyan mélységesen a táj szépsége, a hatalmas elégikus fákkal, amelyek visszatükröződnek az álmatag öblöcskék vízében. Azért mert már láttam, netán egy másik életemben? Vagy épp azért mert most látom először? Más szóval: valami "már látott" dologról, emlékről van szó? Vagy éppenséggel "még nem látott" dologról, látomásról?   Íme Kinsangani, itt véget ér a hajóút. A városon nem látszik hogy nagyon különbözne a többi folyami kikötőtől. Afrika szívének a szívében vagyunk, s ez a szív szomorú és szegény. Ha azokkal a kellemes és jól felépített városokkal: Nairobi, Abidjan, Dakar, Accra és a többivel hasonlítom össze, amelyeket az angol és francia kolonializmus létesített, úgy kell felfognom a belga kolonializmust, mint a természeti kincsek tiszta és egyszerű kiaknázását.  

Egy másik világ

Szép e a Zairei őserdő? Kétségkívül szép, ha nincs aljnövényzete, mint például északon, a Szudáni határnál, ahol az óriási fák olyanok mint egy természeti katedrális. Utunk mely pontján hatoltunk be a világ legnagyobb erdejébe? Nem tudnám megmondani. Észre sem veszem azt, melyik az a mágikus pillanat, amikor a szerény fákkal csak gyéren benőtt füves szavannát hirtelen, minden átmenet nélkül az egyenlítői őserdő félelmetes fagubanca váltja fel. "Csarnok-erdőnek is hívják, ugyanis a fák olyan magasak, koronájuk annyira ágas-bogas és terebélyes, hogy az erdei út valóságos alagutat alkot az erdő eleven testében. Én akkor veszem észre hogy az erdőben vagyunk, mikor hirtelen felébredek, olyan érzésem támad, mintha a Land Roverrel együtt valami fojtogató növényi szakadékba zuhantam volna.
Az aljnövényzet liánjai, kúszónövényei és számtalan zöld élősdije, amelynek gyökerei a mocsaras talajba nyúlnak le, mintha azzal a szándékkal rohamoznák meg a nagy, magányos fákat, hogy ha már kidönteni nem tudják, legalább megfojtják őket. Óhatatlanul a mi tömegcivilizációnkra gondolok, amelynek rothadó talajából megannyi érdemtelenség burjánzik fel, s az erőteljesebb, önállóbb életekbe csimpaszkodik. Szinte elcsodálkozom rajta, hogy a legmagasabb fák, amelyeket a fulladás veszélye fenyeget, miért nem szabadítják ki magukat, miért nem mennek máshova, oda ahol az aljnövényzet nem ármánykodhat ellenük. De hát a fa olyan élő szervezet, amelynek gyökere van, nem mozdulhat.  
Úgy kecmergünk ki az erdőből, mint valami alagsorból, megkönnyebbülünk. Erős érzés fogott el: a Szavanna hangulata. A Szavanna Afrika legszebb övezete. A szavanna mérhetetlenül óriási teret, végeláthatatlan égboltot, magas füvet jelent, amelyet a szél muzsikája borzol. Itt-ott egy akácfát, ami szép időben olyan könnyű, mint a felhő. A fűben elmerülő vaskos állatok - vadbölények, orrszarvúk, zebrák, elefántok, zsiráfok - távoli körvonalait, a szemlélőtől mindig nagyon messze. Ezeken a határtalan, csupa fény és csupa csend síkságokon Afrika mintha a maga nemes, nagyszerű, fenséges üzenetén "töprengene".. Jó néhány kilométernyit robogunk az erdő és a szavanna határán, átkelünk egy hegyláncon, majd kanyarogva leereszkedünk a Kabashai escarpment kilátóhelyéig, ahonnan kedvére kigyönyörködheti magát az ember a szavanna látványában. Olyan élmény ez, mintha hirtelen a tengert pillantanánk meg. A tekintet simogató kéz gyanánt cirógatja végig a bizonytalan vörös és zöld látóhatárig a mérhetetlen síkságot.  
Szemben velünk a Virunga-park, a volt Albert-park, amelyet harmincezer víziló, húszezer elefánt, több száz oroszlán, és a többi népesít be. Természetesen ezek közül az állatok közül most egy sem látható, egyet sem fogunk látni, föl kellene kutatni őket, hacsak ők nem kutatnak fel bennünket, mint néha megesik. Igen, a vadállat ugyanis képtelen rá, hogy igazi kapcsolatba lépjen az emberrel, s ezért folyton a túlzott félelem és a túlzott bizalom között ingadozik.
Másnap a motelből, ahol megszálltunk, kora reggel elindulunk, s végig portyázzuk a Virungát. Tudjuk mit akarunk, és miután körülbelül három óra hosszat robogunk a szavannán, szinte a legszélén állunk meg valami szakadék féleségnek. De amikor óvatosan föléje hajolunk, az a különös érzés fog el bennünket, hogy a mienktől távol eső, különböző "másik világot" látunk. A napsütés fátyolos. Az egész tájat mintha valami különös fény világítaná meg, olyan ez, akár a reggeli álom, amelybe már beszüremlik a nappal. Messziről nézve is nyilvánvaló, hogy a vízilovak: "meg vannak győződve róla, minden mindig így lesz". Vagyis millió és millió éven át egyik nap követi a másikat, a nap örökkön-örökké fölkel, s aztán lemegy. A folyó az idők végezetéig ott hömpölyög előttük, hogy befogadja őket. Az örökkévalóságba vetett biztos hitüket mindenekelőtt játékaik tanúsítják. Úgy játszanak mint az ősidők nimfái, akik nem sejtették, hogy eljön az a nap, amikor végképp el kell hagyniuk a Mediterrán folyók és tavak vidékét.
Azt mondtam, hogy amikor szemügyre vettem a panorámát, az az érzésem támadt: egy "másik világot" látok. De hát miféle világ ez? Elgondolkodom rajta, s tudomásul veszem: bizony az a világ, amelyikből az emberiség időtlen időkkel ezelőtt egyszer s mindenkorra kitiltatott.

Barátod
       
Alberto Moravia