"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Hamvas Béla a magyar írógéniusz - Bíró Csaba

2014.03.01 21:53

 

Hamvas Béla a magyar írógéniusz.

1955-ben egyetlen ember élt csak Magyarországon, aki a nagyokkal: Lao Ce-vel, Herakleitosszal, Buddhával, és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén tudott volna beszélgetni és filozófiai diskurzusokat tudott volna velük folytatni. Ha az emberi szellem e négy nagy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele, - nappal ugyanis dolgoznia kellett - nos ők vajon mit gondoltak volna e csodálatos ember anyagi és szellemi ittlétéről....

Hamvas Béla szellemi öröksége

Hamvas Béla, (Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.) magyar író, filozófus, esztéta és könyvtáros. Hamvas Béla a magyar irodalom különös, egyedülálló alakja, legnagyobb géniusza, talán a történelem legnagyobb magyar írója. Érdeklődése rendkívül szerte ágazó területeket ölel fel, mint például a klasszika-filológia, a művészettörténet, a keleti vallások és a szent nyelvek, ezek közül is elsősorban a szanszkrit. Írásai nehezen kategorizálhatók, néha a filozófiához, máskor a kultúr történethez, megint máskor pedig a teológiai értekezésekhez közelítenek. A legkülönbözőbb írásokat mégis közös nevezőre hozza Hamvas Béla gondolat világának fókusza, a tradíció, melyen ő elsősorban az őskori emberiség szellemi hagyományát érti. Az ősi tradíciót Hamvas a nagy szentkönyvek alapján rekonstruálta, ezzel ismét egybefogta "az emberiség szétszakadt "Aranykori" szálait".*
Hamvas Béla ezen megragadott "Aranykori" szálai közé tartozik az is, amit ezoterikus filozófiának, hermetikus bölcsességnek nevezünk. Eszóterikosz görögül azt jelenti, hogy belsőbb, rejtett, nehezen hozzáférhető. Hermetikus pedig annyit tesz, mint elzárt, csak a beavatottak számára megközelíthető. Olyan titkos, vagy éppen tilalmas műveket tekintünk ezoterikusoknak, amelyek valamilyen sajátos jelkép rendszert használva az emberi létezés végső kérdéseivel, az emberi kiteljesedéssel, az anyagban rejlő magasabb szellemi lehetőségekkel foglalkoznak. Hamvas nem ismer el semmilyen korlátokat a gondolkodás során, így nem kerüli meg ezeket a nehezebben érthető tanításokat sem: sorra megvizsgálja őket, a leghomályosabb misztikus írásokat is, és kihámozza belőlük azt, ami a szakrális hagyomány hiteles és fontos megnyilatkozása, és ami ezáltal nagyban hozzájárulhat a világ tökéletesebb megismeréséhez......
Hamvas Béla témavilága rendkívül szerteágazó és sokszólamú, de hangjának alaptónusát a szentkönyvek tanítása adja. Ezért mondhatjuk, hogy Hamvasnál tárgyi tévesztést, stiláris botlást igen, de elért tudat szintjének, egység tudatának megingását soha nem tapasztalhatjuk. Megvilágosodottnak kell tekinteni azt az embert, akinek egység tudatát sors bonyodalmai nem rendítik meg. A minden egy tudása Hamvas biztos háttere, és aki életét a szellemi alapra építi, bármi érje, gondolkodása és tettei krízis helyzeteit e belső szemlélet mindig korrigálni tudja...
Hamvas Béla életműve a magyar szellemi életben kiemelkedő jelentőséggel bír. Ő volt az egyike, aki Magyarországon utat nyitott az egyetemes emberi tradíció gondolatkörének megismeréséhez. Egyik legfontosabb tanítása számunkra az, hogy: "Nem rendszereket kell alkotni, hanem az ébresztő elemek folyamatos sorát biztosítani". Hamvas mindig távol tartotta magát az "izmusok szektásságától" és szükségszerű szűklátó körűségétől, amikkel szemben az egyetemességet kereste, ami nem áll szemben semmilyen más irányzattal, hanem irányzatok feletti. Hamvas számára bármilyen mű hitelességét csak a mögötte álló hiteles élet adhatja meg, amelynek alapja a "gondolat-szó-tett" azonossága. Ő a műveit élte, és életét művé tisztította, ennek értelmében, alkotásaiban szerves egységbe forrt a bölcselet, vallás, művészet és élet. Minden vallás ismeri azt az embert, aki brahmani feladatot tölt be, de nem áll templomi szolgálatban, nem tagja a hierarchiának vagy valamelyik szerzetesrendnek. A katolikusok munkás papoknak nevezték azokat, akik az oltár szolgálata helyett a kétkezi munkát választották, és a modern világ rabszolgái közé mentek az Evangéliumot hirdetni. Keleten úgy mondják, ők azok, akik a vállukon hordozzák a világ terhét, könnyedén, gond és panasz nélkül, és egyetlen szavukkal a megbomlott egyensúlyt helyre állítják "....
"Hamvas Béla személyében 1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Ce-vel, és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele, - nappal ugyanis Hamvasnak dolgoznia kellett, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki - nos, vajon mit gondoltak volna arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon milyenek lehetnek az ország írástudói.?. De, szétnézve az országban, mindent megértettek volna.." "Szőcs Géza"

Hamvas Béla életrajza

Hamvas Béla 1897 március 23-án született a felvidéki Eperjesen, evangélikus papi családban. Pozsonyban nevelkedik, ahová megszületésének évében költözik át a család. Édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára, ahol Hamvas Béla 1906-tól 1914-ig középiskoláit végzi.1915-ben érettségizik, és tanuló társaihoz hasonlóan nagy lelkesedéssel önkéntes katonai szolgálatra jelentkezik. Tiszti iskolai kiképzést kap. 1916 és 1917 között szolgálatot teljesít az ukrán és az orosz fronton. Kétszer megsebesül, idegösszeomlással utalják kórházba. "Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaardnak "Az idő bírálata" című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zűrzavar.." 1919-ben családjával Budapestre költözik, mivel apja a szlovák hűségesküt megtagadja, a családot kiutasítják Pozsonyból. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán magyar-német szakos hallgató: 1919-1923 között. Emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait látogatja, sőt alkalmi hallgatója az orvostudományi karnak is. Egyetemi tanulmányai végeztével újságírói állást vállal, a Budapesti Hírlapnál és a Szózatnál: 1923-1926 között. Álláshoz jut a Fővárosi Könyvtárban: 1927-1948 között. Huszonöt különböző irányzatú és érdekeltségű folyóiratban publikál tanulmányt, esszét, kritikát, recenziót. Latin és görög nyelvű művek mellett németül, franciául valamint angolul is olvas. Első felesége Angyal Ilona, akivel 1929-ben köt házasságot, és akitől 1936-ban válik el. "Könyvtári állása kitűnő lehetőség, hogy tudását rendezze. Leltárt készít a múlt század végének és a huszadik század első felének szellemi tendenciáiról. Tanulmányát "krizeológiának" nevezi. E válságtan konklúziója: a századfordulótól kezdve csak azokat a szellemi megnyilatkozásokat lehet és kell komolyan venni, amelyek a nyugati életeszmény és értékrend kimerüléséről tudósítanak..Hamvas Béla Kerényi Károllyal megalapítja a Sziget-kört 1935-ben, azt a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. 1936-ban megírja a Magyar Hyperiont, első írói korszaka ars poeticáját. 1937-ben feleségül veszi Kemény Katalint. Lakást bérelnek Óbudán, a Remetehegy oldalában. 1940-1944: háromszor kap behívó parancsot. A háború alatt is fordít - Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch műveit. Első esszékötete, A láthatatlan történet 1943-ban jelenik meg. 1943-1944-ben megírja a Scientia Sacra című nagyesszét, amely második írói korszakának megnyitója. A Hamvas házaspár megéli Budapest megszállását. A lakást bombatalálat éri 1945-ben, könyvtára, kéziratai megsemmisülnek.. "Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény... Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába... Sohase tudtam volna lemondani... Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de nem baj... Igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó.." 1945-1947 alatt, az orosz megszállás alatt kiéleződő politikai légkör és a hatósági zaklatások ellenére élete egyik legtermékenyebb korszaka. Jacob Böhmét fordít, kommentál; megírja a Titkos jegyzőkönyv című esszékötetét; elkészíti a Tabula smaragdina fordítását, kommentárját; befejezi aforisztikus formában összeállított esszékötetét, az Unicornist, melynek alcíme: Summa philosophiae normalis. A háborút követő néhány évben az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel sorozatot szerkeszt. A füzetek célja, hogy a 20. századi Európa szellemi helyzetéről minél szélesebb körű áttekintést adjon. Szemelvénygyűjteményt állít össze Anthologia Humana - Ötezer év bölcsessége címmel 1946-ban. 1948-ban Hamvas Bélát könyvtári állásából felfüggesztik és "b-listázzák" - ez a politikailag megbízhatatlanok belügyminisztériumi kategóriája. A b-listás csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatja. Minden publikációs és szerkesztői jogától megfosztják. Közéleti eltiltásáig ugyan több mint 250 szövegét publikálták, életművének nagyobb részét azonban a névtelenségben írt művek alkotják. Földműves igazolványt vált ki, amelyben munkahelyéül sógora szentendrei kertjét jelöli meg. 1948 és 1951 között földet művel, gyümölcsöt termeszt. A Karnevált ebben az időben, Szentendrén írja meg. A Karnevál az olvasók körében kézirat formájában 30 évig jár kézről kézre, mígnem 1985-ben nyomtatásban megjelenik. 1951-től 1964-ig az Erőműberuházó Vállalat erőmű-építkezésein, Tiszapalkonya, Inota, Bokod vállal munkát mint raktáros, segédmunkás, gondnok. Hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak teheti, kihúzott íróasztalfiókban és árokparton szanszkritból, görögből, és héberből fordít; a jógáról, a Kabbaláról, a zenérőlől, és a szufikról ír tanulmányt. 1959-1966 között megírja Patamosz című háromkötetes esszégyűjteményét, az életmű utolsó periódusának főművét. 1964-ben másodszor nyugdíjazzák. Holott munkái többnyire csak illegálisan, kézirat formájában terjeszthetők, továbbra is ír, és írásai egyre népszerűbbé válnak. 1968 november 7-én agyvérzésben meghal. Felesége a testét Szentendrén helyezteti örök nyugalomra. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kap.

Hermetika, Alkímia, Mágia

Hamvas Béla 1948-tól publikálási tilalom alatt állt, művei csak egy szűk baráti kör, a "beavatottak" számára voltak hozzáférhetők. Ilymódon Hamvas Béla a magyar irodalomban "ezoterikus pozícióba" került, aminek a tilalom csak a külső, politikai oka volt. Az elzáródás belső oka magukból a művekből, illetve Hamvas gondolkodásmódjából következik, ennek ugyanis alapvető meghatározója a szinkretizáló jelleg, a 20. századi európai gondolkodásban háttérbe szorult "egységlátás". Rugási Gyula úgy véli, hogy Hamvas, akárcsak Szentkuthy Miklós és Határ Győző, a modern, apokaliptikusnak ítélt kor válságát megtapasztalva fordult az emberiség kulturális hagyományához, hogy annak sokféleségét szintetizálva kísérletet tegyen az egység, az egyetemes tradíció rekonstruálására, amely segítségével az emberi létezés végső kérdései megválaszolhatók.... Hamvas ezt a szintézist az egyik legfontosabbnak tartott művében, a Scientia sacrában próbálta meg létrehozni. A Scientia sacra azokkal a hagyományokkal foglalkozik, amelyek az aranykor emlékezetét őrzik, és az embert visszavezetik az elveszett ősállapot boldogságába. Az aranykor elvesztése, a paradicsomból való kiűzetés archetipikus élménye az embernek, az emberi kultúrának, valamennyi világvallásban megtalálható ez a mozzanat, és ugyanígy, ehhez szorosan kötődve, mitikus alapélmény az elveszett harmónia visszaszerzésére irányuló vágy és eltökéltség. A mitikus aranykor és az apokaliptikus jelen közti különbséget Hamvas ellentétpárokkal érzékelteti. Az aranykor attribútumai a lét, az éberség, és a rend: a lét, melyben a lények mint fénylő csillagok fordulnak befelé, az éberség, melynek segítségével a világ eredeti egysége látható, és a rend, amely által az aranykori állapot fenntartható. Az apokaliptikus kor jellemzői ezzel szemben az élet, a kábaság és a zűrzavar: az élet ugyanis lefokozott állapot, az érzékek és szenvedélyek jelenségei között való kába tévelygés, ennek következtében zűrzavar támad, értelmetlen és zajos nyüzsgés, amit a keleti bölcselet szamszárának nevez. A  Scientia sacra kísérletet tesz arra, hogy az őskori szent hagyományok rekonstrukciójával a kábaságba süllyedt ember számára újra megtalálja az utat a léthez, a harmonikus egységhez. Szőnyi György Endre a művet a modern ezoterikus filozófia egyik legnagyszerűbb teljesítményének tartja, és a hermetikáról szóló tanulmányában részletesen be is mutatja a könyv gondolatmenetét. Ez a tanulmány azért is figyelemre méltó, mert az ezotériához kötődő fogalmakat áttekinthetővé teszi, rendszerezi és definiálja. Okkult tudásnak nevezi a transzcendens világra, az ideák világára irányuló, mitikus élményekből származó tudást, amelyet a beavatottak, a kiválasztottak, illetve egyszerűbben: a kivételesen érzékeny emberek ismerhetnek meg. Ennek az okkult tudásnak a kifejeződései mindazok a metafizikai jelképrendszerek, amelyek a feltételezett őskori egységet, a lét egyetemességét jelenítik meg szimbólumaikkal, mint például az asztrológia vagy az alkímia. A hermetikus gondolkodás legfontosabb előfeltevése az anyagi és a szellemi világ dolgai között levő korrespondenciák elfogadása. Ezt mondja ki a hermetika alapszabálya: "ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van." A mágus a rejtett összefüggés révén kapcsolatot tud teremteni a felsőbb világgal, és a létezés rongáltságát helyre tudja állítani. Ennek technikáját a beavatás során szerezheti meg az arra alkalmas kiválasztott. A hermetikus tanítás szerint így lehet hozzájutni a világ teremtésének technikájához, ez magyarázza az okkult tudás titkos természetét is. A Scientia sacra szerint manapság ilyen mágus lehet az író vagy a költő, hiszen ő az az érzékeny ember, aki a "misztikus intuíció", ihlet, extázis pillanataiban képes felszabadulni az élet korlátozásai alól, és a létezés teljességét átérezve megtapasztalhatja az összes dolgok egységét. Ilymódon tudja visszaállítani magában az aranykori rendet, vagyis az író és a költő a modern alkimista, aki az anyagban rejlő magasabb lehetőségek, az "arany" kimunkálásán fáradozik. A Scientia sacra az alkímiát elsősorban spirituális műveletnek tekinti, Böhmét idézve: "A valódi alkímia az emberben kezdődik, az anyagban folytatódik és az emberben fejeződik be." Az elemek és a műveletek szimbolikusak, a procedúra végső értelme pedig az anyag (prima materia) átszellemítése, a világ és az ember tökéletesítése, arannyá (materia benedicta) változtatása. Hamvas szerint a művészi tevékenységnek is ez az eredeti értelme, vagyis olyan "szellemi szolgálat", amely a világot szebbé teszi. Itt a Scientia sacra újabb ellentétpárt vezet be, a munka és a kultusz fogalmát. A munka az élet fenntartását szolgálja, tárgyakat alkot és elsősorban a nyereségre irányul, hiányzik belőle a művelői magatartás, ami pedig a kultusz lényege. A kultusz áhítattal és szenvedéllyel végzett tevékenység, amellyel az ember a világ fölemelésén és átszellemítésén fáradozik. A tárgyak készítése, de a földművelés vagy a főzés is lehet kultusz, de csak akkor, ha magjában nem az egyéni élet érdekei, hanem az arany kiművelése áll. A kultusz tehát a teremtéssel analóg tevékenység, vallásos feladat, amely az anyagot művelve a lélekre visszahat, hogy az a kábaságból felébredve a létezés teljességét átérezze. Ugyanezt szolgálja az ősi hagyományban a beavatás, ami az élet folytonosságát megszakítja, hogy az ember a természetfölötti szellemet befogadhassa. A halállal rokon tehát a beavatás, a beavatottaknak jelképes halált kell halniuk, hogy új életre (vita nuova) szülessenek - ezért is nevezik a beavatottakat kétszer születetteknek. A beavatás mágikus aktus, melynek során az individuális én az örök emberivel egybeolvad, a beavatott új ember lesz, új életet kezd, új nevet kap.... A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított Tabula Smaragdina egy beavatási rítus oktató jellegű műve. Hamvas a legősibb alkímiai műnek tekinti, eredetét az i.e. 5., másutt 8., évezredre teszi. A Tabula Smaragdina tizenhárom mondatból áll, és a lényege az, hogy a fenti és a lenti világ dolgai között analógia van, ugyanis minden dolog ugyanannak az Egynek a gondolatából származik. A természetben minden az Egyből keletkezett, mégpedig átvitellel. A világ tehát varázslat. Az Egyből származik, de annak mágikus tükre, vagyis a világ a Kettő, mondja Hamvas a Tabula Smaragdinához fűzött kommentárban. A világ helyreállítását a dolgok megkülönböztetésével kell kezdeni, hogy az elemeket megtisztítva lehessen újra összeilleszteni. Hamvas szerint a Tabula Smaragdina megtanítja az embert arra, hogy hogyan valósíthatja meg önmagában a Nap életfakasztó sugárzását. Az alkímiában a Nap analógiás megfelelője az arany, "és amikor az ember önmagát fénnyel és meleggel itatja át, önmagát Nappá és arannyá változtatja."Az alkímia abból indul ki, hogy a látható világ nem az eredeti természet, hanem annak megrontott alakja. A romlást az elemek arannyá változtatásával lehet kiküszöbölni, így állítható vissza a világ, az ember, tulajdonság, elem, fém eredeti állapota. Az alkimista szétszedi a dolgok rossz egyvelegét, hogy az elemeket megtisztítva illessze újra össze egy tökéletes egységgé. Ezt a tökéletes egységet a keleti vallások megszabadulásnak nevezik, míg a keresztény dogmatikában ugyanennek felel meg a megváltás fogalma. A helyre tett világ utáni vágyakozás, mint mondtuk, az emberiség archetipikus élménye és mint ilyen, számos irodalmi mű mélyrétegeiben felismerhető mozzanat. 

"Scientia Sacra" -- Hamvas Béla

- 1....
A történet korszakában a kábaságba süllyedt embert nem a szakrális személy riasztja fel. A személy szakrális volta elveszett, és az a sok kísérlet, amely azt visszaszerezni kívánta, mind kudarccal végződött. A történet korszakában az Élet Mestere nem az ember, hanem a könyv. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az őskorban a szakrális ember volt, most a könyv lett. A könyv a riasztó. A kakas, aki megszólal, hogy: Ébredj, ember, nehogy az álmosság démona elaltasson! A könyv létfeltétele az, hogy az emberi személy néma. Szólni, tevékeny és cselekvő szó fölött rendelkezni, az ébredésre a jelet megadni a történet ideje alatt egyedül a könyv képes. Az emberek egymással csupán individuális viszonyban állanak és állhatnak; az univerzális viszonyokat az írott szó mondja ki.
A történet korszakában a könyv éberségének három forrása van:
1. Az archaikus szintézis. Az őskori egységek minden faja és minden alakja. Ezek az őskori egységek a lét egyetemességének jelei és képei. Az, aki csak egyetlen ilyen szintézist is megért és asszimilál, világosabban lát, s főként éberebben él.
2. A zseniális ember. A történet zseniális embere az őskori szakrális szubjektum apokaliptikus változata. Ritkábban tevékeny lény; nagyobbára a szó, éspedig az írott szó embere. Csak egészen kivételesen filozófus vagy tudós; túlnyomó többségben misztikus vagy költő vagy művész.
3. A misztikus intuíció. A misztikus intuíció az őskori éberség (zaéman) történeti alakban. Csaknem sohasem jelentkezik szemmel láthatóan és kizárólagosan; a legtöbbször csak egy-egy ponton tör át. A tudományból és a filozófiából majdnem teljesen hiányzik. Sajátos területe: a vallás, a misztika és a költészet.... E pontok felsorolására azért van szükség, mert a történet párhuzamos jelenségei felé a határt lehetőleg élesen meg kell húzni. Meg kell különböztetni a tudományt az archaikus szintézistől; az átlagembert a zseniális embertől; a szcientifikus észt a misztikus intuíciótól. Sem a tudomány, sem az átlagember, sem a szcientifikus ész nem ébreszt, és nem ébreszthet, s így a hagyományon kívül állna akkor, ha a hagyományon kívül egyáltalán állni lehetne.
- 2....
Az archaikus szintézis univerzális metafizikai jelképrendszer, mint amilyen az újabban ismertek közül az aritmológia, az asztrológia, a Ji king, a taoizmus. Van úgy, hogy egy-egy őskori népnek egyetlen őskori egysége volt; így a kaldeusok egysége az asztrológia, az egyiptomiaké a Hermész Triszmegisztosznál nyomokban megmaradt tanítás. Egy népen belül azonban több egység is élhet; így Kínában egymás mellett Lao-ce és Konfu-ce; Indiában a többi közt a szánkhja és Buddha; Tibetben a bön és a buddhizmus. Van úgy, hogy a két egység összeolvad; így Iránban Mitra és Ahura Mazda vallása; Görögországban Orpheusz és Püthagorasz, később a harmadik, Platón tanítása. Az archaikus szintézis csaknem sohasem fűződik egyetlen névhez. S ha igen, a név maga is univerzális, mint az indiai Manu, az egyiptomi Menesz, a kínai Vang. Az egység univerzális. Ez az egyetemesség a kollektivitástól minden ponton a lehető legélesebben elválasztandó. A történeti kor küszöbén, amikor Kis-Ázsia partján és Európában Thalész, Parmenidész, Hérakleitosz fellépnek, és az őskori egységeknek egyéni filozófiákban való szekularizációja megkezdődött, az egyetemesség és a közösség között levő különbséget jól meg lehet ragadni. Thalész és kortársai abban a tévedésben éltek, hogy az egységes metafizikai jelrendszer felállítása individuális feladat is lehet. A nyílt lét lezáródása ebben az időben öltött egyre nagyobb méreteket. Az individuális egység, amit később filozófiának neveztek el, az univerzális egységgel ugyanolyan viszonyban áll, mint az individuális költészet az univerzális költészettel. Az őskori költészetben, a görög Homéroszban, a hindu Mahábháratában és Rámájanában, és általában az őskori nép mítoszában a lényeges vonás nem az, hogy kollektív, hanem hogy: univerzális. Szóval nem az, hogy: közös, hanem hogy: egyetemes. A súly nem a szerzőre esik, hanem a jelképek értelmére és tartalmára. Hogy ez az univerzális teremtő folyamat a népben miképpen szükségszerű, arra jellemzésképpen elég annyit mondani: abban a történeti percben, amikor a nép az univerzalitást elveszti, nem tud többé mítoszt teremteni, sőt mítoszában többé nem hisz. Népen természetesen az ősi univerzális emberi közösséget kell érteni, és el kell választani a történeti kor közösségétől: a tömegtől. A történet küszöbén az univerzalitás elvész; ezzel párhuzamosan elvész a mítosz, és a nép tömeggé válik. A nyílt lét lezárul és életté lesz. Az Iliász, az Odüsszeia, a Gilgames, a Rámájana univerzális költői művek. Ahogy a tao, az asztrológia, a Bön, a szánkhja univerzális metafizikák. Ezek az univerzális metafizikák az archaikus szintézisek. Az univerzális metafizikával és költészettel szemben nem a kollektív metafizika és költészet áll. A kollektívum sem költészetet, sem metafizikát teremteni nem tud. Ezért él költészettelen és metafizikátlan, vagyis zárt életet. Ezért nincs mítosza. Az univerzális őskort az individuális történeti kor váltja fel; a költészet és a metafizika is az egyes emberek kezébe kerül. Lezárul. Individuálissá lesz. Középpontja nem az isteni egyetemes lét többé, hanem a személyes emberi Én. Az egyén azonban csak egyéni költészetet és egyéni metafizikát tud teremteni; egyénit, ami azt jelenti, hogy töredékeset, sekélyet, esetlegeset és önkényest. Az ilyen önkényes, esetleges, töredékes és sekély metafizika a görög Thalész, Parmenidész metafizikája, de így válik a metafizika Platón után, akiben az őskor utolsót lobban, azzal, hogy mindig individuálisabb lesz, egyre töredékesebbé, önkényesebbé, sekélyebbé.... Az archaikus szintézis univerzális jelképrendszer. Magja ki nem fejezhető és valódi természete meg nem határozható. Minden őskori egységnek más logosza van; de minden egység középpontja logosz. Ez a különbség az őskori egység és az egyéni filozófia között: az utóbbinak csak Énje van, logosza nincs. Ezt a logoszt elég együgyűen később princípiumnak nevezték el, abban a hiszemben, hogy itt értelmi elvről van szó. A logosz nem elv, hanem spirituális teremtő aktivitás. Hérakleitosz nyelvén: a lét tüze, amelyben a természet világa ég. A hindu Agni és az iráni Atar, a héber hagyományban Isten nevei közül az első, Mexikóban Tezkatlipoka, a ragyogó tükör, a hermetikusoknál a csúcsával felfelé álló háromszög, Böhménél a sulphur, Baadernél a villám.... Az őskori egységben a lényeg a jelképek rendszerében megnyilatkozó logosz, mert ez, Schuler nyelvén szólva: a kvintesszenciális lét jelenléte. Hogy a jelképek teljes világmagyarázatok, az már másodrendű. Az a tény, hogy az őskori egység alakja szerint kozmogónia is, csillagászat is, orvostudomány is, morál is, politika is, misztika is, szociológia is, pszichológia és karakterológia is, a középponti logosz egyetemes voltából természetszerűen következik. Ezek a részek külön meg sem állhatnak és egymástól függetlenül semmi értelmük sincs. A történeti ember nem érti a zavart, ami tudományának diszciplínái között állandóan fennáll; a zavar nem egyéb, mint az egymástól törvénytelenül elszakított részek autonóm tevékenysége, holott ezeknek a részeknek egymás, főként azonban a középponti logosz nélkül semmi értelmük és jelentőségük sincsen. Az orvostudománynak szoros kapcsolatban kell lenni a lélektannal, a lélektannak az anatómiával együtt a fizikával és kémiával, és ennek a morállal, a szociológiával, ennek viszont az életrenddel, táplálkozás, magánélet, nevelés, ennek viszont a metafizikával. A részek külön zártak, absztraktak, s mivel irreálisak és élettelenek, légüres térben állanak. Az őskori egységet a történeti idő úgynevezett tudományától az különbözteti meg, hogy az archaikus szintézis metafizikai jelrendszer, ugyanakkor megvalósítandó gyakorlati életrend. Mert az egység középpontjában álló logosz teremtő szubsztancia, amely az életet alakítja és vezeti. Minden őskori egységben, legyen az aritmológia, vagy taoizmus, asztrológia, vagy a szánkhja, vagy a Bön – tevékeny szellem él, ami más szóval azt jelenti, hogy a jelképet megadja és az embert a jelképre alakítja. Amikor a történet küszöbén az archaikus univerzális egységet az individuális tudomány és filozófia váltja fel, a logosz elvész; de a logosz elvesztése annyit jelent, hogy elvész az a teremtő szellem, amely az emberiség életére állandó tevékeny metafizikai hatást fejt ki és gyakorol; a gondolat a tettől elszakad. A gyakorlat és az elmélet különválik. Ez a tragikus szakadás Európában Platónnál következik el. Az életben az aktivitás és a kontempláció elszakad – ahogy elszakad az aktív és a kontemplatív kaszt: a szellemi ember (brahman) és a kormányzó (ksátrija). A történeti időben a gondolkozás és a cselekvés egymást nem ismeri fel többé. Filozófiát vagy spekulatív tudományt és technikát egy nevezőre hozni nem lehet. A kettő nem függ össze. A középponti teremtő logosz eltűnt, gyakorlat és elmélet összemérhetetlen. Az elmélet absztrakt marad; megtartott valamit az őskor idealitásából, viszont reflexív; a gyakorlat szellemileg tartalmatlan, lefokozott, profán; mind a kettő pedig: individuális, lezárt és egymás nélkül irreális.
- 3....
A zseniális ember a történeti korszakban az őskori szakrális szubjektum utóda. A kettőt azonban soha, egyetlen pillanatra sem szabad összetéveszteni. A zseniális ember a szakrális szubjektumhoz nem úgy viszonylik, mint az absztrakt és reflexív tudomány az idealitással rendelkező és éber őskori egységhez. A zseniális ember a szakrális személytől annyira, mint az archaikus szintézistől a filozófia, nem távozott el. A kettő között levő legfontosabb különbség az, hogy a zseniális ember a történeti időben él, ami azt jelenti, hogy nem a népben, hanem a tömegben, vagyis nem univerzális létben, hanem individuális életben, s így nem életközösségben, hanem magányban. Az életközösség hiánya lezárja, lefokozza, absztrakttá, elméletivé, irreálissá teszi. Az emberiséggel való kapcsolat megszakadása mindig a lét egészével való kapcsolat megszakadását jelenti s fordítva; mert a kettő nincs külön. A zseniális ember szakrális szubjektum, de az alvajáró létben szakrális volta nem a nép dicsősége, hanem személyének tragikuma. Ez a tragikum a közvetlenséget darabokra töri. Ezért kénytelen reflexív lenni. A reflexió persze egy percre sem elégíti ki, hiszen nagyon jól tudja, hogy a benne levő aktivitás nem saját Énjének ügye saját magával; ebben az esetben terméketlen, magányos tudat lenne, vagyis életzavar. De ahhoz, hogy ezen a homályos zavaron áttörjön, nincs hite: Énjét feladni nem tudja, sorsát a létbe hajítani nem meri, életét nem tudja maradéktalanul áldozatnak tekinteni. Éppen ezért a lét egysége igazi lényét nem érinti, s éppen ezért lényének szakrális volta titok marad, a legtöbb esetben még önmaga előtt is. Később, életének lezárulásával e titok némely része megoldódik, ezért a történet zseniális emberének igazi élete halálával kezdődik. Élő és személyes hatást tenni csak egészen kivételes esetben tud, s a legtöbbször éppen nem létének természetfölötti, zseniális magjával, csupán individuális képességeivel, külsőségekkel, szerepekkel és merő tárgyi mozzanatokkal. A zseniális ember megnyilatkozása a történetben egészen kevés kivételtől eltekintve: az írott szó, a könyv. Még ha nem is kifejezetten költő, író vagy gondolkozó, feladatát még akkor is csak könyvben teljesítheti. A közvetlenséget vesztett életben csakis a közvetett, vagyis az írott közlésnek van igazi jelentősége, mert a logosz töredékeit ez őrzi.
Minden zseniális emberben korszak, idő, nyelvi, faji, műveltségi különbségen kívül és felül rejtett, de annál mélyebb rokonság van. A közelmúltból vett példán ezt mindenki könnyen ellenőrizheti. A múlt század második felében Kierkegaard, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Nietzsche közül mindegyik egészen más előzmények után, más feltételek között, más népben, felekezettel, irányban lép fel. Ennek ellenére nemcsak hogy van bennük valami közös, hanem az, ami gondolkozásukban a legfontosabb, az tökéletesen azonos. Csak az elvek, a világszemléletek – röviden: a korlátok és előítéletek mások. E gondolkozásokat mássá tenni látszik, hogy az egyik antimoralista és keresztényellenes, a másik démonikus misztikus, a harmadik hívő keresztény. Ezek a külsőségek, az elvek, a világszemléletek. Van egy pont, ahol mindegyik találkozik, s ez az, hogy a történetben lezárt életet a lét erői számára ismét meg akarja nyitni. Mindegyik metafizikát akar és mindegyik ugyanazt a metafizikát akarja. Mindegyik életközösséget kíván –, szemben áll a tömeggel és népet akar –, szemben áll a reflexióval és közvetlenséget akar –, szemben áll az absztrakcióval és idealitást akar –, szemben áll az alvajárással és éberséget akar.... A zseniális ember nem szakrális szubjektum; a szakrális szubjektum a lezárt életet éberen és közvetlenül megnyitja, és a lét erői számára szabaddá teszi. A történet alakja nem szakrális, hanem zseniális; tevékenységének jelentőségéről a legtöbbször sejtelme sincs. Ébreszt és riaszt, de nem tudja, miért. Rejtélyes kapcsolatban áll zseniális elődeivel és kortársaival, tanul tőlük és megegyezik velük. Az univerzalitást valamilyen alakban, bármilyen álmosan és révetegen, mindegyik magában hordja. Érzi, hogy olyan ősök művét folytatja, akikről sohasem hallott; olyan munkát kell végeznie, amelynek súlyával nincs tisztában. Időfölötti vonzalmaival szemben tehetetlenül áll: sem Nietzsche, sem Tolsztoj, sem Kierkegaard nem tudott volna beszámolni arról, hogy miért ragaszkodott Zarathusztrához, Hérakleitoszhoz, illetve Szókratészhez, illetve a kereszténységhez. A hagyomány szelleme, az éberség, a történeti idő hordaléka alatt lappangott. De ez a szellem volt az, amely összekötötte őket egymással és a történeti időben megjelent többi zseniális emberrel, de mindenekfölött az őskori, vagyis a valóságos emberi léttel. A zseniális embert szellemének univerzalitása – individuumfölöttisége, világnézetfölöttisége, elvfölöttisége teszi zseniálissá. Minden zsenialitás valamilyen módon kapcsolatban áll a léttel: a világ egészével – a létezővel, az ontosz onnal, az ideával; minden zsenialitás az intenzív érzékenység egy neme. S éppen ezért minden más ember számára a zseniális ember műve az ébredés lehetősége.
- 4....
Az éberség harmadik forrása a történeti időben: a misztikus intuíció.
Az első forrás, az archaikus szintézis, természete szerint nehezen elérhető, s nehezen érthető. A második forrás, a zseniális ember, idegen lehet és maradhat. A harmadik forrás, a misztikus intuíció az őskori egységben és a zseniális emberben is a tevékeny képesség. Ezenfelül azonban minden élő emberben él, akármilyen kába, álmos, alvajáró, lefokozott, reflexív, individuális legyen.
A misztikus intuíciót, amit Guénon intuition intellectuelle-nek nevez, nem szabad összetéveszteni azzal az intuícióval, amelyről a modern filozófia vagy lélektan beszél. Ez ugyanis semmi egyéb, mint a tudományos ész ellentéte és kiegészítése, végeredményben azonban racionális mozzanat. A misztikus intuíció észfölötti képesség. Egészen szoros kapcsolatban áll azzal a tehetséggel, amit a szánkhja buddhinak nevez, amit Guénon intellect supérieurnek fordít. A buddhi az ember par excellence metafizikai képessége, amely sohasem individualizálódik és nem individualizálódhat, amely soha az Én zárt világával nem keveredik, hanem az egyetemes lét körében marad. Ezt a tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A misztikus intuíció az embernek az a legmagasabb szellemi képessége, amelyet az egyéni élet nem homályosíthat el, s éppen ezért ezzel a képességgel s ezzel a tehetséggel önmaga fölé tud lépni, az individuális Ént át tudja törni és a nyílt létet el tudja érni. Néhány szó a misztikus intuíció és az iráni csiszti kapcsolatáról a helyzetet közelebbről meg fogja világítani. A csiszti a metafizikai látás és éberség, amely, mint a szanszkrit vidja az igazi realitás világában, más szóval a teljes és egész létben való intenzív érzékenység. A csisztit azonban még kivételesen sem szabad a látás szóval fordítani, mert ez nem a közönségesen élő, hanem az éber lélek látása. Vizionárius látnokság (clairvoyance), amely a természetfölötti valóságra vonatkozik. Pontos megfelelője a görögben az epopteia, amely az elragadtatott állapot: az ember a dolgok örök ősképeit, az ideákat látja. Az epopteiát Apollón és Dionüszosz hozzák. Apollón hozza a jóslatot, a jövőbe látást, az értelem emberfölötti megvilágosodását, a világ jelképeinek villámszerű megértését, a matematika, a csillagászat, a lélektan, a közösség törvényeinek fölfedezését. Dionüszosz azt az epopteiát hozza, amely ugyanaz, mégis egészen más: a mámor elragadtatását, a világ egységének vizionárius látomását, az emberiség egységének mély önkívületét, a szerelem önfeledtségét. De az epopteia akár apollóni, akár dionüszoszi, legmagasabb foka mindenképpen már a szón is túlcsap. Ennek a szón túláradó önkívületnek jele: a muzsika. Tudjuk, hogy az őskori vallásokban, Kínában, Indiában, Iránban, Egyiptomban, Görögországban, Júdeában a muzsikának, az éneknek, a kardalnak milyen szerepe volt. Csak azt nem tudtuk, hogy a zene mit jelentett. A zene az epopteia, a csiszti, a vidja kifejezése volt úgy, hogy az intenzív érzékenység a zenében és a zenével és a zene által nyilatkozott meg. Apollóni – ütemes, világos, értelmes, püthagoreus zenében; vagy dionüszoszi – elragadó, olvadó, szenvedélyes, orpheuszi zenében, teljesen mindegy. A fiatal Nietzsche intuíciója Apollónt és Dionüszoszt, az álom és a mámor isteneit, a zene isteneit, az epopteia isteneit, a léleknek az önkívületben a zárt életből való kitörését és a létbe való felemelkedését csalhatatlanul meglátta. A buddhi, vagyis az intuition intellectuelle, más szóval a misztikus intuíció az a képesség, amely az emberi lelket az életből kiragadja, és a létbe átemeli. Ez az epopteia, más görög szóval az eksztázis, az álom vagy a mámor, a jóslat vagy a prófécia, a vízió vagy az önkívület, az ihlet vagy az elragadtatás. A misztikus intuíció vezet az álomba, a mámorba, az életfölötti létbe, a halottak világába, az istenek közé. A misztikus intuíció kiragad a lezárt Én köréből és felszabadít, és a valóságok ősképeinek körében a lélek szemét megnyitja. Ez történik a magányos meditációban, az ihlet pillanataiban, a mámor idején, a halál órájában, a szerelmi ölelés pillanatában, és amikor zene szól – amikor az emberi lélek intenzíven érzékennyé válik. Amikor reflexióját levetette, tudatát, absztrakt értelmét, kábaságát ledobta – és közvetlen lett, nyílt és éber. A misztikus intuíció, amely az éberséget hozza és az emberi lényt felriasztja, nem értelmi képesség. Azok az erők, amelyek a meditációban, az ihletben, a vízióban, a mámorban megnyilatkoznak, s amelyek az Én falait áttörik, hogy az embert a lét teljességére ébresszék, nem a személyes értelem körébe tartoznak, hanem az egyéniségfölötti, egyetemesen létszerű, természetfölötti erők. Ezért lát az ember ihletben, mámorban, önkívületben, elragadtatásban nem absztrakt fogalmakat, hanem egzakt jelképeket. Az eksztázisban az emberiség és a világ egysége közvetlen realitás. Ezért a zenében az álmos Én felriad és a lefokozott életet ledobja. Ezért mindaz, ami a misztikus intuíció körébe tartozik: prófécia, jóslat, epopteia, eksztázis, meditáció, a tények világából kiragad, az időből kiemel, a racionális értelmet faképnél hagyja, a szűk Ént megrepeszti. A káprázat irreális köréből az ember az erők időfölötti valóságának egyetemes világába lép. Megérti a közösséget, közvetlenné lesz, megnyílik; ami csak más szó arra, hogy valóságos lénnyé válik; s ami ismét csak más szó arra, hogy éber.
- 5....
A történet korában az idő minél jobban előrehalad, az őskori egységek hatása és jelentősége annál inkább csökken. A középkorban még virágzó asztrológia és alkímia mindig sápadtabb és üresebb lesz; a XVIII. században a püthagoreizmus kései emlékeként a szabadkőművesség rövid virágzásnak indul. A misztikus intuíció azonban napról napra erőtlenebb, az asztrológia és az alkímia tudatlanok és rosszhiszeműek kezére jut; a szabadkőművesség pedig, ahelyett, hogy a szellemi uralmat tartotta volna fenn, egyre inkább a politikai hatalom szolgálatába áll.... A zseniális ember és a misztikus intuíció tevékenysége metafizikai egységekben megszűnik, ugyanakkor a misztikában és a költészetben előtérbe lép. A misztika Európában egyébként is csaknem kezdettől, de mindenesetre a XIII. századtól kezdve a metafizikai szellem par excellence megnyilatkozása lett. Ezzel az a kérdés, amely a középkori vagy újkori misztikusok és az őskori metafizika vagy a keleti gondolatok rokonságával, sokszor teljes azonosságával felmerül, magyarázatot nyer. A kölcsönhatás vagy az ázsiai befolyás némelyik olasz és spanyol misztikus esetében esetleg feltehető; német, francia és angol misztikusoknál biztosan a lehetőség körén kívül fekszik. Ezek a gondolkozók a hagyományból legfeljebb néhány gnosztikust vagy hellenisztikus művet (Dionüsziosz Areopagita) ismerhettek. Ennek ellenére a hagyománynak jelentékeny és alapvető gondolatait mondták ki. A misztika Európában az éber metafizikai szellem őre lett. Egységessé persze nem tudott kialakulni. Ebben az új ezredévben egyre növekvő metafizikaellenesség megakadályozta. Mindössze egyéni hatást tettek, a legtöbbször titokban és üldöztetve. Az újkorban a misztika helyzete egyre súlyosabbá vált, és már csak az egyes zseniális embernél törhetett át. Ilyen ember volt Paracelsus, aki az asztrológia, alkímia és az európai misztika elemeiből figyelemre méltó egység alapjainak megvetését kísérelte meg. A XVIII. században ilyen zseniális megnyilatkozás volt Swedenborgé, akinél egészen ősi orphikus-egyiptomi misztériumok ütnek át. Az egységes metafizikai éberség Európában sehol sem jelentkezett. A vallásos szellem a misztikában élt rejtett és törvénytelen életet. A vallástól a világi éberség teljesen elszakadt, s ezt az újkor óta a költészet fejezte ki, egyéb semmi. Aki majd egyszer az újkori európai emberiségnek az őskori hagyománnyal fenntartott kapcsolatát ki akarja elemezni, annak azt kell mondania: az igazi európai hagyomány, s így az éberség, a misztikában, és a költészetben élt. A költészet, mint ez magától értetődik, individuálisabb, önkényesebb, töredékesebb, összefüggéstelenebb, rapszodikusabb, elszigeteltebb volt, mint a misztika. Ezzel szemben hatásosabb, jellegében gyakran egyetemesebb. Vonatkozik ez természetesen a költészet virágkorára, Olaszországban Dante idejére, a spanyol drámára, Angliában Shakespeare idejére, a francia tragédiára, Moliére-re és a moralistákra, a XIX. században pedig az orosz regényírókra. A költészet azonban még jelentéktelenebb népeknél és szerzőknél is tulajdonképpen és lényegében mindig a lét megnyitását célozta. Európa történetében csak egyetlenegy, az archaikus szintézisekkel majdnem minden vonatkozásban egyenrangú egység keletkezett, s ez Jakob Böhme misztikája. Böhme angol, francia, német és orosz tanítványaival nemcsak az európai misztika, az alkímia, az asztrológia, az aritmológia elemeit építette egybe. Alapvető intuíciói visszanyúlnak India, Kína, Irán, Egyiptom abszolút és ősi kinyilatkoztatásaira. Tanítványai: Pasqualis, Saint-Martin, Baader, ez utóbbin keresztül Szolovjev, Bergyajev és Dacqué gondolatait a mai napig elhozzák. E tanítványok között a legjelentékenyebb Saint-Martin és Baader, akik Böhmével egyszelleműek, s akik tanításukkal az újkori Európában a metafizikai éberség legmagasabb fokát jelentik.
- 6....
A XX. században az apokalipszis olyan megrázó fordulathoz érkezett, hogy ez a Nyugat emberiségének javát felriasztotta. Az őskori hagyomány ébersége és a felriasztott modern ember feszültsége között rejtett hangoltság támadt. Ebben az időben többen, különböző helyen, különböző előzmények után és irányból, az őskori hagyomány jelentőségét felismerték. Az új század nem teremtett az archaikus szintézishez hasonló egységet, mint azt Böhme tette. Baader, amikor azt kérdezték tőle, gondolataiból miért nem épít rendszert, azt válaszolta: az idő erre még nem érkezett el, mert az ember még nagyobb felében alszik. A modern embernek először fel kell ébrednie. S ezért vissza kell nyúlnia az őskorba, hogy az archaikus hagyomány segítségét kérje. A hagyomány jelentőségének felismerése ma csak néhány névhez fűződik. E nevek közül jelentékenyek René Guénon, Giulio Evola és Leopold Ziegler. Guénon, a tulajdonképpeni fölfedező számottevő francia elődök nyomán:. Abbé Constant, Eduard Schuré stb. először tisztázta véglegesen azt, hogy mi a hagyomány. Evola könyvei a hermetikus hagyományra, az abszolút individuumra vonatkozóan döntő jelentőségűek; azok a művek:. Rivolta contro il mondo moderno; Imperialismo pagano, amelyekben a hagyomány szellemét alkalmazni kívánja, az elhamarkodottság benyomását keltik. Ziegler munkájának döntő hiánya, hogy az újkori tudománnyal még nem tudott leszámolni; a mű így nagyszabású vitairat, amelyben a tudományt vak szellemtelenségéről igyekszik meggyőzni. A három szerző közül a valódi éberséghez Guénon áll legközelebb.
- 7....
A beavatás hét fokozata a következőkben kerül bemutatásra....
A földi lét varázslat és a földi élet csupa összetévesztés. A földi ember azonosítja magát, éspedig kényszerből és szükségből a nehéz anyagi testtel, a természettel, az idegtesttel, a tudattalan emlékezettel. A beavatottnak ezeket az összetévesztéseket mind fel kell ismernie. A felismerés nem nyugodt, személytelen, vagy szemlélődő tevékenység, hanem az összes erők legmagasabb fokú erőfeszítése. Minden réteg küszöbén őrség áll. Ez az őrség a daimon. A daimon a sors őre. A daimonokat az őskori hagyomány a bolygókról nevezte el. Az ember hét körön süllyedt az anyagi létbe, és hét körön át kell visszatérnie. Ez a hét kör a világegyetemben a bolygók hét körének felel meg. Ezen alapszik az asztrológia. A Hold a fizikai test, a Merkúr az értelem, a Vénusz a lélektest, a Nap az érzékelés, a Mars az életerő, a Jupiter a cselekvés, a Szaturnusz a gondolkozás.... Az első három réteg a nehéz test, az idegtest, és a tudattalan felszámolása. Ez a három réteg a földi léthez tartozik. A felszámolás itt sem jár nehézség nélkül. Az összefüggés alapja a hetes szám. Az út, amit az ember megtett, amíg nehéz anyaggá vált. Az asztrológia megmutatja, hogy az emberi lélek milyen úton szállt alá. Ha a mester ezt az utat látja, meg tudja mondani, milyen utat kell megtennie visszafelé. Meg tudja mondani, hogy milyen daimonnal fog találkozni, hol milyen harcot kell vívnia. Az asztrológia csak a legnagyobb és legmélyebb összefüggésekben érthető. A beavatottnak meg kell ismerkednie daimonjával, hogy le tudja küzdeni. A daimon mint Indiában mondják a lélek karmikus angyala, és a lelket nem ereszti vissza. Az embert arra kényszeríti, hogy az életet az ő parancsa szerint élje. S ha valaki meg akar szökni előle, bosszút áll. Ez a küzdelem teljesen belső, láthatatlan. Ha a tanítvány a daimont megnevezi, az a szolgája lesz. A hét bolygó körét a hermetikus hagyomány a Teremtő hét lélegzetének nevezi.  Ez a hét lélegzet a beavatás hét lépcsője, a hangsor hét hangja, a szivárvány hét színe, a Mithras-misztérium hét fokozata.
Az első fokozat a tanítványt elragadja, fölemeli. Ez a tudat kitágulása. Az anyagi énből való kilépés. Az anyagi világ merő varázslat, az érzéki látásnak a valósághoz nem sok köze van.
A második fokozat a levegőből a bolygók körébe való átlépés. Az egység, a tiszta szellemi távlat előérzete, ami az ésszerű gondolkozásban nyilatkozik meg.
A harmadik fokozat, amikor a tanítvány a bolygók köréből kilép, és a Sarkcsillaghoz érkezik. Az ész, és az érzékek számára értelmetlen képek, az emberi sors tulajdonképpeni urai. Mert az ember fölött igazi hatalma nem az érzéki képnek, nem az ésszerűségnek, hanem a belső képvilágnak van. Itt azonosulnak, és válnak el nem az ésszel megfogható tények, hanem az észfölötti alakok, amellyel az emberi én magát folyton azonosítja. Itt élnek a kollektív emlékezet képei. Itt alakulnak ki az érzelmek, ösztönzések, melyek az embert sorsába vezetik. A jóslás, a távolbalátás, az előérzet is ebből a körből valók.
A negyedik lépcső vezetését a Nap veszi át. A Nap az égi világosság. Ez a mítosz köre. A mítosz világának érvényessége nemcsak az egész emberiségre, hanem minden időre és a lét minden fokára kiterjed. A mítosz túllép az emberiségen. A mitikus látás ismeri a démonokat, isteneket, angyalokat, túlvilágot, halottakat. A mítosz végtelenül világosabb, intelligensebb, éberebb, mint az ész, vagy a belső érzék.
Az ötödik fokozaton a beavatott találkozik a Sors-szüzekkel. Ez az ideák világa. Az ideának a mítosszal ugyanolyan viszonya van, mint az értelemnek az érzéki tapasztalattal. Az ember úgy gondolja, hogy az egyetlen valóság az érzéki tapasztalat. A mítoszt és az ideát absztraktnak találja. Az értelem mint az érzéki világ alapelveinek, törvényeinek felismerése. Az idea nem egyéb, mint a mítosz kozmikus képvilágában az alapelvek és a törvények felismerése. A mítosz még képszerű, az ideában már nincs kép, csak ragyogó alak.
A hatodik fokozaton az emberi lélek találkozik a Sarkcsillag őrével. Ezt nevezik okkult körnek, vagy a tiszta szellem csarnokának. Már érti a mítosz az idea világát. Itt minden értelem csődöt mond. Itt az értelem számára felfoghatatlan, anyagtalan lebegés közepén a lélek tanácstalanul áll. Nem lát irányt, célt, ésszerűséget, formát, csak fényességben tündöklő könnyű imbolygást.
A hetedik az eksztázis foka. A tudat teljes átemelése az isteni világa. Mithra isten megjelenik és a visszatérő lelkeket fogadja. Ez a megváltás. Ez az abszolút. Nincs változás, nincs mozgás, nincs én, csak a lét. A lélek most megnyugszik. Tudja, hogy megérkezett.

Aranynapok - "Babérligetkönyv" -- Hamvas Béla

Aranynapok.... Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az "Aranynapok". A föld a nyár végi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.
Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért.?. Nem tudom... Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a mulandóságának e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.
Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.
Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes. Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetősége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.
Koradélután kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.
Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.
Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban.?. Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni.
Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építő mővész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak. A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerűen komolytalan.
A füves domb oldalából gömbölyő szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.
Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.
Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.
Az első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik.
A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.
A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.
Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.
Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette.
Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna.
Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat kifogástalan véleményt.
Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől.!.
Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véleménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.
Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelősségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.
Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző lettem.
De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.
A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.
A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyő, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége csak kedélybetegség. De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.
Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste.

"A Bor Filozófiája" -- Hamvas Béla

A Bor Filozófiája.
"Végül is csak mindig ketten maradnak, Isten és a bor". Elhatároztam, hogy imakönyvet írok az ateisták számára. Korunk ínségében a szenvedők iránt részvétet éreztem és ezen a módon kívánok rajtuk segíteni. Feladatom nehézségével tisztában vagyok. Tudom, hogy ezt a szót, Isten, ki se szabad ejtenem. Mindenféle más neveken kell róla beszélni, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. A legfőbb névnek a bort választottam. Ezért lett a könyv címe a bor filozófiája, s ezért írtam fel jeligéül azt, hogy: végül is ketten maradnak, Isten és a bor..... E könyvnek szükségképpen három részre kell oszlania. Szükségképpen azért, mert minden jó könyv három részre oszlik, vagyis tökéletes felosztás a hármas, de meg azért is, mert a bor száma a három, s ezt a felosztásban is kifejezésre kell jutattni. Az első rész a bor metafizikája. A második rész a borról, mint természetfölötti valóságról szól. A harmadik rész a bor szertartástana. A hármas felosztás a bor világtörténetének három nagy korszakával a legszorosabb összhangban áll. A metafizikai rész értelmi megfelelője az özönvíz előtti kor, amidőn az emberiség a bort még nem ismerte, csak álmodozott róla. Az özönvíz után Noé elültette az első szőlőveszőt és ezzel a világtörténet új korszaka kezdődött. A harmadik kor pedig a víznek borrá változtatásával kezdődik, s mi jelenleg ebben a korszakban élünk. A világtörténet akkor ér véget, ha a forrásokból és a kutakból bor fakad, ha a felhőkből bor esik, ha a tavak és a tengerek borrá változnak.
Szájvilág
A száj amit megkíván, azt magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalat forrása. A kisgyerek ezt még tudja. Mikor valamivel meg akar ismerkedni, azt szájába dugja. Az ember ezt később elfelejti. Pedig csak akkor tudom meg, hogy ki ez az ember, ha szájamból való szóval szóltam hozzá. Nőről csak akkor szereztem tapasztalatot, ha megcsókoltam. Csak akkor tettem valamit a magamévá, ha megettem. A szájnak három tevékenysége van, beszél, csókol, és táplálkozik. A táplálkozás háromféle, az ember eszik, iszik, és lélegzik. Három alapfolyadék van, a víz, a tej, és a vér. Három ősfolyadék van, a hideg, a meleg, és a közép. Meleg folyadék három van, a víz, az olaj, és a bor. Hideg folyadék szintén három van, a tea, a sör, és a tej. Középen csak az alapnedv van, a vér. A bor napja a szombat és bolygója a Szaturnusz, féme az ólom, színe a fekete, száma a három. A Szaturnusz az aranykor bolygója. Annak az időszaknak az ura, amikor minden dolog és lény saját helyén volt, és ezért zavartalan boldogságban élt. Az aranykor nem történeti korszak, hanem állapot, és ezért minden időben jelen van. Csak mindig attól függ, hogy van e valaki, aki megvalósítja. A Szaturnusz a nagy primordiális paradicsomi rend jelképe. Ezért függ össze ez a bolygó a hárommal, amely a mérték száma. S ezért függ össze a borral, amely az embert a megzavarodott világból kiemeli, hogy az aranykori rendbe visszahelyezze. Mi a bor.?. Hierartikus maszk. Valaki mindig van mögötte.  
Egy pohár bor: az ateizmus halálugrása
Minden gondolkozást az érzékekkel kell kezdeni, mondja Baader. Tanácsának ésszerű voltát beláttam, s ezért kezdtem a bor metafizikáját a legérzékibb érzékkel, a szájjal. Mert mindaz, amit a borról a szem és az orr tapasztalhat, ahhoz képest, amit a száj tud, jelentéktelen. A száj tudja a borról, hogy hieratikus maszk, és tudja, hogy kinek a hieratikus maszkja. Ezen a helyen, ezek alapján és ezzel kapcsolatban természetesen állást kell foglalni a közvetlen élet mellett és az absztrakt élet ellen. Az absztrakt élet csak a szemével, legfeljebb fülével él. Nem él a szájával. A szem és a fül ezért ezoterikus szervek. Az absztrakt ember azonban még szemével és fülével szemben is bizalmatlan. Szereti ezt a kifejezést használni, hogy érzéki csalódás, a dolgot úgy tüntetve fel, mintha az érzékek vagy szánalmas tehetetlenségükben, vagy szándékos megfontolással csalnának. Az absztrakt ember aztán az érzéki világot pótolandó kitalálja a hátborzongató khimérát, a színtelen, szagtalan, alaktalan, íztelen, hangtalan semmit. Ebből pedig - főként újabban - tudományt csinál, morált, törvényt, államot. Persze bármit csinál, nem lesz belőle semmi. Az absztrakt élet elméletileg megszerkesztett élet, amelyet nem közvetlen érzéki tapasztalatokra, hanem úgynevezett elvekre építenek. A modern korban két ilyen absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja. A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel. A szcientifista az ateizmusnak veszélytelen, ügyefogyott és komikusabb alakja. A puritán agresszív ember. Támadásához nem kis részben az ad neki erőt, hogy azt hiszi, az élet egyetlen helyes módját megtalálta. Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, ha-nem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség. A puritánsághoz igazi erőt az ad, hogy ő a desperát ateista. Minden nőt, aki az átlagon túl csinos, máglyára küldene; minden zsíros, vagy cukros falatot a disznóknak szórna; a nevetőt életfogytiglani fegyházra ítélné; a bornál jobban semmit sem gyűlöl, illetve és valójában a bornál jobban semmitől sem fél. A puritán maga az absztrakt ember. A szívtelen. Az ateistáknál mindig inkább a szívvel van baj, mint az ésszel. A puritán a tömény szívidióta. A világtörténet legvéresebb csatáit és legirtózatosabb forradalmait a puritánoknak köszönheti. Mindezt azért, mert, szegény, Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Tudja, hogy desperát. Látja, hogy nem megy, mégis tovább csinálja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni. Az a tudás, hogy életének csak akkor van értelme, ha feláldozza, mindenkivel vele születik. Az élet akkor sikerül, ha feláldozom. Józan és komoly embernél ez a feladat önmagától megoldódik, amikor életét Isten rendelkezésére bocsátja. Az ateista azonban fél. Oktalan fél, neki is fel kell áldoznia. Fel is áldozza, de nem természetes módon, Istennek, mint Ábel, hanem valami értéktelen szamárságnak. Önmagának.?. Ha még.!. Gyönyörnek.?. Hatalomnak.?. Gazdagságnak.?. Ha botor is, de ez még valamiképpen érthető. A puritán azonban elvnek áldozza fel magát. Emberiség! szól. Vagy: Szabadság.! Vagy: Morál.! Esetleg: Jövő.! Haladás.! Mi az, hogy szabadság és humanizmus és jövő.?. Istenszurrogátum. És mi rejtőzik e mögött a méreteiben is iszonyú önsanyargató őrültség mögött.?. Az, hogy ő a desperát ember. Tudja, hogy nem megy, mégis csinálja. Tudja, hogy szerencsétlen bolond, mégis kitart. Azért szigorú, azért ingerült, azért harcias, azért sötét, azért komisz, azért erőszakos, mert ő a desperát. Nem megy és mégis csinálja. És mégis tovább csinálja. Tudja, hogy mit tesz, de nem akar segíteni magán, és ezért még desperátabb lesz. Még desperátabb és még absztraktabb és még ingerültebb és még komiszabb és még alattomosabb, és gyanakvóbb és sötétebb. És megint csak tovább csinálja. A boldogtalan.!. A szcientifistával nem nagyon érdemes törődni. Bogaraival és babonáival ártatlan ember. A puritánnal nagyon óvatosan kell bánni. A magam részéről azt hiszem, hogy csak egyetlen gyógyszere van. A bor. Éppen úgy, mint a pietistának. Mert a puritán a pietista, aki már terrorista lesz; a pietista pedig puritán, aki nyafog. A pietista szemét forgatja és ájtatos. Ti-tokban obszcén képeket gyűjt, ha nem látják, iszik, leginkább pálinkát, mert azt tartja, hogy ez nagyobb bűn, s ezért ebbe a nagyobbik gödörbe bukik. A pietista úgy él, hogy szobájának falai a szégyentől szüntelenül vörösen lángolnak. A puritán szobájának falai hulla-sárgák, mert még akkor se meri magát elárulni, ha egyedül van. Csak belül! Ó, szegény, milyen könyörület menthet meg téged, ha nem a bor.?...
Eszkatológiai Kitérés
Az emberek általában azt hiszik, hogy minden baj oka a bűn. A baj oka nem a bűn. A baj oka mélyebben van. A bűn a rossz magatartásnak a következménye. A magatartást kell megváltoztatni. A rossz vallást jó vallássá kell tenni. Ezt nem törvénykönyvek tanítják, nem a jogászok, nem a bírák, nem a királyok, nem a papok, nem a moralisták és nem a szatirikusok és nem az erényhősök és nem a prédikátorok és nem a misszionáriusok, hanem egyes-egyedül a teremtő eszkatológusok vallásalapító pillanataikban. Senki se csodálkozzék azon, hogy a rossznak az emberi életben olyan nagy szerepe van. A rossz tulajdonképpen az egyetlen feladat amit meg kell oldanunk. Saját rossz magatartásunk irritál bennünket és a feloldást eszeveszetten keressük. Az özönvíz nem tudta kimosni belőlünk. De a szivárvánnyal együtt megjelent a feloldó ital. A bort én csak a legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold. Van borunk. Az átkozott sokkot fel tudjuk oldani. A bor visszahozta eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor.  
Az Olajok   
A bor hieratikus maszk. Régebben ezt még minden ember és minden nép tudta. A maszk megfejtése az, hogy ő az, aki a rossz görcséből felold. Dionüszosz lüsziosz, mondták a görögök, a megváltó Boristen. Ezzel persze a tárgyat legáltalánosabban éppen hogy csak megérintettem. Éppen hogy csak kimondtam, a bornak isteni arca van. De tudjuk, hogy nincs általános bor, mint ahogy nincs általános ember. Van János, Pál, Bertalan, és Klára, Sára, Borbála. És van Somlai, Pannonhalmi, Badacsonyi, Kiskőrösi. Sőt van bora minden évnek, minden gazdának, minden hordónak. Valamennyi bor egyetlen istenség alá tartozik. De minden egyes bornak külön géniusza van. Ezek is mind maszkok. A maszkot a száj ismeri fel. Az olajról is csak annyit, amennyi a bor nélkülözhetetlen megismeréséhez szükséges. A bor szőlőből készül. A szőlő pedig növény. A növény a világ legcsodálatosabb teremtménye. És ha arra gondolok, hogy a világgal tökéletes összhangban csak erdőben, kertben, réten vagyok, talán amellett határoznék, hogy inkább a növény mint az ember. A teremtés eredeti állapotában, az Édenkertben, a növények őrizték meg a világ spiritualitásának leggyengébb és legillanóbb olajait. Minden növény tulajdonképpen géniusz. A női test végtelenül olajosabb, könnyebb és spirituálisabb, mint a férfitest. A női alak bűbája éppen a dús olajokban való határtalan gazdagság egyenes következménye. Igen, az aki lehetőleg sok és közvetlen tapasztalatot óhajt szerezni az olajokról, az a nőt egyáltalában nem hagyhatja ki. A bor egy spirituális olajtartalmú ital.  
Bor és Idill
Utazásaim egyik legfőbb tapasztalata volt, hogy van bor-ország és van pálinka-ország. Eszerint van bornép és pálinkanép. A bornépek geniálisak; a pálinkanépek, ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra. A nagy bornépek a görögök, a dalmátok, a spanyolok, az etruszkok, az igazi borvidékeken az olaszok, a franciák és a magyarok. Ezeknek a népeknek ritkán vannak úgynevezett világtörténeti becsvágyaik; nem vették fejükbe, hogy a többi népeket megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket. A bornépek nem világtörténeti, hanem aranykori hagyományban élnek. Ez a magatartás a bor egyik leglényegesebb alkotóelemének, az idillolajnak következménye. A bor-országok és a borvidékek mind idillikusak. Sétálj az arácsi és a csopaki szőlőkben, menj fel a Badacsonyra vagy a Szentgyörgy hegyre, a Somlóról nem is szólva, barangolj a kiskőrösi vagy a csengődi kertek között, és minderről kétségtelen tapasztalatot fogsz tudni szerezni. A szőlőtáblák között lágy füves utak, mint csendes patakok folydogálnak. A pincék bejárata előtt hatalmas diófa, még a legforróbb nyárban is hűs. Olyan helyek, hogy az ember bárhol megállna, leülne, letelepedne, s azt mondaná: itt maradok. S esetleg anélkül, hogy észrevenné, ott érné el a halál. Ezekről a dolgokról Szigligeten meditáltam és ott készítettem, csupán magánhasználatra, azt az igen régi és közönséges felosztást: van síkvidéki és van hegyi bor. A síkvidéki bor szaporább, de hígabb, igénytelenebb, olajokban szegényebb. Ez nem okvetlen becsmérlés. Mind-össze annyit jelent, hogy ilyen bort nem vennék feleségül. Az izgatóbb olajok állandó hiányában boldogtalan lennék. Aki a nagyobb feszültségeket nem kedveli - ez is méltánylandó -, az együtt tud élni ilyen borral is. Mindezt a bűbájos Szigligeten gondoltam el, fent a dombon. Alattam a kertek, távolabb a Balaton, mellettem a kulacsban a bor, s ha meditációm akadozni kezdett, egyet kortyintottam. Az ilyesmi az emberrel vele születik. A hegyi bort kedvelem, amely víz mellett termett. A víz az az őselem, amelyben születtem, és ezért jelenlétét mindenben megkívánom. Ezért fekszik tőlem távolabb a Hegyalja, s közelebb Badacsony Csopak, Arács. Kivétel persze itt is van. Mindjárt a Somló. Mert a somlai tűzbor, vulkánon termett. A Somló mellett nincs víz. Nagy síkság közepén emelkedik és korona alakja van. Minden borunk közül a somlai számomra a nincs tovább. Mindjárt megmondom, miért. Megkülönböztetek szőke hajú (világos) és sötéthajú (vörös) borokat; aztán hím (száraz) és női (édeskés) borokat; sőt megkülönböztetek szoprán, alt, tenor, basszus hangú, egyszólamú és többszólamú, szimfonikus borokat. De meg szoktam különböztetni szoláris (napszerű), lunáris (holdszerű) és asztrális (csillagszerű) borokat is. A borra egyébként mindennemű megkülönböztetés egészen könnyen alkalmazható. Van például logikus és misztikus bor, vizuális és akusztikus, jobbról balra és balról jobbra folyó bor, és így tovább a végtelenségig. Minden bor az embert újabb és újabb megkülönböztetési feladatok elé állítja. Nos, a somlai számomra az a szoláris bariton, de szimfonikus szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza, éspedig boraink közül egyedülálló tömény tisztaságban. Ezért gondolom, hogy minden bor ugyan társas, és igazi lényét akkor tárja fel, ha közösségben isszák, a somlai a magányos itala. Annyira tele van a teremtés mámorának olajával, hogy csak kellően elmélyedt, végleg elcsendesült, kiegyensúlyozott magányban szabad inni. A somlairól, a régi, az eredeti, ősi, ma már ritka, csaknem fehér-arany, száraz, tüzes somlairól van szó, egyébként még azt kívánom elmondani, hogy bár minden komolyabb hegyi bor inkább a negyvenen felüli kornak, mint a fiatalságnak felel meg, a somlai az aggastyán bora. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt. Egészen személyes dolog, és csak azért mondom el, mert szigligeti meditációm egyik nagy eredménye volt: a somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérett derűköz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta.
Szőlő, Bor, Drágakő, Asszony
Sajátságos, hogy a szőlő és a bor nem fedi egymást. A finom szőlőből nem mindig a legjobb bor készül. Most nincs szó a chasselas szőlőről, a kommersz, úgynevezett csemegéről, amely számomra sohasem tudott lényegeset mondani. A nemes Afuz Aliról, a szőlőskertek királynőjéről, Matthias Jánosnéról, sőt a muscat otonelről, és valamennyi szőlők királyáról a muscat black Hamburgről kívánok beszélni. A muscat otonelt kivéve bornak szinte egyik sem alkalmas. Az evésre jelentéktelenebb szőlőkből készül a jó bor. Somlón megkóstoltam az ősi somlai tőke fürtjét. Úgy szemre szép volt, csaknem egészen fehéres zöld, nagy, gömbölyű szemű, áttetszően opálos és üveges, de ízéről semmi különöset nem tudok mondani. A Földközi-tengeren elég gyakran tapasztaltam, hogy a jelentéktelen szőlőkből készülnek a jobb borok. Egyszer valósággal megdöbbentem. A tőkén alig borsó nagyságú szemekből álló ritkás fürt. Beteg ez a szőlő, kérdeztem. Megkóstoltam, elég édes volt, de furcsa, pótkávé ízzel. Héja vastag, és rágós. A dalmát nagyot nevetett. Bort hozott és megkínált. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy az ivás mennyivel erotikusabb, mint az evés. Az ivás a szerelem legközelebbi rokona. A bor olyan volt, mint a cseppfolyós csók. Most az egyik legszebb bormeditációmról szeretnék beszélni. A berényi kertek között történt, a pince mellett, a nagy diófa alatt ültem a kőpadon, és kiláttam a tóra. Szemben a Badacsony, a Gulács, a révfülöpi dombok és Szigliget. Forró délután volt. Egész délelőtt fürödtem, aztán ebédeltem, és kis pihenés után kijöttem ide olvasni. De a könyv mellettem feküdt érintetlen, és csak bámultam a nyarat. A tőkéken a szőlő már érlelődött. Ez rizling. Az ott szilváni. Amaz otelló. Burgundi, mézes fehér, portói, milyen különös, gondoltam akkor, hogy ez a sok inkognitó jelenés, ez mind Egy, de értéke éppen abban van, hogy mindegyik csak utánozhatatlanul önmaga, és semmi más. A szőlők és a borok olyanok, mint a drágakövek. Az egyetlen Egy jelenései. De mindegyik az Egynek más és más spirituális esszenciája. Elkezdtem összehasonlítani a smaragdot, a rubint, a topázt, az ametisztet, a karneolt, a gyémántot a neki megfelelő borral. Nem tagadom, hogy ebben a tevékenységemben rendkívüli segítségemre volt a nő. Mint mindig és mindenben, amikor a spirituális esszenciák határtalan változatosságáról tűnődtem. A drágakövek sem egyebek, mint asszonyok és leányok, inkognitó jelenések, szépségüknek csak ezt az egyetlenegy tulajdonságát, a ragyogó bűvöletet tartották meg. Ez a varázslatuk. De a varázslatot nem szabad szemfényvesztés értelmében venni, hanem mint természetes mágiát. Ez bennük a valóságos lény Ez az esszencia. Ha tehetném, például megtenném, hogy egy szép leányból spirituális lényét kivonnám és egészen addig tisztítanám, sűríteném, desztillálnám, szűrném, kristályosítanám, amíg elmúlhatatlan és tömény esszenciáját megkapnám. Minden szép nőből végül is drágakövet lehetne készíteni. Vagy bort. De akkor nem kristályosítani kellene, hanem feloldani. A drágakövet úgy használnám, hogy aranyba foglalnám és esszenciáját a szememen keresztül magamba szívnám. A bort természetesen úgy, hogy meginnám. A Zsoltár azt mondja: Kóstoljátok meg és lássatok. - Persze az lenne a legjobb, ha a drágakövet, amikor akarom, átváltoztathatnám nővé, kigyönyörködném magam benne, aztán újra átváltoztatnám és meginnám, végül ismét drágakő lenne és sose fogyna el. Volna zafír és ametiszt és gyöngy és gyémánt és smaragd és topáz asszonyom és borom. Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény Ha még hozzáteszem a virágot és a muzsikát, akkor tudom, hogy ez a szerelem színekben ragyog és énekel és illatozik és él és megehetem és megihatom. Az alkimisták azt mondják, hogy a drágakő nem egyéb, mint az eredeti teremtésben élt tiszta szellemlény, vagyis angyal, de amikor az ember bűnbe esett, az anyagba magával rántotta. Fővé változott. Ragyogó tisztaságát azonban, mint kő is megtartotta. Ez az elmélet fedi az én teóriámat arról, hogy a borokban és szőlőkben tulajdonképpen szellemi olajok laknak s ezek géniuszok. Így üldögéltem és meditáltam a berényi kertekben, s amikor napnyugtakor hazafelé indultam, sikerült a termékeny délutánt vidám csattanóval befejezni. Az út mellett nova szőlőtőkét pillantottam meg. Az első percben meghökkentem. Hát ez ugyan miféle drágakő? Abban a pillanatban rájöttem, hogy a bor teljes világ, és mint minden teljes világ, mint például a nő, a gonosznak, az aljasnak, a sötét pokloknak is helyet ad, és kell adjon. A novaszőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérletet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény az irigy, a komisz embereké. Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti. Mondom, az ördög megirigyelte a Teremtő borművét, és elhatározta, hogy ő is bort fog csinálni. Beletette sárga kapzsiságát, bosszúszomját, mérgét, pimaszságát, grimaszait, gyáva alattomosságát, komikus nyomorékságát, minden ügyefogyott olaját, és hihetetlenül bőtermővé tette. A nova tényleg legalább hússzor annyi szőlőt terem, mint a nemes tőke. De kinek.?. A kapzsinak és a fösvénynek, akinek csak az a fontos, hogy sok-sok-sok legyen.
Engem nem csapsz be, szóltam a szőlőhöz. Tudom, hogy a borhoz tartozik az is, hogy büdös pokla legyen. Ez vagy te. A te géniuszod a boszorkány A te drágaköved a húgykő. Amikor virágzol, ammóniákszagodra összegyűlnek a döglegyek. Te vagy az ateista szőlő. Megindultam hazafelé, és azon tűnődtem, hogy vacsorához milyen bort fogok inni. Aztán még eszembe jutott valami. Ez már nem tartozik a szőlőre, mert ezt nem szőlőből készítik. Ez a hamis bor. Ez a derített, ólomcukros, szirupos pancs, a legordenárébb merénylet, aminél csak egy iszonyúbb van, a hamisított, a kifestett, nyafogó, kiállhatatlan, hazug, alattomos, kéjsóvár pénzéhes, hisztérikus nőszemély.
Borkatalógus
Ha megérem és nagyon öreg leszek, de magas koromhoz megkapom azt a nyájas és derűs bölcsességet is, amelyet annyira el kívánok érni, meg fogom írni a magyar borok kimerítő katalógusát, mert ezt megírni nagy-nagy tapasztalat, és még nagyobb nyájasság, derű és bölcsesség nélkül nem lehet. Remélem, elérem a magas kort és az utolsó években nem kívánok dugáruként semmit sem a hátsó zsebemben a túlvilágra csempészni; remélem akkorra már senkinek sem irigylem ki szájából a falatot és karjából a nőt; nem lesz eldugott bosszúm, nem lesz tartozásom, és nem fogok botorul elmulasztott dolgokon keseregni. Akkor, igen, akkor megírom a nagy borkatalógust, ízek, illatok, olajok, drágakövek, nők szerint csoportosítva, vidékenként és tájanként és fajtánként és megkeresem az ételt, a legillőbb évszakot, még napszakot is, amelyben inni tehet, hozzá a muzsikát és a vele rokon költőt. Ez a mostani kísérletem, hogy a legfontosabb borokat katalogizáljam, csupán e nagy vállalkozás előtanulmányának tekintendő. Semmi sem kész, vagy végleges, főként pedig az egész vázlatos és kiéretlen. Ilyen nagy témához még túl fiatal vagyok. Kezdem a homoki borokkal. A Kecskeméti ivási ideje a nyár és a koraősz. Iható egész nap, munkához, evéshez, társaságban, még reggelire is. A legjobb kártyához, de nem nagyon komoly játékhoz. Tarokkhoz például csak Csopaki, vagy Árácsi való, sok ásványvízzel éspedig parádival, harmatvízzel, vagy füredi savanyúvízzel. A Kecskeméti a legjobb, ha két-három éves. Az újbor túl híg, az ennél idősebb veszít üdeségéből. A Kiskőrösi ivási ideje májustól augusztusig. Könnyű húsokhoz, zöldfőzelékekhez. Egy-szer spárgababhoz ittam, és ez volt a legjobb. Csak tisztán kell inni, a legjobb kisebb társaságban, hat-nyolc ember, vegyesen férfi és nő. Zenét kíván. A magányt nem bírja. Vonzóereje valami kedves lágyság, amelynek legközelebbi karakterét még nem sikerült kielemeznem. A Csengődi. A vele rokon a Soltszentimrei, amely bort sok szakértő az előbbinél többre becsüli, asszonyosabb, engedékenyebb. Ez a kis-középosztály bora. Jól bírja a zsírosabb ételeket. A Csengődi csodálatos képessége, hogy gyors elhatározásra ösztökél. Ezért, ha Csengődit iszol, vigyázz, nehogy valamit elhamarkodj.!. A Soltvadkerti duhajabb és hangosabb. Egy-szólamú bor, korcsmabor, a hideg ételeket szereti, a kolbászt, a hagymát. Ivási ideje főként a késő ősz, amikor kint köd van, esik az eső és a sár feneketlen. A legjobb újborok közé tartozik. Azzal, hogy korcsmabor, nincs szándékomban lebecsülni. Sőt. A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.. A homoki borokról egyelőre ennyi elég. Még egyszer hangsúlyozom, hogy bonyodalom bennük nincs. Megfejtésük nem nehéz. Asztrális jellegük egyszerű: ha az ember homoki bort iszik, egészen apró csillagszemecskékkel telik meg, s ezek a szemecskék az ember vérében táncolnak, mint a megelevenedett Tejút. Alapvető különbség a homoki borok fajtái között nincs. Mindegy, hogy rizling, kadarka, muskotály, otelló, mézes fehér.. A homoki az egyszerűbb életsebek gyógybora. Ha a korcsmában házsártos és komisz asszonytól meggyötört embert látsz, az homokit iszik. Ha fiatal diák titkos bánattól búskomor, az homokit iszik. Ha borotválatlan arcot látsz, gyűrött ingben, az homokit iszik. Jól teszi. A hegyi bor csak nagy betegségekre való, ha valaki bűnökkel viaskodik, halálos tehetetlenséget akar magában legyőzni. Mindenekelőtt azonban akkor, ha az ember az idealizmus kórjában szenved: abban a hiszemben van, hogy életét megoldaná, ha a dolgokat tudja. Nem elég tudni. Meg kell valósítani. A bor a nagy megvalósító... A homoki és a hegyi borok között az átmenet néhány Fejér megyei, Somogyi, Bánáti, Tiszántúli bor. Egyike a legjellegzetesebbeknek ebből a fajtából a Domoszlói, a lankás dombok, fél-alföldi borok hercege. Gazdag tapasztalatokat szereztem a Fonyódi és Berényi borokról. A fajták között a különbség itt már igen nagy Vannak híg, korlátlanul iható kártya- és kvaterkaborok, vannak ünnepélyesebbek, szélesebb fenekű, álmosító borok is. Van közöttük nyers és kemény. Étkezéshez mindegyik jó. A zsíros ételt kitűnően bírják, az édes tésztához azonban nem elég finomak. Hacsak lehet, nemesebb húshoz is mást innék. Nagy borkatalógusom ezen a helyen fog beszélni az átmeneti borok végtelen lehetőségéről is.... A hegyi borok.?. Kezdem a Gyöngyösin. Szépen kiöltözött bor. Minden megvan benne, ami a korrekt megjelenéshez szükséges. Ehhez képest jó vendéglátó is, kellemes társalgó, sokszor elmés. A GyöngyösinéI kezd egyre fontosabb lenni a kor. Minél öregebb, annál tüzesebb, mint a helyesen érett lélek mind. A legjobb pogácsához és szendvicshez. A fiatal Móri néha összetévesztésig hasonlít a fél-hegyi, lankás vidéki borhoz. Csak öt-hat éves korában kezd derengeni benne az erő. De akkor aztán erő, anélkül, hogy durva lenne. Teljesen egyedi és utánozhatatlan ásványi zamata van. A Villányi az elegáns bor, a gavalléroké és a dámáké. A magam részéről bálra csak Villányit adnék. Eljegyzésekre kitűnően alkalmas. Kedves, nem igényes humora van, amely persze, távol áll a Csopaki bölcs derűjétől, de a Villányi sohasem akar csopaki lenni, és a csopaki nem kívánkozik bálba. Minden előnye akkor bontakozik ki, ha az ember frissen fürdött, borotválkozott, tetőtől-talpig átöltözött. Leginkább frakkban, vagy szmokingban, hölgyek dekoltázsban. Éppen csak annyi izgalmat kelt, amennyi a táncosok társalgásához kell. Mértéktartó, finom, jólnevelt. Aprósüteményhez és kaviáros szendvicshez kitűnő.
Most a balatoni borokról szeretnék beszélni, éspedig arról a részről, amely Almáditól Révfülöpig terjed. Ezt a zónát öt nagy kerületre osztanám: Almádi Felsőörs, Alsóörs Balatonköves, Csopak, Arács Füred, Dörgicse és környéke Révfülöp és környéke.
Rangkülönbségekről ezen a körön belül beszélni alig lehet. Minden az évjáraton, a szőlőskert fekvésén, a gazda kezelésének lelkiismeretességén és komolyságán múlik. Szívem Csopak felé húz, de a Dörgicseit nem nélkülözném, az Arácsit semmi pénzért nem adnám oda, de még a Tihanyit sem. Főként a tihanyi Gyökérkeserűt. Egy barátommal fedeztük fel, amikor ott halászgattunk a félsziget körül és pontyainkhoz, süllőinkhez megfelelő italt kerestünk. Az apátságnak különös szölleje volt ez, az északkeleti oldalon feküdt és végeredményben senki se tudta, miért van ennek a bornak gyökérkeserű íze. Aki egyszer megkóstolja, milyen a süllő vajban, paradicsomsalátával és GyökérkeserűveI, az előbb felejti el a Louvre valamelyik képét, mint ezt az élményt. A Révfülöpit azonban még kevésbé hagynám ki. Ez az igazi barátság- és házasságbor, hűséges, csendes, nyugodt, keveset beszél, annál többet gondol, mosolyog, zajtalan és harmonikus.... Volt idő, hogy egész télen Csopakit ittam, egy kicsit sárgás-rózsaszín pezsgő italt, amely bámulatra méltó arányérzékével állt az édeskés és a savanykás között. Mértéke, úgy vettem észre, pont három és fél deci volt. Kísérletet tettem másokkal is, és nem volt ember, akinél ne vált volna be. Ebből a borból három és fél deci! Ilyen a Csopaki. Ilyen egzakt, kétszer kettő négy bor ez. Az Almádi kedveli a könnyű ebédeket és a délutáni alvást. A Füredi a romantikus. Az Arácsi bájos és egyszerű. A Dörgicsei valamennyi között a leghuncutabb. A Révfülöpi a legigazabb lugasborok közül való. A lugasbor az én szememben azt jelenti, hogy főképp szeptemberben késő délután, ha az embernek szívbeli barátja érkezik, akkor a lugasban üldögél vele és ezt issza igen kicsiny poharakból, de sűrűn. Levélíráshoz is ezt a bort ajánlom. Szerelmeslevélhez persze, a viszony természete szerint mást és mást; szenvedélyes szerelemre csak Szekszárdit. Igen, a Szekszárdi. Amíg nem jártam arra, nem is volt igazi és helyes képem róla. De amióta láttam a várost a fák közé rejtőzve, fölötte a dombbal, a messze kifutó szőlőkkel, szippantottam levegőjéből, azóta tudom, hogy itt csak ilyen bor teremhet. A Szekszárdi kifejezetten nőbor, éspedig leginkább huszonhét-huszonnyolc éves asszonyhoz hasonítanám, erejének és szépségének teljességében, szerelmi tudásának csúcspontján, tökéletesen felszabadulva, de bámulatra méltó ízléssel és elképzelhetetlen édes tűzzel. A Szekszárdi a lakodalom bora. Ez emeli át a menyasszonyt a házasságba. A merő tiszta Vénusz-bor. A fiatal Szekszárdit sohase keverd, de az öreget soha ne igyad tisztán, ha nem akarsz vesztedre törni. A Hegyaljait is nőnek tartom, de királynőnek. A magam részéről nem tudnám elképzelni, hogy hosszabb ideig minden nap Hegyaljait igyak, bár nem tartom magam hétköznapi embernek. Az egész világ tudja, hogy a hegyaljainak sehol másutt nem található díszei vannak. A borok általában ott élvezhetők maradéktalanul, ahol termettek. Ez egészen természetes; a gyümölcs is fáról tökéletes, mert a szállítás alatt éppen a legnemesebb és legüdítőbb olajok belőle eltűnnek. De nagy díszeitől, mint mondják, a tengeri szállítás sem tudja megfosztani. A legméltóbb ivási mód: a nagy ebédek és vacsorák után kis pohárral. Lakodalomkor, mielőtt a vendégseregelszéled, útra, Szent János-áldásként. Ki milyet szeret, aszút, vagy szamorodnit, édeset, vagy szárazat. Ez a nagy nyilvánosság bora. Hangversenyek szüneteiben, operában felvonás közt pompás, már csak azért is, mert egyike a legmuzikálisabb boroknak. Akinek rejtélyes betegsége van, igyon Hegyaljait. Az asszony ha azt akarja, hogy méhében levő gyermeke büszke és királyi lény legyen, igyon Hegyaljait. A művész, ha művét befejezte, és sikerült, ünnepelje meg és igyon Hegyaljait... Az EgrirőI, főképp a vörösről most csak annyit, hogy ez is minden alkalomra, ünnepre, ebédre, kettesben, egyedül, egyaránt tökéletes. Számomra az Egri mindig kapcsolódott a hősies szenvedélyekkel. Ha Egrit iszom, azonnal nagy és heroikus tettekről kezdek álmodozni.... Végül a Badacsonyi és a Szentgyörgy-hegyi. Mind a kettő hímbor, éspedig minden fajtájában az. A férfilény minden árnyalata megvan benne, az önmagában gyönyörködő Nárcisszusztól az aszkétáig, és a királyi előkelőségtől a bohémségig. Nagy szó. Mert mind-egyik hegy egész kozmosz. Valamennyi fajta megterem itt, a rajnai és olasz rizlingtől kezdve az aszúkig. A nagy híres fajták a szürkebarát és a kéknyelű. A Badacsonyi és a Szentgyörgy-hegyi között levő különbségről, majd ha az egyetemen a bortudományi tanszékre kineveznek, egy fél évig fogok előadni. Ez az iskolapéldája annak, hogy két nagy bor miben tud egymáshoz hasonlítani és miben tud különbözni. A Badacsonyi olyan, mint a világhírű művész, a Szentgyörgyhegyi olyan, mint az a művész, aki világéletében szobájából is alig mozdult ki, és mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Mind a kettőben megvan a nagyság, de az egyiket olimpiai, a másikat kínai, tao nagyságnak nevezném. különös, hogy mennyire nem tudok a kettő között választani. Már - már döntöttem a Szentgyörgyhegyi mellett, de mikor megittam egy pohár badacsonyi rizlinget, melléje álltam; aztán esküdtem a Badacsonyira, de csak addig, amíg Szentgyörgyhegyihez nem jutottam. Végül is mi akadályozhat meg abban, hogy görög is legyek, meg kínai is.?.
A Bor Szertartástana
A bor szertartástanát a szájharmóniákról szóló fejezettel kell kezdeni. Ez a bor tudományában az, ami zenében az összhangzattan. Meg kell tanulni, hogy a szájharmónia alapja az alapszájhármas, az étel, az ital, és a dohány. Általában ki lehet mondani, hogy az evés a testi aktus, a fundamentum, az ivás a lelki aktus, a dohányzás a szellemi aktus. Kezdeni mindig az evéssel kell, végezni mindig a füsttel. A legegyszerűbb borágy a füstölt szalonna kenyérrel és zöldpaprikával. A legegyszerűbb de ugyanakkor klasszikus borágy, amelynek nagysága, míg bor terem, soha el nem múlik. Ehhez hasonlót csak délen ismernek, ott persze a déli bor természetéhez igazodik: sült hal, kenyér, olajbogyó. Ha még juhsajt is van hozzá, azt mondom, hogy ebben az aszkézisben heteket tudnék eltölteni. Sokszor, nagyon sokszor kipróbáltam és mindig bevált. Amikor vonatom megérkezett, első utam a tengerhez vezetett. Egy kortyot ittam belőle, ez a korty volt ara az évre kötött szenvedélyes szerelmi házasságunk jele. Aztán rögtön a falatozóba mentem, két jól megtermett scombrit, vagy két marokra való mille in bocca-t vásároltam, olajbogyót, hófehér cipót és egy darab sajtot. Így fölszerelkezve megkerestem a legrokonszenvesebb csapszéket. Sohase csalódtam. Ahonnan a legnagyobb a zsivaj hangzott, oda tértem be. A kis ivók rendesen pincében voltak, szűk lejárattal. Bent félhomály és tömény borgőz. A derengésben villogó szemek fogadtak, rögtön tudták, hogy idegen vagyok, és a bor enthuziazmusával üdvözöltek. A parasztok, szőlészek, borászok, matrózok, munkások. Volt aki megölelt, mint régi barátját. Kikérdeztek, honnan jövők és szerencsét kívántak, hogy éppen ide toppantam be. Tíz poharat nyújtottak felém. Én azonban először előszedtem a halat, ettem néhány olajbogyót és megvártam a legszomjasabb pillanatot. Na most.!. Ezen a napon a második szenvedyélyes házasság a borral. De idehaza is meg vagyok elégedve a szalonnával és a zöldpaprikával. Hús, kenyér és friss zöld. Ez az alapképlet. A többi mind csak ennek a finomítása és bonyolítása.
Vita Illuminativa - Az utolsó ima
A mámor anatómiájának végső tanulsága ez:. a mámor a köznapi észnél határtalanul magasabb rendű állapot és tulajdonképpeni éberség kezdete. Mindannak ami az életben szép, nagy, komoly, élvezetes, tiszta. Ez a magasabb józanság. A tulajdonképpeni józanság. Ez az enthuziazmus, ahogy a régiek mondták. Amiből fakad a művészet, a zene, a szerelem, az igazi gondolkozás. És ez az, amiből az igazi vallás is fakad. A jó vallás a mámorvallás. A rossz vallás a köznapi észvallás, és az ateizmus. A vita illuminativa kulcsa itt van a kezünkben, jobban mondva itt van a hordóinkban és üvegeinkben. A borból tanulhatjuk meg, mi a mámor, mi a magasabb józanság, mi az illuminált élet. A jó vallás, a közvetlen élet, a jó lelkiismeret, a nyugalom, az értelem, a boldogság tisztátalan emberben nem lakik. Azért vagytok idegesek és önzők, absztraktak és boldogtalanok, mert nem vagytok tiszták a nagy illuminációra. Bort.!. Megint csak azt mondom, hogy bort igyatok.!. Aztán majd kedvet kaptok a csókolózásra, a virágszedésre, a barátságra, a jó mély alvásra, a nevetésre, és majd újság helyett reggel költőket fogtok olvasni. Az ember csak azt szidja, akit szeret. És hidd el ateista barátom, a vallást nem hiába hívják vallásnak és hozzák kapcsolatba Istennel. Tényleg Isteni dolog ez, amely nem tud mást, mint szeretni, még ellenségeit is. Nem vagy kívülről kárhoztra ítélve. Te magad tartod magad a kárhozatban. Minden tőled függ. Minden lélek egésznek születik és egészségét nem vesztheti el. Légy okos, szerezd vissza az egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál.!. Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja..... Igyál, a többit majd hozza a bor.....
A Jó Vallás és a Bor - Utószó...
"'A bor filozófiája az élet ritka ünnepi perceinek egyike, az oldottságnak, a játéknak, az önfeledt derűnek az apológiája. Ez a Dionüszoszi mediterrán mámor világa, a napfényben mézesen édes augusztusi-szeptemberi délutánjaink világa. A kellemes délutáni nyugalomban félig álmodó meditáció a gyümölcsfa alatt, Orpheusz tiszta és csillogó derűje, a Hamvasi idill egy-egy ritka és csodás pillanata mindez. Éppen az, amire tekintetünket egy pohár pirosan tüzes villányi, vagy egy aranyló badacsonyi felnyithatja.. Hamvas Béla 1945 nyarán, egy Balatonberényben töltött rövid vakáció alatt írja meg a bor filozófiáját.. Az aranyló napfényben tündöklő aranykori életöröm túláradása ez az egyedi műremeke... A rossz vallás csalhatatlan jele, a mámortalan létezés. Oka pedig a görcsös életféltés, amely mélyen a lélekbe rágta magát. Nincs nehezebb mint ettől megszabadúlni. A jó vallás, a vita illuminata magasabb józanságot jelent. A gyógyulás első jele, Istent meglátni a kőben, fában, gyümölcsben, csillagban, szerelemben, ételben, italban, borban.. A bor filozófiája a magyar borkincsnek egy egyedien szép és maradandó ékkőve'".... 

Hamvas Béla idézetek

Álom - "Álmodni annyi, mint az egész tökéletesben maradéktalanul elolvadni. Heidegger Mozartot Isten lantjának nevezte. Ezen a lanton olyan zene szól, amelyben nincsen ellenállás. Odaadottnak tudja magát, és zenéje tulajdonképpen semmi egyéb, mint továbbadja azt, amit befogadott. Sehol nem ütközik, még csak nem is súrlódik. A feketerigó heroikus harsonája mellett a fülemile csak akkor kezdi, amikor a nap lehajlik, és éjszaka énekel".
Bor - ""A bor lényege az ember, aki termeszti a szőlőt, félti, gondozza, mint gyermekét, majd elérkezvén a várva-várt pillanathoz, kellő tisztelettel kóstolja meg az új termést."
Bornépek - "A bornépek nem a világtörténeti, hanem az aranykori hagyományokban élnek. A bornépek: görögök, olaszok, spanyolok, franciák, dalmátok, magyarok közös jellemzője hogy nincsenek világtörténeti becsvágyaik; nem vették a fejükbe, hogy a többi népet megváltsák, ha kell, puskatussal. A bor az absztrakciótól megóvja őket. A borországok és a borvidékek mind szépek, barátságosak és idillikusak, aranykori értékek ezek mind.
Élet - "Sok-sok millió ember él ötven és hatvan és még több évig, és sohasem jut eszébe, hogy él, csak itt van, valamiképpen itt van, derengő, álomkóros állapotban".
Ember - "Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen".
Könyv - "Az ember sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszú ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egész kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. A sok ezer könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizonyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húsz-harminc kép, vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszú ideig kíséri, meghitt élettárs".
Lelkiismeret - "A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása: jónak lenni, a föld hatása a bőség, az ember hatása a rend. Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazan élni".
Önismeret - "A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak"