"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Fekete Istenek, Fekete Emberek - Kutasi Kovács Lajos

2014.02.16 10:28

 

Fekete Istenek - Fekete Emberek – Az Afro-Brazil világ.

Kutasi Kovács Lajos a kiváló Magyar származású Brazíliai író hosszú évtizedeken át élt és alkotott Brazíliában. A Dél-Amerikában eltöltött csodás évtizedek alatt a Brazil világ egyik legnagyobb ismerőjévé vált, amely kitűnő könyvek formájában öltött testet. Talán legjobb könyve a "Fekete Istenek - Fekete Emberek" amely az Afro-Brazil világot mutatja be csodásan. Eme remek könyve összefoglalásával a kiváló Brazíliai magyar író előtt tisztelgek, neki állítók ezzel méltó emléket.



„Bom Dia, Irmão” – „Jó Napot, Testvérem”

Amikor 1949 őszén – a Déli félteke tavaszán – Brazíliába érkeztem, tüstént költővé avatott a Brazil világ !.. Brazília, Rio de Janeiro, Guanabara-öböl, ezek az igazi ámulattal teli csodák. A Guanabara-öböl megkapó szépsége, a virágok szigetének egzotikus paradicsoma, majd a „Cidade Maravilhosa” – a „Csodálatos Város” Rio de Janeiro. Az ezerszínű trópusi napnyugták, a tenger felett sejtelmesen hömpölygő hajnali ködök, a százféleképp integető pálmafák jelbeszéde, a nap páratlanul pazarló sugárzása, a vészjósló felhőkből hirtelen lezúduló özönvízszerű záporok, ezek mind Rio színei… Naplómba feljegyeztem: „1949. szeptember 25-én indultam útnak kivándorolni Európából - Dél-Amerikába, ezen a napon este szedte fel a horgonyt hajónk, a Charlton Sovereign. A Dél-Itáliai Nápoly kikötőjéből indultunk útnak a Földközi-tengeren át, Gibraltárnál vettünk búcsút Európától, majd kezdtük meg átszelni az Atlanti-Óceánt. Ezután három nap múlva már a Kanári-szigetek mellett haladtunk el, majd október 1-én vetettünk horgonyt a Zöld-foki-szigeteknél. Majd végül október 10-én futottunk be végcélunkba, Dél-Amerikába, Brazíliába, Rio de Janeiró-ba, a Guanabara-öbölbe. Közel fél hónapos tengeri hajóút után jutottam el új hazámba, Brazíliába, ahol ezután több évtizedet töltöttem el”.. Eleinte csodálkoztam, hogy ezen a tájon nem válik mindenki költővé, ám később már nem csodálkoztam azon, hogy itt még a haramiavezérek is szívhez szóló kedves dalokat szereznek, írnak. Mint a híres-hírhedt „betyár”-király, az utolsó legendás kangaszeiro, Lampião.. Szociológiai tapasztalatokat akkor kezdtem el szerezni, amikor átkerülve São Paulo-ba, az egyik meglehetősen szegény városnegyedben, Ipojucán béreltem lakást. Együtt éltem és utaztam naponta a munkába induló szegény emberekkel, munkásokkal, napszámosokkal, kifutófiúkkal, bejárónőkkel, boltilányokkal, és örömlányokkal egyaránt. A néprajzzal és az élő folklórral a feledhetetlen São João-éjszakákon találkoztam, amikor „Szent János-tüzek” lobogtak a szabad ég alatt. Ahogy futottak az évek, előbb akaratlan majd egyre inkább akarva ismertem meg azt a földet, amelyen éltem, azokat az embereket, akikkel nap mint nap találkoztam, s akik között voltak: fehérek, feketék, világosbarnák, sötétbarnák, európaiak, afrikaiak, indiánok, s mindezeknek minden elképzelhető keveréke. A brazil irodalom ízét a portugál nyelven keresztül éreztem meg, mely Brazíliában mégsem az, mint a Portugáliai luzitán földön, hisz itt afrikai és indián szavak zöngenek benne. Brazíliában jelen van Amerika, Európa, Afrika. S amikor az afro-brazil világról, a Brazíliában élő és ható Afrikáról írok, voltaképp Brazília történelmét, néprajzát, társadalmát, kultúráját rajzolom meg. Afrika nélkül nincs Brazília, s ha lenne, valami teljesen más lenne, mint ami. Az Amerikai országok között Brazília portugál nyelvével, amerikai-európai-afrikai etnikumával és kultúrájával egyedülálló jelenség, unikális. Nem hasonlítható és nem mérhető máshoz, csak – önmagához. Az „afro-brazil világ” tehát voltaképpen Brazíliát jelenti, az egymásba szövődő szálakat, az egymásnak feszülő erőket, az ellentmondást és a szintézist.. Könyvem megírásakor arra törekedtem, hogy a magam szubjektív élményein keresztül közelítsem meg a brazil világ valóságát és az afro-brazil világ jelenségeit, a fekete istenek – fekete emberek világát, amely ebben az óriási földrésznyi országban elválaszthatatlan a fehér emberek világától. Ha összegezni akarnék mindent, azt írhatnám: Életem meghatározó élményét, a magyar író mivoltom mellé, Brazíliától és annak csodás jelenségeitől kaptam meg..   

  

"O Brasil é a Terra Maravilhosa" -- "Brazília a Csodás Föld"

„O sociologo que quiser compreender o Brasil, nao raro precisa transformar-se em poeta.” – „A szociológusnak aki meg akarja ismerni Brazíliát, át kell változnia költővé.” A francia Roger Batside, Brazília egyik legnagyobb ismerője és elemzője írja ezt – „Brasil terra de contrastes” – „Brazília a kontrasztok földje” című könyvének előszavában. Ennek a megállapításnak a fordítottja is igaz: az írónak, aki meg akarja ismerni és érteni Brazíliát, gyakran szociológussá, etnográfussá, antropológussá, és történésszé kell válnia. A Brazil világ tüneményei, a jelenségek és azok belső összefüggései megfejthetetlen annak, aki nem ismeri meg a brazil etnikum sajátos összetételét és mozgását. A társadalom törvényeit, a különböző összefonódó kultúrák gyökereit, a múltat a portugál karavellák érkezése előtt és után, az Európába és Afrikába átnyúló szálakat. Brazíliát 1500. április 22-én Pedro Álvares Cabral portugál tengerész fedezte fel, amikor egy Indiába tartó flotta az Atlanti-óceán déli részén váratlanul szárazföldre bukkant. A passzátszél miatt hajóztak ennyire nyugatra. Az Indiába tartó vitorlások később is gyakran kötöttek ki Brazíliában. Portugália rövidesen bejelentette igényét a területre, ami az 1530-as évektől gyarmatává vált. A hatalmas dél-amerikai gyarmat előbb a „Papagájok Földje”, majd utána a „Szent Kereszt Földje” nevet viselte, így nevezték még akkoriban. Az első három évtizedben, 1500-1530 között a Szent Kereszt földjének egyetlen jelentős kiviteli cikke volt csak, a tüzes fényű festékanyagot tartalmazó fa, amit az európaiak „Pau Brasil”-nak neveztek. Nemcsak a portugálok, a franciák is szállították ezt a fajta fát Európába. Aztán ennek a „Pau-Brasil” fának a neve rajtamaradt az országon és így lett belőle Brazília.. A terület kiaknázását tehát az ország nevét adó brazilfa kitermelésével kezdték, majd az 1580-as évek táján nagy területeken cukornádat ültettek. Az ültetvényeken főleg Nyugat-Afrikából behurcolt fekete rabszolgákat dolgoztattak. A cukornád mellett a kávé termesztése is megindult. Az ország belső részének gyarmatosítása csak azután kezdődött meg, hogy a Mato Grosso hegységben arany- és gyémántlelőhelyeket tártak fel. Brazília portugál gyarmatból 1822-ben vált független állammá. A rabszolga kereskedelmet a 19. század közepén betiltották, de csak 1888-ban hoztak törvényt a rabszolgaság intézményének eltörléséről. A köztársaságot 1889-ben kiáltották ki.. A Brazil kultúra három nagy részből tevődik össze, a helyi Dél-Amerikai Indián, a hódító Fehér Európai, és a behurcolt Afrikai Fekete emberekből áll össze a nagy egész. A portugálok, akik először léptek Brazília földjére a 16. században, magukkal hozták az európai kultúrát, ez a kultúra keveredett a helyi indián őslakosság kézművességével, majd a behurcolt fekete afrikaiak zenéjével és szokásaival. A brazil kultúra több mint az egyszerű keveréke a fehérek, feketék és az indiánok kultúrájának. Ez a három kultúra befészkeli magát a brazil életérzésbe és a brazilok cselekedetibe. Ma már nem lehet megkülönböztetni a három forrást. A nép művészetük a leggazdagabb a földrészen. Például a kerámia tárgyak színeikben, használhatóságukban eltérnek országrészenként… Brazília lakossága hihetetlenül sokrétű és kevert. A lakosság több mint 180 színárnyalatot ismer, ez nem azt jelenti hogy ennyi szín létezik, hanem ismeretes a különböző keverékeknél, hogy kiben hányad rész indián, fekete és fehér vér van. Igazából csak becslésekre hagyatkozhatunk, a pontos arányokat senki sem ismeri. Az országban faj gyűlölet nincs, azonban a fekete bőrűek általában a társadalom alsó szegmensében helyezkednek el. A portugál hódítás előtt 5 millió indián élt itt, akik 1000 törzset alkottak. Ma már csak a lakosság 0,2%-a indián, akik körülbelül 225 különböző törzshöz tartoznak. Például a ticunákhoz, akik a legfejlettebbek. Ezenkívül ismertek még a yanomamik, a tukanok, az ashaninkák stb. A fehérek és indiánok utódai a meszticek, arányuk körülbelül 12%. A mulattok fekete-fehér keverékek, arányuk 22 és 50% között mozoghat. Az afrikai rabszolgák utódai acafuzók, aránya körülbelül 8%. Ezenkívül még 3% zambó, fekete-indián keverék. Az uralkodó etnikum a fehéreké 53%-kal. Ezen belül a portugál hódítók utódai 15%-ot, az olasz bevándorlók utódai 11%-ot, a spanyoloké 10%-ot tesz ki. Van még 3%-nyi német, a maradék holland, ukrán, osztrák. Itt él Dél-Amerika legnagyobb magyar közössége is közel 100 ezer fővel. 1,5%-a a lakosságnak ázsiai, ebből 1% japán, a többi arab török és kínai. Délkeleten főleg fehérekkel találkozhatunk, ezenkívül sok itt a fekete és a mulatt is. Északkelet a színesek hazája, rengeteg a mulatt és a fekete. Északon jobbára meszticek és fehérek élnek, itt él az indiánok zöme. Az ország közepe vegyes etnikumú. Délen fehér többség és mesztic kisebbség él leginkább.

 

"Rio de Janeiró, Cidade Maravilhosa" -- "Rio de Janeiro, a Csodálatos Város"

Rio de Janeiro, jelentése magyarul: ’Januári Folyó’ Brazília legismertebb és legszebb városa. Számos esetben csak Riónak nevezik a várost. Sokak szerint egyben a világ egyik legszebb városa is. Rió Becenevén: "Cidade Maravilhosa” – „Csodálatos Város", amely tényleg csodálatos fekvésű, a természet ajándéka. A Rio de Janeiróban születetteket szokták cariocas-nak „kariókáknak” nevezni. A város híres a szambáról, illetve a hotelekkel körbevett Copacabana, Ipanema, és Leblon nevezetű tengerpartjairól. Rio de Janeiro leghíresebb városrészei között található: Copacabana, Ipanema, Botafogo, Rocinha, Flamengo, Leblon. Térjünk azonban vissza egy pillanatra a Beach-ek világához. A város legismertebb strandja a Copacabana, emellett Riónak számos remek strandja van, mint a sokkal nyugodtabb és tisztább Ipanema, Flamengo, Botafogo vagy a parányi Arpoador. Ezek igazi vízi sport paradicsomok, egymást érik a szörfösök, vitorlázók. A Brazil foci számára kiapadhatatlan utánpótlás forrást jelentenek ezek a helyek, ahol még a villanyfény alatt is rúgják a bőrt a kölkök. A futball nemzeti sport. Mindenki gyakorolja és ért hozzá. Még az is elképzelhető, hogy: Puskás neve hallatán többen vágják rá, hogy magyar, mint a világ más pontjain együttesen.  Különösen ismert Rio az évente megrendezett Karneváljáról, a tengerpart melletti jellegzetes morró hegyeiről, a Cukorsüveg-hegyről - Pão de Açúcar: 1300 méter magas, a Maracanã Stadionról és a hatalmas méretű Megváltó Krisztus-szoborról, ami a másik morró, a 700 méter magas Corcovado-hegy tetején található. Szintén a városban található a Föld harmadik legnagyobb lakott területen belüli erdeje, a Tijuca-erdő.. Rio de Janeiro, a csodálatos város tényleg olyan csodás. A Guanabara-tengeröböl megkapó szépsége, a virágok andalító bája, az ezerszínű trópusi napnyugták, a tenger felöl sejtelmesen hömpölygő hajnali ködök, a százféleképpen integető pálmafák, a Nap páratlanul pazarló sugárzása, a mélykék felhőkből hirtelen lezúduló özönvízszerű záporok, ez mind Rio. A fehér és fekete emberek itt így köszöntik egymást – „Bom Dia, Irmão - Jó napot, testvérem” .. Rió az ellentétek városa. Kétféle Rió van. Az egyik az önfeledt tánc, a felszabadult érzékek városa, a másik az erőszak és a nyomornegyed színtere. Az előbbiben nincs félelem, csak tánc, zene, napsütés, koktélok, jóképű aranybarna bőrű srácok, és formás idomú, észveszejtő bombanők. Mintha az egész város kint élne a strandon, rúgják a bőrt, isszák az üdítőket, egy szál bikiniben élik végig az életet. A szamba és salsa zenéjére jár a lábuk. Itt mindenki táncol, boldog és felszabadult. Az utóbbiban sötét arcú, felfegyverezett emberek állnak az utcán és kérdés nélkül lőnek. Itt nincsenek utcanevek, nincsen közmű, posta, a házak, a lakosok nincsenek nyilvántartva, és minden feketén megy. Az egyiket úgy hívják Copacabana, a másikat favella. Riót a világ 7 csodája közé sorolják !. Ez egy cseppet sem meglepő, hiszen az összes színpadias kellékkel rendelkezik, amik feljogosítják erre a kitüntető címre. Őserdővel borított hegykoszorú veszi körül, mely a hihetetlenül kék tengerből emelkedik ki, a fehér, homokos tengerpartot pálmafák szegélyezik. Rengeteg modern felhőkarcolót is találunk itt, a város körül húzódó hegyláncokon pedig valóságos luxusvárosok épültek. Persze nem minden ennyire idilli, gondoljunk csak a riói szegénynegyedre, a Morrókon lévő favellákra. Rió azonban mindenkié. Nincs talán még egy hely a Földön, ahol az emberek ennyire tudnának mulatni. Amikor elérkezik a karnevál ideje, az egész város átalakul egy hatalmas ünneplő tömeggé.

  http://photos2.meetupstatic.com/photos/event/a/f/5/2/global_213104882.jpeg

"O Carnaval do Rio" -- "A Riói Karnevál"

A külföldi turista, aki a messzi távolból hajóval vagy repülőgéppel érkezik a Riói karneválra, a megérkezése után valósággal megszédül a bódulattól. A forró és párás trópusi éghajlaton a verejtékében fürdik, szürcsöli a jeges frissítőket, bőrig ázik a fergeteges záporokban, megmártja magát a langyos vizű tengerben, s utána végignyúlik a Copacabana selymesen lágy homokján. A függővasúttal felmegy a Cukorsüveg-hegyre, fogaskerekűvel a Corcovado-hegy óriási Jézus szobrához. Megkóstolja a tipikus brazil ételeket, a feijoadát, a churrascót, issza a brazil kávét, ami a világon a legjobb, s közben akármerre is jár, állandóan mindenhol csak bámulja a különböző bőrszínű és alakú legendásan szép Riói nőket... Elámul a város és a természet szépségén. Mert Rió nem valami lokálpatrióta elfogultságból kapta a „csodálatos város” jelzőt. Valóban az !. Talán sehol sem oly pazarló a természet, mint itt. Kozmikus erők különös alakú cukorsüveg-hegyeket formáltak, öblökkel csipkézték ki a partot, s szigetekkel szórták meg az öblöket. Az Atlanti-óceán hullámainak örökké sustorgó zenéje éppúgy hozzátartozik a városhoz, mint a papagájrikácsolástól hangos őserdő, az orchidea bódító illata, a párás örökzöld vegetáció mélyen ható szaga. Hozzátartozik a papagájcsőr tűzpiros virága, mely szinte lángol a dzsungel zöldjében, mintha haragos vagy vidám színgránát robbanna ! S az ipé sárga virága az erdő zöldjével, akárha Brazília nemzeti színeit varázsolná elő a természet keretében. A város káprázatából még fel sem ocsúdik az idegen, s már itt a másik: a karnevál !. Az akrobata ügyességű táncosok, a boszorkányosan forgó néger és mulatt lányok, a sodró zene, a színek kavargása. Ám a Riói karnevál nemcsak ezerszínű kaleidoszkóp, vígság, tánc és zene. A Riói karneválnak mondanivalója is van. Mit mond el.?. Elmondja a múltat, a rabszolga bánatát és örömét, vall a messzi földről, Afrikáról, kifejezi a szabadság vágyát, beszél a harcról, a győzelemről, beszél a fiatalságról és a szerelemről. Elmond mindent. Elmondja Brazíliát !. A Riói karnevál mai formájában az 1900-as évek elején alakult ki, de gyökerei a messzi múltba nyúlnak. Azt mondják a négerek nélkül nincs Brazília. A négerek nélkül nem lenne brazil karnevál se. Mert afrika árnyékában a négerek formálták a riói karnevált olyanná amilyen. Egy brazil mondás azt tartja: „Aki énekel az elfelejti a rosszat.” A sokféle afrikai eredetű tánc közül a szamba lett az a legsajátosabb ritmikus tánc, amely világhírre tett szert, s ma úgy szólván egyet jelent a brazil népi tánccal. A szamba Bahiában, a néger terreirókon alakult ki. Az afrikai kultuszok táncosnői, a szambák tánca volt. Mai formájában a szamba a riói karneválon teljesedik ki. Az „escola de sambák”, a híres „szamba iskolák” a morrók és a különböző város negyedek együttesei lépnek fel itt. Mindenféle színes kosztümben és erre a célra tervezett jelmezben járják a táncot kifulladásig. Egész évben készülnek és gyakorolnak a nagy napra, a karneválra. Mindenki táncol itt, négerek, mulattok, meszticek, fehérek. A tegnapi urak és a tegnapi rabszolgák leszármazottai. Minden évben februárban megszólalnak a dobok. A négynapos össznépi mulatság leglátványosabb eseménye a szamba iskolák felvonulása, melyre már egy évvel korában elkezdik a felkészülést, válogatják a zenét, a kosztümöket. A versenyben indulóknak 85 és 95 perc közötti lehet a bemutatójuk. A felvonulásokat az ún. Commissao da Frente-k vezetik, melyek régen az egyes iskoláknak a vezetőiből álltak, manapság azonban TV-sztárok és sztársportolók töltik be ezeket a szerepeket. Őket követik az alas-ok, a kosztümös csoportok Ennek a sokféle fajtából összeforrt népnek a lábában valóban igen sok szamba van. És minden évben újra kezdődik a riói karnevál – a karneválok karneválja..

http://www.msclub.com.ua/images/brazil/963512.jpg

"O povodo Rio Morro" -- "A Riói Morrók népe"

B. Jánossal, a magyar származású festővel Rio de Janeiró-ban ismerkedtem meg, a Föld másik felén egy véletlen folytán találkoztam össze egy másik magyarral, akkor jött amikor a legjobban kellett. Találkozásunk éppoly kiszámíthatatlan és véletlen volt, mint minden lényeges eseménye az életemnek. Rió de Janeiró-ba mentem egy tervezett filmmel kapcsolatban. Ipanemán laktam, olcsó penzióban. Egész nap a várost jártam, reggel megfürödtem a tengerben Ipanema és Copacabana strandján, aztán felmentem fogaskerekűvel a Corcovado óriási Krisztus szobrához, majd a Pao de Acúcar – cukorsüveg-hegyhez, bolyongtam Alto da Boa Vista párás őserdeiben. Egyszer úgy döntöttem felmászom a morrók egyikére, ahol távolról oly festőinek tűnő nyomortanyák, a brazil „slum”-ok, a favelák néznek rá a „csodálatos városra”. Úgy nőnek ki ezek a favelák deszkákból és bádogból összetákolt viskóikkal, mintha a táj flórájához tartoznának. Mit rejtenek a favelák.?. Tudtam, hogy a tömény szegénység és nyomorúság szemét dombján teremnek a vékony bokájú, karcsú és szép néger és mulatt lányok, a szamba iskolák utolérhetetlen táncosnői. Fenn a morrón egész évben peregnek a dobok, a rejtelmes afrikai szertartások kísérőzenéi, rítusok és táncok. A karnevál idejére pedig a favelák népe leözönlik a városba és birtokba veszik egész Rio de Janeirót. Megmásztam egy morrót, majd a tetején megpihenve pipára gyújtottam, mikor négy sötét alak jelent meg. Hirtelen felém indultak és mikor már elértek volna, váratlan kiáltás állította meg őket a sikátor végéből, - Állj, mennyetek innen. - Jó estét festő úr, köszöntek majd gyorsan eloldalogtak. Alacsony, széles vállú, zömök alkatú, idősebb ember lépett elém. - Az úr külföldi.?. - Igen, válaszoltam. Magyarul szólalt meg: - Ha nem tévedek, kegyed magyar, a kiejtésén érzem. No akkor beszélhetünk magyarul és nevetett. Kicsi a világ, igaz találkoztam már magyarral a Paraná menti őserdőben, indiánok között is. B. János elmesélte nekem, életét. - A múlt század utolsó évtizedének elején született Erdélyben. Nagybányán, a "magyar Barbizonban" tanult festeni. Majd Erdélyben nem találva helyét a nyakába vette a világot. Párizsban kötött ki, amely akkoriban: Hemingway, Picasso, Tzara városa, Párizsa volt. B. János festett, rajzolt, különböző művészi csoportosulásokhoz tartozott, majd a húszas évek végén búcsút mondott Franciaországnak, és áthajózott Brazíliába. - Amikor első kiállításomat rendeztem São Paulóban, kiállítottam néhány aktot is. Ez annyira újszerű és szokatlan volt akkoriban, hogy hosszú sorok álltak a képek előtt. B. János művész volt, de mint afféle székely, az üzlethez is értett, kerámiázni kezdett, üzemmé építette ki műhelyét, amely nagy gyárrá fejlődött. Sok pénzt keresett, ám a háború után túladott az egészen. - Nem akartam belezülleni a pénzkeresésbe, a pénzbe - indokolta egyszerűen. Rio de Janeiro felett, a hegyekben, a Petropólisi út mentén kis tanyát vásárolt, ahová vissza varázsolta: Háromszéket. Faragott kopjafákat tűzött a kertbe a papaja és mangófák, meg pálmák és kaktuszok közé. Szép képeket festett, szobrokat készített, maga barkácsolta a bútorait is. Piszmogott a kertben, esténként kiült pipázni a verandára, nézte az eget, és a csillagok közé álmodta a göncölszekeret. Ha meg itthon volt a Copacabanán, reggelente úszott a tengerben, napozott a selymes fövenyen, néger gyerkőcökkel focizott, s ha kedve támadt festett és rajzolt.. B. János elmesélte nekem, hogyan került kapcsolatba a faveladokkal.?. - Fösteni akartam a morrón - mesélte. - Amikor először mentem fel, megkéseltek. Ám a következő alkalommal már én vertem be a pofáját néhány ilyen gazfickónak. Így aztán megszoktak és elfogadtak. Van ezeket közt mindenféle, még szeretik is a maguk ösztönös módján a művészetet. - Tudod, többször megfestettem már a morró szépeit. Marilia másnak a bokáját se mutatta meg, nekem a kerek mellét és meztelen popsiját is föltálalta. - Kuncogva mutatott egy képre, amely egy nagyon szép arányos testű mulatát ábrázolt.. - Olyan ez a favella - véltem - mintha valami ősi törzsközösség faluja lenne. - Olyasféle, ahogy mondod. Stefan Zweig is ilyenek látta a morrókon a favelákat.



Brasil ancestral África -- Brazília őse Afrika

Cabana és Norival Reis népszerű brazil karneváli szambájának szövege így szól: „Ilu Ayé, Ilu Ayé Odara, Negro cantava na nação Nago, Depois chorou lamento de senzala, Tão longe estava de sua Ilu Ayé !” – „Élet Földje, Élet Földje, jó emberek, énekelte a Nago néger, Aztán elsírta a szomorúságát, Hisz oly messze volt az élet földjétől !”.. Az Élet földje a dalban Afrika, azon belül Nigéria, ahonnan a Nago, azaz Joruba négerek származnak. Ebben a néhány sorban tükröződik az afro-brazil világ lényege, emberfajták, kultúrák, hagyományok, temperamentumok szét nem választható és egymást gazdagító összefonódása. A Brazíliába hurcolt négereknek legalább a fele Joruba eredetű. A Brazíliába rabszolgaként behurcolt négerek tiszta és kevert vérű utódaiban, a mulattokban él az elveszett hazának, Afrikának, az Élet Földjének igézete. Ma is élő és valóságos ez a látomás, az afro-brazil világ vallási szektáiban, szertartásaiban, folklórjában. Az Európai bevándorlók leszármazottaiban nemzedékek után is megmarad a távoli haza nem valóságos hanem elképzelt vagy eszményített képe. A feketék másik nagy csoportja a Bantuk, akik az Afrikai Angolából és Mozambikból származnak, szintén a rabszolga szállításokkal kerültek Brazil földre. A Bantuk a Lundu táncot hozták magukkal, amit az érkezésük után rögtön meg is honosítottak Brazíliában. Egy szamba szövege így szól: „Beszéljünk a Bantukról, akik mindenki boldogságára elhozták Angolából a Lundut”. A szamba szövege is bizonyítja, hogy a Bantu négerek milyen jelentős szerepet játszottak a Brazil karneválban, zenében, táncban és etnikumban. A Bantu nyelvek egyike a Szuahéli nyelv, ez az ősi nyelv Afrika eszperantója és egyben legfontosabb közvetítő nyelve. Ezt beszélik a legtöbben, ez az érintkezés fő nyelve feketék és arabok között is a fekete kontinensen. A Kapoeira tánca is Afrikai örökség. A Bantu négerek hozták Angolából. Eredetileg rituális tánc, a vadászok mágikus tánca vadászat előtt. Brazíliában ez a mágikus tánc sajátos támadó és védekező fegyverré alakult át, s egy legenda szerint a rabszolgák ezekkel az ősi mozdulatokkal igyekeztek kitérni a hajcsárok korbácsütései elöl. A kapoeira lényege, hogy a támadás és védekezés legfontosabb eszköze nem a kéz, hanem a láb. Azt mondják, a kapoeirista úgy használja a lábát mint rúgáskor a ló. Különösen látványos és izgalmas a kapoeiristák viadal, a két küzdő fél rugalmasan perdül egymás körül. Valóban mintha nem is küzdelem lenne hanem tánc, mindkettő igaz rá..  A gyarmati Brazíliában a negro preto, a fekete néger kifejezést használták a nagyon sötét bőrű négerekre. A preto önmagában „feketét” jelent, de nem olyan pejoratív és sértő mint a negro. A negro szót ritkán hallani Brazíliában a négerekre. Helyette azt mondják, preto vagy africano, sötét vagy afrikai. Tulajdonképpen ez a helytálló kifejezés, hiszen ahol különböző emberfajták keverednek, nehéz lenne pontosan meghatározni ki is számít „negrónak”. Az Egyesült Államokban sem a nigger szót használják, az afrikaiakat ott is „black people-nek” azaz fekete embereknek nevezik, és a négerek is így hívják önmagukat.. A két emberfajta, a néger és az indián nemcsak külső megjelenésében, de vérmérsékletében és kultúrájában is különbözik egymástól. Az indiánok elődei ázsiai eredetű nép, a mongol és a mongoloid fajtákhoz állnak a legközelebb. Szibériából a Bering-szoroson érkeztek az Amerikai kontinensre. Az indián szervezete a több ezer év alatt sem adoptálódott a trópusi éghajlathoz. Az indiánok inkább a magasabb hegységek hűvösebb levegőjén érzik jól magukat, vagy az őserdő védelmében. Az indiánnal ellentétben a néger a trópusi Afrika gyermeke. A fekete bőrű néger emberfajta a trópusi övezetben alakult ki akkor, amikor az emberfajták differenciálódása lejátszódott. A négert a trópusi hőség nem bágyasztja el, inkább megsokszorozza erejét. Szereti a napot, a napfény a lételeme, szervezete fizikailag és biológiailag a trópusi életre a legalkalmasabb. Gilberto Freyre szerint az indián hallgatag, komoly, hűvös vérmérsékletű és morózus. A néger vidám, ficánkoló, élettel teli és közlékeny. Az indián a befelé forduló, introvertált, a néger a kitárulkozó, extrovertált ember típusa. Az indiánt nem tudták Brazíliában rabszolgamunkára felhasználni. Megszökött, elpusztult, öngyilkos lett, de nem vette át a másféle életformát. Ezzel szemben a néger kitűnően bevált. A néger bírta a trópusi meleget, régóta ismerte a földmunkát, állattenyésztést, bányászatot így jól bevált. A négerek és az indiánok a gyarmati időkben, minden fizikai és alkati különbség ellenére összetartottak és megértették egymást. Hiszen mindketten a fehérek kegyetlen öklét érezték magukon. A négerek és az indiánok tehát nemhogy nem harcoltak egymás ellen, hanem keveredtek egymással. A néger és az indián keveredés eredménye egy igen kedves kevert vérű fajta, olajbarna bőrrel, hullámos hajjal, annak a fajtának minden erényével és hibájával, amelyet északon kafuzónak, délen kuribokának neveznek.

   

"A Colorida Brasil" -- "A Színes Bőrű Brazília"

Az első európai hódítok és konkvisztádorok, aki az amerikai kontinens földjére léptek, mind tetőtől talpig felöltözőt és begombolkozott, csipke galléros és bársony bugyogós, mereven katolikus társadalmi korlátok között nevelkedett emberek voltak. A lovagok és vitézek, akik a katolikus vallás merev ál erkölcsiségében élve keresztet hánytak és zsolozsmáztak, mellette pedig hideg vérrel gyilkoltak és raboltak az új gyarmatokon. Ezek a portugál és spanyol hódítok, lovagok és kalandorok Brazília földjére érkezve hirtelen meztelen és szép testű vademberek közt találták magukat.. Gilberto Freyre ezt írja:. „A környezet, amelyben a brazil élet elkezdődött, át volt itatva szexualitással. A brazil partokat elérő fehér emberek szép meztelen indián nőkkel találták magukat szembe. Ezek az indián nők voltak az elsők, akik odaadták magukat a fehéreknek egy fésűért, tükörért, gyöngyért. Fizikai szerelem volt ez csupán, testi kapcsolat”.. A fehérek, indiánok és négerek keveredése már a 16. század elején megkezdődött Brazíliában. A különböző fajok keveredése évszázadokon át folytatódott, és megváltozott körülmények között folytatódik ma is. Annak idején Portugáliában nagyon kevés hajadon szánta rá magát arra, hogy kedvese után menjen az ismeretlen új földre. A hatóságok úgy igyekeztek ezen segíteni, hogy időnként hajóra rakták az árva lányokat és a nem éppen szeplőtlen múltú nőket, majd Brazíliába szállították őket. Nekik is megvolt a maguk szerepe mint hitvestársaknak, feleségeknek, de nem helyettesíthették a férfiaknak az indián, a néger és a kevert vérű nőkhöz fűződő viszonyát. A portugál férfiak és az színes bőrű nők kapcsolata döntő módon meghatározta a dél-amerikai gyarmat etnikai és társadalmi képének kialakulását már az első évszázadban. Megpattant a szigorúnak vélt, valójában szenvedéllyel túlfűtött, erőszakkal elfojtott ibér erkölcs merev pántja. A brazil életben döntő szerepet játszott – s játszik ma is – a szexualitás, amelyet az indián és néger nőkkel hoztak kapcsolatba. Valóban át volt itatva ez a brazil környezet erotikával, európai szemmel nézve feltétlenül. Az indiánoknál a meztelenség éppoly természetes mint a négereknél. A természeti népek szexuális étvágya normálisan átlagos, azonban korántsem olyan nagy, mint a fehér embereknél. A középkori európai fehéreknél nyilván ezt a túlfűtött szexuális vágyat a katolikus vallás természetellenes álerkölcse fejlesztette ennyire ki. Az afrikai törzseknél dívó izgató táncok, fallikus kultuszok, tetoválások és testfestések éppen azt bizonyítják, hogy a meztelenség önmagában náluk semmit sem jelent. Az európai telepesek a maguk igazolására eszelték ki azt, hogy a négerek „szabados erkölcse” már a gyarmatosítás kezdetén aláásta a kialakuló brazil társadalom szexuális életét. A valóság azonban más. Az indián, a néger a színes nő teljesen kiszolgáltatottja lett a fehér férfinak, aki ezzel a helyzettel fölényesen és lelkifurdalás nélkül visszaélt. Az európai férfiak és a néger nők kapcsolatát vizsgálva, tehát sokan estek ama tévedésbe, hogy a néger nők ásták alá a brazil társadalom szexuális életét. Az erotikát, a bujaságot, az extrém szexualitást az afrikaiakkal hozták kapcsolatba. Mintha a rabszolganők lettek volna a kezdeményezők, s kezdtek volna testi szerelmet a család férfi tagjaival. Holott ami a néger nők és a portugál férfiak között történt, az játszódott le korában az indián nők esetében is. A meleg trópusokon egyszerűen szétpattant az erőszakolt keret, melyet a „keresztény-katolikus” erkölcsnek neveztek, s amely a maga korlátoltságában „állati ösztönnek” nevezte az ember legtermészetesebb ösztönét. Egy nevetséges mítosz az „eredendő bűn” alapján bűnné téve a szexualitást és erényé a frigiditást. Az egyenlítői trópusokon viszont már a katolikus egyház hatalma nem ért úgy el, nem volt úgy jelen, megszűntek a korlátok, szabaddá vált minden. A férfiaknak nem volt ínyükre való az egész életre szóló házasság, szükségük volt szeretőkre is. S ezektől a szeretőktől sok félvér gyerek született.. Hogy az emberfajták keveredésének milyen változatos színskálája alakult ki Brazíliában, azt tükrözik azok a szavak, amelyekkel a különböző kevert vérűeket jelölik. A fehér-fekete keverék a mulato, a nő a mulata, a fehér-indián leszármazott a mesztic, caboclo, mameluko, a néger-indián keverék a kafuzo, karafuzo, zambó. Akinél nem lehet tudni a vérkeveredést, ám a bőrszín barna árnyalata árulkodik róla, az a pardo.. A kevert vérű nők között mindig is a legnagyobb rangja a mulatának volt, akit a brazil szexuális élet „királynőjének” tekintettek, s akit messze a fehér nő fölé helyeztek. Erről a 19.században keletkezet dal is tanúskodik: „Boszorkány a mulata, szerelemben nincs párja, szerelme mindennel felér, nem adhat ilyet egy fehér.” Az idők folyamán egyféle értékrend alakult ki a különböző színű nőkkel kapcsolatban. A következő dal is ugyancsak a mulatát helyezi a fehér nő és a cabloca fölé, s a négert teszi az utolsó helyre: „Egy arany zsinór a mulata, a fehér nő finom ezüst, a cabloca csak hamis réz, a néger csak bőrtarisznya.” Az egykori udvarházak több nejű patriarchalizmusában minden nőnek kialakult a maga szerepköre. Amelyet drasztikus szókimondással így fogalmaztak meg: a fehér nőre feleségként volt szükség, a néger nőre hogy dolgozzék, a mulata pedig a szerelemre kellett. A brazil férfiak olyan előnyben részesítették a szexuális kapcsolatnál a mulatát, hogy még a gazdag földbirtokosok fiai is gyakran mulatát választottak feleségnek. Az a mulata akit már mulatinhának neveztek, vagy ha már egészen világos bőrű volt, moreninhának, „barnácskának” becézték, a társadalmi ranglétrán csaknem fehérnek számított. A függőágyban, a banánfák alatt, az udvarház alvójában szövődő titkos vagy nem titkos szerelmek, alkalmi kapcsolatok és kalandok bizonyos értelemben elmosták a határt színesek és fehérek között. A házaknál, a birtokokon a fehér, fekete és színes gyerekek együtt nőttek fel. A fekete dajka ajkán a portugál keresztnevekből afrikai csengésű becenevek lettek: Antonio – Dondon, Manuel – Nezinho, Francisco – Chico, Pedro – Pepé, Teresa – Teté.. Végezetül ezt írja Gilberto Freyre:. „Minden Brazil ember, még ha fehér bőrű, szőke hajú, kék szemű is, testében és lelkében hordja Afrika árnyékát. A brazil embernél karaktere kirajzolódik a kedves közvetlenségében, szertelen taglejtéseiben, élénk arcjátékában, gyors beszédében, rendkívüli ritmusérzékében és muzikalitásában, érzelmi világában és szerelmi életében. Afrikai jegyei ezek mind.” A Brazilok vallják, három emberfajtából alakultak ki, az őslakó indiánokból, a bevándorolt európaiakból, és a behurcolt négerekből, ám az afrikai vonások ütköznek ki a leginkább..



"Os Negros, Brancos, e Coloridos" -- "A Fekete, Fehér, és Színes Emberek"

Kedves öreg brazil barátom, Doktor Faustulo rendelőjében ültem. Minden hónapban felkerestem. Nem mintha bármi bajom vagy panaszom lett volna, csak egy kis beszélgetésre. Egyszer a szifiliszről esett köztünk szó. - Ha szifilisze lenne, arról nyugodtan beszélhetne a legjobb társaságban is, az nem szégyen. Eszembe jutott, amit annyiszor hallottam Brazíliában érkezésemkor, sokféle embertől. Óvakodjék az ember a néger és mulatt nőktől, mert azoktól vérbajt kaphat. - Igen, hallottam. Doktor Faustulo mesélni kezdett. - Sokan estek efféle tévedésbe, kedves barátom. - mondta. Az erotikát, a bujaságot, az extrém szexualitást az afrikaiakkal hozták leginkább kapcsolatba. Olvashat olyan véleményt is, hogy Brazíliában a néger nők ásták alá a társadalom szexuális életét. Mintha a rabszolganők lettek volna a kezdeményezők, s kezdték volna a testi szerelmet a család igen korán érő fiaival. Holott, ami a néger nők és portugál férfiak között történt, az játszódott le korábban az indián nők esetében is. Itt a trópuson egyszerűen szétpattant az az erőszakolt keret, melyet "keresztény erkölcsnek" neveztek, s amely a maga korlátoltságában "állati ösztönnek" nevezte ki az ember legtermészetesebb ösztönét, a szexualitást. Egy nevetséges mítosz, az "eredeti bűn", az "eredendő bűn" alapján, bűnné téve a szexualitást, s erénnyé magasztalva a frigiditást. Itt viszont, ahol megszűntek a korlátok, ahol a társadalom képe merőben más lett, ahová a katolikus egyház hatalma már nem ért el, és még az egyház szolgái is könnyen vétkeztek. A természetellenes visszafojtás reakciója volt mindez. Sehol a világon nem született a katolikus papoknak annyi gyerekük mint az egykori gyarmati Brazíliában. Átlagban szinte minden papnak volt 2-3 gyereke, de voltak akinek akár 7-8 is született az évek folyamán. A fertőzések rettenetes következménye lett, amire Joaquim Nabuco rámutat. Egyik fertőzte a másikat. A tömeges fertőzés igazi fészke a senzala volt. A földesúrak megfertőzték a rabszolganőiket, s azok adták tovább a spirochaetát. Egyébként nemcsak a szifilisz, a gonorrhoea is valósággal elárasztotta a gyarmati társadalmat. A casa-grande a maga "házi prostitúciójával" gyorsabban és hatékonyabban terjesztette a vérbajt és a gonorrhoeát mint a nyilvánosházak a városokban. Védekezés, gyógyítás, már hogy lett volna akkoriban. Sokáig tartotta magát az a hiedelem, melyet a gyakorlatba is átvittek: a vérbaj leghatásosabb gyógyszere a néger szűz leány.!. A szifilisz pedig pusztított, roncsolta az embereket, abortuszt és korai halált idézett elő. A fiúk koraéretten, 12-13 éves korukban már megszerezték az első szexuális élményüket, néger és mulatt lányokkal játszadozva könnyen szerezték első szexuális élményeiket. Ezen a koron túl már "donzelao" lett az ifjú úr, s akinek nem voltak szexuális tapasztalatai és nem viselte magán a szifilisz jegyeit, nevetségessé vált a többiek előtt. Von Martius írja, hogy a brazil férfiak úgy dicsekedtek a szifilisz jeleivel, mint a veteránok a csatákban szerzett sebesüléseikkel. - Kedves barátom, Vilhena arról számol be, hogy a gyarmati korszak utolsó éveiben Salvador utcáit valósággal ellepték a "mindkét nembeli kéjencek". Sokan igen nagy jelentőséget tulajdonítottak a néger és a félvér nők prostitúciójának. Csak arról feledkeznek meg könnyen, hogy ezeket a nőket fehér férfiak használták ki. Tény hogy a prostituáltak többsége néger és mulatt nő volt. Persze azért a szegényebb családokból származó fehér lányok is sokan választották a megélhetésnek ezt a módját. Doktor Faustulo mosolygott. - Kialakulnak megrögzött képzetek, és még gyakran a nagy tudású szakemberek is áldozatul eshetnek ilyesminek. Nina Rodrigues alapvető munkát végzett az afro-brazil világ feltárásában és megismertetésében. S mégis, a mulatát túltengően erotikusnak, szinte már abnormálisan szexuálisnak tartotta. José Verissimo egyenesen azt írja, hogy a félvér nő erkölcseink és fizikumunk szétrombolója. Gilberto Freyre mondta ki ismét az igazságot: "Mi voltunk és mi vagyunk a szadisták", Neki van igaza. Szerinte a néger és mulata nő csak passzív szerepet játszott mindebben. A rabszolgaság elavult és igazságtalan intézménye volt mindennek az alapvető oka.. Az Afrikából erőszakkal Brazíliába hurcolt négereket előbb-utóbb megkeresztelték, ám sokkal ősibb vallásukat ezzel nem tudták kiirtani, kiölni belőlük. A négerek megmagyarázták, hogy az ő nyelvükön Jézus Osalának hangzik, Szent György pedig Ososzinak. Valójában a kereszténység csak egy vékony kis réteg a mély afrikai hitvilág varázsosan kusza bozótja felett, fehér álarc a fekete arcon... Az afrikai eredetű brazil vallási szekták két gyökérre vezethetők vissza: a jorubák zsezse-nago és a bantuk balo-bulu vallási hiedelmeire. Elsősorban ez a kétfajta hitvilág keveredett össze mítoszaiban és szertartásaiban, s kialakult belölük egyfajta afro-afro kultusz.  



"Deus é Brasileiro" -- "Az Isten Brazil"

A földrajzi határok tágulásával egyidejűleg Európában még javában tombolt a sötét középkor, a római katolikus egyház rémuralma. Az ekkoriban dúló eretnekség, a sok szerencsétlen embert eretneknek kikiáltva ölik, gyilkolják, máglyán égetik. Az égett emberi hús szagával felszálló füst azt jelzi, hogy az európai ember a merev dogmák börtönét szétrepesztve önmaga belső világát kezdi tágítani. A maga roppant átformáló erejében bontakozik ki a reformáció, széttörve a katolikus egyház eddig egyedülinek és mindenek felett állónak hitt hatalmát. Az Ibériai-félszigeten még lobognak a szent inkvizíció máglyái, az ujjszorító és a spanyolcsizma készteti az igaz és egyedül üdvözítő egyházi hitigazságokra a kétkedőket. A mindenféle jövevény és a zsidóból lett, gyanús „újkeresztények” sora is bővíti az egyház számát, akik péntek este otthonuk mélyén még gyertyát gyújtanak Ábrahám és Izsák ősi hite szerint, vasárnap meg már a katolikus templomokban mormolják az imát. Az Ibériai uralkodók, „az Isten kegyelméből” való spanyol és portugál királyok az egyház leghűségesebb gyermekei. Valóban minden eszközzel óvták a „hit egységét”, s akik az ismeretlen partok felé hajóztak a karavellákon, a „királyi szent vallás” nevében tartották egyik kezükben a keresztet, a másikban a kardot és így ölték halomra a szerencsétlen ott élőket majd vették birtokukba földjeiket. Alig száz évvel az első partra szállók után a „jó embereket” sikerült megmenteni, de kizárólag a „mennyország” számára. A parti indiánokat mind kardélre hányták, vagy beolvadtak a brazil társadalomba. Ez a beolvadás csupán egyféle módon történhetett, úgy, hogy a portugál férfiak maguk mellé vették ágyasnak vagy feleségnek az indián nőket. A férfiakat megölték. Az indián szerepe tehát arra korlátozódott, hogy asszonyát és földjét elvették tőle, őt magát pedig az „örök vadászmezőkre” vagy a katolikus frazeológia szerint a „mennyországba” küldték. A „király és a szent vallás” nevében a történelem legszégyenletesebb és legcinikusabb emberkereskedelme folyt évszázadokon keresztül, vérrel, könnyel, és szenteltvízzel meghintve. Az európai hódítók a legyilkolt és elpusztított indiánok földjét az afrikai néger rabszolgák véres-verejtékes munkájával vették birtokukba Amerikában. A felvilágosodás még szélesebbre tárja a szellem horizontját. A francia forradalom a „szabadság, egyenlőség, testvériség” új szentháromságát tűzi zászlajára. A 18. században az Anglia nagy észak-amerikai gyarmata független állam lesz, és az Amerikai Egyesült Államok a „Függetlenségi Nyilatkozatában” kimondja, hogy minden ember egyenlőnek született. A római katolikus egyháznak egyébként is elég gondot okoztak saját szolgái a gyarmati Brazíliában. Az „ördög incselkedéseinek” az európaiak számára oly forró és érzéki trópusi környezetben a papok és szerzetesek sem tudtak ellenállni. Talán sehol sem volt a földön annyi természetes gyerekük a „cölibátusban” élő római katolikus papoknak, mint a gyarmati Brazíliában.!. A papoknak itt számtalanul sok indián, néger, és mulatt szeretőjük akadt. Rio de Janeiró-ban a 17. században a katolikus papok valósággal kérkedtek a szeretőikkel. A katolikus papok többsége az interiorban, a plébániákon úgy élt együtt a „comadrével – komaasszonnyal”, mint házastársával, és gyerekeit, akik a világ előtt mint unokaöccsei és unokahúgai vagy keresztgyerekei szerepeltek, gondosan nevelte fel. Azt tartja egy brazil mondás: „Nincs olyan törvénytelen gyerek, aki boldogtalan lenne, kivált ha papnak a gyereke.”.. A távoli földrészekről érkezők, így az európaiak és az afrikaiak sem érezték magukat idegenek Brazíliában. Az alapvetően más életforma kialakítása voltaképpen elég simán ment. Anchieta írja:. „A brazil föld vonzó varázsa, a trópusi táj pezsgő atmoszférája azokat is meglepően gyorsan átformálta „brazilokká”, akik a messzi távolból érkeztek.” A brazil földnek ezt a vonzó varázsát minden bevándorló érzi. Már néhány év után nem tekinti idegen földnek Brazíliát, hanem nehezen megmagyarázható érzelmi szálakkal elkezd egyre jobban kötődni hozzá. Ez a portugál „Saudade” amely magyarul „Honvágy”. Ám teljesen mégse az, kinél több vagy kevesebb, ám inkább más. A bevándorlás a kezdetektől mindenki számára nyitott volt Brazíliába, csak egy feltétel volt, katolikus vallású legyen az illető, vagy keresztelkedjen azzá. Ez csak persze formális volt, felszínes és felületes vallásosságot jelentet, a többivel már nem is foglalkoztak. Így előfordult olyan, mikor a protestáns lelkészt katolikus vallásúnak írták be és már rendben is volt a bevándorlása. Volt olyan eset is, mikor egy zsidó rabbi bevándorlási lapjára azt írták: „foglalkozása: rabbino, vallása: catolico”... Az 1950-es években élt és működött Brazíliában egy vallásalapító és próféta, egy göndör hajú mulatt fiatalember, akinek névjegyén csak ennyi szerénykedett: Rev Josias. Észak Brazíliából került São Pauló városába. Nem mindennapi jelenség volt, bíbor mellényt és tükrös szmokingot viselt. Josias teológiára járt néhány évet, aztán csendesen eltanácsolták a szemináriumból, mert viszonya volt egy kongreganista Mária lánnyal, aki másállapotba került tőle. Josias azonban nem adta fel papi hivatását, ha nem kellett az egyháznak, hát csinált magának egy másikat. Terjesztette a hitet a maga módján, kissé megreformálva a merev katolikus dogmákat és tanokat. Dzsipjén bejárta szinte egész Brazíliát, szép hitbéli és anyagi sikereket elérve. Josias egyszer azonban egyik igehirdető útján kínos helyzetbe került. Az igehirdetés után, két vallásos jellegű szamba között, egy öreg néger szót kért. Az öreg néger azt kérdezte Josias-tól, vajon az Isten fehér vagy néger.?. Rev Josiast meghökkentette a kérdés. Végignézett az egybegyűlteken, akik között volt néger, mulatt, caboclo, és fehér is. Ostobaság lett volna bonyolult teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni. Josias pillanatok alatt feltalálta magát és páratlan ötletességgel így válaszolt. Testvérem, az Isten – Brazil !. Ez a megállapítás körülbelül két évtized múlva ismét bizonyosságot nyert. A Brazil labdarúgó válogatott harmadik világbajnoki győzelme után 1970-ben lelkes futball drukkerek és hazafiak autóin díszelgett a következő felírat: „O Papa é italiano, mas o Deus é brasileiro !” – „A Pápa olasz, de az Isten brazil !”.. Josias barátunknak mindezek alapján nyilván teljesen igaza volt.

 

"Aparecem no Jangada" -- "Feltűnnek a Jangadák"

Afrika mindig mindenütt jelen van Brazíliában. Nemcsak a néger és mulatt etnikumban, hanem a mindennapi élet megannyi megnyilatkozásában. Hol világosan, felismerhetően, egyértelműen, hol árnyaltan, szinte rejtve. Afrikai szavak a nyelvben. Afrikai ízek és zamatok a konyhában. Afrikai ritmus a zenében. Afrikai mozdulatok a táncban. Sokszor tűnődik az ember azon, az afrikai dobok dübörgését hallgatva, a négerek és a mulattok táncát figyelve, hogy íme az emberi emlékezet mélyebben őrzi meg a ritmust, a dallamot, a mozdulatot, mint a szavakat. Hiszen a Brazíliában élő négereknek ma már csak egy kis töredéke beszéli valamelyik afrikai nyelvet. Ám a zene és a tánc számukra változatlanul – Afrika. A vadász, a harcos, a varázsló táncának mozdulata ott él az izomrostjaikban, a ritmus a sejtjeikben. Hasonló ahhoz az ősemlékezethez, amely nálunk magyaroknál őrizte meg évezredeken át élőn az ősi, keleti pentatonikus dallamokat. A brazil népi zene legjelesebb képviselői, zeneszerzők, szövegírók, énekesek, muzsikusok, leggyakrabban egy személyben, többségében négerek és mulattok. A brazil népi zenében Afrika szíve dobog ! A Jangada, azaz a tutaj kifut a tengerre, Afrika felé indul.. A vallásban ugyanígy van ez, ott is Afrika van jelen igazán. Az afrikai eredetű brazil vallási szekták két gyökérre vezethetőek vissza, a Jorubák zsezse-nago és a Bantuk baka-naga vallási hiedelmeire. Elsősorban ez a kétféle hitvilág keveredett össze mítoszaiban és szertartásaiban, s kialakult belőle egyfajta afro-brazil vallási kultusz. Az afrikai istenekkel vívott harcban a katolikus egyház legfeljebb megalkudhatott. Az illetékes egyházi körök minden igyekezete ellenére, minden fenyegetése hiábavalónak bizonyult, hogy a különböző afrikai kultuszokat „megkereszteljék”. Iemanzsa istennő kultusza a legerősebb és a legmélyebb az afro-brazil kultuszok közül mindmáig. Iemanzsa istennő az Afrikai Nigériában és Angolában az édesvizek és tengerek istennője. Őt tartják valamennyi isten anyjának, a termékenységet és az anyaságot jelképezi. Iemanzsa, mint afrikai istenség magával hozta fiait, lányait és történeteit. Iemanzsa az úrnője a tengereknek és az óriás folyóknak, a tavaknak és a kicsi patakoknak. Ahol víz van, ott ő is jelen van. Nemcsak a tengerészek és a halászok védelmezője, hanem a családé is. Nincs benne gonosz szándék, jót tesz mindenkivel. A férfiak szemében az eszményi nő, akiért vállalni kell az élet legnagyobb kockázatait is, mert szerelme a legnagyobb jutalom. A nők pedig tisztelik és szeretik, szinte még féltékenyek is rá, még egy kicsit riválisuknak is tartják. Iemanzsa egyesíti az Istenit és az emberit, egy személyben anya és szerető. A katolikus egyház természetesen igyekezett a lehető legtöbb afrikai istenséget, így Iemanzsát is beilleszteni a saját kultuszaiba, szertartásaiba és Szűz Máriával azonosítani. Iemanzsát lehet azonban a legkevésbé Máriához hasonlítani.!. Mit is kezdhetnének a keresztény-katolikus mítosz szűzen fogant istenasszony képével azok a kemény tengeri emberek, akik Iemanzsa alakjában az ősi és időtlen afrikai istenasszonyát tisztelik. Akinek képében megtestesül  a robosztus és vonzó női testiség, a mámor önkívülete, és az életet adó anya termékenysége. Iemanzsa tehát egy személyben egyesíti az Istenit és az emberit, egy személyben anya és szerető is. Az ünnepeik mindig ezzel a szöveggel kezdődnek: „Salve a rainha do mar, senhora don Iemanja.” – „Üdvözlet a tenger királynőjének, Iemanzsa nagyasszonynak.” Az afrikai szekták ünnepei sokkal színesebbek, őszintébbek és vonzóbbak, mint a katolikus egyházi ünnepek.. A vallási ünnepeiken a fekete emberek mindig a tengerparton ünneplik éjszakába nyúlóan isteneiket és vízre bocsájtják Jangadáikat.. Jorge Amado írja egyik legnépszerűbb dalszövegében: „É doce morrer no mar – „Édes meghalni a tengerben.”  Dorival Cayami hasonló szerepet játszik a brazil népi muzsikában, mint Amado az irodalomban. Dorival Cayami zenéje nem korhoz kötődő muzsika, hanem időtlen megfogalmazása Bahiának, amely voltaképpen egyet jelent Brazíliával, annak mindenféle színű embereivel és isteneivel együtt…

 

"O Clareamento Brasil" -- "A Fehéredő Brazília"

A múlt század első felében még Brazília valóságos „szerecsen ország” volt. A lakosságának többsége Afrikából behurcolt néger vagy néger leszármazott volt. Nem ismerjük pontosan a négerek és a mulattok arányszámát, de valószínű, hogy a lakosság mintegy kétharmadát tették ki. Az 1872-es Brazíliai népszámláláskor a 10 millió lakosból 40 % volt a mulatt, 30 % volt a néger, 29 %-a fehér, és 1 % az indián. A rabszolgaszállítást a század közepén megtiltják és ezután már csak csempészhajókon érkeznek a négerek Afrikából. A négerek arányszáma Bahiában volt a legmagasabb. A nagy Európai bevándorlási hullám, amely az etnikai képet átformálja, 1890 és 1920 között éri el Brazíliát. A 19.század közepétől egyre jelentősebb a fehérek bevándorlása, több mint egy millió európai érkezik Brazíliába. Az óriási Európai bevándorolt tömegben legtöbb az olasz, a portugál, a spanyol, aztán a németek, kínaiak, japánok jönnek. A Brazíliába bevándorolt magyarok számát 100 ezer főre tehetjük, nagy részük az első világháború után érkezett Brazíliába. A bevándorló európaiak roppant tömege azonban önmagában nem magyarázza meg Brazília „fehéredését”, a négerek számának csökkenését. Más tényezők is közrejátszanak.. Bár a néger, a mulatt és a fehér nők termékenysége csaknem egyforma, nagy a különbség a csecsemőhalandóságnál. A négerek és a mulattok többsége sokkal kedvezőtlenebb és egészségtelenebb környezetben is élt. Brazília „fehéredésének” azonban egy lélektani motívumára is figyelni kell, s talán épp ez játssza a legjelentősebb szerepet ebben a folyamatban. A rabszolgaság idején a négereknek csaknem lehetetlen volt kitörni a sorsukból, és feljebb kapaszkodni a társadalmi ranglétrán. A mulattok dolga – mint már tudjuk – sokkal könnyebb volt. Már a gyarmati korban a társadalom minden rétegében megtaláljuk a mulattokat. A néger rabszolganő szívesebben hozott a világra világosabb színű gyermeket, aki így jobb esélyekkel indult az életben. A „vér javítása” – gyakran használt és népszerű kifejezés – nem biológiai, hanem társadalmi értelmű meghatározás, s azt jelenti, hogy az afrikai vér „hígítása”, a szín világosodása sokkal több lehetőséget nyújt a társadalomba való beilleszkedésre és előmenetelre, mint amivel a tiszta néger vérű ember rendelkezik. A sötét bőrű mulatát boldoggá tette, ha gyermeke már moreno lett, s a morena örült, ha pardót hozott a világra.. Brazíliában nincs faji megkülönböztetés, az iskolák padjaiban egymás mellett ülnek a fehér, fekete, mulatt és ázsiai gyerekek. A brazil élet minden egyes területén ott vannak a négerek, a művészetekben, zenében, és sportban is. A néger csoda futballista: Pelé, akit csak egyszerűen "Rei Pelé – Pelé Király"-nak neveztek, az ország egyik legnépszerűbb embere volt mindig. A színészek között ott van Ruth Sousa és Grande Otelo, a zenészek között pedig Gilberto Gil és Sergio Mendes. A néger szambisták közül nem egynek a neve valóságos fogalommá vált. Érdekes hogy a brazil szépség királynők között soha nem szerepelnek mulatták, akik a legtökéletesebb képviselői a brazil női szépség ideálnak. Ennek is természetesen gazdasági okai vannak. A brazil szépség királynő választásokon, amelyek népszerűek, nagy nyilvánosságot kapnak a tévében és sajtóban, a legelőkelőbb klubok szépség királynői vesznek részt. A legtöbb „Miss Brasil” szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű, általában német származású, de akadt már szőke – magyar származású is.. Ha a Latin-Amerikai országok etnikai összetételét, nemzeti karakterét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy Argentína és Uruguay teljesen Európai jellegű, Mexikó Mesztic jellegű, Chile, Peru, Bolívia Indián jellegű, Brazília viszont teljesen Mulatt jellegű ország.!. Ma már azonban Brazíliában a fehér bőrszínűek vannak némi többségben, őket követik a mulattok, majd a feketék. A 2006-ban 180 milliós brazil lakosság etnikai összetétele így nézett ki:. fehér bőrű európai eredetű: 49 % (portugál, olasz, spanyol, német, francia, lengyel, magyar), pardó: 42 % (európai, fekete, és indián keverék), fekete bőrű, afrikai származású: 8 %, ázsiai származású: 0,8 %, indián: 0,2 %.. Brazília nyilván soha nem "fehéredik" ki teljesen, mint ahogy a tejes-kávé is lehet sötétebb vagy világosabb, de tej nem lesz belőle soha. De hisz éppen ez teszi vonzóvá számunkra Brazíliát !.. A különböző etnikumok és kultúrák keveredéséből kialakuló egyedien csodás szintézis. Brazília ma is a – "kontrasztok földje", s nyilván önmagán múlik majd, hogy a "jövő országa" lehessen..

Kutasi Kovács Lajos