"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Római mitológia és kultúra - Domenico Borello

2013.01.18 14:06

 

Római mitológia és kultúra.

A római mitológia gyűjtőfogalom az ókori rómaiaknak az istenekről és hősökről alkotott elképzeléseire. Az eredeti római vallás leginkább a természeti erők és események megszemélyesítéséből állt. Az ókori római kultúra hatása óriási volt a világra, hatalmas élet ereje volt, amely mindmáig magán viseli jegyeit: a kereskedelem, építészet, művészet, irodalom, és hitvilág területein.

http://amoreitalia.cafeblog.hu/files/2012/11/r%C3%B3ma.jpg

Róma vallása

Itália népeinek, közöttük a Rómát alapító latinoknak a vallása az indoeurópai vallási világból eredő földműves természetvallás volt. A korai idők paraszti társadalmának hite totemisztikus elemekből, az ősök kultuszából és természetimádó ritusokból épült fel.
A népi vallásosság archaikus szintjén a mindennapi életben az embert körülvevő szellemek, házi istenek álltak: a Lares, Penates, a Larvae, a család és a ház védelmezői, a küszöb és a falsarok istenei, a holtak visszatérő lelkei, akiket mágikus tisztelettel, a házioltáron imádva vettek körül. A római hitvilágtól nem idegen a totemizmus és az animizmus ősi emléke: a capitoliumi farkas, mint ős, a nemzetségek védőszellemeinek fontossága a mindennapok hagyományában és a családfők által gyakorolt házi kultuszban ezt igazolja. Ami a nagy istenek világát illeti: a római felfogás szerint az ég ura Jupiter, a föld és a termékenység, a termés patrónusa Ceres, a tűz és vele a ház, az otthon oltalmazója Vesta, az idő, a kapuk, és falak védelmezője pedig Janus volt. Róma népének korai hitében nagy jelentősége volt az agrár- és természet- isteneknek. Így a vetések oltalmazója, a paraszti munka patrónusa Saturnus, aki Ceres gabonaistennel együtt gondoskodik arról, hogy népének legyen mit ennie. Faunus a nyájak gondját viseli, Liber a szőlő, a bor istene, Neptunus pedig a folyók és tengerek ura. A pantheon klasszikus formájának kibontakozásával az istenek világának élére három nagy isten került: Jupiter közöttük a legfontosabb, akit istenkirályként a villámlás urának, de az államélet védnökének is tekintenek. Mellette áll Mars, a férfierő, a harc és a termékenység istene; későbbi alakjában csillagisten, de a háborúk patrónusa is. A harmadik főisten Quirinus: szabin eredetű isten ő, a római polgárok közösségének és békés gazdálkodásának égi védnöke, a napi munka sikerének oltalmazója. Ez a három isten állt már a római hitvilág középpontjában, amikor a Kr. e. 6. századtól új korszak kezdődött a latin vallási kultúra történetében. Róma ebben az időben etruszk befolyás alá került, ez pedig vallási téren is éreztette hatását.
Jupiter megőrizte vezető szerepét az istenek világában, sőt ekkor épült központi szentélye a Capitolium dombon, amely a hivatalos, állami kultusz központjának számított azután egészen a keresztény időkig. Ebben a korszakban tűnnek fel a nagy istenek csoportjában nőalakok: Juno, Jupiter felesége a családi otthon patrónája, Minerva pedig a tudomány és a művészet istenasszonya; velük szemben Mars, mint hadisten megőrzi jelentőségét, Quirinus kultusza azonban fokozatosan háttérbe szorul.
Az etruszk időkben azonban nem ez az egyetlen változás. Az áldozati szertartások külsőségeinek végleges kiformálódása is ekkor történik meg, a hitélet mindennapjaiban pedig erősen megnövekszik a jóslásnak, az ómen- és előjel-kérésnek a jelentősége. Az állati belsőségekből való jövendölésre, különösen a májjóslás szokásának elterjedésére találunk számos példát, de ekkor alakul ki a római vallási világ egyedi, jellegzetes jósformája, a madárjóslás is, amelyet, mint komoly szakértelmet kívánó mesterséget külön papi réteg, az augurok testülete végez. Ettől a kortól válik általánossá, hogy a rómaiak minden fontos döntés előtt előjeleket kérnek az istenektől, a nevezetes jóslatokból pedig rövidesen irodalmi gyűjteményt, antológiát is összeállítanak. Az etruszk korszak végén még egy különös jelenséget figyelhetünk meg: a jupiteri hivatalos istenek patrícius kultuszával szemben a plebejusok, a nép is kidolgozza a maga rituális életrendjét, amelynek középpontjában Ceres gabonaisten alakja áll.
A köztársaság korának kezdetétől egyre erősebb görög szellemi hatás éri Rómát, ennek pedig a görög és a római mitológiai és vallási világ nagyfokú szinkretizmusa lesz a következménye. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a római vallási világba átkerül a görög mitológiai hagyomány, a görög isteneket pedig átveszik és hagyományos római istenekkel azonosítják.
Így azonosul Jupiter Zeusszal, Juno Hérával, Minerva Athénével, Neptunus Poszeidónnal. Alig néhány olyan istenalakot találunk ezek után a római pantheonban, akinek nincs vele azonosítható görög megfelelője: Quirinus, Janus tartoznak ebbe a csoportba. Az azonosítás ugyanakkor nem mechanikus: a megfeleltetések nem minden esetben jelentik azt is, hogy a római felfogás egy-egy görög istennek a hitrendszerben meglévő jelentőségét és átemeli a maga világába. Az isteni erőviszonyok ilyen átrendezésére jó példa Arész-Mars hadisten alakja: míg a görög isten mitológiai szereppel alig rendelkező, jelentéktelen figura, addig római megfelelője egyike a leghatalmasabb, a kultuszban komoly szerepet játszó égieknek.
A görög vallási világ adaptációja ellenére a római felfogás eredetisége sok vonatkozásban kétségtelen. Igaz ez mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy a római vallás egész története során megőrizte rideg, külsőséges, politikai-jogi természetét.
A vallási dolgokban érvényesülő nevezetes elv volt a do ut des - adok, hogy adj - követelménye és az a tény, hogy az istenekkel való kapcsolattartás alig volt több egy sajátos üzleti kapcsolatnál. Ennek megfelelően a papi funkciókat a római társadalom állami közszolgálatnak tekintette, amelyet többnyire nem hivatásos papság, hanem a tisztségre választott vagy kijelölt magisztrátusok láttak el. A papság, a pontifexek csoportja élén a pontifex maximus állt, akinek az állami kultusztevékenység irányítása volt a feladata.
Csak a jós-papok és néhány más szentély papsága számított hivatásos testületnek: a szent tüzet őrző Vesta-szűzek, a haruspexek tartoznak ebbe a körbe. Otthon, a családi oltár előtt a családfő gyakorolta a papi funkciókat, ő mutatta be az előírt áldozatokat. A hivatalos vallási életben - miközben annak fokozatos kiüresedése is megfigyelhető - a császárkorra a szertartások és ünnepek gazdag rendje alakult ki.
A római ünnepek zöme az évszakok változásához és a mezőgazdasági munkák jeles fordulóihoz kapcsolódik: a lupercalia tavaszünnek, a saturnalia őszi vetési ünnep, de szép számmal találunk az ünnepi kalendáriumban emléknapokat vagy egy-egy mesterségre utaló alkalmakat is. A vallási élet és a kultusz rendje egy ponton módosult a császárkorban: Commodus idejétől szokásba jött a császárok istenként való tisztelete: ennek értelmében minden római polgár köteles volt évente áldozatot bemutatni az uralkodó tiszteletére emelt oltár előtt.

http://cdn.timerime.com/cdn-3/upload/resized/86411/936375/resized_image2_8b13bbb6cbee95d01b2e1bc7813bd0c5.jpghttp://wilsonancientrome.wikispaces.com/file/view/pax.jpg/229264710/315x216/pax.jpg

A hellenizmus és a szinkretizmus kora

Nagy Sándor birodalmának kialakulása újszerű, a görög vallást alapjaiban átformáló folyamatokat indított el a keleti mediterrán térségben. A görögök megismerkedtek Szíria, Egyiptom, Kisázsia népeinek vallási kultúráival. Vallási dolgokban amúgy is módfelett toleránsak lévén, a meghódított népek isteneit és mitológiai hagyományát ezek után vagy azonosították, harmonizálták saját felfogásukkal, vagy beillesztették a görög vallás rendszerébe. Mindez alapvető változásokat hozott, hiszen az amúgy is kiüresedő olimposzi vallásosság ellenében olyan hitelemeket fogadtak be, amelyek - a sémi népek hagyományának megfelelően - hermetikus és extatikus motívumok sokaságát foglalták magukba. Az így egyre nagyomm népszerűségre jutó vallási forma, amely a hellenizmus sajátja, a misztériumkultusz. Egy-egy misztérium olyan, az istenek életéből merítő titok, amely a beavatott hívő számára az istennel való közelséget, a vele történő egyesülést, a megváltást hozza. A misztériumistenek zöme az ősi termékenység, tenyészet-enyészet képzetkörből származó alak. Olyan meghaló és feltámadó istenekről van szó, akik részben a vegetáció változásainak periodicitását hordozzák, részben viszont egyéni, személyre szabott módon a halál után feltámadást, új életet, a lét titkainak megismerését kínálják követőik számára.
Amíg a görög és római hagyományban a túlvilágnak, a halál utáni életnek a lélek tökéletes passzivitása és nyugalma volt az egyedüli értelme, addig a misztériumvallások aktív és boldog személyes létezést kínáltak, a ritus mindennapjaiban pedig olyan intenzív vallási élménnyel kecsegtettek, amelyet az állami kultuszok és a hagyományos, irodalmias mitológiai hagyomány nem volt képes megadni az egyén számára.
Róma keleti terjeszkedésével a hellenizált keleti vallási kultúra gyors ütemben épült be a birodalom vallási világába. A meghódított tartományok istenei templomot kaptak a birodalmi fővárosban; ünnepeiket beiktatták az állami ünnepek rendjébe, személyüket pedig - ha lehetett - római istenekkel azonosították.
Amikor Kr. e. 27-ben felépült a Pantheon, minden isten közös temploma, ez a gesztus már a római vallás univerzális szinkretizmusát volt hivatott kifejezni. Ettől az időtől kezdve - az állami kultusz formális fennmaradása mellett, de az állami hatóságok jóindulatát élvezve - a római birodalom népeinek vallási életét egyre inkább a misztérium-vallások közösségei hordozták. Ezek sorában a legnépszerűbbek és legelterjedtebbek egyike Ízisz és Ozirisz egyiptomi eredetű kultusza.
A misztérium tárgya Ozirisz halála, a férjét kereső Ízisz bolyongása, majd Ozirisz feltámadása - amely eseményeket a beavatottak ünnepi szertartásaik során imitálnak. Maga a mitosz titok: a beavatásra várók megtanulják a történetet, a misztikus tudás birtokába jutva pedig részeseivé lesznek a halál felett győzedelmeskedő istenpár titkának.
A császári idők Rómájában nagy népszerűségre jutott egy perzsa eredetű kultusz, Mithrász misztériuma is. Mithrász eredetileg napisten volt, a minden titkot feltáró isteni erő jelképe. Alakja a természetkultusz vonásait is viseli: a kozmikus erőket jelképező égi bikát megölve nem pusztán a világ rendjének megőrzéséhez járul hozzá, de híveit a világ működésének titkaiba is beavatja.
Mithrász kultusza a végletes ezoterizmusnak is példája: a többszöri avatási szertartáson résztvevők titoktartást fogadnak és a kívülállók számára semmit sem árulnak el hitük lényegéről. Az extatikus kultuszok hazájának számító Szíriából való Attisz, Adonisz és Kübelé mítosza, amely köré a római időkben ugyancsak népszerű vallási közösség szerveződött. A beavatottak évről évre eljátszák az istenek véres történetét: vallási transzba esve kasztrálják magukat, öncsonkítást végeznek, ostorozzák testüket.
A kultusz része a zene, a tánc, a szent prostitúció. A kultusz középponti eseménye a bikaáldozat és a szent lakoma, amelynek alkalmain magának az istennek a testét fogyasztják. Attisz misztériuma egyébként szabályos tavaszünnep: az isten halálának és feltámadásának felidézése a hívő számára is újjászületést, új életet hoz. A misztériumvallások kínálatában van néhány, amely nem keletről, hanem a görög népi kiultuszok világából származik. Ilyen Dionüszosz orgiasztikus kultusza vagy a Démétér istennő alakja köré szerveződő eleusziszi misztérium. Ezeknek is, mint a misztériumvallások többségének fontos eleme az isten elfogyasztása: az a szertartás, amelynek keretében, rituális lakoma és mulatozás közepette a hívek a táplálékként magukhoz vett istennel egyesülnek. Mindezek a rajongó, gyakran szociális elégedetlenségek kifejezésére is alkalmas vallási mozgalmak rendkívüli népszerűségre tettek szert a császárkori Rómában. Néhány társadalmi csoport különösen fogékonynak mutatkozott a mítoszok befogadására: a katonák, a kereskedők, a rabszolgák és a városi szegények között valóságos vallási reneszánsz bontakozott ki, amely sok vonatkozásban vetélytársa, de előkészítője is volt a kereszténység tömeges terjedésének.
Ezek a szektaszerűen terjedő mozgalmak a Kr. u. 2-3. században már a birodalom egész területét behálózták: alig van olyan római település, amelyen ne találnánk egy-egy ízeum vagy mithreum építményének maradványait. Ugyancsak keleti hatások és politikai megfontolások együttes eredményének kell tekintenünk, hogy a császárkor derekától általánossá vált az uralkodók vallásos tisztelete. Az első időben még pusztán - egyiptomi mintára - a már elhalt császárok istenné emelkedéséről volt szó, később viszont az a gyakorlat érvényesült, amely az uralkodót már életében is istennek, valamely népszerű isten földi megtestesülésének tekintette. A császár tiszteletére bemutatott áldozat a hivatalos vallás egyik utolsó kultuszemléke: az állampolgári hűség kifejezője, a birodalmat összetartó vallási kötelék.


 

A Római Mitológia

Mikor több mint hétszáz évvel Róma alapítása után Livius Titus hozzáfogott a Tiberis partján épült város és a belőle kifejlődött Római Birodalom történetének megírásához, maga is úgy érezte, hogy mentségre szorulnak azok a csodákkal átszőtt hagyományok, amelyek a római történelem első századainak az előadását színezték. "Meg lehet bocsátani a régiségnek - írta nagy történeti munkájának a bevezetésében -, ha a városok kezdeteit azáltal teszi felségesebbé, hogy isteni elemekkel keveri az emberi eseményeket.".. Valóban, minden nép történeti emlékezete az ősidőkről ilyen regéket őrzött meg: az emberek képzelete által teremtett istenekről és isteni származású, rendkívüli hősökről szóló mítoszokat és a valóban megtörtént események emlékét is a mítoszokhoz és a mesékhez hasonló kerekdedséggel és csodaszerűséggel továbbalakító mondákat. A mítoszok leggazdagabb rendszerét, a legművészibb mitológiát a görög nép képzelete fejlesztette ki. A rómaiak korán megismerkedtek a görög mítoszokkal, kezdetben az Itáliába települő görög törzsek szájhagyománya, majd később a görög irodalom gondos tanulmányozása révén. Ez a körülmény erősen befolyásolta a római mondák alakulását, így például Romulus és Remus születésének a mondáját idővel Türó görög királyleány csodálatos körülmények között született két fiának, Peliasznak és Néleusznak a mítosza mintájára bővítették... Már a római nép iránt érdeklődő görögök is hozzájárultak ahhoz, hogy a római ősmondát a görög nép hagyományaival egyeztessék össze, valósággal a görög mitológia körébe vonják, így lesz a római nép őse Aineiasz - Aeneas, Aphrodité istennő fia, akiről már Homérosz híres hőskölteményében, az Iliászban elhangzik a jóslat, hogy Trója bukása, Priamosz házának pusztulása után uralkodni fog a trójai népnek a görögök által elpusztított várost túlélő maradéka felett. És ezért, ha a trójai háború végső okait Erisz aranyalmájára vezeti vissza a mítosz, erre az aranyalmára - "Parisz ítéletére" - mindjárt hőskölteménye elején Vergilius is hivatkozhatik, amikor az Aeneasra vonatkozó mondai hagyományokat feldolgozza. A görög mítosz szerint evvel az aranyalmával zavarta meg a viszály istennője Péleusz és Thetisz lakodalmát, sértődöttségében, mert kihagyták a meghívottak közül. Az aranyalma a legszebb istennőt illette meg: Parisz trójai királyfi Aphroditének, a szerelem és a szépség istennőjének ítélte oda, és evvel a mellőzött istennőket, Hérát, az égiek királynőjét és Pallasz Athénét, a bölcsesség istennőjét a trójaiak ellen ingerelte.. Héra, vagy ahogyan a rómaiak mondták, Juno ezt a gyűlöletet még a Trója alól menekülő Aeneasra, Venus fiára is átruházta. Mert - mellesleg - a saját istenségeik közül Venust a rómaiak a görög Aphroditével, Junót Hérával, Minervát Pállasz Athénével azonosították, ugyanígy például Jupitert, a legfőbb istent is a görög Zeusszal, Neptunust a tenger görög istenével, Poszeidónnal, a tűzhányók mélyén kovácsmesterségét folytató Vulcanust a görög Héphaisztosszal, Mars hadistent a görög Arésszal, Mercuriust a görög istenek követével, Hermésszel és így tovább.. Mindebből következik, hogy a római regék elsősorban a görög mítoszokkal és mondákkal vethetők egybe. De a népek mondateremtő képzelete általában gyakran működik hasonló irányban, s így a római mondák nemcsak görög hagyományokra, hanem sok más nép mondakincsére is emlékeztetnek. Róma alapítói Romulus vezetésével a szabin nők elrablása útján tesznek szert feleségre; a Bibliában ugyanígy rabolnak maguknak leányokat a silói ünnepen Benjámin törzsének fiai, és leányrablás útján szereznek maguknak feleséget a magyar ősmondában is a hun és a magyar testvérnép alapítói, Hunor és Magyar. Az ilyen mondákban ősi társadalmi viszonyok tükröződnek. A Rómát megalapító testvérpár mondája a testvérgyilkosság motívumával együtt ismétlődik meg Attila és Buda mondájában is; a Biblia az egész emberiség élére helyezi a testvérgyilkosság irtózatos bűnét Káin és Ábel mondájában.. Ha Romulust és Remust isteni atyjuknak, Marsnak szent állata, a farkas táplálja, ehhez is a világ minden tájáról hozhatók fel párhuzamok: Poszeidón szent állata, a ló táplálta Türó ikreit a görög mítoszban, kutya táplálta Küroszt, a Perzsa Birodalom megalapítóját is mint kitett gyermeket, farkas és medve a szláv mitológia óriásikreit, a hegyeket megmozgató Valigorát és a fanyűvő Virvidabot - sok egyéb mellett Fehérlófiát, a magyar népmese hősét is ebbe a sorba állíthatjuk. Mindez az őstársadalom olyan elképzelésére utal, amely szerint egy-egy törzs - később egy-egy uralkodócsalád - őse valamilyen állat volt, a törzs un. toteme, amelyet isten gyanánt tiszteltek. Mert az ember alakú istenelképzeléseket az egész világon állat alakú istenelképzelések előzték meg. Régészeti leletek bizonyítják, hogy valamikor a bibliai Jehovát is bika alakjában ábrázolták. De akár állat, akár ember alakjában képzelték el az isteneket, alakjukban olyan erőket személyesítettek meg az emberek, amelyeknek hatását érezték mindennapi életükben, de amelyek valódi természetét még nem tudták megmagyarázni, és nem tudták őket a maguk céljaira felhasználni. Ezek az erők kezdetben a természet hatalmai voltak - villám és napfény, tűz és víz, jótékony eső és pusztító vihar, termékeny föld és a törékeny csónakban hajózó ember életét veszélyeztető tenger stb. Később - az osztálytársadalmak kialakulása után a megszemélyesített természeti jelenségekhez az emberek élete felett uralkodó társadalmi erők járultak, a királyi hatalom, háború, az egyének és közösségek életében váratlanul kedvező vagy kedvezőtlen változást előidéző titokzatos hatalmak. Mindezekkel szemben az ember erőtlennek, kiszolgáltatottnak érezte magát, de miután képzelete megszemélyesítette őket, áldozatokkal, varázsszertartásokkal, imával próbálta megnyerni jóindulatukat. S minden kedvező fordulatot az ő segítségüknek tulajdonított, minden csapást az ő kegyetlen szeszélyük vagy az istenekkel szemben elkövetett saját mulasztásaik következményének, isteni büntetésnek tekintett. Ez a felfogás - ahogyan a rómaiak mondták: religio, ahogyan mi mondjuk: vallásos szemlélet - végigvonul minden nép ősi regéin, a rómaiak egész mondavilágán is. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a nagy alapítókat vagy szabadító hősöket többnyire halandó leányok valamelyik istentől csodálatos körülmények között született fiának tüntetik fel: Romulus és Remus Mars istennek és egy Vesta-szűznek a gyermeke, Servius Tullius egy rabszolgasorra jutott királyleányé és Vulcanusé, a tűz istenéé. Aeneas anyja istennő: Aphrodité-Venus, és apja halandó királyfi: Anchises. Az ilyen elképzelésekben első fokon a nép csodálata nyilvánul meg kiemelkedő hősei iránt. De az osztálytársadalmak kialakulásával - amikor a vallás általában az uralkodó osztály eszköze lesz a szolgaságra kényszerített tömegek öntudatának az elfojtásában - az uralkodók és az arisztokraták az efféle eredetmondákat arra használták fel, hogy az uralomhoz való jogukat igazolják vele. Még Augustus császár is arra szeretett hivatkozni, hogy családja, a Julius nemzetség isteni eredetű, mert Aeneastól, Venus istennő fiától származott. A vallás szerepét az elnyomás szolgálatában jól szemlélteti például a római Diana-templom építése, amely Róma fölényét domborította ki a latin szövetségen belül; Jupiter templomának építése a Capitoliumon kényszermunka szervezésére is alkalmul szolgált. Róma világuralmát számos vallási hagyománnyal, isteni jóslattal vagy előjellel iparkodtak igazolni; ilyen volt az a monda is, amely szerint a capitoliumi Jupiter templomának építése során koponyát találtak a földben, s ez a koponya arra utalt, hogy Róma egyszer az egész földkerekség feje lesz. Szükséges mindezt szem előtt tartanunk, hogy megértsük a római mondáknak az ókori rabszolgatársadalomra jellemző, de sokszor a társadalmi fejlődés még korábbi fokáról a rabszolgatartó társadalomra öröklődő, a mi felfogásunktól olyannyira idegen vonásait. De hiba volna, ha csak ezeket a vonásokat vennénk észre, és figyelmen kívül hagynánk e mondák költői szépségét, a társadalmi harcoknak a mondákban is tükröződő tanulságait, az önfeláldozó hazaszeretet lenyűgöző példaképeit. A harcias királyokat bizonyos szabályossággal felváltó békeszerető uralkodóknak az emberek erkölcseit megszelídítő törekvései, a királyokat elűző Brutus forradalmi következetessége, a zsarnokait lerázó nép ragaszkodása kivívott szabadságához, olyan népi hősöknek, mint Horatius Cocles, Mucius Scaevola, Cloelia halált megvető bátorsága a köztársaság védelmében: az emberiség nagy emlékei közé tartoznak, amelyekhez az európai történelem haladó mozgalmai szívesen tértek vissza, hogy lelkesedést merítsenek belőlük.

ROMULUS ÉS REMUS

Alba Longa számos uralkodója közül kiemelkedett a bölcs és igazságos király, Numitor. Uralkodását csak gonosz és cselszövő öccse, Amulius zavarta meg. Amikor ugyanis apjuk, Proca király meghalt, és Numitorra mint idősebbre hagyta trónját, Amulius sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy ne ő legyen a király. Megpróbálta Numitort félrevezetni. A királyi székre kirakta sorjában az uralkodás jelvényeit, egy másikra pedig azokat az aranykincseket, amiket még ősük, Aeneas mentett ki az égő Trója falai közül, és hozott Itáliába, megőrizve tengernyi viszontagságon keresztül... Miután így elrendezkedett, odahívta Numitort, és így szólt: - Nézd, bátyám, tulajdonképpen nem igazság, hogy azért, mert te vagy az idősebb, én elessem a tróntól. Viszont az is igaz, hogy ketten nem ülhetünk egy királyi székben, és nem foghatjuk ketten a királyi pálcát anélkül, hogy előbb-utóbb viszály ne támadna közöttünk. - Nem értelek, öcsém - válaszolt Numitor. - Az öröklésnek mindenütt az a rendje, hogy az apa halála után az idősebbik fiú következik. De hadd halljam tovább, mit akarsz ezzel mondani. - Tudom, hogy szokatlan, amit mondok, de ami szokatlan, még nem jelenti, hogy rossz és elvetendő. Nézd, bátyám: itt vannak ezen a széken a királyi hatalom jelvényei. Ha ezt választod, te leszel a király. Emitt meg láthatod nemzetségünk kincseit. Ha ezeket választod, akkor ugyan nem fogsz uralkodni, de azért hatalmas és gazdag ember leszel, akinek vállát nem nyomja az uralkodás gondja. Rajtad a sor, válassz, te vagy kettőnk közül az idősebb. Numitor az uralkodást választotta. A trójai kincsek pedig Amulius birtokába jutottak. De gonosz és irigy természete továbbra sem hagyta nyugodni. Mivel kettőjük közül ő volt a gazdagabb, nagyobb erőt tudott gyűjteni, és hamarosan megfosztotta bátyját a királyságtól, de még ki is űzte Alba Longából. Numitornak volt egy szépséges leánya, Silvia, akit Amulius parancsára Vesta istennő papnőjének szenteltek. A Vesta-papnők erős, szent fogadalmat tettek, hogy soha házasságra nem lépnek, s tisztaságukat még életüknél is többre becsülik. Így Amuliusnak nem kellett attól tartania, hogy Silviának gyermekei lesznek, akik majd veszélyeztetik uralmát. A végzet azonban, a kifürkészhetetlen Fátum, másként akarta. Silvia, Vesta papnője, szorgalmasan ellátta feladatát az istennő szentélye körül. Így történt egy szép tavaszi hajnalon is. Már korán, napkeltekor elindult hazulról, kiment a közelben levő folyócska partjára, hogy kristálytiszta vizet merítsen az áldozathoz. Nehéz agyagkorsót vitt a fején. Mikor a folyó partjára ért, a korsót letette, maga pedig megpihent a harmatos fűben. A lágy szellő, a simogató tavaszi szél álomba ringatta. Azt álmodta, hogy az oltár mellett áll, s míg a szent szolgálatot végzi, a haját lefogó gyapjúszalag földre esik. Leesik a szalag, és íme, ahol földre esett, azon a helyen két pálmafa nő ki, szép szál, sudár egyenes, dús lombú, hogy az egész égboltozatot befödi. Ám ekkor hirtelen ott terem a gonosz Amulius, a bitorló király, és éles fejszéjével ki akarja vágni a két fát. Silvia felkiáltott álmában: "Jaj, szegények!... Ne bántsd őket, gonosz király!..." Mit sem használna a leány ijedtsége, de csodás jelenés támad hirtelen: megjelenik Marsnak, a hadak istenének szent madara, a harkály, véle egy farkas is, és az isteni küldöttek megvédelmezik a fákat. Amulius ereje megtörik. Erre ébredt fel Silvia. Nem értette ugyan az álmot, de annyit sejtett, hogy valami jót jelent. Vidáman ugrott fel, megtöltötte korsóját, és hazafelé indult. Nem is sejtette, hogy míg álmodott, Mars isten megszerette őt. Ennek a szerelemnek gyümölcseként Silvia két erőteljes ikerfiút hozott világra. Egyiket Romulusnak, a másikat Remusnak nevezte el. Mikor ez Amuliusnak tudomására jutott, szörnyű haragra lobbant. Megparancsolta, hogy az anyát vessék föld alatti börtönbe, a gyermekeket pedig dobják a Tiberisbe. A szolgák elindultak teljesíteni a parancsot, de ahogy vitték a kisfiúkat a Tiberis felé, megsajnálták őket. - Milyen szépek és erősek! - mondta az egyik. - Mennyire hasonlítanak egymáshoz! - mondta a másik. - De talán ez még elevenebbnek látszik - mondta a harmadik, Romulusra mutatva. - De mindkettőjük arca, tekintete előkelő származásról, talán isteni eredetről tanúskodik. Vajon melyik isten lehet az apjuk.?. - vette át ismét a szót az első. Ilyen beszélgetés, tanakodás közben értek el a Tiberishez, és ha sajnálták is a csecsemőket, eszükbe jutott a kegyetlen Amulius parancsa. - Hát akkor menjetek - mondták sóhajtva -, menjetek, kik egyszerre születtetek, egyszerre pusztuljatok is el.!. De az utolsó percben mégis arra határozták magukat, hogy nem ölik meg a csecsemőket, hanem sorsukra bízzák őket: csináljanak velük az istenek, amit akarnak. Part menti fűzfából kis teknőt faragtak, rézabronccsal fogták össze, abba fektették az ikreket. A folyó vize felkapta a teknőt, s magával sodorta. Történetesen ekkor a Tiberis megáradt volt, és a medréből kilépett folyó ide-oda hurcolta a törékeny kis teknőt, míg ez végül a parton, egy vén fügefa görcsös lábánál megakadt. Az ikrek azonban itt is elpusztultak volna, ha isteni atyjuk, Mars nem gondoskodik róluk. Egy anyafarkast küldött hozzájuk, fiait vesztett félelmetes vadállatot, de ez nemhogy nem bántotta a gyermekeket, hanem anyai gondjaiba vette őket. Emlőit nyújtotta, úgy adott nekik friss farkastejet. Megjelent a harkály is, Mars kedves madara, édes gyökeret és mézes gyümölcsöt hozva csőrében. Így talált rájuk egy derék pásztor, Faustulus, a királyi nyáj, Amulius nyájának őrzője. Hazavitte, és hű feleségével, Acca Larentiával együtt felnevelte őket. Szép, erős ifjak lettek, maguk is pásztorok. Társaik között hamarosan kitűntek bátorságukkal és okosságukkal. Törvényt szolgáltattak nekik, szembeszálltak a nyáj rablóival, felkutatták, és hazavezették az eltévedt barmokat. Kettejük közül különösen Romulus tűnt ki vezetésre termettségével. Így szolgálták az ifjak Faustulus mellett halálos ellenségüket, Amulius királyt. Faustulus ugyan sok mindent sejtett származásukról, de nem árult el semmit. Kedvező alkalomra várt. Történt aztán egy ízben, hogy a száműzött Numitor pásztorai elhajtották Amulius ökreit. Erre Romulus és Remus hasonlóképpen cselekedett, és a két pásztornép közt állandó lett a civódás. Numitor pásztorai elhatározták, hogy a két ifjút, ezt a két, farkastejen nevelkedett vezetőt, törik-szakad, kézre kerítik. Nos, Lupercal, a pásztoristen ünnepén, amikor Amulius pásztorai jókedvűen és gyanútlanul mulatoztak, megrohanták őket, és igyekeztek Romulust és Remust fogságba ejteni. Romulus derekasan védekezett, és visszaverte támadóit, de Remust sikerült legyűrniök. Megkötözték, és azonnal Numitor elé vitték. - Itt van, urunk, ez a gaz lator, Amuliusnak, a te ellenségednek pásztora, aki már annyi kárt okozott neked. Most megfogtuk. Bánj vele érdeme szerint. De Numitor most is tartott gonosz öccsétől. Nem merte megbüntetni pásztorát, hanem elment, és bepanaszolta nála. - Úgy vélem, királyi testvérem, nem lenne igazságos dolog a te pásztorodon bíráskodnom. Kérlek, hozz ítéletet a lator ügyében. De vedd tekintetbe, hogy a király testvére, a te bátyád az, akit ez a hitvány pásztor megsértett. Amulius azonban azt szerette volna, ha Numitor a nép előtt kegyetlennek tűnik fel, ezért így válaszolt: - Látom, Numitor, érted, mi a jog és igazság. Hanem hogy irántad való jóindulatomnak újabb jelét adjam: íme, vidd az én szolgámat. Nem pásztorom többé, hanem a te foglyod. Bánj vele tetszésed szerint. Így lett Remus tulajdon nagyatyjának foglya. Numitor hazavezette, és élni akarván jogával, amit Remus felett öccsétől nyert, sorra kikérdezte szolgáit, pásztorait, hogy mit tudnak Remusról; így akart igazságos, példás büntetést reá mérni. Azok mindent elmondtak neki, amit az ikrekről hallottak. Numitor lelkében gyanakvás támadt. Bizonyára valamelyik isten sugalmazta neki, hogy tovább nyomozzon, kérdezősködjék, és az igazat megtudja. Végre is maga elé rendelte az ifjút, s mindenki mást elparancsolt a közelből. Nyájas hangon így szólt hozzá: - Mondd, ki vagy, kik a szüleid, és honnan származol.?. Remusban ez a hang bizalmat keltett. Őszintén válaszolt: - Előtted nem hallgatok el semmit, mert úgy nézem, inkább te vagy a király, mint Amulius, mert te meghallgatsz, mielőtt ítélkeznél felettem, míg ő vizsgálat nélkül kiadott neked. Halld tehát származásomat. Mindeddig úgy tudtuk (mert kettőnk nevében beszélek: ikertestvérem is van), hogy Amulius pásztorának, Faustulusnak és feleségének, Larentiának vagyunk gyermekei. De mióta vádolnak bennünket, rágalmakat szórnak ránk, és életünkre törnek, nagy és szinte hihetetlen dolgokat hallunk magunk felől. Hogy azonban ezek a híresztelések igazak-e vagy sem, azt én most még nem tudom eldönteni. De halld te is, hogy mit beszélnek rólunk. Azt beszélik, hogy származásunkat titok fedi, hogy kis korunkban szokatlan módon tápláltak bennünket. Madarak és vadak martalékának voltunk kitéve, de éppen ezek voltak a mi dajkáink. Egy anyafarkas szoptatott, és egy harkály tartott minket édes gyümölccsel. Bölcsőnk, mint mondják, egy kis teknő volt. Ez állítólag még most is megvan, fűzfából készült, és rézabroncsok tartják össze. Mindössze ennyi, amit származásunkról mondhatok. Numitor figyelmesen hallgatta Remus szavait. Még jobban szemügyre vette izmos, daliás termetét, nemes arcvonásait, és a gyanakvás reménnyé erősödött benne. Ha ennek van ikertestvére és abban az időben tették ki őket a folyóba, talán akkor éppen az ikrek egyike áll előtte. De egyelőre nem szólt semmit. Remust visszavitette őrizetébe, maga pedig azon töprengett, mint jöhetne össze leányával, a boldogtalan Silviával, hogy az ő szívében is felébressze a reményt. Eközben Romulus javában készülődött, hogy testvérét kiszabadítsa. Faustulus előtt ez nem maradt titokban, és a derék pásztor most már elérkezettnek látta az időt, hogy mindent elmondjon az ifjúnak. Szavait így fejezte be: - Mindezt bölcsebbnek találtam idáig elrejteni előletek, s csak annyit sejtetni, amennyi az alacsony gondolkodástól megóvhatott benneteket. Most azonban hallottad a teljes igazságot. Ennek birtokában azt is tudnod kell, mi a teendőd: elindulni, és bajba jutott testvérednek segítséggel szolgálni! Magam is megteszem, ami tőlem telik - szólt, majd vévén a teknőt, ruhája alá rejtette, s elindult sietve Albából, hogy mielőbb Numitorhoz érkezhessek. Kapkodó sietségével és szorongással teli zavarában azonban magára vonta a kapunál álló királyi őrök figyelmét. Megállították. - Hová, hová, Faustulus? - kérdezte egyikük. - Megyek kifelé, azokhoz, akik a nyájat őrzik. - De ilyen sietve.?. - Igen, mert megkéstem. Megyek, hogy ne kelljen sokat várakozniuk rám. - Viszel talán valamit nekik.?. Csakugyan, hisz ott van a köntösöd alatt. Mutasd, mi az.!. Faustulus tehát kénytelen volt a kis teknőcskét megmutatni. Azok pedig nem győztek csodálkozni, s addig-addig faggatták, míg végül is éppen eleget megtudtak a két gyermekről és csodálatos megmenekülésükről. Az őrök egyike pedig történetesen szintén részt vett annak idején a két ikergyermek kitételében. Alaposan szemügyre vette a kis teknőt, megforgatta, megnézte minden oldaláról. Ráismert: csakugyan az a teknőcske, amelyben azt a két csöppséget a folyóba tették. És tüstént sejteni kezdte a történet folytatását is: a gyermekek nem pusztultak el; Faustulusnak valami köze is lehet hozzájuk; most bizonyára valahol a közelben tartózkodnak, s a pásztor vagy hozzájuk igyekszik, vagy valahova máshova, de minden bizonnyal az ő ügyükben. Ezért volt a teknő a ruhája alá rejtve. Így szőtte következtetéseit az őr, majd habozás nélkül értesítette a királyt. Faustulust megfogták, és elkezdték faggatni. Hogy hallgatott, veréssel és kínzással próbálták belőle kicsikarni az igazságot. Végül is vallomásra nyitotta száját. De ki-ki lássa, mennyi volt abban az igazság! Így hangzott vallomása: - Nem hallgathatom el immár, hogy a gyermekek, akik után tudakozódtok, életben vannak. Nincsenek azonban Alba területén, messzire vannak innen. Származásukról mit sem sejtenek. Mint pásztorok szolgálnak, s egy pásztort tisztelnek szülőjüknek. Elmondhatom azt is, hogy hová készültem a teknőcskével. A szegény Silviához igyekeztem vele. Gyakran mondogatta már nekem, hogy mennyire szeretné látni és ujjaival megtapogatni: ettől megerősödnék reménye, hogy szülöttei valahol életben vannak még. Ennyi, amit mondhatok, ez a színigazság. Fölösleges gyötörnötök tovább, nincs több mondanivalóm. Mire Faustulus vallomásának végére ért, Amulius úgy megzavarodott, úgy kergette benne egymást a félelem meg a harag, hogy már azt sem tudta, mit cselekszik. Nagy kapkodásában magához szólította a legközelebb álló szolgáját, és így ripakodott rá: - Azonnal menj, keresd meg Numitort, és faggasd ki mindenáron, jött-e hozzá valami tudósítás a gyermekek felől. Azután ha megtudtál tőle valamit. Íziben nyargalj vissza hozzám.!. Az volt a szándéka, hogy az ifjakat mielőbb elfogassa és kivégeztesse. Igen ám, csakhogy az ember, akit ezzel a feladattal megbízott, titokban Numitor barátja és híve volt. Ment is nyomban, száguldott Numitorhoz, de hogy milyen szándékkal, mindenki sejtheti. Amikor Numitor elé bocsátották, nem kis csodálkozással látta a nagyapát és unokáját, Remust édes könnyek közt egymás nyakába borulva. Betoppanása ijedelmet okozott, ő azonban így nyugtatta meg őket: - Ne féljetek! Amulius ugyan mindent tud már, s el nem mulaszt semmit sem az ifjak halálra keresésében, de annyira megzavarodott, hogy ha nem késlekedtek, könnyen kezetekbe kaparinthatjátok. És fölajánlotta, hogy amiben csak tud, maga is segítségükre lesz. De nem is lehetett késedelmeskedni, mert közben Romulus már Alba közelébe ért fölfegyverzett pásztoraival. Kevesen voltak ezek ahhoz, hogy nyíltan megtámadhassák az erős falakkal körülvett várost, ezért azt a parancsot adta Romulus, hogy egyenként meg kis, föltűnést nem keltő csoportokban lopózzanak be a városba, s majd a királyi palota előtt találkozzanak. Így is történt. Erre az időre már Remus is ott termett egy válogatott csapattal - Numitor hű embereiből választotta a legderekabbakat. Ugyanúgy lopakodtak be ők is, és ugyancsak a palota előtt volt gyülekezőjük. A király csak annyit vett észre, hogy egy szempillantás alatt körülveszik őt dühös és mindenre elszánt arcú emberek, s mire kiálthatott vagy segítség után nézhetett volna, már le is sújtott rá a gyilkos vas. Természetes, hogy mindez nem történhetett csendben. De Numitor is résen volt, nehogy valahonnét meglepetés érje őket. Amikor a palotából kiszűrődő zajt meghallotta, ő is elkezdett kiabálni: - Ellenség tört a városra!... Betört a királyi palotába! A fegyverfogható ifjúság azonnal foglalja el helyét a fellegvárban, és erősítse meg.!. És míg Romulus meg Remus a maga feladatát végezte a palotában, addig ő az albai katonaságot rendezgette - a fellegvárban. Egyszer azután elcsitult minden zaj, és unokái fegyvereseik élén léptek ki a palota kapuján. Egyenest odamentek hozzá, és sugárzó, boldog arccal adták tudtára, hogy Amulius nincs már az élők sorában, s már semmi veszély sem fenyegeti őket. Numitor hamarjában népgyűlést hívott össze, és ott a polgárok előtt is mindent szép sorjában előadott úgy, amint történt. Beszéde végeztével a pásztorifjak odajárultak elébe, és vezéreik, Romulus és Remus most már úgy üdvözölték nagyatyjukat, mint Alba Longa törvényes királyát. A nép üdvrivalgása pedig szentesítette Numitor új királyságát. Alba Longában ismét Numitor uralkodott. A polgárok nagy örömére helyreállt a rend, békesség és nyugalom. De legnagyobb öröme talán mégis Silviának volt, aki megszabadulva föld alatti börtönéből, visszakapta isteni eredetű két szép magzatát. Numitor pedig még sokáig uralkodott, és soha többé nem háborgatta őt senki királyságában.

Romolus és Rémus várost alapít

Alba Longa lakossága egyre szaporodott, s lassanként már el sem fért a város falai között. Ez adta a gondolatot az ikertestvéreknek, hogy új várost alapítsanak. Elmentek tehát Numitorhoz. - Királyunk, nagyatyánk, a mi fegyverünk szerezte neked vissza jogos, őseidtől örökölt királyságodat. Most, miután uralmadat veszedelem többé nem fenyegeti, és anyánk is visszanyerte szabadságát, nem szorulsz már tovább a mi támogatásunkra. Ezért az a szándékunk, hogy hű pásztortársainkkal együtt elhagyjuk ezt a várost, és azon a helyen, ahol mint tehetetlen kisdedeket a Tiberis sodra partra vetett bennünket, és ahol atyánk, Mars isten állatai, a farkas és a harkály tápláltak, új várost építünk, új királyságot alapítunk. Numitor megáldotta unokáit, és ők, miután anyjuktól is elbúcsúztak, társaikkal együtt elhagyták Alba Longát. A Tiberis partjára érve, megtelepedtek azon a helyen, ahol egykor teknőjük megrekedt, ahol a folyó kanyarulatánál hét enyhe hajlású domb emelkedik. A Palatium nevű dombon szándékoztak új várost alapítani. Mint az ikreknél mindig, most is egyszerre vetődött fel bennük a gondolat: melyikük legyen az alapító, melyikük legyen a király.?. Ifjak voltak mindketten, bátrak és dicsőségre szomjasak, nem csoda, hogy egyformán kívánták az uralmat. De Romulus, akiben több volt az értelem, és a makacsság sem uralkodott úgy rajta, mint Remuson. Így szólt: - Nincs ok a civakodásra, testvér. Mi magunk nem tudunk dönteni, bízzuk a döntést az istenekre. Menjünk ki holnap két különböző dombra, és amelyikünknek az istenek több madarat küldenek, annak legyen joga várost alapítani. Remus beleegyezett. Kora reggel elindultak a megbeszélt helyekre, ahonnan a madarak repülését jól megfigyelhették. Romulus a Palatium oldalát megmászva, a domb sziklás tetején foglalt helyet, míg Remus az Aventinust választotta. Itt várták, jönnek-e, honnan és hányan az isteni jósküldöttek. Remusnak meg is jelentek hamarosan. Kedvező irányból jöttek: hat szép, hatalmas, kiterjesztett szárnyú, vijjogó keselyű. Örült Remus, s hálát adván az isteneknek, ment Romulushoz, megvinni a hírt, hogy a halhatatlanok őt szemelték ki a város alapítására és a királyságra. - Halld, testvérem: az istenek engem szemeltek ki népünk urául. Ezt adták tudtomra azzal a hat szép saskeselyűvel, amit balom felől láttam repülni. Nem kell már versengenünk. - De nem ám.!. - vágott rá vissza Romulus. - Az istenek valóban világosan beszéltek, mert nekem meg tizenkét sas jelent meg a kedvező irányból, s vijjogva húztak el fölöttem jobbra. A király tehát kétségtelenül én leszek.!... Mit volt mit tenni.?. Remus belátta, hogy az istenek bátyjának kedveznek, és jobban teszi, ha legalábbis színleg megnyugszik ebben a döntésben. A pásztorok istennőjének, Palesnak ünnepére tűzte ki Romulus a város alapítását. A kötelező szertartások elvégzése után hófehér bikát és hófehér tehenet fogtak ekébe, hogy barázdát húzva, Romulus ezzel jelölje meg a városfal helyét. Romulus, mielőtt megindult volna, ekképp fohászkodott: - Jupiter, Mars atya és Vesta anya, segítsetek a város alapítójának.!. Legyen ez a város örökéletű, és uralkodjék a föld kerekén! Határairól soha ne bukjon éjszakába a nap.!. Így fohászkodott. Jupiter pedig jó szívvel hallgatta könyörgését: megdördült bal felől az égbolt, és az istenek meg az emberek királya villámló nyilával adta beleegyezését. Ezután megindult az ekefogat hatalmas körben, mögötte mentek a pásztorok, s a kiszántott földet nyomban visszafordították a barázda körén belülre, hogy egy szemernyi se maradjon a barázdán kívül. Szent volt ez a barázda, a leendő városfal helye. Ahová a kapukat szánta, ott kivette a földből Romulus az ekevasat, nem húzott barázdát. Így haladt tovább a középen felállított oltár körül, míg végül megvonta a hatalmas kört. Az új város leendő polgárai örömmel és frissen fogtak a fal építéséhez. Romulus a munka vezetését, az építés irányítását egyik hű társára, Celerre bízta. - Legyen gondod arra, hogy ezt a falat senki át ne merészelje lépni vagy ugrani. Aki ezt megteszi, haljon meg.!. De Remus, aki nem tudta legyőzni irigységét, és nem tudott Romulus tilalmáról sem, oda állt, ahol legjobban égett a munka az emberek kezében, és fitymálva kiáltotta: - Gondoljátok, hogy ezekkel a falakkal véditek meg a mi népünket.?. És feleletet nem is várva, nevetve átugrotta a földből még alig-alig kiemelkedő falat. Celer nyomban ott termett, és ásójával halálos ütést mért rá. Remus holtan terült el az új város épülő falánál. Mikor Romulus tudomást szerzett testvére haláláról, nem mutatta fájdalmát. Csak bensőjében könnyezett, sebe rejtve maradt az emberek előtt, sőt még meg is dicsérte a bátor példát: - Így ugorja át minden ellenség az én falaimat.!. De mikor már állt a máglya, és rajta feküdt a szeretett halott, Romulus nem tudta tovább visszatartani sírását. Újra meg újra megcsókolta testvére tetemét, és könnyeivel öntözte. - Menj, szándékom ellenére elköltözött testvérem, menj! Isten veled.!. Vele siratta Faustulus és Acca Larentia is. Az épülő város polgárai együtt gyászoltak velük. Végül meggyújtották a máglya tüzet. Magasra csapott a láng, körülölelte Remus tetemét, és lassan elhamvasztotta. Elhamvadt a szeretett fivér teste, Romulus könnyezve rejtette sírba a hamvakat, s Remus árnyának - jaj, miért is kellett oly elhamarkodottnak lennie! - szépen, illően adta meg a végtisztességet. Ott állt mellette a szerencsétlen Faustulus meg Acca, a gyásztól megoldott, szétzilált hajával, s bőven ömlő könnyük árjával öntözték az égett csontokat. Már alkonyodott, mikor szomorú, nehéz szívvel hajlékukba tértek, és álomra hajtották fejüket a vetetlen, kemény ágyon; mit törődtek ők most kényelmükkel! De íme, alig szenderedtek el, mindketten egyazon álmot látták: Remus árnya jelent meg ágyuknál, vértől szennyezett árnya, és suttogva megszólította az alvókat: - Ím, aki nemrég féltő gondotok részese voltam, testvéremmel megosztott szeretetetek boldog birtokosa, nézzétek, mi lett belőlem! Pedig micsoda dalia voltam, és ha a madarak nekem ítélték volna az uralmat, most népem legelseje lehetnék! És most csak tűz égette árny, üres képmás vagyok. Hát ez maradt szép Remusból! Hol van Mars atyám?... Ha ugyan igazat szóltatok róla, s valóban ő rendelte táplálásunkra a farkas emlőit... Akit féltőn őrzött az anyafarkas, most vakmerő polgár kezétől veszett el. Ó, mennyivel szelídebb volt farkas anyám! Gonosz Celer, sebtől pusztulj el te is, mint én, te kegyetlen, vértől borítva juss a föld alá! Nem, bátyám nem akarta ezt: szeretett engem, kegyes és méltányos volt irántam. Meg is tett mindent, mi tőle tellett, könnyeivel áldozott lelkemnek. De én még kérek tőle valamit: menjetek, sírjatok előtte, úgy kérjétek, hogy ünnepet állítson emlékezetemre. Megteszi nektek, hisz őt is úgy tápláltátok, akárcsak édes gyermeketeket. Menjetek, kérjétek.!. Faustulus és Acca még jól látták az árnyat, ölelték volna, karjukat nyújtották feléje, de kapkodó kezükből elillant a semmi-árny. Elillant, s magával vitte álmukat. Fölserkentek hát, azonnal a királyhoz indultak, s vitték, futva vitték testvére kérését. Romulus meghallgatta az üzenetet. A virradó napot testvére szellemének szentelte, és elnevezte Remuria ünnepének. (De milyen különös is az emberi nyelv: a szó elején álló kemény "r" hang az idők folyamán a lágyabb "l" hanggá változott, és a rómaiak az ünnepet később Lemuriának hívták, elköltözött szeretteik lelkeit pedig lemuroknak.)..... Így alapította meg Romulus Lemuria ünnepét, melynek napjain a római családfők éjjelente engesztelő áldozatot mutattak be elhunyt családtagjaik, őseik szellemének, a lemuroknak.

A Római Birodalom

A Római Birodalom Területe és Provinciái

A Római Birodalom, latinul: Imperium Romanum az ókori Róma által létrehozott államalakulat volt a Földközi-tenger medencéjében. Örökségét közvetlenül a Keletrómai, a Bizánci Birodalom vitte tovább, melynek fővárosa Konstantinápoly, de kulturális hatásai a mai napig érezhetőek az európai élet számos területén. Római Birodalomról kétféle értelemben beszélhetünk. Amennyiben a birodalmiságot önálló államszervezeti jelenségként fogjuk fel, kritériumainak a rómaiak állama a i. e. 3. századra már megfelelt, miután egyesítette Itáliát, és „külföldön”, a Földközi-tengeren, az Ibériai-félszigeten és a Balkánon kezdett hódítani. Amennyiben a birodalmat pusztán a császárság szinoním kifejezésének tekintjük, úgy Római Birodalomról Augustus principatusának kialakításától, szorosan véve i. e. 27-től beszélhetünk. Maguk a rómaiak az általuk meghódított területekre már a köztársasági államforma idején is alkalmazták az Imperium Romanum „római imperium” kifejezést. A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején (Traianus) kb. 5 900 000 km² szárazföldi területre terjedt ki. Ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a Duna legalább egyik partvidéke végig a folyam mentén, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része, Anglia, Wales és Dél-Skócia, az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén. Ezzel a Római Birodalom Nyugat-Eurázsia lakosságának kb. a felét foglalta magában és az ókori közel-keleti, európai, illetve afrikai birodalmak történetében a legnagyobb kiterjedésű volt, amit csak a Hun Birodalom múlt felül az ókor legvégén. Napjainkban A Római Birodalom határai-nak részletes feltárására és bemutatására az UNESCO Világörökség Bizottsága kezdeményezésére kerül sor. A Magyarországi Limes szakaszok összefoglaló megnevezése: Ripa Pannonica Hungary. A Római Birodalom maradandó hatást gyakorolt a nyugati civilizációra, kultúrára, vallásra, politikai fejlődésre és művészetre. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából, az ún. vulgáris latinból alakultak ki Európa újlatin nyelvei, amelyek a gyarmatosítások során más kontinenseken is elterjedtek: legfontosabbak közülük, a beszélők száma szerinti sorrendben, a spanyol, a portugál, a francia, az olasz és a román. Európa újlatin nyelvű országait összefoglalva a Romania névvel is illetik. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevény szót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait.

 

A Római Birodalom Provinciái - Imperium Romanum

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/9/93/Roman_Empire_with_provinces_in_210_AD.png/320px-Roman_Empire_with_provinces_in_210_AD.png 

  • Aegyptus (Egyiptom)
  • Africa (Kelet-Algéria, Tunézia; a volt Karthágó területe) Numidia
    • Numidia
  • Alpesi miniprovinciák (Délkelet-Franciaország)
    • Alpes Cottiae
    • Alpes Maritimae
    • Alpes Poenninae
  • Arabia (Jordánia és a Sínai-félsziget)
  • Armenia (Kelet-Törökország, Örményország)
    • Armenia Maior
    • Armenia Minor
    • Armenia Inferior
    • Sophene
  • Asia (Nyugat-Törökország)
  • Bithynia és Pontus (Észak-Törökország)
  • Britannia (Anglia és Wales)
  • Cappadocia (Kelet-Törökország)
  • Cilicia (Dél-Törökország)
  • Corsica et Sardinia (Korzika és Szardinia)
  • Creta (Kréta)
  • Cyprus (Ciprus)
  • Cyrenaica (Észak-Líbia)
  • Dacia (Nyugat- és Dél-Románia)
  • Galatia (Közép-Törökország)
    • Lycaonia
    • Pisidia
  • Gallia Transalpina (Franciaország) Lycaonia
    • Gallia Aquitania (Nyugat-Franciaország)
    • Gallia Belgica (Északkelet-Franciaország, Belgium)
    • Gallia Lugdunensis (Északnyugat- és Közép-Franciaország)
    • Gallia Narbonensis (Dél-Franciaország)
  • Germania Inferior (Dél-Hollandia, Északnyugat-Németország)
  • Germania Superieor (Kelet-Franciaország, Délnyugat-Németország)
    • Helvetia (Nyugat-Svájc)
  • Hispania (Spanyolország, Portugália)
    • Hispania Baetica (Dél-Spanyolország)
    • Hispania Tarraconensis (Észak- és Kelet-Spanyolország)
    • Lusitania (Portugália)
  • Illyricum (Nyugat-Balkán, majd Délnyugat-Kárpát-medence, Kelet-Ausztria, Szlovénia)
    • Dalmatia (Nyugat-Balkán)
    • Pannonia (Délnyugat-Kárpát-medence, Kelet-Ausztria, Szlovénia)
  • Italia (Olaszország)
    • Gallia Cisalpina (Észak-Olaszország)
  • Iudaea (Izrael, Ciszjordánia)
  • Lycia és Pamphylia (Dél-Törökország)
  • Macedonia (Görögország)
    • Achaea (Dél-Görögörszág)
    • Epirus (Északnyugat-Görögország)
  • Mauretania (Marokkó, Nyugat-Algéria)
    • Mauretania Caesariensis 
    • Mauretania Tingitana
  • Mesopotamia (Délkelet-Törökország, Észak- és Közép-Irak)
    • Assyria
    • Osroene
  • Pannonia (a mai Magyarország nyugati része - Dunántúl)
  • Moesia (Észak-Bulgária, Szerbia, Délkelet-Románia)
  • Noricum (Nyugat-Ausztria)
  • Raetia (Kelet-Svájc, Bajorország)
  • Sicilia (Szicília)
  • Syria (Délkelet-Törökország, Szíria, Libanon)
    • Commagene
  • Thracia (Dél-Bulgária, Északnyugat-Törökország)

A Római Birodalom Kultúrája

Egy ókori római út Badacsonynál és egy római kori vízvezeték Budánál...

A Római Birodalmat, ami egy városi településből nőtte ki magát, méltán nevezhetjük a városok birodalmának, minthogy a császárkor derekán kb. 2000, egy késő római forrás szerint 5627 várost számlált. A birodalmi közigazgatás legalsó egységét a városi önkormányzat jelentette. A rómaiak uralmuk biztosítására és a római életforma legfontosabb feltételeinek megteremtésére a városok alapítását szorgalmazták. Ebben a kérdésben a meghódított területek lakosságánál is egyetértésre találtak, hiszen a helyi arisztokraták számára az említett önkormányzat jobban biztosította a hatalmat, mint a korábbi függetlenség. Ráadásul minden római városban a polgárok azokat a civilizációs vívmányokat élvezhették, mint Rómában, ami nagyban elősegítette a meghódított népek romanizációját.. Szinte a császárok mindegyike törekedett tehát arra, hogy uralmuk idején újabb városokat alapítsanak, régieket bővítsenek, ellátásukat újabb kikötők, gabonatárolók, piacok, vízvezetékek építésével biztosítsák. A provinciák városi településeinek kialakulásában a katonaság fontos szerepet játszott, hiszen a táborokhoz tartozó külső territóriumokon telepedtek le a katonák családtagjai, gyakran a veteránok is, valamint a hadsereget kiszolgáló kereskedők, iparosok. Ezekből a településekből alakultak ki a szintén önkormányzattal rendelkező katonavárosok, melyeket canabaenak, vagy auxiliaris vicusnak neveztek. A római polgárjoggal rendelkező kiszolgált katonák tömeges letelepítése, a deductio volt a feltétele a polgárvárosok egyik típusának, a Rómával azonos jogokat élvező colonia alapításának. Amennyiben a város nem ezen a módon jött létre, Hadrianus korától municipium lett és csak később kaphatott colonia rangot. Az alapított városok városképe általában Rómát idézte, az alapításkor a nap állásához igazodva kimérték a K-Ny-i tengelyt, erre merőlegesen az É-D-it. Ezekből alakult ki a két főutca a decumanus és a cardo, metszéspontjukban szabad teret hagytak a forum részére, majd a velük párhuzamosan létrehozott újabb utcák alkották a jellegzetes négyzethálós utcarendszert közöttük a szigetszerű háznegyedekkel, insula, ahol többemeletes épületek magasodtak. Az egyes településeket masszív, sok helyen még ma is jó állapotban, sőt használatban lévő, szárazföldi utak kötötték össze egymással. A kora császárkori városok, illetve azok lakóinak jogállása tehát eltért egymástól; a római jog kiterjesztése után azonban egységessé vált, amit a városi települések civitas elnevezése is bizonyít. Bizonyos ranglétra azonban még a 4. században is megfigyelhető a városi települések között. Róma és Constantinopolis, mint fővárosok álltak legfölül, majd ezt követték a provincia-székhelyek, az egyéb császári székhelyek: Treviri, Sirmium, Nicomedea, Ravenna stb., a valami miatt nevezetes városok, végül a többi. A nagymértékű városiasodás ellenére meglepő módon a Birodalom lakosságának egészen kis része lakott a városokban, a többség vidéki településeken élt. Az egy-illetve másfélmilliós lakosú Rómán kívül kevés igazi nagyváros létezett a Birodalomban. A 4. században például Alexandriának 250 000, Antiochiának 200 000-150 000, Lungudumnak, Ostiának körülbelül 50 000 lakosa volt. Hasonlóan nagyobb lélekszámú települések közé tartozott például: Treviri, Aquleia, Sirmium. Ezzel szemben Pompeji a 20 000 lakosával, vagy Aquincum a 10-12000 fővel közepes méretű városnak számított, számos településnek csupán 2-3000 lakója lehetett.. A városoknak hasonló funkcióik voltak, mint manapság; itt épültek ki a kereskedelem, ipar, kulturális és vallási élet, a képzés, művészet központjai, a 4. századig itt laktak az előkelőek, még akkor is, ha vagyonuk a vidéki birtokaikon koncentrálódott. A fallal körülvett településeknek katonai, védelmi szerepük is jelentős volt. Különösen a 3., 4. század folyamán figyelhető meg, hogy a külső barbár támadások gyakorisága miatt szinte minden város védőfalát megerősítették, vagy újat emeltek. A városi építkezések részben császári, részben magánadományokból, valamint közösségek segítségével folytak. A városokról közvetlenül a városi tanács tagjai, akiket a 3. századtól gyakran curialisoknak neveztek, gondoskodtak. A feladatukhoz tartozott, hogy az államnak fizetendő adót beszedjék, valamint a közmunka kötelezettséget elosszák a városiak között. Ez utóbbi kötelezettségük biztosította a városlakók zavartalan együttélését, mert ide tartoztak az építési-szállítási munkák, a település tisztántartása, gondoskodás a város rendjéről, a vízellátásról, a fürdőkről, az egészségügyi ellátásról, az élelmiszerekről. Az élelmiszerárak folyamatos ellenőrzését is nekik kellett megoldaniuk. Ugyancsak ők gondoskodtak az oktatásról, a művészetekről, ünnepek megtartásáról, végül de nem utolsó sorban a lakosok szórakozásáról. A városi ellátásban bekövetkezett fennakadás a köznép haragját vívta ki. Elégnek bizonyult egy rosszul fűtött fürdő, vagy egy kedvelt kocsihajtó bebörtönzése, hogy a városlakók fellázadjanak. A városi életnek minden előnye ellenére, ahogy manapság szintén, voltak árnyoldalai is: a zaj, a zsúfoltság és egyéb civilizációs ártalmak, miként erről az antik szerzők beszámolnak. Mégis mindenki Rómáról, római lakásról álmodott. Ezért írja le az igazgatási szempontból már csekély jelentőségű városról 380-ban Ausonius költő ezeket a szavakat: “Prima urbes inter, divum domus, aurea Roma - Első a városok között, az istenek lakhelye", az arany Róma. Ausonius XI.1.

 

A Római antik latin irodalom

A római latin irodalom az alábbi nagy korszakokra különíthetőek el.

1. Az archaikus korszak, a királyok kora és a köztársaság első századai a pun háborúk befejezéséig, Kr. e. 240-ig.

2. Az archaikus irodalom virágkora, az ifjabb Scipio – Kr. e. 185–Kr. e. 129 – haláláig, illetve a Gracchusok fellépéséig.

3. A Gracchusok kora, a latin irodalmi nyelv kialakulásának kora, a grammatika és retorika oktatás.Kr. e. 138–Kr. e. 78.

4. A római próza aranykora, a polgárháborúk kora, Cicero (Kr. e. 106–Kr. e. 78) haláláig, a neoterikusok mozgalma

5. Az aranykor római irodalom Augustus haláláig, 14-ig, a principátus kialakulása

6. Az ezüstkori irodalom: Augustus halálától Traianus (98–117) haláláig, a császárság intézményének megszilárdulása

7. Az archaizálók kora: Hadrianus: 76–138 tól- Marcus Aurelius haláláig, 180-ig; az úgynevezett „jó császárok” kora

8. A római irodalom felbomlásának korszaka, a klasszikus latin nyelvi normák felbomlása, Nyugatrómai Birodalom vége: 476.

 

Az Antik római irodalmi kultúra

A római irodalom a Kr. e. III. században jelenik meg, és két ellentétes törekvés küzdelmében formálódik: egyfelől a szigorú és sokáig igen merev hagyományőrzés jellemzi, másfelől a külső, főként görög hatások átvétele és meghonosítása. A virágkort a külső hatás felülkerekedése, a hellenizálódás győzelme fogja megalapozni a Kr. e. I. században.. A római latin irodalom legfényesebb csúcspontja az aranykor majd az azt követő ezüstkor volt. A latin irodalom aranykora "Latinitas aurea" Cicero, Vergilius, és Horatius nevéhez fűződik. A latin irodalom ezüstkora "Latinitas argentea" Ovidius, Seneca és Tacitus nevéhez fűződik...

Marcus Cicero (Apua, Kr. e. 106 - Roma, Kr. e. 43.): A Római irodalom aranykorának költője. "Filosofia, Antonius, Catalina"

Publius Vergilius (Andes, Kr. e. 70 - Roma, Kr. e. 19.): A Római irodalom aranykorának költője. "Aenis, Poesia, Ecloga".

Quintus Horatius (Venusia, Kr. e. 65 - Roma, 8.): A Római költészet fejlődésének betetőzője. "Ars Poetica, Poesia, Carmen".

Livius Titus (Roma, Kr. e. 59 - Roma, 17.): A  Római történetírás legnagyobb alakja. "Ab Urbe Condita, Historiae Romano"

Publius Ovidius (Roma, Kr. e. 43 - Roma, 18.): A latin vers virtuóza, szerelmi témák költője. "Poesia, Amores, Amata"

Lucius Seneca (Hispania, Kr. e. 4 - Roma, 65.): A Római tragédia legjobbja, sztoikus filozófus. "Filosofia, Moralita, Naturae".

Caius Plinius (Como, 23 - Pompei, 79.): Római író,  természet tudós, polihisztor. "Historiae Naturalis, Studiosi, Vesuvio".

Publius Tacitus (Gallia, 55 - Roma, 120.): Római író, történetíró, elbeszélő. "Annales, Historiae, Agricola, Augustus".

Decimus Juvenalis (Aqunum, 60 - Roma, 138.): Római szatirikus író, költő. "Satyrae Romani, Satyrae Vulgari".

Marcus Aurelius (Hispania, 130 - Roma, 180.): Római császár, író, filozófus. "Filosofia, Letteri, Rime, Versi".