Kamat kapitalizmus és pénzhatalom - Drábik János

A kamat kapitalizmus és a szervezet pénz hatalom

Günter Hannich német kutató több könyvében is foglalkozott azzal a rendszer váltással, amely a nyugati világ centrum országaiban végbement. Legutóbbi: "Börsenkrach und Weltwirtschaftskrise" (Tőzsde csőd és világ gazdasági válság) című munkájában ismerteti Ruhland professzornak azt a munkáját, amit a német egységet megteremtő Bismarck kancellár felkérésére végzett el. A Németország sorsáért aggódó Bismarck, a vaskancellár, arra kereste a választ, hogy miért végződött a történelemben minden magaskultúra szükségszerűen hanyatlással, és miért bomlott fel valamennyi világbirodalom a történelem során. A vaskancellár tudományosan megalapozott választ várt erre a kérdésre, és ezért a Svájci: Freiburg egyetemének politikai gazdaságtan professzorát, Ruhlandot, kérte fel a válaszolásra.

Bismarck elmondta a professzornak, hogy nem egy újabb történelem könyv megírását várja tőle, hanem azt, hogy sorolja fel - bizonyítékokkal alátámasztva - azokat az okokat, amelyek a birodalmak és a magas kultúrák hanyatlását, majd pusztulását eredményezték. Ruhland három évig dolgozott a válaszon. Mire elkészült a munkájával Bismarck már nem volt hivatalában és így a professzor válasza nem juthatott el olyan személyhez, aki annak következtetéseit a gyakorlatban hasznosíthatta volna. Ruhland megállapításai azonban figyelemre méltóak, annak ellenére, hogy a 19. század végén és a 20. század elején sem tudományos, sem közéleti megvitatásukra nem került sor. A Freiburgi professzor szerint a történelemben mindig ugyanaz a romboló mechanizmus vezetett a népek és kultúrák, a virágzó birodalmak felbomlásához és pusztulásához. Jelen írásunk tárgya ennek a romboló mechanizmusnak az ismertetése.

Legyen a görögökről, a rómaiakról, az arabokról, vagy a spanyolokról szó, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénz rendszerben lelhetők fel. A pénz rendszer szükségszerű degenerációját pedig a benne működő kamat mechanizmus idézi elő. Ez történt a felsorolt birodalmak esetében is. A romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyon koncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamat függőség viszonyait, annak összes gazdasági, és kulturális következményével együtt. A kamat függőség a társadalom dekadenciájához vezetett, megjelentek a "kenyér és cirkusz" perverz manipulálási módszerei, az általános hanyatlás pedig végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz vezetett.

Ezt az ismétlődő folyamatot az váltotta ki a felsorolt birodalmak esetében, hogy valamennyinek a gazdasági élete a pénzre, mint közvetítő közegre alapozódott. A pénzt azonban, mihelyt bevezetik a kamatok szedését is, már nemcsak a gazdasági folyamatok közvetítésére, hanem a vagyon felhalmozására is fordítják. Ezen lehanyatlott és eltűnt egykori birodalmakban - hasonlóan a jelenlegi kamat kapitalizmus mára már globálissá vált rendszeréhez a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jeleket, a pénzt, kamat fizetése ellenében bocsátották a társadalom rendelkezésére azok a kivételezettek, akik a jelek kreálására és kikölcsönzésére monopol hatalmat szereztek maguknak.

A pénzhez egyesek ezekben a birodalmakban közönséges rablással és csalással jutottak. Mások a pénzzel való spekulációval, a kereskedelemmel, gazdasági ügyletekkel. Mihelyt kialakul a pénzvagyonos réteg, amely fokozatosan kisajátítja magának a hitelezés monopóliumát, akkor helyzete a társadalom többi részéhez képest egyre előnyösebbé válik. Minél több olyan pénzzel rendelkezett valaki, amelyre a mindennapi életében már nem volt szüksége, annál többet tudott kamat járadék fejében kölcsönadni, és a kamat révén egyre gazdagabbá vált. Mihelyt kialakult a gazdaságban ez a helyzet, már csak idő kérdése volt, hogy a kamat automatizmus működésbe lépjen, és átvegye a meghatározó szerepet.

A kamat szedés, amely később kiegészült a kamatos kamat követelésével is, lehetővé tette, hogy a pénz egyre kevesebb kézben halmozódjon fel. A munkát végző rétegek, elsősorban a földművelők, végzetesen eladósodtak. Ezt a társadalmi réteget annyira sújtotta az eladósodás, hogy a kamat mechanizmus következtében egész országok elnéptelenedtek, és a föld a szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódott fel.


Mi okozta a Római birodalom összeomlását.?

A Római birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A földművelő parasztság helyét a rabszolga munka váltotta fel. Az önálló iparos réteg sem tudott az olcsó rabszolga munkával versenyezni, és gazdaságilag tönkrement, elszegényedett. A római birodalomban az adós végső soron a saját szabadságát is kénytelen volt zálogba adni. Ha például egy kölcsön felvevő már nem tudta fizetni a felvett kölcsönök kamatait, akkor a hitelező egyszerűen elvette személyes szabadságát, és adós rabszolgává tette. Mivel a kamat mechanizmus eredményeként a pénzvagyonos réteg egyre gyorsabban gazdagodott, a lakosság többsége pedig gyorsuló ütemben szegényedett, így a lakosság szinte elvérzett gazdaságilag. Ez szükségessé tette az állandó hódító háborúkat, hogy a helyükre rabszolga munkaerőt lehessen beállítani.

A Római birodalom a meghódított provinciáit könyörtelenül kizsákmányolta. A birodalom központi részei az alapvető élelmiszerek szempontjából egyre inkább távoli területek terményeire voltak ráutalva. A nagy távolság bizonytalanná tette az ellátást, és komoly zavarokat eredményezett. Erről Ruhland a következőket írja: "Miközben a római parasztok messzi országokban megsemmisítették az ellenséges hadseregeket, az alatt szülő hazájukban a kapitalizmus került egyeduralomra. Ettől kezdve félreismerhetetlen a gyors léptékben haladó hanyatlás. Néhány évtizeden belül megsemmisült az egykori római paraszti réteg.

Az elszegényedett római polgárok olyan proletár réteget alkottak, amely ki volt szolgáltatva a gazdagok folyamatos megvesztegetésének, a kenyérrel és a cirkusszal való manipulálásnak. Azért, hogy a reménytelen helyzetbe került tömegeket féken tartsák, a legkülönbözőbb tömeg szórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be a gladiátor küzdelmeket. A tömegek mesterséges izgató szerekkel való manipulálása, figyelmének szervezett elterelése természetesen azzal járt, hogy újabb és újabb eszközöket és módszereket kellett kitalálni az izgalom és a figyelem elterelés hatékonyságának a fenntartására. A folyamatos stimuláció ugyanis megköveteli, hogy vagy tartalma változzék, vagy intenzitása fokozódjék. Ezért például a gladiátor játékokat egyre véresebbé tették, egyre nagyobb számban használtak fel vadállatokat, például oroszlánokat.

A polgárok zömének elszegényedéséhez a pénzvagyonos réteg rohamos gazdagodása társult, amely öncélú luxus és pazarló dőzsölés közepette kezdett élni. Ruhland professzor szerint Krisztus előtt 104-ben mindössze kétezer személynek volt vagyona Rómában. A nép elszegényedése, és ennek a kétezer személynek a példa nélküli meggazdagodása rendkívül rövid idő alatt zajlott le. Ezek a kiegyensúlyozatlan gazdasági viszonyok tükröződtek a közélet, a kultúra mélyülő dekadenciájában. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat.

Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodik a kíméletlen haszonlesés, az örökség-vadászat, és még a bírák is zsarolhatóvá és megvesztegethetővé válnak. A protekciózás, a magán kapcsolatok érvényesítése megakadályozta, hogy arra alkalmas, hozzáértő és erkölcsös személyek intézzék a közügyeket, kerüljenek vezető pozíciókba. Még a magán szférában is gyökeresen átalakultak a szokások. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Egyidejűleg kialakult és szinte iparrá fejlődött a prostitúció. Ruhland professzor így ír erről: "A római proletároknak szinte hiányzott minden lehetőségük arra, hogy tisztességes módon pénzt keressenek, miután a nagykapitalisták valamennyi termelőeszközt megszereztek maguknak, és mindenütt az olcsóbb rabszolga munkát alkalmazták." A kamat és kamatos kamat hatása ijesztő mértékűvé vált.

A hanyatlás következményeként a politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Ekkor polgárháborúk kezdődtek, és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A hátrányos helyzetűek féken tartása, a társadalmi béke megőrzése egyre több állami kiadást igényelt. Ez viszont megnövelte az adókat. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha kézben tartására kemény jogszabályokat hoztak. Így, például betiltják a szabad foglalkozás választást, amit kényszer intézkedések váltanak fel. Ez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas Római birodalmat, hogy a végén néhány ezer rosszul felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni a birodalmat.

A teljesen eladósodott, és csődbe jutott államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből és átadta helyét a rossz hatékonyságú naturál gazdálkodásnak, az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás nem az oka volt a birodalom pusztulásának, hanem a kamat kapitalizmus rendszerének a következménye. A kamat mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, és a tőke korlátlan uralmát.

Günter Hannich a következőképpen foglalja össze Ruhland kutatási eredményeit, amelyeket a Freiburgi professzor "A politikai gazdaságtan rendszere" című művének három kötetében tett közzé 1903. és 1908. között. Róma hanyatlásának a tünetei és menete a következő volt..

A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése. A világhódítást követi a Rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adó bérlő, a római kereskedő és pénz kölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában. A Római parasztság eltűnésével a nép kenyér ellátása egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé. 

A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok "kenyérhez és cirkuszhoz" jutnak. Az állam fegyveres erejét a magán kamat járadék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban. Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.

Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.

A nemesség fokozatosan eltűnik és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk.réteg. Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénz gazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturál gazdálkodás lép.
 

A múltat a mai korra vetítve

Ha a Római birodalom hanyatlásának ezt a tünet együttesét a mai globális kamat kapitalizmus rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamatkapitalizmus mai világrendszere is a szétesés szakaszába érkezett. A világ gazdaság centrum országaiban is, az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Japánban egyaránt, nemcsak az állam, de a lakosság túlnyomó része is nagy arányban el van adósodva, és a parasztságra mindenütt fokozott nyomás nehezedik. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok nagy számban mennek csődbe és szűnnek meg.

A politikai élet irányítása is egyre inkább a pénz rendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe kerül, amely a világ mintegy négyszáz nagy multinacionális monopóliumának is a tulajdonosa. A "kenyér és a cirkusz" is vezető szerephez jut. Ma azonban a cirkusz szerepét bizonyos sportok: labdarúgás, autóversenyzés, tenisz, teszik ki, és úgynevezett pop művészetek: pop, rock, rap zene, a művészi igény nélküli tömeg filmek, silány TV és rádió-műsorok, az alternatív művészetek, a rock-sex-drug szubkultúra szinte valamennyi terméke töltik be.

A leggazdagabb országokban is egyre nő azoknak a száma, akik szociális támogatásra szorulnak. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akiknek a tevékenységéből a pénz oligarchia nem tud a maga számára kamat jövedelemhez jutni. Az is egyre nyilvánvalóbb tény, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. 

A közerkölcsök vonatkozásában is tanúi lehetünk hasonló jelenségeknek. A házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azok száma, akik soha sem élnek házasságban. Mindez kiegészül az utódnevelés felelősségével nem járó szexuális kapcsolatok mesterségesen gerjesztett kultuszával. Folyamatban van egyes kábítószerek fogyasztásának a legalizálása is. A csalás és a hazugság elfogadott magatartásmód, ha pénzügyi sikerrel jár.

Mivel folyamatosan nő a munkát nem találó, segélyre és szociális támogatásra szorulók száma, ezért az eltartottak vonatkozásában egyfajta kényszerű állam szocializmus alakul ki. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk elvesztésével fizetnek. 

A magán pénzrendszer jelenlegi globális világbirodalmának az összeomlásához csupán egy dolog hiányzik még: a jelenlegi kamat mechanizmussal működtetett pénz rendszernek az összeomlása. Ennek az összeomlásnak a jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, az jelenlegi civilizációnk kulturális szövedékét is felbomlassza. A világ történelemben először napjainkban bontakozik ki egy globális méretű gazdasági összeomlás.


Mi okozta a Görög kultúra hanyatlását?

A Római birodalom után a görög kultúra lehanyatlásának az okait vegyük szemügyre. Mind a római, mind a görög társadalom kamat mechanizmussal működtetett pénz rendszert használt. Ebben a rendszerben az az elv uralkodott, hogy "a pénz teszi az embert". Ennek a rendszernek a fogyatékosságaival az ókori görögök legkiválóbb képviselői teljesen tisztában voltak. 

Itt érdemes kitérni arra, miként különböztette meg Arisztotelesz a közgazdaságot a pénzgazdaságtól. Ez utóbbit chrematisztikának, míg az előbbit ökonómiának nevezte. Az ökonómia azért működik, hogy a társadalom fennmaradásához szükséges javakat és szolgáltatásokat előállítsa, és számára a pénz csak a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jelrendszer, és nem magának a gazdasági tevékenységnek a célja. 

Marx is tisztában volt a termelőgazdaság és a pénzgazdaság alapvető különbségével. Nézzük meg, hogy mit ír erről a Tőke első kötetének 166. oldalán. "Arisztotelesz a chrematisztikával (pénz szerzéssel) az ökonómiát (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelem szerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás, vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. "Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll; mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. 

De van a jövedelem szerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal chrematisztikának neveznek, és amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa. Az áru kereskedelem, szó szerint szatócs kereskedelmet jelent, és Arisztotelesz ezt a szó alakot veszi, mert ebben a használati érték az uralkodó természeténél fogva nem tartozik a chrematisztikához. Mert itt a csere csak a maguk a vevő és az eladó számára szükséges dolgokra szorítkozik.

Ezért fejti ki tovább: Arisztotelesz - az áru kereskedelem eredeti formája a csere kereskedelem volt, de ennek kibővülésével szükségszerűen megszületett a pénz. A pénz feltalálásával a csere kereskedelemnek pedig áru kereskedelemmé kellett fejlődnie, és ez - eredeti rendeltetésével ellenkezőleg - chrematisztikává, a pénz csinálás művészetévé alakult.

A chrematisztika - foglalja össze Marx Arisztotelesznek "A köztársaságról" írott tanulmányából vett idézettel - tehát abban különbözik az ökonómiától, hogy "számára a forgalom a gazdaság forrása. A pénz körül látszik forogni, mert az effajta cserének a pénz a kezdő és végpontja. Ezért a gazdaság, amelyre a chrematisztika törekszik, határtalan. Miként minden mesterség, amely célját nem eszköznek, hanem végcélnak tekinti határtalan törekvésében, mert e végcélt mindjobban megközelíteni igyekszik, míg a mesterséget, amelyek csak céljuk eszközeit keresik, nem határtalanok, mert maga a cél szabja meg határaikat.

Úgy ahogy a chrematisztika célja sem ismer korlátokat, mert célja az abszolút meggazdagodás. Az ökonómiának, szemben a chrematisztikával van határa... Előbbi a pénztől eltérő dologra, utóbbi a pénz szaporítására törekszik... E két egymásba fonódó forma felcserélése egyeseket arra késztet, hogy az ökonómia végcélját a pénz megtartásában, és határtalan szaporításában lássák."

A "pénz - gazdasági tevékenység - még több pénz" folyamat központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem célja a pénzvagyon szaporítása. Míg az emberi szükségletek kielégítésének természetes korlátai vannak, addig a pénzvagyon ilyen korlátokat nem ismer, mert a pénzvagyon tulajdonos számára a pénz lehet sok, vagy kevés, de elég az soha nem lehet. Ez szükségszerűen van így, mert ha nem gyarapítja pénzét, akkor azonnal szegényedik. 

Mivel a közvetítésre szolgáló eszköz - a pénz - forgatója értéket nem állít elő, jólétének tehát nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értéket hordozó termékeket és szolgáltatásokat nem a pénz-gazdaság, hanem a reál-gazdaság, a fizikai termelő-gazdaság és szolgáltató ágazatok együttese állítja elő.

A pénz növekedését a kamat biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket képviselő fizikai termékek és emberi szükségletet kielégítő szolgáltatások cseréjéhez szükséges jelet, az a jel a pénz, nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást előállítja, hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, azok e jeleknek a használatáért kamat járadék formájában sarcot követelhetnek maguknak az érték előállító társaiktól.

Görögországban is ez volt a helyzet. A pénz kölcsönzők a nyújtott hitelekért: 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. Ennek a követelésüknek a biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk vagyonukat. A görög parasztok hamarosan elveszítették vagyonukat, földjeiket és házaikat. Még családtagjaik is kötelesek voltak kezességet vállalni rokonaik adósságaiért. 

Így a szabad görög polgárok igen rövid idő alatt adós rabszolgákká váltak. Vagy külföldre menekültek, vagy saját hazájukban veszítették el szabadságukat, és el kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként eladják őket. A rabszolgaság így nagy kamat járadékot biztosító üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. Ezeket a görög rabszolgákat a görög pénzvagyon tulajdonosok a "szabadpiacon" pénzért vásárolták, nem háborúkban szerezték őket, ahogy az korábban a gyakorlat volt.

A rabszolgaság tehát a tőke szabad mozgását biztosító pénz befektetés volt. A bányászatban dolgozó rabszolgák: 33-50%-ig hoztak hasznot, a bútorgyártó rabszolgák pedig: 30% járadékhoz juttatták a pénz befektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására és kamat jövedelmük növelésére. 

Az ókori görög pénz befektetők gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek érvényben, amelyek a lakosság többségét adós rabszolgaságba kényszeríthetik. Az első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési jogszabályokat megváltoztassák. Világosan látni kell, hogy az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos nemesség volt a bajok oka, hanem a kamat alapján működő pénzrendszer.
 

A pénzhatalom mai modern korra átvetítve

Günter Hannich ezzel kapcsolatban is idézi Ruhland professzort: "Azt kellene hinnünk, hogy mindezekből az intézkedésekből az következik, hogy a "tulajdon" lépett a "születés" helyébe. Valójában itt a népnek a küzdelméről van szó a kapitalizmus első fejlődési fokozata ellen, nevezetesen az úgynevezett kereskedelmi- és kölcsöntőke ellen. Sajnos ezek a reform fáradozások sikertelenek maradtak, és a kamatkapitalizmus még gyorsabban elterjedt."

A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósodása, amely végül is feltarthatatlanul elvezet összeomlásukig. Ezt bizonyítja a francia forradalom is, ahol az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, az állami bevételek: 70%-át kamatok fizetésére kellett hogy fordítsa. Ezt az óriási adósság szolgálati terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági megszorításokkal tudta előteremteni, amelyek végül is éhséglázadásokhoz, majd pedig a forradalom kitöréséhez vezettek. A történelemben ez a folyamat - a lényegét illetően újból és újból ismétlődik.

Az első világháború kitörését is meghatározóan felgyorsította az európai államok példátlan méretű eladósodása. Nemcsak Anglia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia volt rendkívüli mértékben eladósodva, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A 20. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi: 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósság növekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. 

Ennek az adósságnak a kamat jövedelmét a pénzvagyon tulajdonos oligarchia, és a tulajdonában lévő bankok zsebelték be. 1870-ben a Deutsche Bank: 15 millió márka tőkével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A bankszektor egészének az érdekkörébe tartozó vagyon pedig: 3 milliárd márkára. Ki lehet számítani, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával: 1918-ra az egész német gazdaság: 150 milliárdnyi vagyona a német bank szektorhoz került volna. Ez csak azért nem következett be, mert: 1914-ben kitört az első világháború.

Ruhland így folytatja: "A mértéktelen hitel felvételekkel, a bank és tőzsdetőke segítségével, a magán vállalatok - láthatóan megtervezett - nemzeti és nemzetközi összefonódása valósul meg, amely a mi háborús korszakunkban olyan válság kirobbanásával fenyeget, amelyhez hasonlót a népek a történelem során még nem éltek át eddig." A kamattal működtetett pénzrendszerben végül is a társadalom vagyona néhány személy tulajdonába kerül. A vagyon koncentráció már a 20. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető ipari országaiban néhány család ellenőrizte a nemzeti gazdaságokat.

Az érem másik oldalaként ugyanakkor robbanás szerűen növekedett a lakosság eladósodása. Az ellenőrzési és irányítási pozíciókat kisajátító kis csoport olyan zárt kört alkotott, amelybe rendkívül nehéz volt bekerülni. Ebben a zárt körben nem a személyes képességek, a tehetség és a tudás számított. A meghatározó közös érdek a pénzvagyonos elit uralmának a fenntartása volt. Minden olyan elgondolás, például találmány, amely nem szolgálta e vagyonos zárt csoport további gazdagodását, és hatalma fenntartásának az érdekeit, az kudarcra volt ítélve. Már Ruhland is számos olyan kutatót és feltalálót nevez meg, akik óriási ellenállásba ütköztek, mivel felfedezéseik és találmányaik nem szolgálták az uralkodó pénzvagyonos elitnek a további gazdagodását.

Ruhland külön kitér a tőzsdék és pénzpiacok szerepére. A részvényekkel való manipuláció különösen alkalmasnak bizonyult az emberek nyereség vágyának és játék szenvedélyének felkeltésére. Noha a kisrészvényesek a tőzsde történelem eddigi adatai szerint mindig a vesztes oldalon kötöttek ki. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdék üzlet menetét irányító nagybefektetők lényegében rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére, mivel megfelelő pénz mennyiség és tájékozottság birtokában egyedül a nagybefektetők tudják, mikor kell a tőzsdéről távozniuk. Ezzel folyamatosan magukhoz tudják ragadni a társadalom jelenetős részének a megtakarításait. Minden tőzsde összeomlás újra rendezi a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.

Az elmúlt két évtizedben nemcsak a fejlett nyugati országok, de a kelet-európai és a szovjet utódállamok is megtapasztalhatták, hogy mi is az, amikor a pénzoligarchia nagybefektetői "megfuttatják a tőzsdéket." A legkülönfélébb trükkökkel elhitetik, hogy a részvények, és más értékpapírok vásárlása jó üzlet, felhajtják a részvényárakat, és egyszerre csak "szárnyal a tőzsde". De, hogy szárnyalása meddig tart, azt csak a nagybefektetők tudhatják. 

A részvényárak akkor vannak a csúcson, amikor angolosan távoznak a nagy haszonnal az intézményi befektetők. A veszteség azért a kisbefektetőket sújtja, mert mindig csak késve értesülnek a meghízott nagybefektetők távozásáról, és szembesülnek a tőzsdei árak tartós zuhanásával, a trend gyökeres megfordulásával. Ők a tőzsdei szerencsejáték függvényének a függő tényezői, az árakat alakító tényezők, és a nyereséget lefölöző független tényezők a nagybefektetők.


A kamat is közpénz, nemcsak az adó

Érdemes kitérni arra a sokat hangoztatott igényre, hogy az állam számoljon el tetteiről, indokolja meg, hogy az állampolgároktól adó formájában elvont közpénzeket mire fordítja. Az azonban nem hangzik el, hogy a pénzvagyonos réteg, a hitelező pénzoligarchia, vajon mire fordítja az ugyancsak az állampolgároktól elvont - kamat formájában kisajátított - közpénzeket. A kamat is közpénz, mert olyan jövedelemből hasítják ki, amelyet a reálgazdaságban értéktermelő munkát végző állampolgárok állítanak elő. A közhatalom, az állam, adózás révén részesül ebből az értékből. A pénzvagyonosok szervezett magánhatalma pedig kamat formájában részesül belőle. Vagyis nemcsak az állampolgárok munkájából elvont adó közpénz, hanem a pénzoligarchia magánpénzrendszere által elvont kamat is közpénz, mivel annak is az állampolgárok munkája a forrása.

Ezért a társadalom joggal tarthat igényt arra, hogy a pénzvagyon tulajdonosok is számoljanak el a magán irányítású pénzrendszer segítségével elvont kamat milliárdokkal. A kamat tehát közpénz és nem mindegy, hogy a pénzoligarchia és gépezete mire fordítja ezt a jogilag ugyan megengedett, de gazdaságilag szükségtelen, és társadalmilag igazságtalan magánadót. A fentieket csak azért jegyeztük meg, hogy figyelmeztessünk arra: nemcsak az államon kell számon kérni, hogy az adókat mire fordítja, hanem a pénzvagyonos elitet is el kell számoltatni arról, hogy a kamat formájában magához vont közpénzeket mire fordítja. Ez a fajta pontos megfogalmazás azért nem hangzik el a társadalmi párbeszéd és közélet fórumain, mert a pénzvagyonos elit ezt a leghatározottabban ellenzi.

Ez is azokhoz a rejtegetett titkokhoz tartozik, amelyek nem tartoznak a nyilvánosságra. Mint ahogy az sem tartozik rá, hogy világosan megkülönböztessék a civil társadalmat a szervezett magánhatalomtól. Mert az, hogy valami nem állami, az még nem jelenti azt, hogy az a civil társadalomé. Az állam mellett egy másik szervezett hatalom is működik, a pénzvagyonnal rendelkező réteg intézményesült magánhatalma, amelynek anyagi bázisa a kamat formájában a köztől folyamatosan elvont hatalmas munkanélküli jövedelem. Az állam közadót szed, a pénzoligarchia magánadót. De mind a kettő közpénz, amelyet a társadalom munkát végző tagjaitól vonnak el.


Van e kamat mentes pénzrendszer.?

Visszatérve: Ruhland professzor fejtegetéseihez, a svájci szakember teljesen tisztában volt a kamat mechanizmus által okozott alapvető problémákkal. Miután nézeteit a történelem tanulmányozásából merítette, ezért érthető, hogy sokat idéz mind a görögöktől, mind a rómaiaktól. A görög történelemmel kapcsolatosan például ezt a megjegyzést teszi: "A részletekben való minden különbözőségük ellenére a legjelentősebb görög gondolkodók megegyeznek abban, hogy a népeket elpusztító kapitalizmust csak akkor lehet a társadalomban megsemmisíteni, ha a pénzrendszerből eltűnik a kamat."

John Maynard Keynes a XX. század nagy közgazdásza természetesen sokat foglalkozott a pénzrendszer, a gazdaság és a társadalom működésének az összehangolásával. A kamat mechanizmus problémáival is tisztában volt. Ismerte: Silvio Gesell német származású argentin üzletember elméletét is a kamat mentes pénzrendszerről. Több helyen is olvasható az a kijelentése, hogy a 20. század Marxé volt, a 21. század valószínűleg: Silvio Gesellé lesz. 

Ugyanerről a Silvio Gesellről: Irving Fisher matematikus-közgazdász, a Harvard Egyetem tanára, akit kollégája a kiváló pénzügyi szakember: Alois Schumpeter, Amerika legnagyobb közgazdászának nevezett, még nagyobb elismeréssel nyilatkozott. Schumpeter dicséretére csak annyit válaszolt, hogy ő önmagát "Silvio Gesell argentin üzletember szerény tanítványának" tartja. 

Nos, ez a lexikonokból és tankönyvekből eltüntetett: Silvio Gesell volt az, aki kidolgozta a kamatmentes pénzrendszer egyik elképzelhető, és a gyakorlatban többször is sikeresen kipróbált változatát. Azóta már több változat is ismeretes, így például Hans-Jürgen Klaussner svájci kutató rendszere, amelyet a "Die Freie HuMan-Wirtschaft" (A szabad emberi gazdaság) című munkájában fejtett ki, és amelynek ismertetésére a későbbiekben még visszatérünk.

Silvio Gesellnek (1862-1930), aki Európában született és német egyetemeken iskolázott, majd Argentínába kivándorolva sikeres üzletember lett, gyakorlati munkája során fel kellett ismernie, hogy milyen összefüggés van az átlagárak ingadozása, valamint a forgalomban lévő pénzmennyiség között. 1916-ban publikálta "Die natürliche Wirtschaftsordnung" (A természetes gazdasági rend) címen fő művét, amelyben elméletileg is megalapozottan elemzi a gazdasági zavarok okait, kidolgozva egy átgondolt rendszert a kiküszöbölésükre. Itt olvasóink figyelmét felhívjuk arra, hogy: Síklaki István, Gesellnek ezt a könyvet nemrég lefordította magyarra. 

Gesell kiinduló pontja az volt, hogy a pénz fölényben van a többi természetes áruval szemben. Miközben a romlandó krumpli tulajdonosának sietnie kell, hogy áruján túladjon, addig a pénz tulajdonosa szinte tetszés szerinti ideig várni tud. Az áru tulajdonosának engedményt kell tennie a pénz tulajdonosának, mert ellenkező esetben az visszatartja a nála lévő gazdasági közvetítő közeget. Ez az engedmény nem a kereslet és kínálat függvénye, hanem a pénz, mint "nem romlandó áru" fölénye a romlandó áru felett.

Hasonló a helyzet a munka esetében is. Miközben a pénztulajdonos várhat, a reálgazdaságban dolgozó vállalkozó és munkavállaló nem várhat, mert élete fenntartása arra kényszeríti, hogy személyes "áruját", azaz munkaerejét, minél előbb értékesítse. Ahhoz, hogy a pénzvagyon tulajdonosától pénzhez jussanak, engedni kell a zsarolásának, és kamatot kell ezért a pénzért adni. Ha a pénzvagyon tulajdonosa nem kap kamatot, vagy ez a kamat nem éri el legalább a 3%-ot, akkor a pénzvagyon tulajdonosa visszatartja pénzét a reál gazdaságtól, és ezzel megbénítja a gazdasági folyamatok normális lezajlását. 

A pénz, mint jel, a gazdasági folyamatok közvetítésének az eszköze. Ha ez a közvetítő eszköz nincs kellő mennyiségben jelen, a gazdaság megbénul. A kamat tehát arra szolgál, hogy a pénzvagyon tulajdonosát rábírja: ne üljön pénzén, hanem azt a reál gazdaság szereplőinek átengedve hagyja működni. A kamat azonban teljesen átalakítja a gazdasági folyamatokat. A kamatrendszer szükségszerűen válságokhoz, és konfliktusokhoz vezet. Amikor ezek a meglévő rendszert felbomlasztják, akkor az egész folyamat kezdődik elölről, feltéve, ha továbbra is kamatozó magánpénzrendszer működik a gazdaságban.

Gesell szerint csak úgy lehet a kamat mechanizmust kiküszöbölni a gazdasági életből, ha a pénz azonos rangúvá válik a többi romlandó áruval. Ehhez olyan rendszert kell kidolgozni, hogy aki vissza tartja a pénzt, a gazdasági élet közvetítő közegét, annak ezért a blokádért büntetést kelljen fizetnie. Ez elképzelhető úgy is, hogy a forgalomban nem lévő pénz minden hónapban meghatározott arányban veszítsen az értékéből. 

Gesell javaslata szerint olyan pénzt kell kibocsátani, amelyen hely van fenntartva bélyegek felragasztására. A havonta megvásárolt és felragasztott bélyeg biztosítja, hogy a pénz továbbra is változatlan értékben érvényes maradjon. Minden év végén a lebélyegzett bankjegyeket a központi bank kicserélné üres kockákkal ellátott új bankjegyekkel, hogy azokra újból rá lehessen ragasztani az érték megőrzését biztosító bélyegeket. 

Gesell szerint ezzel a módszerrel nem tűnne el teljesen a kamat, hanem csak lassan és fokozatosan szűnne meg a pénz fölénye az egyéb természetes és romlandó áruval szemben. A folyamat végül elvezethetne a határidő nélküli kamatmentes pénzhez, amelyet ő "Freigeld"-nek. Azaz a kamattól mentes "szabad pénznek" hívott, és ezért nevezte el az ilyen pénzzel működtetett gazdaságot "Freiwirtschaft"-nak, azaz kamatjáradék-mentes szabad gazdaságnak.

Ennek a megoldásnak az a legfontosabb következménye, hogy a pénzt nem lehet többé veszteség nélkül felhalmozni. Aki a bankjegyeket otthon gyűjti, annak folyamatosan bélyegeket kell vásárolnia díjfizetés ellenében. Azért, hogy ezt a veszteséget elkerülje, tovább kell adnia, akár kamat mentesen is, valaki másnak, hogy az használja és forgassa ezt a pénzt. Cserébe egy megegyezett időpontban kap egy száz százalékosan az értékét őrző új bankjegyet. A kamat, vagyis a pénz tovább adásáért járó díjazás, eltűnik, sőt megjelenik egyfajta büntetés is, a negatív kamat formájában. Ez a megoldás nemcsak a hitelfelvevő, de a hitelező számára is előnyös. A hitelfelvevő kamat mentesen jut kölcsönhöz, a pénz kölcsönző viszont elkerüli a pénzének időhöz kötött érték csökkenését.

A kamat mentes pénzrendszer további előnye, hogy lehetővé tenné az infláció- és a defláció- mentes, szilárd és tartós ár stabilitást. Gesell ezt egy nagy választékú árukosár szerinti indexálással akarta elérni. Elképzelése hasonló a mai infláció számításhoz, ahol a pénz érték vesztését ugyancsak egy meghatározott elvek szerint összeállított árukosár szerint mérik. 

Ha ez az indexált ár csökken, akkor az illetékes jegybank növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét úgy, hogy megfelelő mennyiségű kamat mentes pénzt bocsát az állam rendelkezésére. Ha növekednek az árak, akkor pénzt kell kivonni a forgalomból, amit el lehet érni a pénzforgalmat biztosító és a pénz jegyekre felragasztandó bélyegek eladásával, ha pedig ez nem elégséges, akkor az adók megemelésével.

Gesell alkalmatlannak találta az arany, illetve nemesfém alapú pénzrendszert arra, hogy infláció- és defláció- mentes gazdasági életet működtessen. Arany és ezüst alkalmazása esetén mindig fennáll a deflációs veszély, azaz hogy nem lesz elég mennyiségű pénz a forgalomban. Az egyre bővülő gazdaság a cserefolyamatok lebonyolításához egyre több közvetítő közeget, azaz pénzt igényel. Ha nincs megfelelő mennyiségű közvetítő közeg, akkor az leblokkolja a gazdaságot. 

Az árak csökkenése valósággal megfojtja a gazdasági életet. Ugyanis az az ár, amely nem biztosítja az érték előállító gazdasági szereplő számára a megfelelő gazdasági hasznot, amely lehetővé teszi a termelés fenntartását, bővítését, valamint a vállalkozó és alkalmazottainak megélhetését, akkor az az ár kártékony. Az olcsó, vagy alacsony ár tehát nem valami abszolút jó, hanem kifejezetten káros is lehet, ha nem tartalmazza a tisztességes nyereséget.

Az arany- és nemesfém- alapú pénzrendszer mindig azok irányítása alatt áll, akik az arannyal, illetve nemesfém tartalékokkal rendelkeznek. Ez a rendszer magában hordozza azt a veszélyt, hogy a forgalomban lévő pénz mennyiség az alapját képező arany mennyiség korlátozottsága miatt nem növelhető olyan mértékben, hogy az optimálisan biztosítsa a reálgazdaság folyamataihoz szükséges közvetítő közeg mennyiségét. Ez akadályozza a pénzmennyiség megbízható szabályozását. Az 1929-es tőzsdei összeomlást és a nagy világgazdasági válságot jelentős részben az arany alapú pénzrendszer korlátai okozták.

Silvio Gesell behatóan foglalkozott azzal a problémával is, hogy miként lehetne megakadályozni a tőke menekülését a termő földdel való spekulációba. Ennek érdekében Gesell olyan föld reformot javasolt, amely abból indult ki, hogy a föld nem sokszorozható, azaz véges mennyiségben áll az emberiség rendelkezésére. Emiatt nem is lehet a kereslet és kínálat alapján piaci árucikknek tekinteni. A pénz reformot egy föld reformmal kell kiegészíteni. 

Elgondolása szerint a helyi önkormányzatoknak kell fokozatosan felvásárolniuk a termő földeket, és nekik, mint tulajdonosoknak kell haszonbérbe adniuk árverés útján mindig azoknak, akik azt ténylegesen megművelik. Gesell sokszorosítható vagyon tárgynak tekintette a házat, és megkülönböztette a termőföld ingatlantól. Az egyéni teljesítmény alapján létrejött épületingatlan természetesen magántulajdonban maradhat, de a föld az csak a közösség elidegeníthetetlen tulajdona lehet. Több államban, így Izraelben is ehhez hasonló szabályozás van érvényben. Az épület ingatlan tulajdon továbbra is forgalom képes, csak a föld tulajdon nem.

A kamatszedő pénzrendszert keményen bíráló Gesell élesen támadta a marxista kommunizmust is. A marxizmus érték elméletét tévesnek tartotta. Egy tárgynak nincs abszolút értéke, hanem csupán annyit ér, amennyit adott körülmények között valaki hajlandó pénzben fizetni érte. Miközben a marxizmus az emberek önzetlenségéből indul ki, addig Gesell az önzést az ember lényegi tulajdonságának tartotta, amelyet esély egyenlőséget biztosító rendszerrel megfelelő útra lehet terelni. Gesell az önzést az egyik legfontosabb emberi hajtóerőnek tekintette. 

Az, aki önmagának dolgozik, és munkájának eredményével rendelkezik, az minden erejét mozgósítja. Ha pedig mondjuk tíz ember együtt dolgozik, ahol egyformán osztják el a közösen kapott bért, akkor a leggyöngébben dolgozó teljesítménye lesz az a mérce, amihez a többi igazodik. Gesell ezért az általa javasolt természetes gazdasági rendet a természetes emberi önzésre építette fel. A gazdaság fájdalmas követelményekkel szembesíti a munkát végző embereket. Az ezek leküzdéséhez szükséges hajtóerőt csak az egészséges emberi önzés biztosíthatja.

Gesell tisztában volt azzal is, hogy a kommunizmus működésképtelen, mert az emberi természetnek ezt az alap tulajdonságát figyelmen kívül hagyja. Gesell a piacot hozta fel példának a természetes emberi önzés működésére. Az eladó lehetőleg minél magasabb árat kér, miközben a vevő olyan keveset óhajt fizetni, amennyit csak lehet. Végül kereslet és kínálat a középen találkozik. Ha viszont jogi szabályozással akarják kikényszeríteni az árakat, akkor szükségszerűen létrejön a feketepiac, ahol kéz alatt zajlik az árucsere, miközben az üzletekből eltűnik az áru. 

Gesell óvott attól, hogy az egészséges emberi önzést a kíméletlenséggel tévesszék össze. Az egészségesen önző ember hamarosan felismeri, hogy számára a legnagyobb hasznot az hozza, ha mindenkinek jól megy, azaz ha a közjó érvényesül. A rövidlátó primitíven önző. A messze tekintő viszont hamarosan belátja, hogy a társadalom egészének a boldogulásától függ a saját jóléte is. Egy esélyegyenlőségen alapuló gazdaságnak viszont az az előfeltétele, hogy a hibásan működő rendszer ne tegye lehetővé monopol helyzetek, illetve monopóliumok kialakulását, amelyek erő fölényükkel diktálni tudják akaratukat a gazdaság többi szereplői számára.

Az önzés ma negatív csengésű szó. Itt azonban körültekintően kell eljárni. Mindig azt kell megítélni, kinek teszi lehetővé az adott rendszer, hogy a másik munkáját kizsákmányolja, illetve valamilyen módon, például kamatrendszer bevezetésével a mások által megtermelt jövedelemre rátegye a kezét. Nem a haszonra törekvés jelenti a problémát, mert hiszen azt az egymásnak egyenlő erővel feszülő kölcsönös önzés korlátozza, és kordában tartja egymást. Saját formulámmal így fejezném ki: egyenlőerejű önzés + egyenlőerejű önzés = önzetlenség. 

Az önzetlenséget, a lemondást mindig azok az erők hirdetik, akik a gyengébbeket így vagy úgy, de ki akarják használni, és munkájuk értékéből egy jelentős részt a maguk számára ki akarnak hasítani. Gesell különösen az állam szerepét bírálta, amely lehetővé teszi a kamat kapitalizmus rendszerének a kialakítását és fenntartását. Mivel az állam adózási, szabályozási és erőszak monopóliuma révén különleges fontosságú uralmi eszköz, ezért rendkívül alkalmas arra, hogy az igazságtalan viszonyokat stabilizálja, és jogi szabályozás révén legalizálja. Az állam azonban végül is az anyagi hatalommal rendelkező elit kiszolgálójává válik.

A kamatszedő magán pénzrendszer alternatíváját egy kamat mentes gazdaság kialakítása jelentené. Már Gesell idején is az volt az első kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan működhetne egy kamatmentes pénz. Ha az a feladat, hogy megszüntessük a pénz fölényét a romlandó áruval és a megélhetési kényszer alatt álló munkával szemben, akkor a pénzt időhöz kötött használati díjhoz kell kapcsolni. Erre több lehetőség is van. 

Az egyik az, hogy a pénz időhöz kötötten folyamatosan veszít az értékéből, erre dolgozta ki Gesell azt a módszert, hogy a bankjegyeket havonként értékfenntartó bélyeggel lássák el. Egy másik lehetőség az, hogy a bankjegyeket meghatározott napon, meghatározott illeték ellenében ki kelljen cserélni. Mindkét módszert a történelem során már sikeresen kipróbálták. A fontos az, hogy ne legyen lehetséges a pénz ellenőrzés alá vétele akár egy privát kisebbség, akár a minden hatalmat magának igénylő és ellenőrizetlen állam segítségével.

Csak röviden jegyezzük meg, hogy valójában az lenne a demokratikus pénzkibocsátás, ha azok a társadalmi szereplők, akik a valódi értéket jelentő fizikai termékeket és szolgáltatásokat előállítják, jogosultak lennének arra is, hogy az ezek cseréjét megkönnyítő jelet is saját maguk állítsák elő. Hiszen a közvetítésre szolgáló jel önmagában értéktelen, értékét azáltal nyeri, hogy valamilyen fizikai tárgyat, és szolgáltatást képvisel. Természetesen érdek fűződik ahhoz, hogy lehetőleg minél nagyobb közösség hasonló jelet használjon az érték hordozó tárgyak és szolgáltatások cseréjéhez, mert ez megkönnyíti a gazdasági folyamatok lezajlását. 

A problémát az jelenti, hogy a jelek előállítását ma már nem a társadalom egészét képviselő, politikai felelősséggel tartozó közhatalom, az állam végzi, hanem ezt a feladatot - minden ellenszolgáltatás nélkül - teljesen ésszerűtlenül átengedte egy kis zártkörű pénzügyi kaszt számára, amely a pénz kreálás monopóliumát megszerezve a saját maga hasznára működteti ezt a jelrendszert. 

Az érték előállító gazdasági szereplőknek igen drága kamatért adja oda azt, amit ő saját maga gyakorlatilag ingyen állít elő. Így a magán pénzrendszer monopóliuma révén ez a szűk ember csoport - a pénzoligarchia - állandóan meg tudja sarcolni a társadalom érték előállító tagjait, mégpedig úgy, hogy kamat formájában drága díjazást követel azoknak a jeleknek a használatáért, amelyeket ő rendkívül csekély költséggel állít elő.

Visszatérve arra, hogy miként lehetne a gyakorlatba átültetni a pénzt is "romlandó áruvá" átalakító elképzelést, ma már figyelembe kell venni, hogy az informatikai eszközök is a rendelkezésünkre állnak. Már elhangzottak olyan javaslatok is, hogy a komputerek segítségével a kereskedelem egészét kamatmentesen kellene közvetíteni. 

Természetesen itt olyan veszélyek és problémák is vannak, amelyek jelentőségét nem lehet alábecsülni. Egyrészt az, aki keresztül tudja vinni az informatikai rendszer egészének az egységesítését, az elképesztő hatalomra tesz szert mindenkivel szemben. Vagyis az a kisebbség, amely ezt a rendszert működteti, mindenki mást, aki erre rá van utalva, ki tudja zsákmányolni. 

Éppen ezért a kamat mentes közvetítő rendszert egy névtelen készpénzre kellene felépíteni. A névtelen azt jelenti, hogy nem valamilyen ma ismert nevű pénzről lenne szó, mint a dollárról, az euróról, vagy a jenről. Mindenek előtt figyelembe kell venni azt, hogy mindenféle komputer chip-pénz, vagy internet hálózati pénz, vagy az egyéb könyvelési pénzek több vonatkozásban is tévedésekre és visszaélésekre adnak lehetőséget.

Gondoljunk csak arra, hogy mi lenne az ilyen interneten kerengő pénzrendszerrel, ha egy nagyarányú áramkiesés következne be, vagy egy veszedelmes komputer vírus bénítaná meg a rendszert. Ebben az esetben valamennyi fizetés elmaradna. Mindebből következik, hogy a pénzrendszert nem lehet egyedül az informatikai rendszerre, az internetre és hasonlókra alapozni. Sokan úgy vélik, hogy a Gesell-féle pénzfelbélyegzés ma már nagyon körülményes. 

Kik is lennének azok, akiknek elképesztően sok bélyeget kellene a bankjegyeikre felragasztaniuk? Nyilván azok, akik túlságosan sok pénzt birtokolnak és halmoznak fel. Egy automatikus felragasztási technika kialakítása az elektronika korszakában megoldható technikai kérdés. A forgalom biztosított pénz így vagy úgy történő bevezetése a lényeg. Az már most is világos, hogy egyrészt szavatolni kell az anonimitást, másrészt csökkenteni kell a hibás működésnek való kiszolgáltatottságot.

Ma sokan abból indulnak ki, hogy a készpénz már alárendelt szerepet játszik, és a legtöbb tőkemozgás készpénzmentesen, könyvelési pénz formájában történik. A könyvelési pénz azonban nagyrészt készpénzből származik, amennyiben valaki készpénzt helyez el a bankszámláján. Ugyanez a készpénz, miután a bank továbbadta a nála elhelyezett bankjegyet, többszörösen is a pénzforgalomba kerülhet, illetve valamilyen hitel intézetnél könyvelési pénzzé válhat, miáltal a könyvelési pénznek az összege megnagyobbodik.

Azaz összességében nagyobb lesz, mint az alapját képező készpénz. Ha viszont a bankjegyet forgalom biztosítási díjhoz kötjük, akkor sok pénztulajdonos a látszólag veszteség mentes, készpénz mentes könyvelési pénzre váltana át. Ez viszont azt eredményezné, hogy a bank forgalom biztosítási költségei jelentősen megnövekednének, mivel a készpénz a hitel intézeteknél koncentrálódna. Ez arra kényszerítené a bankokat, hogy ezeket a költségeiket áthárítsák a számla tulajdonosokra, és végső soron a könyvelési pénz is ily módon forgalomba hozatali kényszer alá kerülne. 

Egy ország reál gazdasága számára, amely az értékeket előállítja, mindig a forgalomban lévő pénz mennyiségnek van jelentősége. Az az állítás, hogy a bankok a "semmiből" állítják elő a pénzt, a pénzkibocsátással felruházott központi bankokra vonatkozik. A kereskedelmi bankok általában nem állíthatnak elő pénzt, elsősorban csak azt adhatják hitelbe, amit ügyfeleik náluk helyeztek el. De ez csak a főszabály, amely alól számos kivétel van a gyakorlatban. A bankokhoz befizetett pénz mennyisége általánosságban a forgalomban lévő készpénz mennyiségétől függ.

A kamat mentes pénz előnye, hogy a felvett hiteleknél elmarad a kamatra fordítandó rész. Ezzel eltűnik az a hatványozott ütemben növekedő mechanizmus, amely épp e miatt a korlátokat nem ismerő növekedése miatt - mindig összeomláshoz vezet. Ez azt is lehetővé tenné, hogy az a gazdaság, amelyben ilyen pénzrendszer közvetít, az egészséges színvonalon stabilizálódjon. 

További előnye a kamat mentes pénznek, hogy lehetővé teszi a gazdaság: infláció és defláció mentes működését. A pénzkibocsátási monopóliummal rendelkező jegybank a kamatozó pénzrendszerben ellenőrzése alatt tudja tartani a kibocsátandó pénz mennyiséget, nem tudja viszont meghatározni, hogy mennyi legyen a ténylegesen forgalomban lévő pénz mennyisége. Az árak alakulása szempontjából elsősorban annak a pénz mennyiségnek van szerepe, amely a forgalomban megtalálható, és éppen ezért hatása van a kereslet és kínálat alakulására.

Az a pénz mennyiség, amely a trezorokban, bankkönyvekben, vagy külföldön van, gazdasági életet mozgásban tartó közvetítő közegként nem jön számításba. Mivel tehát a jegybankok csak igen korlátozottan képesek befolyásolni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ezért valójában az árstabilitást sem tudják biztosítani, holott abszolút függetlenségükre pontosan azon a címen tartanak igényt, hogy infláció-ellenes monetáris politikájukat csak így tudják érvényesíteni. Ugyancsak korlátozott a kamat szabályozás játéktere. Egyelőre nincsenek olyan adatok, amelyek egyértelműen bizonyítanák az összefüggést a rövid lejáratú jegybanki kamatok és az árak alakulása között. Az egész gazdaság számára fontos hosszú lejáratú reál kamatok alakulására is korlátozott a jegybankok befolyása.

Azért, hogy elkerülhető legyen a defláció, azaz a forgalomban lévő pénz mennyiségének a beszűkülése, a jegybank ismételten több és több pénzt hoz forgalomba. Ennek például Németországban az a következménye, hogy az átlagos inflációs arány: 3% körül stabilizálódott. A riasztó tény az, hogy a pénz egyre inkább megszűnik a reálgazdaság folyamatait közvetítő közeg lenni. A német jegybank adatai szerint a készpénzként forgalomban lévő német márka: 40%-a külföldön van. Ezt a pénzt jelentős részben gyűjtik, felhalmozzák és nem áll a forgalom rendelkezésére. 

Az Egyesült Államokban még szélsőségesebb a helyzet. Az amerikai pénz szerepét betöltő magánbankjegy - a FED által kibocsátott dollár - 75%-a forgalomba hozatalát követően elhagyja az országot. Olyan pénz esetében viszont, amely forgalom biztosítási kényszer alá van helyezve, a pénz csaknem teljes mennyisége a forgalomban működik. Ebben az esetben a jegybank már képes szabályozni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, és azt a reálgazdaság szükségleteihez igazítani. Elég, hogyha egy meghatározott árukosarat állítanak össze, és annak az áralakulását figyelik.

Ha az árnívó csökken, akkor növelni kell a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Ha az árak emelkednek, akkor csökkenteni kell. A jól összeállított árukosár úgy működik, mint egy hőmérsékletet szabályozó termosztát. Az így szavatolható árstabilitás nagy biztonságot nyújtana a reálgazdaság szereplői számára. A kamat mentes és forgalom biztos pénz további előnye lenne, hogy hatékonyan csökkenthetné a bűnözést anélkül, hogy egy túlméretezett állami elnyomó apparátust kellene fenntartani.

Sokan elgondolkodnak azon, hogy miként alakulna a megtakarítás kamatmentes pénz esetében? Ez hasonlóan történne, mint ma. A bankok összegyűjtenék a megtakarításokat, és szolgáltató-intézményként tovább adnák a reálgazdaságban tevékenykedő vállalkozóknak. Ezért a tevékenységükért díj illeti őket. A megtakarítók előnye az lenne, hogy a forgalombiztosítás célját szolgáló díjat nem ők, hanem a bank fizetné, és így pénzük megtartaná az értékét annak ellenére, hogy a pénztulajdonosok nem végeztek pénzükkel kockázattal és felelősséggel járó tevékenységet. A banknál elhelyezett pénz forgalombiztosítási díja annál kisebb összeget tenne ki, minél hosszabb időre helyezték el a pénzt a bankban. Ez hasonló ahhoz, hogy jelenleg több kamatot kapnak azok, akik a pénzt hosszabb időre helyezik el, mint azok, akik a banknál lévő pénzükkel bármikor rendelkezni akarnak.


A kamat mentes helyi pénz

Sokan attól tartanak, hogyha egy országban bevezetnék a kamatmentes pénzt, akkor azt a kamatozó külföldi deviza kiszorítaná a használatból. Bizonyítható, hogy ez fordítva van, mert a gyakorlatban az történik, hogy a kamatozó pénzt szorítja ki a kamatmentes pénz. Ha például egy országban bevezetnék a kamatmentes pénzt, akkor az ugyancsak ott forgalomban megtalálható kamatozó dollár nem a pénz forgalom lebonyolítására, hanem a pénz felhalmozására lenne használva, mivel a dollár után kamatot lehet kapni. Így ezeken a területeken a dollár pontosan azért szorulna ki a forgalomból, mert továbbra is kamatozó pénz. Ezzel szemben a kamat mentes pénz egyre inkább átvenné az árucsere közvetítését.

A másik ellenvetés, hogy a kamat mentes pénz bevezetése azonnal a tőke pánikszerű menekülését idézné elő, és ez gazdasági összeomlást eredményezne. Kétségtelen, hogy a pénzvagyonos réteg ilyen esetben arra törekedne, hogy pénzét minél előbb külföldi valutára váltsa át azért, hogy továbbra is kamatjáradékhoz jusson. Ha viszont sok kamat mentes pénzt átváltanak dollárra, akkor a dollár árfolyama egyre növekszik. Vagyis a piaci értékhez viszonyítva egyre nagyobb összeget kell kifizetni azért, hogy valaki ugyanazon egy dollárhoz hozzájusson, és azt megtarthassa. 

Már önmagában ez a többletköltség is megakadályozza a tőke nagyarányú kivonását. A kamat mentes pénzzel való menekülésnek viszont nincs értelme, mert ezek a bankjegyek forgalom biztosítási kényszer alatt állnak, azaz állandóan felül kell bélyegezni őket, hogy megtartsák értéküket, vagy év végén ki kell cseréltetni őket azért, hogy továbbra is érvényben maradjanak. Ha mindehhez kapcsolódik egy rugalmas deviza átváltási arány, akkor a tőke nagyarányú kivonására egyáltalán nem kerülne sor.


Miként alakulna a külkereskedelem kamatmentes pénz esetében?

A valuta átváltási arányok mindig a kivitel és a behozatal közötti kiegyenlítődéshez vezetnek. Ha egy ország többet importál, mint amennyit exportál, akkor az átváltási arányok csökkennek, ezáltal a behozatal megdrágul. Ennek következményeként erősödik a kivitel, egészen addig, amíg az áruk exportjának és importjának az aránya kiegyenlítődik. Ez a mechanizmus kamatmentes pénz esetében is ugyanígy működik. 

Egy további ellenvetés szerint, ha a pénzvagyonos réteg már nem tud a pénze kikölcsönzéséért kamat járadékhoz jutni, akkor azt ingatlanokba fekteti, hogy onnan jusson földjáradék formájában teljesítmény nélküli jövedelemhez. Amennyiben valaki nagy mennyiségben, például: házakat épít, akkor csökkenni kezdenek a bérleti díjak, azaz a bérleti díjként szedett járadékot a pénz utáni járadék megsemmisíti. A bérleti díjak hosszú távon az önköltség és egy kismértékű nyereség szintjére csökkennek.

A kamatmentes pénz esetén - az elvégzett számítások szerint - a lakbérek például Németországban a jelenleginek az egynegyedére esnének vissza. A nem szaporítható föld vonatkozásában a helyzet eltérő. Itt fennáll az a veszély, hogy a pénzvagyonosok a teljes földmennyiséget felvásárolják, és földjáradék formájában az adott ország lakosságát kizsákmányolják. Éppen ezért minden pénz reformot össze kell kapcsolni föld reformmal. Alkalmas módszer lehet megfelelő földadózás bevezetése.

Ennél jobb lenne egy olyan megoldási mód, amelyben az állam fokozatosan felvásárolja a föld- és telekvagyont, és ezt követően már csak haszonbérletre adja megfelelő haszonbér ellenében át a föld és a telek használójának. Ez szavatolhatja a polgár számára az általa használt föld birtoklását hosszútávon anélkül, hogy fennmaradna a föld spekuláció veszélye, és a föld járadék fizetés kényszere. A kamat mentes pénzrendszer bevezetésének igazi akadálya, hogy a jelenlegi pénzrendszer kialakítói és működtetői olyan hatalommal rendelkeznek, hogy meg tudják akadályozni egy ilyen kamatmentes pénz bevezetését a világ szinte bármely részén.

A pénzvagyonos csoport - tekintet nélkül saját veszteségére - felvásárolhatja az adott ország kamatmentes pénzét, és a forgalombiztosító eszköz ellenére mesterséges pénzhiányt, deflációt okozhat. Ilyen esetben a védekezés egyik lehetséges módja, hogy a pénzt ne évente, félévente, hanem havonta, vagy hetente kelljen kicserélni, és egy ilyen csere alkalmával kárpótolják az átlagpolgárokat. Az ő részükre a pénzcsere ingyenesen történne. Ez pedig a kamat mentes pénz ellen támadó pénz oligarchiának óriási veszteségeket okozna, amelyek meggondolásra késztethetik. 

Ilyen esetben mérlegelni kell a tőkepiac ellenőrzésének a bevezetését, természetesen csak egy korlátozott ideig, a válság idejére. Ehhez hasonló módon járt el az ázsiai pénzügyi krízis idején Malajzia, amely a többi válságba jutott állammal szemben el tudta kerülni a külföldi eladósodást, és pénzügyi függést. Egyszerűen betiltotta a valutával való kereskedést, és arra kényszerítette az országban lévő tőkét, hogy továbbra is Malajziában maradjon, annak a gazdaságában működjön.


Néhány szó a múlt tanulságáról

Ha a világ pénz rendszerének jelenlegi helyzetét és várható alakulásának következményeit meg akarjuk érteni, akkor tanulmányozni kell a kamatozó pénz alapján működő társadalmak történelmét. Ezt tettük, amikor elemeztük: Ruhland és Hannich segítségével a pénzrendszer működését az ókori görög városállamokban és a római birodalomban. Igen tanúságos a Fuggerek tevékenységének a vizsgálata is. A Fuggerek története, amely az arany-középkornak nevezett időszak végén kezdődött, szemléletesen tárja elénk mi történik a kamatozó pénz bevezetésével. Először aránytalanul halmozódni kezd a vagyon egy kisebbség kezében, végül a politikai hatalom is a pénzvagyon tulajdonosok befolyása alá kerül.

Az úgynevezett arany-középkorban a keresztényeknek meg volt tiltva, hogy pénzzel kereskedjenek. Az egykori Német-Római Birodalom nem német területein ezt a tilalmat csak részben tartották meg. Németországban viszont szigorú szabályok szereztek érvényt a kamat szedés tilalmának. A Fugger család 1436-ban egy átlagosnak számító kereskedő házat működtetett. Ez a családi vállalkozás akkor vált kiemelkedően gazdaggá, amikor a 15. század végén: Jakob Fugger került az élére, aki bevezette a kamatozó pénzt üzleti vállalkozásaiban.

A becsvágyó: Jakob Fugger a nemesfém előállítása terén monopol helyzet megszerzésére törekedett. A Fuggerek egyidejűleg tudatosan eladósították kamathoz kötött kölcsönök segítségével a nemességet. Hamarosan maga a német császár - I. Maximilián - is eladósodott, és folyamatosan hiteleket kényszerült felvenni azért, hogy adósságát és kamatait fizetni tudja. Ez lehetővé tette a Fuggerek számára, hogy verseny társaikat kikapcsolják. 

Számos kereskedelmi vitájukban azért győztek, mert az eladósodott császár az ő oldalukra állt. Amikor azzal a váddal illették őket, hogy monopóliumot hoztak létre, kifejezetten a császár kívánságára mentették fel a Fuggereket a vád alól. Mindezek eredményeként a Fuggerek számos területen uralkodó helyzetbe kerültek. Még a hírhedtté vált bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos üzletekbe is bekapcsolódtak.

Ők határozták meg, hogy kiket válasszanak püspökké, és befolyásuk volt a pápai trónra is. Jól szemlélteti a hatalom koncentrálódását a pénztőke tulajdonosainál az, hogy az említett Maximilián császár ünnepi alkalmakkor a Fuggerektől volt kénytelen kikölcsönözni az ékszereket, és díszeket, amelyeket aztán használat után vissza kellett adnia. Ilyen körülmények között a császár nem volt képes önálló politika folytatására. 

Az eladósodás és kamat fizetés következtében a nép annyira elszegényedett, hogy tömegessé vált az éhezés. Ez növekvő ellenállást váltott ki a részükről az uzsora kölcsön, a kamat, és a monopol helyzetek ellen. A Fuggerek, hogy a velük szemben növekvő bírálatokat elhárítsák, még híres szónokot is felbéreltek, Johannes Eck-et, akinek az volt a feladata, hogy védelmébe vegye a "mérsékelt kamat" intézményét. Eck szerint az ilyen kamat igazságos, és ezzel lényegében a teljesítmény nélküli jövedelem elvonást vette védelmébe.

A Fuggerek jó szándékának a bizonyítására még egyfajta szociális otthont is létrehoztak, a Fuggerei-t Augsburgban, amelynek Jakob Fugger: 25.000 Guldent adományozott. Többé nem arról volt szó, hogy a kamattal mennyire kizsákmányolták a lakosságot, hanem arról, hogy milyen nemesen jótékonykodnak. A tény azonban az, hogy a kamat mechanizmus következtében létrejött tőkekoncentráció, és az azzal összefüggő kizsákmányolás a német lakosság háromnegyed részét kamat rabszolgává tette. Mindez arra késztette elsősorban a legelnyomottabb osztályt, a parasztságot, hogy ha kell erőszakkal változtasson ezeken a viszonyokon.

A parasztok, nemesek és értelmiségiek körében egyre nőtt az elégedetlenség az Augsburgi Fuggerek ellen. A "fuggern" (fuggerelni) szó szinonimája volt a csalásnak. A kitört paraszt lázadás egyaránt irányult a felső arisztokrácia és az árakat manipuláló - mesterséges áruhiányt előidéző és monopol helyzetet kialakító - spekulánsok ellen. A paraszt lázadás vezetői ekkor még nem látták át teljesen milyen szoros az összefüggés a kamatozó pénztőke és a hatalom között, valamint a monopolisták és a császár között. Követeléseik között utolsóként mégis megfogalmazzák a Fuggerek, a Welserek, és a Höchstetterek eltávolítását, és az üzleti tőke felső határának a rögzítését. Érthető, hogy a nagytőke minden eszközt megmozgatott, hogy a lakosságot elnyomja, és a kamat mechanizmussal működtetett kizsákmányoló rendszert fenntartsa.

A paraszt lázadás vezetőinek nem volt világos elképzelése arról, hogy miként kellene egy kamat mentes gazdaságot működtetni. A 21. század embere számára a német paraszt háborúból az a tanúság vonható le, hogy az ellenállás nem hoz sikert, ha nincs világos elképzelés arról, milyen elvek szerint kell kialakítani az érték termelő munkára alapozott, jól működő gazdasági és társadalmi rendet.