"A világon azért vagyunk, hogy otthon legyünk benne valahol mindannyian.." ** -- Tamási Áron

Déli Magyar Krónika

""A természet mindig tökéletes és soha nem szegi meg törvényét.""
-- Leonardo da Vinci --

""Az Isteni erő, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.""
-- Wass Albert --

""Az igazi természeti törvényeket nem írták könyvekbe és nem őrködnek fölöttük fizetett tisztviselők. Veled, benned és körülötted élnek, és a világ teremtésétől a világ végezetéig változatlanok.""
-- Bíró Csaba --

Ezeregyéjaszaka Legszebb Meséi - Ahmed Ibn Rastam

2014.03.01 20:11

 

Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi.

Az Ezeregyéjszaka meséi, - Ezer éjszaka és egy éjszaka könyve. A legismertebb arab mese gyűjtemény, amelynek különféle változatait évszázadok folyamán különböző szerzők, fordítók és tudósok állították össze. A mesék eredete a kora középkori Arábiába és Perzsiába nyúlik vissza. Az Ezeregyéjszaka különböző változatai óriási hatással voltak a művészet szinte minden ágára. Az Ezeregyéjszaka anyagának története oly titokzatos és sokrétű, mint a mesevilága.

 
-- Sahriár Király és Seherezádé --

Élt hajdanában, réges-régen, India és Kína szigetein egy hatalmas király: Sahriárnak nevezték. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén népei szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét, így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.

Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:

- Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?

A vezír leányának kérdésére elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:

- Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és akkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.

A vezír pedig ezt válaszolta:

- Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?

De a leány hajthatatlan volt:

- Kár a szóért - mondotta - ennek meg kell lenni!

Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:

- Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: »Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát«. Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.

Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:

- Hát elhoztad, akit kívántam?

- Parancsára, királyom - felelt a vezír.

Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.

- Ó, uram királyom - válaszol Sehrezád - lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.

A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:

- Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.

- Szíves örömest - felelt Sehrezád - ha a nemes király megengedi. A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.

- Mesélj hát - mondotta.

Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. De Sehrezád csak a mese közepén tartott még és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:

- Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!

Sehrezád így felelt:

- Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!

Mire a király így szólt magában:

- Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.

Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:

- Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!

Sehrezád pedig így szólt:

- Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.

- Mesélj csak tovább! - mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.

Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:

- Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?

És a király így felelt:

- Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.

Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:

- Hozzátok be gyermekeimet!

Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:

- Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.

A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:

- Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanom, hogy nem lesz semmi bántódásod!

Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:

- Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!

Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:

- Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!

A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.

Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.

 
-- Aladdin Csoda lámpája --

Kína egyik nagy városában élt egy szabó, akinek Musztafa Aladdin volt a neve. Ez a szabó alig tudta megkeresni a mindennapi kenyeret magának, feleségének és fiának, akit ugyancsak Aladdinnak neveztek. Nem volt elég a szegénység, Musztafa Aladdint az is bántotta, hogy a fia szófogadatlan, naplopó, szüntelenül játékon jár az esze, egész nap az utcán csatangol. Szerette volna megtanítani a maga mesterségére, de Aladdinnak nem fűlött a munkához a foga. Sokat búsult emiatt a szegény szabó, és addig búsult, addig emésztődött, mígnem a szüntelen emésztődés a sírba vitte.

Férje halála után az özvegyasszony eladott minden szerszámot, el a megmaradt posztót, és gyapotfonással szerezte meg a mindennapit. Aladdin ekkor már betöltötte a tizenötödik esztendejét, de még mindig az utcán kóborolt, a kisebb fiúkkal játszott, semmiféle mesterségre nem volt kedve. Egyszer, amint javában játszott a fiúkkal, egy idegen embernek megakadt rajta a szeme. Ez az idegen híres afrikai varázsló volt: egyenest Afrikából jött Kínába. Sokáig nézte a gyermekek játékát, aztán tovább ment, de közben valakitől megtudakolta, ki is ez az Aladdin. Visszatért a játszó gyermekekhez, félrehívta Aladdint, és megkérdezte tőle:

- Mondd, fiam, nem Musztafa, a szabó a te apád?

- Ő volt - felelte Aladdin - de már meghalt.

A varázsló összevissza ölelte, csókolta Aladdint mondván:

- Édes fiam, ne csodálkozzál, hogy megöleltelek, megcsókoltalak, mert én a nagybátyád vagyok. Messze földről jöttem haza, szülőhazámba.

Kikérdezte a fiút az anyjáról is, egy marék pénzt adott neki, és azt mondta:

- Most eredj haza, édes fiam, üzenem édesanyádnak, hogy holnap reggel meglátogatom.

Nagy örömmel futott haza Aladdin, elbeszélte, hogy kivel találkozott; hogy a nagybácsi pénzt is adott neki, és holnap reggel eljön látogatóba. Csodálkozott az asszony, mert a férjének volt ugyan egy testvére, de az réges-régen meghalt. Másnap újra találkozott Aladdin a varázslóval, az ismét megölelte, megcsókolta, és most már két aranyat adott neki azzal, hogy vigye haza, adja át édesanyjának, este majd maga is elmegy hozzájuk vacsorára. Még nagyobb volt az asszony álmélkodása, és most már kételkedni kezdett: vajon valóban meghalt-e férje testvére. Kisietett a piacra, és ott mindenféle finomságot vásárolt.

Este csakugyan megjött a varázsló, finom itókát és gyümölcsöt hozott. Asztalhoz ültek, s a varázsló így szólt:

- Ne csodálkozzál, kedves sógorasszony, hogy mostanáig sohasem láttál. Teljes negyven esztendeje hagytam el hazámat. Bejártam Indiát, Perzsiát, Arábiát, Egyiptomot. Legutóbb Afrikában laktam hosszú ideig. Ámde egyszerre csak elfogott a honvágy: nem volt többé maradásom.

Hirtelen Aladdinhoz fordult, és megkérdezte tőle:

- Tanultál-e valami mesterséget, fiam?

Aladdin zavartan sütötte le szemét; anyja válaszolt helyette. Őszintén megvallotta az igazat, hogy Aladdin naplopó, szüntelen az utcán csavarog, és nem akar semmiféle mesterséget tanulni. Ő pedig már nem sokáig bírja a munkát. El is határozta, hogy legközelebb bezárja az ajtót a fia előtt: fel is út, le is út.

- Ejnye, ejnye - mondta a varázsló - hát semmiféle mesterség nem ízlik neked, fiam? Ha netalán kereskedő szeretnél lenni, szívesen nyitok neked boltot, megveszem a legdrágább és legfinomabb kelméket, így aztán sok pénzre tehetsz szert.

Aladdinnak nagy kedve támadt a kereskedésre. Másnap reggel a varázsló elvitte egy árushoz, ott a legfinomabb ruhába öltöztette, azután sorra látogatták az előkelőbb üzleteket, megnézték a szultán palotájának termeit (már amelyekbe szabad volt a bejárás). Végül a varázsló szállására tértek, ahol már egybegyűltek azok a kereskedők, akiket a varázsló ebédre hívott, hogy Aladdint bemutassa nekik.

Este a varázsló hazakísérte Aladdint. Anyja oda volt a boldogságtól, amikor Aladdinon megpillantotta a finom ruhát. Nem győzött hálálkodni a varázslónak, akiről most már szentül hitte, hogy a férje testvére. A varázsló azzal búcsúzott, hogy reggel eljön Aladdinért, és bejárják együtt a város csodaszép kertjeit. Ennek igen örült a fiú, mert a város kapuján túl még sohasem járt. Reggel jókor ébredt, izgatottan várta nagybátyját: jött is a varázsló. Azonmód elindultak, s csakhamar egy kapuhoz értek, mely szebbnél szebb, pompásabbnál pompásabb palotákra nyílt. Minden palotát körös-körül gyönyörű kert övezett, s ezekbe a kertekbe szabadon bemehetett akárki.

Aladdinnak csak úgy káprázott a szeme a szép látnivalóktól, észre sem vette, hogy már messze-messze járnak. Elhagyták a palotákat, és olyan kertbe léptek, amelyben nem állt palota, volt azonban szökőkút. Amellé telepedtek. Ekkor a varázsló mindenféle pompás ételt és gyümölcsöt vett elő a batyujából. Amikor aztán eleget ettek és pihentek, folytatták útjukat.

Nagy síkságra értek, amelyet magas hegyek vettek körül.

Aladdin már iszonyúan fáradt volt, arra kérte hát a nagybátyját: térjenek vissza. De a varázsló biztatta, hogy csak jöjjön, szeretne még egy kertet mutatni neki; szebb az valamennyinél.

Tovább mentek. Egyszerre csak két magas hegy közé jutottak.

- Helyben vagyunk - mondta a varázsló. - Édes fiam, olyan csodadolgokat látsz most, aminőket még nem látott emberi szem. Elébb azonban gyújts rőzsét, hogy tüzet gyújthassunk.

Aladdin hamarosan összegyűjtött egy halom rőzsét. A varázsló meggyújtotta, aztán füstölőszert dobott a tűzbe, mire hatalmas füstfelhő csapott a magasba. A varázsló mormolt valamit, de ebből Aladdin semmit sem értett. Egyszerre csak közvetlenül előttük kissé megnyílt a föld, és egy jókora kő emelkedett ki belőle, közepén egy bronzgyűrűvel. Iszonyúan megijedt Aladdin, ijedtében el akart futni, de a varázsló durván visszarántotta, és úgy pofon ütötte a szegény fiút, hogy orrán-száján megeredt a vér.

- Miért ütött meg, kedves bácsikám? - kérdezte sírva Aladdin.

- Tudd meg, hogy én apád helyett apád vagyok - felelt a varázsló - nem tartozom neked számadással. Különben - fordította szelídebbre a szavát - ne félj, cselekedjél akképpen, ahogy én meghagyom, majd meglátod, milyen nagy hasznodra lesz. E kő alatt, amelytől úgy megijedtél, rengeteg kincs fekszik. Mind a tied lesz, ha megfogadod a szavamat. Neked kell azonban bemenned a kincseskamrába, mert nekem nem szabad. Gyere hát, fogd meg a gyűrűt, emeld fel a követ.

Aladdin megfogta a gyűrűt és íme: a kő pehelyként felemelkedett. Aztán benézett a nyíláson. Mély barlangot látott, s a barlangban egy kis ajtót és néhány lépcsőt.

- Most figyelj ide - mondta a varázsló. - Ezeken a lépcsőkön lemégy. Az utolsó lépcsőnél nyitott ajtót találsz, azon át egy nagy boltozatos helyiségbe jutsz, amelyből három terem nyílik. A három teremben pedig jobbfelől is, balfelől is, négy nagy bronzedény, mind telis-tele arannyal, ezüsttel. Mielőtt az első terembe lépnél, öltözékedet jó szorosan csavard a tested köré. Csendesen menj végig a termeken, a falhoz közel ne lépj, semmihez hozzá ne nyúlj, mert akár a bronzedényeket, akár a falakat érinted: halál fia vagy. A harmadik teremből kertbe jutsz, szebbnél szebb gyümölcsfák vannak benne. De meg ne állj: addig menj, amíg egy széles teraszhoz nem érsz. Ötven lépcsőfok visz erre a teraszra. Ott aztán egy vakablakra lelsz, a vakablakban pedig egy égő lámpára. Ezt a lámpát vedd fel, oltsd el, a lámpa belét hajítsd el, az olajat ontsd ki, a lámpát pedig rejtsd el a kebledbe.

A varázsló lehúzott ujjáról egy gyűrűt, és Aladdin ujjara húzta. Azt mondta, hogy a gyűrű minden bajtól megóvja a fiút.

- Most pedig - szólt - indulj, édes fiam, majd meglátod, hogy a világ minden királyánál gazdagabbak leszünk.

Aladdin lement a lépcsőn, végigment a termeken, aztán a kertbe jutott. A fák ragyogóbbnál ragyogóbb gyümölcsöket teremtek, ám ezek nem is voltak igazi gyümölcsök, hanem drágakövek. Aladdinnak ugyan sejtelme sem volt az értékükről, neki csak a csillogásuk-villogásuk tetszett. Teleszedte velük a zsebét, majd megtalálta és keblébe dugta a lámpát, végül ugyanazon az úton, amelyen jött, visszament a nyíláshoz. A varázsló már türelmetlenül várta.

- Nyújtsa a kezét, bácsikám - kiáltotta Aladdin. - Segítsen ki innen.

- Elébb add ide a lámpát - mondta a varázsló - hiszen az akadályoz a járásban.

- Dehogy akadályoz - mondta Aladdin - segítsen csak fel, édes bátyám, tüstént odaadom.

A varázsló azt hitte, hogy Aladdin azért nem akarja oda adni a lámpát, mert észrevette annak bűvös erejét. Rettenetes haragra lobbant, füstölőszert dobott a tűzbe, varázsszavakat mormolt fölötte, és íme: a kő hirtelen visszafordult a nyílásra, és elzárta az utat Aladdin elől. A varázsló mindjárt indult is vissza Afrikába.

Szegény Aladdin, hasztalan kiáltozott, hasztalan sírt, könyörgött, hogy eressze ki a nagybácsi, inkább odaadja neki a lámpát; a varázsló már messze járt. Aladdin visszament hát a lépcsőn, ismét átvágott a termeken. Nézett jobbra, nézett balra, hátha valahol ajtót talál, amelyen kijuthat. De bizony nem talált. Kimerülten rogyott össze a lépcsőfokon, úgy várta szomorú halálát.

Már három napja emésztődött a barlangban, amikor véletlenül megdörzsölte a gyűrűt. Abban a pillanatban egy óriás, félelmetes külsejű szellem toppant elébe.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki a gyűrűt ujján viseli, annak rabszolgája vagyok és rabszolgája valamennyi társam.

- Nem bánom, akárki vagy - mondotta Aladdin - csak szabadíts ki innen.

Abban a pillanatban megnyílt a föld, és Aladdin ismét ott találta magát azon a helyen, ahol a varázslóval állott. Hazatért édesanyjához. Otthon a nagy éhségtől, a fáradtságtól, a sok gyötrődéstől ájultan esett össze.

Amikor magához tért, és evett egy keveset, elbeszélte édesanyjának, mi történt vele. Csak úgy szakadt az átok a szegény asszony szájából: átkozta a lelketlen varázslót, aki így megcsalta őt, és így megkínozta a fiát.

Másnap reggel felébredt Aladdin és reggelit kért. Csakhogy egy falat kenyér sem volt a háznál. Volt azonban a szegény asszonynak egy kevés gyapotfonala: elsietett vele a piacra, hátha kap érte annyit, hogy kitelik az árából a reggeli is, az ebéd is, a vacsora is.

- Ne vidd most a fonalat, édesanyám - mondta Aladdin - vidd ezt a lámpát, többet adnak érte.

Az asszony fogta a lámpát, de mert igen piszkosnak találta, vizes homokkal súrolni kezdte. Ámde alig ért a lámpához, egy óriás állott elébe, és így szólt:

- Mit kívánsz? Rabszolgája vagyok annak, aki e lámpát kezében tartja és rabszolgája valamennyi társam.

Az asszony ijedtében elájult. De bezzeg nem ájult el Aladdin! Gyorsan felkapta a lámpát, és így szólt:

- Azt kívánom, hogy hozz nekünk ennivalót.

Azonmód eltűnt a szellem. De a következő szempillantásban már egy jókora ezüsttállal, tizenkét ezüsttányérral, hat nagy fehér kenyérrel, két palack finom borral, két ezüst pohárral és sokféle finomabbnál finomabb étellel tért vissza. Mindezt letette a díványra, azzal eltűnt. Csakhamar magához tért az asszony is; szeme-szája elállt az ámulattól a sok minden jó láttára. Amikor aztán magához tért a csodálkozásból, megkérdezte Aladdint, honnét került oda az a sokféle jó.

- Most elébb csak együnk, édesanyám, majd elmondom - felelte Aladdin.

Hát ettek, ittak egész nap, közben a gyönyörű szép tányérokat, poharakat csodálták, de arról sejtelmük sem volt, hogy az mind csupa színezüst. Amikor aztán jól ettek-ittak, Aladdin elbeszélte, mi történt, amíg anyja eszméletlenül hevert a földön.

- Ó, fiam, fiam, - sopánkodott az asszony - mit beszélsz? Még sohasem hallottam senkitől, hogy szellemet látott volna. Ha van is szellem, miért nekem jelent meg, és miért nem neked, akinek már egyszer megjelent?

Mondta Aladdin:

- Neked, édesanyám, nem az a szellem jelent meg, amelyik nekem. Ezek a szellemek nagyságra egyformák, de más az arcok és a ruhájuk, aszerint, hogy melyik úrnak a szolgái. Aki nekem a kincseskamrában megjelent, az a gyűrű szolgája volt, aki meg neked jelent meg, az a lámpa szolgája volt.

- Mit mondasz? - szörnyülködött az asszony. - Hát a lámpád miatt fordult hozzám az a szörnyeteg? Vidd a szemem elől, én hozzá többet nem nyúlok. Legjobb lesz, ha eladod a lámpát is, a gyűrűt is.

- Nem, nem, édesanyám - mondotta Aladdin - nem adom el egyiket sem. A varázsló nem ok nélkül tette meg a nagy utat ezért a lámpáért. Most csak arra legyen gondunk, hogy a lámpa titkát senkinek el ne áruljuk. A gyűrűt sem adom el, mert az még sok veszedelemtől óvhat meg mindkettőnket.

Az asszony belenyugodott fia akaratába, és másnap, amikorra már minden elfogyott, amit a szellem hozott, Aladdin köpenye alá rejtett egy ezüsttányért, és eladta az egyik zsibárusnak egy aranyért, noha a tányér éppen hetvenkét aranyat ért. Aladdinnak azonban sejtelme sem volt a tányér értékéről, örült, hogy egy aranyat kapott érte. A péknél kenyeret vásárolt, a megmaradt pénzt pedig átadta anyjának; néhány napig abból éltek. Lassanként eladták mind a tizenkét ezüsttányért a zsibárusnak, aki minden tányérért egy-egy aranyat adott. Aztán a tálra került a sor: tíz aranyat kaptak érte.

Amikor a tíz arany is elfogyott, Aladdin megdörzsölte a lámpát, és mivel gyöngédebben dörzsölte, mint édesanyja, a szellem is szelídebb hangon kérdezte, hogy mit kíván. Ételt, italt kívánt Aladdin. A következő szempillantásban már jött is a szellem, éppen olyan tállal, tányérokkal, poharakkal, mint először. Hozott finom ételt, italt is, aztán eltűnt.

Ismét jól éltek, amíg ételben-italban tartott, s aztán megint csak sor került az ezüsttányérokra. Aladdin elindult a zsibárushoz egy tányérral. De útközben megállította egy öreg aranyműves, figyelmeztette, hogy ne vigye többé a zsibárushoz az eladnivalóját, mert nem adja meg az árát. Szívesen megvásárolja ő is, illendő árat fizet a tányérért, de ha Aladdin ezzel nem elégszik meg, ajánl ő más becsületes kereskedőt.

Amikor az aranyműves megpillantotta az ezüsttányért, s megtudta, hogy a zsibárus csak egy aranyat fizetett ilyen tányérért, felháborodottan kiáltott fel:

- Micsoda csaló! Hiszen ez a tányér hetvenkét aranyat ér! Én megadom a tányérod teljes árát, mivel mi aranyművesek nem az ezüstön akarunk nyerni, hanem a rajta végzett munkán.

Ezután Aladdin mindig az öreg aranyművesnek adta el a tányérokat, végül a tálat is. S ámbár sok pénzt szerzett így, igen szerényen éltek s anyja csak annyit költött a ruházatára, amennyit a gyapotfonással szerzett, így éltek sok esztendőn át az aranyművestől kapott aranyakból.

Aladdin pedig eljárogatott az arany-, ezüst- és selyemkereskedők boltjába. Sok pallérozott fejű emberrel megismerkedett, a velük való társalkodásban csiszolta elméjét, művelődött. Megismerte drágaköveinek igazi értékét; tudta immár, hogy velük az ékszeresek drágakövei sem nagyság, sem szépség dolgában nem versenyezhetnek. Ám ő minderről az édesanyjának sem szólt. Ennek köszönhette nagy szerencséjét, amely hamarosan bekövetkezett.

Telt, múlt az idő, Aladdin egyszer éppen akkor sétált az utcán, amikor kihirdették a szultán parancsolatját, hogy minden ember zárja be házát és boltját, és ki ne mozduljon onnan, amíg a szultán leánya, Badrulbudur hercegnő, a fürdőbe megy, meg onnan visszajön.

Aladdin szerette volna látni a szultán leányát. Sikerült is meglesnie. Földbe gyökeredzett a lába, amikor megpillantotta a hercegnőt. Álmodni se merte volna, hogy ilyen gyönyörű szép teremtés is van a világon.

E naptól kezdve megváltozott Aladdin. Amilyen vidám volt eddig, olyan szomorú lett most. Hiába faggatta édesanyja, hogy mi bántja; egy szóval sem válaszolt, naphosszat a díványon hevert, és elméje szüntelen a csodaszép szultánlány körül kerengett. Végre mégiscsak megszólalt. Nem tudta tovább rejtegetni titkát. Azt mondta: egy élete, egy halála, addig meg nem nyugszik, amíg feleségül nem veszi a szultán leányát.

- Ó, ó, édes fiam - szörnyülködött az anyja - talán bizony megháborodtál?

- Nem, édesanyám, nem háborodott meg az én elmém, és most már azt mondom, hogy megkéretem a hercegnő kezét, mégpedig általad kéretem meg.

- Általam? - rémüldözött az asszony. - Arra gondolsz, hogy én majd a szultán színe elé állok? És hogy mersz a szultán leányára gondolni, te, a szegény szabó fia? Hiszen a szultán még hercegnek sem akármelyiknek adja oda a leányát, hogyan adná hát neked?

- Ezt én mind jól megfontoltam - mondotta Aladdin - és halld ismét: általad akarom megkéretni a hercegnőt! És te nem is tagadhatod meg a kívánságomat, ha nem akarod, hogy meghaljak.

- Ó - ó fiam, ha legalább magunkfajtabéli lányt akarnál megkéretni velem! De még akkor is előbb valami mesterségbe kellene fognod! Hogy menjek én a szultán udvarába? Hogy adjam elő óhajtásodat? Hiszen bolondnak néznének engem, és csúfosan kikergetnének. Arra pedig gondoltál-e, hogy ajándék nélkül meg sem lehet jelenni a szultán előtt, és ha küldenél is ajándékot, küldhetnél te annyit, hogy azért hozzád, a szabó fiához adja a leányát?

- Hiszen ha csak ajándékon múlnék a dolog - mondotta Aladdin - akkor nem búsulnék, mert most már megmondhatom neked, hogy ez az üvegnek vélt fényes holmi csupa olyan értékes drágakő, hogy talán még a szultánnak sincs hozzájuk hasonló. Hozd be csak, anyám, a porcelántálat, öntsük bele drágaköveinket, rendezzük el őket színük szerint, hadd lássuk; hogy mutatnak így együtt?

Beleöntötték a drágaköveket a nagy porcelántálba, Aladdin elrendezte őket színük szerint, aztán nézték, nézték, sokáig nézték a nap világánál, csoda, hogy meg nem vakultak a nagy fényességtől, a nagy csillogástól. Annyit immár elismert az asszony, hogy ilyen ajándékot bizony elfogadhat a szultán is. De most meg azt hajtogatta, hogy ő nem tudja majd előadni a fia kívánságát. Végül is majd a sok-sok drágakő ottmarad a szultánnál, a hercegnő meg nem lesz Aladdin felesége. De hiába beszélt az asszony, nem tudott ellenállni Aladdin kérésének. Másnap aztán fogta a kendővel lekötött porcelántálat, úgy ment fel a szultán palotájába.

Éppen jókor, mert törvénynap volt. Együtt voltak a főbb emberek, és az ilyen törvénynapon rendszerint megjelent a szultán is.

Az asszony belépett egy nagy terembe, amely már tele volt ügyes-bajos emberekkel. Közéjük furakodott, úgy állt, hogy a szultán észrevehesse őt, ámde olyan sokan voltak, hogy Aladdin anyjára nem került sor. Nem került sor másnap sem, és nem került sor harmadszorra, negyedszerre és ki tudja hányadszorra sem. Talán soha nem is kerül sor rája, ha minden alkalommal szembe nem áll a szultánnal, aki végre is észrevette, és amikor a gyűlés után visszavonult a szobájába, azt mondta a nagyvezírnek:

- Egy szegény asszony már jó ideje minden törvénynapra eljön, kendőben rejteget valamit. Nem tudod, mi a kívánsága?

- Nem tudom, felség, valószínű, hogy valami jelentéktelen dolog miatt jött panaszra.

- Akármi is a panasza, legközelebb vezettesd elém - parancsolta a szultán.

Másnap csakugyan a szultán színe elé került Aladdin anyja. Földre borult, és úgy maradt, amíg nem szólt a szultán:

- Kelj fel, szegény asszony, mondd el panaszodat.

- Ó, felséges uram, nincs nekem panaszom. Kéréssel jöttem, olyan kéréssel, hogy alig merem előadni. Kérem felségedet, bocsásson meg nekem, szegény ügyefogyott asszonynak, hogy kérésemmel ide merészkedtem.

A szultán mindenkit kiküldött a teremből, csupán a nagyvezír maradt mellette, aztán intett az asszonynak, hogy beszéljen. Az asszony szép sorjában mindent elmondott. A szultánon éppenséggel nem látszott, hogy haragudnék a vakmerő kérés miatt. Megkérdezte, mi van a kendő alatt.

Sokáig szólni sem tudott a szultán, amikor megpillantotta a temérdek drágakövet, amelyekhez hasonló még az ő kincstárában sem volt. Hosszan, sokáig szótlanul nézte, csodálta a kincseket, végre aztán a nagyvezírhez fordult, és azt kérdezte:

- Mit szólsz ehhez az ajándékhoz? Mondjad, nem méltó lányomhoz az az ember, aki ilyen csodaszép ajándékokkal kedveskedik?

A nagyvezír ugyancsak megzavarodott, nem tudta hirtelenjében mit válaszoljon, hisz pár napja még arról beszélt a szultán, hogy az ő fiának szánja a leányát.

Közelebb lépett a szultánhoz, és egész halkan, hogy az asszony ne hallja, így szólt:

- Valóban, felség, ez az ajándék méltó a hercegnőhöz. De kérlek, felséges uram, halaszd el három hónapra elhatározásodat. Hiszem, hogy három hónap múlva az én fiam is küld olyan ajándékot, mint Aladdin.

A szultán ugyan meg volt győződve arról, hegy a nagyvezír fia nem tud ilyen ajándékot szerezni, mégis azt mondta Aladdin anyjának:

- Jó asszony, elfogadom az ajándékot, de azt üzenem a fiadnak, hogy három hónapig várjon a válaszra. Akkor ismét eljöhetsz.

Csak úgy repült haza a szegény asszony! Már messziről látta Aladdin, hogy jó hírrel jön.

- Nem kell meghalnod, édes fiam! - kiáltott, és elmondta, hogy mivel bocsátotta el a szultán.

Aladdinnál boldogabb ember nem volt a föld kerekén! Folyton-folyvást számlálta a napokat, az órákat, a pillanatokat, így telt el két hónap. Ekkor egy este, lámpagyújtásnál észrevette Aladdin anyja, hogy nincs otthon olaj. Gyorsan elsietett hát a városba, hogy olajat vegyen. Az egész város lobogódíszben volt, házak és boltok kivilágítva, csak úgy nyüzsögtek az utcákon a férfiak és asszonyok: szebbnél szebb, drága ékszerekkel díszített ruhákban pompáztak.

- Miféle ünnepség van ma? - kérdezte az asszony a boltban.

- Hát te nem tudod? - csodálkozott a boltos. - A szultán lánya ma este üli menyegzőjét a nagyvezír fiával!

Hiszen éppen eleget hallott a szegény asszony! Magánkívül futott haza, és így kiáltott:

- Fiam, édes fiam, vége, mindennek vége! A szultán nem tartotta meg ígéretét. A leányát ma este feleségül adja a nagyvezír fiához.

Mintha villám csapott volna le mellette, úgy állt egy-két pillanatig Aladdin, de menten eszébe jutott a lámpa, elővette, megdörzsölte: azonmód ott termett a szellem.

- Most nem ennivalót kérek tőled - mondotta Aladdin. - A szultán nekem ígérte leánya kezét. Csupán azt kötötte ki, hogy várjak három hónapig. De megszegte szavát, mert ma este a nagyvezír fiával házasítja össze leányát. Azt kívánom tehát tőled, hogy amikor az ifjú pár pihenni tér, hozd ide ágyastól, mindenestől mind a kettőt.

- Úgy lesz - válaszolt a szellem, és nyomban eltűnt.

Akkor Aladdin asztalhoz ült, nyugodtan megvacsorázott, de nem feküdt le, várta az ifjú párt.

Amint a vendégek eltávoztak a szultán palotájából, a vőlegény és a menyasszony a szobájába vonult. Mihelyt mind a ketten lefeküdtek, betoppant a szellem, felkapta a széles ágyat, és a következő pillanatban letette Aladdin szobájában.

- Fogd ezt az embert, zárd el valahol, aztán napkeltekor vidd vissza a palotába - parancsolta Aladdin.

Nosza, felkapta a szellem a vőlegényt, egy-kettőre elvitte, egy szűk odúba bezárta: rálehelt, ettől úgy elaludt a nagyvezír fia, hogy reggelig meg se moccant.

Aladdin pedig így szólt a hercegnőhöz:

- Imádott hercegnőm, ne félj tőlem, mert ámbár kimondhatatlanul szeretlek, át nem lépem a köteles tisztelet határait. Azért tettem, amit tettem, hogy ne légy hitvese egy érdemetlen férfinek, hiszen a szultán szavát adta, hogy hozzám ad feleségül.

Ám a hercegnő ijedelmében alig hallotta, mit mond Aladdin. Aladdin nem is magyarázkodott tovább, hanem lefeküdt aludni.

Amint lefeküdt, mindjárt el is aludt, reggelig fel sem ébredt. Bezzeg a hercegnő egész éjjel nem hunyta le a szemét. Reggel korán jött a szellem, a nagyvezír fiát visszahozta ágyába, aztán mind a két ágyat felkapta, és visszavitte a palotába.

Alig tűnt el a szellem (akit sem a nagyvezír fia, sem a hercegnő nem látott, mert csak Aladdin láthatta), jött a szultán, hogy meglátogassa az ifjú párt. A vőlegény, mikor meghallotta, hogy közeledik valaki, öltözőszobájába futott. A szultán belépett, szokása szerint megcsókolta leányát. Csodálkozva látta, hogy a hercegnő milyen szomorú. Hiába becézte, hiába szólt hozzá, néma maradt. A szultán ijedten sietett a szultánnéhoz, és elpanaszolta neki, milyen szomorúnak látta leányát.

Sietett a szultánné is leányához, és addig faggatta, amíg az elmondta neki az első éjszaka csodálatos történetét.

- Igen jól tetted - mondta a szultán felesége - hogy nem szóltál erről édesapádnak. Másnak se szólj, mert még őrültnek fognak tartani.

De a hercegnő váltig erősítette, hogy úgy történt minden, amint ő elbeszélte.

Végül is így szólt anyjához:

- Kérdezd meg a férjemet, ő sem mondhat mást.

A szultán felesége visszasietett szobájába, hívatta vejét, kikérdezte. Ám az szégyellette megvallani az igazat, és azt mondta: bizonyosan álmodta a hercegnői amit anyjának elmondott.

Jöttek a szolgálólányok a hercegnőhöz, felöltöztették, tovább folyt a lakodalom. Este azonban, amikor az ifjú pár visszavonult szobájába, megjelent a szellem, felkapta a széles ágyat, vitte Aladdinhoz. A vőlegény ismét egy szűk odúban fagyoskodott, de reggel a szellem megint csak visszavitte az ifjú párt a szultán palotájába.

Jött a szultán érdeklődni: a vőlegény most is öltözőszobájába menekült, a hercegnő pedig most sem akart válaszolni az apjának, mire az oly szörnyű haragra lobbant, hogy halállal fenyegette meg leányát. Végül is elejétől végig elmondta a hercegnő, mi történt vele.

- Rosszul tetted, édes leányom, hogy tegnap reggel eltitkoltad előttem, ami veled történt. De ne félj, majd gondoskodom én arról, hogy ne zavarják meg többé az éjszakádat.

Azzal visszament a szultán a szobájába, hívatta a nagyvezírt, elmondta neki, amit a lányától hallott, és meghagyta, hogy kérdezze meg a fiát is, hogyan s miképpen történt az a csodálatos dolog. A nagyvezír tüstént a fiához ment, elmondta, mit hallott a szultántól, és megkérdezte, igaz-e?

A fiú szó szerint azt mondta, amit a hercegnő, végül kijelentette, bármilyen nagy tisztesség is, hogy a szultán veje lehet, inkább meghal, hogysem még egy olyan szörnyű éjszakát átszenvedjen.

- Bizonyosan így gondolkozik a hercegnő is, legjobb lesz hát, ha elválunk - mondotta.

A nagyvezír szívére vette a fia kérését, sietett vissza a szultánhoz, tanácsolta, hogy válasszák el egymástól az ifjú párt, mert lám, így mind a kettő boldogtalan lesz. A szultán igazat adott a nagyvezírnek, és egyszeriben megszüntették az ünnepséget a palotában, a városban: az egész országban.

Senki sem tudta, mi lehet az oka ennek a hirtelen válásnak, csak Aladdin, kívüle pedig a szultán meg a nagyvezír, de azt már ők sem tudták, hogy a válás igazi okozója Aladdin.

Aladdin most már csak arra várt, hogy múljék el a három hónap. A harmadik hónap utolsó napján felküldte anyját a palotába. Az asszony megállt az ügyes-bajos emberek közt, de úgy, hogy a szultán megláthassa. Mindjárt észre is vette a szultán, s intett a nagyvezírnek hogy vezettesse elé.

- Mit kívánsz? - kérdezte, amikor az asszonyt eléje vezették.

- Felséges szultánom, a fiam küldött, hogy emlékeztessem felségedet az ígéretre. Ma telt le a három hónap.

A szultán nem válaszolt. Visszavonult szobájába a nagyvezírrel, és azon tanakodott vele, hogyan s miként bújjon ki ígérete alól. A nagyvezír azt tanácsolta, kérjen Aladdintól oly sok ajándékot, amennyit a világ leggazdagabb embere sem tudna adni. Tetszett ez a tanács a szultánnak, behívatta az asszonyt, és mondotta:

- Jó asszony, én megtartom szavamat, de addig mégsem adhatott leányomat a fiadhoz, amíg nem tudom, hogy elég gazdag-e hozzá. Azt üzenem hát neki, küldjön negyven arany tálat, mind a negyven legyen tele drágakövekkel, a negyven tálat hozza negyven fekete rabszolga, vezesse őket negyven fehér rabszolga, csupa daliás ifjú és valamennyi a legfinomabb ruhában jöjjön. Ha ezt a feltételemet teljesíti, övé a leányom!

Hej, nagy bánat nehezedett az asszony szívére! Egész úton sóhajtozott, alig tudta elmondani, mit kíván a szultán.

- Sose búsuljon, édesanyám - mondta Aladdin nagy örömmel. - Csak menjen, és készítse el az ebédet, a többi az én dolgom.

Aladdin, amint anyja kiment a konyhába, elővette a lámpát, megdörzsölte. Egyszeriben ott termett a szellem és kérdezte: mi a parancsa?

Szép sorjában elmondta Aladdin, amit tőle a szultán kívánt.

A szellem eltűnt, és a következő pillanatban már meg is jelentek a fekete meg a fehér rabszolgák. A fekete rabszolgák fején nagy aranytál, valamennyi teli drágakövekkel, a fehér rabszolgák pedig a legfinomabb, a legpompásabb ruhában. Közben Aladdin édesanyja bejött a konyhából. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, de Aladdin nem engedte, hogy sokáig álmélkodjék: arra kérte, hogy tüstént menjen a palotába, és adja át az ajándékot a szultánnak. El is indultak a fekete rabszolgák párosával, minden két fekete rabszolga előtt két fehér rabszolga ment. Emberi szó nem tudja elmondani, micsoda csődület támadt az utcákon, amerre a negyven fehér és negyven fekete rabszolga elvonult.

Egyenesen a törvénytevő terembe mentek, ott a rabszolgák szépen sorba álltak a terem két oldalán, a tálakat letették a szultán elé, leborultak és homlokukkal érintették a szőnyeget, hasonlóképpen tettek a fehér rabszolgák is. A fekete rabszolgák aztán felkeltek, levették a tálakról a kendőt, keresztbe fonták karjukat, és úgy álltak, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk. Ekkor pedig előlépett Aladdin anyja, és így szólt:

- Felséges szultánom,- az én fiam, Aladdin, elküldte a kívánt ajándékokat. Fogadja kegyesen felséged, és fogadja kegyesen a hercegnő is.

A szultán azt se tudta, mit beszél Aladdin anyja, csak úgy káprázott a szeme a szertelen ragyogástól. Ámult, bámult, elállt szeme-szája. Szót sem szólt az asszonyhoz, hanem amikor magához tért a nagy álmélkodástól, a nagyvezírhez fordult, és megkérdezte:

- No, most mit szólsz? Még most is méltatlannak találod leányomhoz azt az embert, aki ilyen drága ajándékot tud küldeni?

Hát bizony nem mondhatott egyebet a nagyvezír, hogy aki ezt az ajándékot küldte, csakugyan méltó a hercegnő kezére, így vélekedtek a főbb emberek is mind.

Most aztán Aladdin anyjához fordult a szultán, és mondotta neki:

- Eredj, jó asszony, mondd meg a fiadnak, tárt karokkal várom, övé a leányom.

A szultán a negyven tálat átvitette a hercegnő szobájába, a fekete meg fehér rabszolgákat sorba állíttatta az udvaron, hadd lássa a hercegnő, hogy igaz valóság Aladdin gazdagsága. Eközben Aladdin anyja hazaért. Aladdin nyomban megdörzsölte a lámpát, s hogy a szellem megjelent, megparancsolta neki: tüstént készítsen fürdőt, és olyan fényes ruhát hozzon, amilyent még soha senki nem viselt. Egy-kettőre teljesült a parancs: a szellem önmagát is, Aladdint is láthatatlanná tette, fürdőbe vitte, ott láthatatlan kezek fürdették, dörzsölték, a legfinomabb kenőcsökkel kenegették a fiút. Aztán felöltöztették a legtündöklőbb ruhába, olyan tündöklőbe, amilyet még nem látott emberi szem.

Aladdin, amikor a szellem hazavitte, paripát parancsolt, olyan szépet, amilyen még a szultánnak sincs: aranytól, gyémánttól, drágakövektől ragyogjon annak kantárja, nyerge. Állítson eléje, mögéje húsz rabszolgát, mind a negyvenen a legfényesebb ruha ragyogjon. Hozzon hat rabszolganőt édesanyjának, és egyúttal méltó öltözéket is. Végezetül megparancsolta, hogy hozzon tíz zacskóban tíz-tízezer aranyat.

A következő pillanatban már jött is a szellem a paripával, a negyven rabszolgával, a hat rabszolganővel és a tíz zacskó arannyal. A tíz zacskóból négyet édesanyjának adott Aladdin, a többit odaadta a rabszolgáknak, és megparancsolta nekik, hogy amerre elhaladnak, szórják a nép közé az aranyat.

- Felség - mondotta Aladdin - bocsásson meg, hogy szememet a hercegnőre mertem emelni, hiszen én felséged rabszolgája vagyok, de meghalnék bánatomban, ha el nem nyerhetném az ő kezét.

Mérhetetlen nagy csődület támadt az utcán, amerre elhaladtak, mert a rabszolgák két marékkal szórták az aranyat. Aladdinnak még a lába nyomát is áldotta a nép. A szultán már a trónján ült, amikor Aladdin a palotába lépett. Ott voltak az udvarbéli nagyok is, ragyogó ruhában. De mi volt az ő ruhájuk ragyogása az Aladdinéhoz képest. Még rabszolgáinak is fényesebb ruhájuk volt, mint a szultánnak és az udvarbélieknek. Bezzeg, a szultán nem is várta, hogy Aladdin földre boruljon előtte, hanem néhány lépéssel elébe ment, megcsókolta, aztán maga és a nagyvezír közé ültette.

A szultán megnyugtatta Aladdint, majd bevezette egy nagy terembe, ahol csak két személyre volt terítve. Csak ketten, a szultán és Aladdin ültek asztalhoz, az udvarbéli nagy urak körülállták az asztalt, és felszolgáltak nekik. Ebéd alatt örömmel tapasztalta a szultán, hogy Aladdin, ha szegény származású is, művelt ember és amint vége volt az ebédnek, elkészíttette a házasságlevelet. Aztán megkérdezte, hogy most mindjárt akarja-e megtartani a menyegzőt, Aladdin azonban azt felelte, hogy szeretné, ha saját palotájában lenne az esküvő, s csak annyit kért a szultántól, hogy engedje meg, hogy azt a palotát az ő palotájával szemben építtesse fel.

A szultán jó szívvel teljesítette Aladdin kívánságát. Aladdin tehát elbúcsúzott, felpattant a lovára. Otthon megdörzsölte a lámpát, és megparancsolta a szellemnek, hogy a szultán palotájával átellenben építsen neki palotát. Azt mondta:

- Nem bánom, akármilyen kőből építed a palotát, csupán az a kívánságom, hogy a nagyterem kupolás legyen, négy fala arannyal és ezüsttel legyen bevonva, mind a négy falon legyen hat-hat rácsos ablak, gyémánttal, rubinnal és smaragddal ékesítve, a huszonnégy ablak közül azonban egy maradjon befejezetlenül. Legyen a palotában kincseskamra, telis-tele arannyal, ezüsttel. Legyenek konyhák és kamrák, egész esztendőre élelmiszer a kamrákban, legyen egy márvány istálló és benne a legszebb paripák, a paripák mellett istállómesterek, lovászok és kocsisok. A palotában legyen elegendő cselédség a hercegnő szolgálatára, és az én szolgálatomra. Egyéb kívánságom most nincs.

A következő pillanatban már kész is volt a palota az utolsó szegig úgy, ahogy Aladdin kívánta. Aladdin, amikor kicsodálkozta magát, még csak azt kívánta a szellemtől, hogy a szultán palotájának a kapujától a hercegnő szobájáig olyan pompás szőnyeget terítsen, amilyent még nem látott emberi szem. Aladdinnak ez a kívánsága is teljesült.

Támadt is másnap mérhetetlen csodálkozás, amikor a szultán és a többiek megpillantották Aladdin palotáját!

- Ez varázslat műve - mondta a nagyvezír a szultánnak.

- Miért tartod varázslatnak? - kérdezte a szultán. - Mi a csodálatos abban, hogy a dúsgazdag Aladdin ily hamar felépíttette a palotát?

Eközben megkezdődött a törvénytevő gyűlés. Aladdin anyja is felöltözött a legszebb ruhába, a hat rabszolganőjével felment a szultán palotájába, s jelentette a szultánnak, hogy kegyes engedelmével Badrulbudur hercegnőt este átvezeti Aladdin palotájába. Aladdin, mihelyt édesanyja eltávozott, kebelébe rejtette a lámpát, felült a lovára, és kíséretével együtt a szultán udvarába lovagolt. Akkor már a város egész népe az Aladdin palotáját csodálta, nem tudták elgondolni (hogyan is tudták volna?), hogy ez a palota egyetlen egy éjjel milyen úton-módon épülhetett fel.

Aladdin anyját, amikor megérkezett a szultán palotájába, kürtök és trombiták harsogása közt vezették a hercegnő szobájába. Az elébe sietett, megölelte, megcsókolta, maga mellé ültette, mindenféle édességgel kedveskedett neki. Eközben a rabszolganők a hercegnőt olyan tündöklő ruhába öltöztették, amilyent még nem látott a világ. Majd a hercegnő elbúcsúzott édesapjától és száz rabszolganő és száz testőr kíséretében, Aladdin anyjának oldalán, kürtök és trombiták harsogása közt átvonult Aladdin palotájába.

Aladdin a palota kapujában várta a hercegnőt, elébe sietett, mélyen meghajolt előtte, és így szólt hozzá:

- Ó, hercegnő, a te szép szemed és bájod az oka, hogy én vakmerőségemben rád emeltem szememet, és mindent elkövettem, hogy enyém légy.

- Aladdin herceg - válaszolt a hercegnő - nem tagadom, hogy apám parancsának engedelmeskedtem, de most, hogy látlak, parancs nélkül is szívesen leszek a feleséged.

Aladdin megcsókolta a hercegnő kezét, majd fölvezette az ebédlőterembe, ahol már meg volt terítve. Aranytálak, aranytányérok, aranyserlegek, aranypoharak álltak az asztalon. Az ifjú pár és Aladdin édesanyja asztalhoz ültek. Zene zendült, de olyan szép, amilyent még a hercegnő sem hallott soha. Majd gyönyörűséges ének következett. Azt azonban még csak nem is sejtette a hercegnő, hogy láthatatlan tündérek énekelnek, akiket a szellem rendelt oda. Az ének után ismét megszólalt a zene, és szebbnél szebb ifjak és leányok lejtettek végig a termen. Később Aladdin és a hercegnő is táncra perdült. De ekkor a többi pár nyomtalanul eltűnt, Aladdin és a hercegnő magukra maradtak.

Másnap reggel Aladdin fényes kísérettel átment a szultán palotájába, és ebédre hívta a szultánt, a nagyvezírt meg a főbb urakat. Mivelhogy a két palota közel volt egymáshoz, a szultán is, az urak is mind gyalog mentek, és nőttön-nőtt csodálkozásuk már akkor is, amikor csak kívülről látták a palotát, de amikor beléptek a palotába, s különösen a huszonnégy ablakos terembe, elállt szemük-szájuk a csodálkozástól.

- No, fiam - mondotta a szultán - sok országot-világot bejártam, sok gyönyörűséges palotát láttam, de a tiedhez hasonló gyönyörűségeset még soha. Különösen csodaszép ez a terem, csak azt nem értem, miért maradt félbe a huszonnegyedik ablaka?

Aladdin így felelt:

- Semmi másért, csupán azért, mert meg akarom kérni felségedet, hogy fejeztesse be ezt az ablakot, hadd emlékeztessen engem halálomig felséged kegyére.

- Hát ezt a kívánságodat jó szívvel teljesítem - mondotta a szultán, és nyomban meg is parancsolta a nagyvezírnek, hogy az ablak díszítését fejeztesse be.

Mire megebédeltek, már ott is voltak az ékszerészek, ám amikor ezek megvizsgálták a félbemaradt ablakot, összesúgtak, aztán megszólalt az udvari ékszerész, és szégyenkezve vallotta be, hogy a város valamennyi ékszerészének nincs annyi drágaköve, amennyi erre az ablakra kellene.

- Akkor válogassatok az én kincstáramból - mondta a szultán - ott van elég.

Kiválogatták a legszebb drágaköveket, azokat is, amelyeket Aladdintól kapott ajándékba a szultán. Odavitték a kincstár minden ékszerét, de mivel ez sem volt elég, felhasználták a nagyvezír valamennyi drágakövét is. Ám így is csak a fele készült el az ablaknak.

Ekkor aztán Aladdin megelégelte a tréfát, visszaküldte a drágaköveket a szultánnak is, meg a nagyvezírnek is, megdörzsölte lámpáját, és megparancsolta a szellemnek, hogy fejezze be a huszonnegyedik ablakot. Be is fejezte a következő pillanatban. De még csak most csodálkozott igazán a szultán. Még aznap átment Aladdinhoz megtudakolni, miért küldte vissza a drágaköveket.

Majd visszament a palotába, és nem győzte magasztalni vejét a nagyvezír előtt, ez azonban csak csóválta a fejét, végül pedig így szólt:

- Varázslat ez, felséges uram.

- Jó, jó, ezt már többször mondtad, de hát belőled az irigység beszél - mondotta a szultán.

Telt, múlt az idő. Aladdin rendszerint naponta kiment a városba, és mindig két rabszolga kísérte, ezek két marékkal szórták a nép közé az aranyat. Néha-néha vadászgatott is, s bármerre járt, mindenütt aranyat szóratott. Csuda-e, hogy áldották Aladdint, és még a szultánnál is jobban szerették?

Az afrikai varázsló pedig egyre inkább emésztette magát bánatában és haragjában. Bánta a kárbaveszett tengernyi fáradságot: hogy a jó falat már majdnem az övé volt, mikor elkapták előle. De nem hagyott fel a reménnyel, hogy egyszer mégiscsak megszerezheti a lámpát. Egy napon elővette a varázsszerszámait, és azok tudtul adták neki, hogy Aladdin nem halt ám meg, mint ahogy ő sokáig hitte! Él, sőt a szultán leányát vette feleségül!

Ettől a pillanattól nem volt maradása a varázslónak. Útra készülődött, lóra ült, így ment országról országra, míg végre megérkezett Aladdin városába. Bármerre járt, városszerte Aladdinról hallott, az ő csodaszép palotájáról és bőkezűségéről. A varázsló úgyszólván meg sem pihent, hanem elindult, hogy lássa Aladdin palotáját, és ahogy megpillantotta ezt a csodálatos épületet, egyszeriben bizonyos volt abban, hogy ezt Aladdin semmi másnak nem köszönheti, egyedül a csodalámpának.

Most már csakugyan nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal, szüntelen azon törte a fejét, hogyan kaparinthatja meg a csodalámpát. Hazament a szállására, előszedte varázsszereit, és ezekből megtudta, hogy a csodalámpa a palotában van. No, csakhogy ennyit tudott! Most már megszerzi, ha addig él is! Hallotta, hogy Aladdin hosszabb időre vadászni ment, fogta magát, vett tizenkét fényesre csiszolt lámpát, beletette őket egy kosárba, a kosarat karjára akasztotta és végig az utcákon, amíg Aladdin palotája felé haladt, szüntelenül ezt kiabálta:

- Ki cserél régi lámpát új lámpáért?

Nagyok és gyermekek, akik ezt hallották, mind a varázslóhoz csődültek, és kacagtak rajta, hogy miféle bolond ember lehet ez: régi lámpáért új lámpát kínál. Bánta is a varázsló! Hadd kacagjanak! Ő csak tovább ment, s kiáltozta szüntelen:

- Kinek kell új lámpa régiért?

Amikor Aladdin palotája elé ért, a hercegnő a huszonnégy ablakos terem egyik ablakában könyökölt, és mert oly nagy volt a lárma lent az utcán, s nem tudta mi történt, leszalasztott egy rabszolganőt: tudja meg a lárma okát. A rabszolganő csakhamar visszajött, és jelentette.

- Itt lóg a sarokban egy régi lámpa - mondta egy másik rabszolganő - érdemes volna elcserélni újért. Hadd lássuk, igazat szól-e az a bolond ember?

A hercegnőnek tetszett a tréfa, s mert sejtelme sem volt arról, hogy ez a lámpa: csodalámpa, megengedte, hogy elcseréljék. Hamarosan meg is történt a csere, s bezzeg a varázsló nem árulta tovább portékáit, amint megkaparintotta a csodalámpát. Kisietett a városból, ott egy helyen leült, megvárta, amíg besötétedik, akkor megdörzsölte a lámpát, azonmód előtte termett a szellem, és megkérdezte:

- Mit kívánsz? Itt vagyok, rabszolgád vagyok.

- Azt parancsolom, hogy emeld fel az Aladdin palotáját a kincsekkel, és a benne lakókkal együtt, vidd el Afrikába, és tedd le ebben meg ebben a városban.

Nyomban eltűnt a szellem, és virradatkor hűlt helye maradt a palotának. Ott volt az már akkor rég Afrikában, a varázsló városában.

A szultán minden reggel kiült erkélyére, hogy onnan gyönyörködjék Aladdin palotájában. Kiült ezen a reggelen is és íme: volt palota, nincs palota. Először azt hitte: álmodik talán, majd megdörzsölte szemét, hátha köd takarja el a palotát. De bizony az ég tiszta kék volt. Összecsapta a kezét, és könnyek hullottak szakállára. Hívatta a nagyvezírt, és megkérdezte tőle:

- Láttad-e Aladdin palotáját?

- Ott jöttem el mellette - felelte a nagyvezír - de bizony ezúttal nem néztem fel rá.

- No, ha nem, eredj ki az erkélyre, és nézd meg. Kiment a nagyvezír az erkélyre, tüstént vissza is fordult, és így szólt a szultánhoz, nagy diadallal:

- Lám-lám, felséges szultánom, mindig mondtam, hogy ez a palota varázslat műve volt, de felséged nem hitt a szavamnak.

Rettentő haragra lobbant a szultán! Nyomban megparancsolta, hogy küldjenek harminc lovast Aladdin után, kötözzék meg, s úgy hozzák elébe.

Alig érnek ki a városból a lovasok, szembejön velük Aladdin. Éppen hazafelé tartott a vadászatról.

- A felséges szultán küldött érted - jelentette a csapat vezetője. - Meghagyta, hogy kísérjünk a palotába, mert mielőbb látni akar!

Aladdin semmi rosszat sem sejtve lovagolt előre, de amikor a város kapujához ért, a lovasemberek közrefogták, leszállították lováról, vastag láncot kötöttek nyakára, s annál fogva vezették végig a városon. Ám alig tudtak ép bőrrel bejutni a palota kapuján, mert az emberek, amikor észrevették, mi történt Aladdinnal, ki akarták szabadítani, átkozódtak, szitkozódtak, követ hajigáltak a lovasokra.

Ott ült a szultán az erkélyen, ott volt a nagyvezír is, és ott volt már a hóhér is. Szóhoz sem engedte jutni Aladdint a szultán, hanem intett a hóhérnak, hogy vágja le a fejét. A hóhér levette a láncot Aladdin nyakáról, letérdepeltette, bekötötte szemét, aztán kihúzta kardját, háromszor megforgatta a levegőben, és várta a szultán parancsát, mikor sújtson le Aladdinra.

Eközben a nép körülfogta a palotát, egy részük köveket dobált az udvarba, más részük létrákat támasztott a falnak, felmásztak a létrákon, s fenyegették a szultánt, hogy azonnal elpusztítják a palotát és minden lakóját, ha Aladdint a legkisebb bántódás éri.

A szultán bizony megijedt a nép haragjától. Megnyugtatta őket, hogy Aladdinnak nem lesz bántódása. Erre a nép eloszlott. Aladdin pedig, midőn szeméről leoldották a kendőt, elfogódottan kérdezte:

- Ó, felséges uram, ugyan mi bűnt követtem el, hogy halálra szántál engem?

- Még kérdezed? - kiáltott a szultán. - Nézz oda, mutasd meg, hol a palotád? S hol a leányom?

- Felség! - szólt Aladdin, aki csaknem eszméletét vesztette, látván, hogy eltűnt a palotája - való igaz, hogy palotám nincs a helyén, ám azt sem tudom, hol lehet most. De esküszöm, felséges uram, hogy a palota eltűnésében nem vagyok bűnös.

- Mit bánom én, hová lett a palotád! - mennydörgőit a szultán. - Én a leányomat kérem tőled számon, nem a palotádat. Tudd meg, ha elő nem teremted a leányomat, levágatom a fejedet!

- Felséges uram - mondotta Aladdin - adjon nekem negyven napi haladékot. Ha azalatt vissza nem hozom a leányát, vágassa le a fejem.

A szultán megadta a negyven napi haladékot, Aladdin pedig kitámolygott a palotából. Házról házra járt, mindenütt kérdezősködött: nem látták-e a palotáját? Mindenki azt hitte, hogy szegény Aladdin megháborodott.

Három nap és három éjjel szüntelen bolyongott a városban, nem evett, nem ivott. Aztán kiment a mezőre, ott leült a folyó partján, tűnődött, kesergett magában, és mivel semmi reménye nem volt, hogy feleségét és palotáját megtalálja, elhatározta, hogy a folyóba öli magát. Mohamedán szokás szerint előbb imádkozott, aztán a folyó fölé hajolt, hogy kezét és arcát megmossa, de abban a szempillantásban megcsúszott alatta a folyó ázott partja, Aladdin ijedtében megkapaszkodott egy nagy kőbe, és akaratlanul hozzádörzsölte a gyűrűt, amelyet valamikor a varázslótól kapott. Azonmód előtte termett a gyűrű szelleme.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki ezt a gyűrűt ujján viseli, annak én a szolgája vagyok.

- Ó, szellem - sóhajtott Aladdin - mentsd meg az életemet másodszor is, vidd vissza helyére a palotámat!

- Ezt én nem tehetem - mondotta a szellem - mivel én csak a gyűrű szolgája vagyok. Fordulj a lámpa szolgájához.

- Vígy hát oda - parancsolta Aladdin - ahol a palotám van, és tégy le Badrulbudur hercegnő ablaka alatt.

A szellem tüstént felvette Aladdint, és a következő pillanatban Afrikában tette le, palotája előtt, éppen a hercegnő ablaka alatt.

Sötét este volt, Aladdin egy kissé távolabb ment a palotától, majd leheveredett egy fa tövébe, és ott mélyen elaludt. Reggel aztán, amint fölébredt, visszament a palotához és fel-alá sétált a hercegnő ablaka alatt.

Egyszerre csak az egyik rabszolganő, miközben a többiek a hercegnőt öltöztették, kitekintett az ablakon, és nagyot sikoltott:

- Itt van Aladdin herceg!

A hercegnő magánkívül futott az ablakhoz, és hát csakugyan ott látta Aladdint.

Éppen abban a pillanatban nézett fel az ablakra.

- Jer, jer, siess - kiáltott le a hercegnő - kinyittatom a titkos ajtót, azon át bejöhetsz hozzám.

Egy szempillantás múlva már felesége szobájában volt Aladdin. Ölelésnek, csóknak alig szakadt vége. Kiörvendezvén magukat, Aladdin megkérdezte a hercegnőt, nem tudja-e, hova lett az a régi lámpa, mely a huszonnégy ablakos szobában a sarokban lógott.

- Ó, drága uram - mondotta a hercegnő - sejtettem, hogy a régi lámpa okozta a mi szerencsétlenségünket.

Aztán elbeszélte, mint cserélte el a régi lámpát az afrikai varázsló új lámpájáért.

- És tudod-e, hová tette a lámpát?

- Mindig a keblében hordja - felelt a hercegnő. - Azt hiszi, hogy a szultán kivégeztetett téged, és azt akarja, hogy menjek hozzá feleségül. Félek, hogy egyszer vége szakad türelmének, és erőszakkal kényszerít a házasságra.

- Majd túljárunk az eszén - mondotta Aladdin. - Én most bemegyek a városba, délben visszajövök, addig kigondolok valamit. Alighanem más ruhában jövök vissza, parancsold meg hát a rabszolganőknek, hogy nyissák ki a titkos ajtót, ha kopogtatok.

Elment Aladdin, és még be sem ért a városba, ruhát cserélt egy parasztemberrel. Valami drága port vásárolt a városban, visszasietett a feleségéhez, és előadta tervét. Azt tanácsolta a hercegnőnek: vegye fel a legszebb ruháját, fogadja nyájasan az afrikai varázslót, hívja meg vacsorára, kérje meg, hogy hozzon neki finom afrikai borokat, mert szeretné megízlelni azokat. Aztán keverje italába a port, majd amikor a varázsló már eleget ivott, cserélje el poharát az övével. Ha a varázsló megissza az italt, három napig fel sem ébred, úgy elalszik.

- Akkor én - mondta Aladdin - előlépek rejtekemből, elveszem tőle a lámpát, és reggel már te is, én is otthon ébredünk fel.

Így szólt Aladdin, elbúcsúzott feleségétől, de a palota közelében maradt. Várta, mikor megy fel a palotába a varázsló. Odafenn minden úgy történt, amiként azt Aladdin tanácsolta. A varázsló, mihelyt kiürítette a poharat, eszméletlenül terült el a földön. Jött is Aladdin tüstént, a hercegnőt szobájába küldte, aztán gondoskodott arról is, hogy minden cseléd bent legyen a palotában. Ekkor kivette a lámpát a varázsló kebléből, megdörzsölte. A szellem elébe toppant, és megkérdezte:

- Mit kívánsz?

- Azt - felelte Aladdin, - hogy ezt a palotát vidd vissza abba a városba, és arra a helyre, ahol azelőtt állott.

Azonmód eltűnt a szellem, és a palota másnap reggel ott állott a régi helyén.

A szultán, amióta eltűnt a palota, a palotával a leánya, mindegyre az erkélyen ült, sóhajtozott, sírdogált, hátha egyszer csoda történik, és visszakerül a palota és a palotával a leánya. Kiment hát azon a reggelen is az erkélyre, amidőn Aladdin palotája visszakerült, és lám, most csakúgy nem akart hinni szemének, amiként nem akart hinni a palota eltűnésekor. Ám addig dörzsölte szemét, míg végre is meggyőződött arról, hogy nem álmodik. Nyomban átsietett Aladdin palotájába. Aladdin éppen ott állott a huszonnégy ablakos terem egyik ablakában, látta, hogy jön a szultán, elébe sietett, mély meghajlással üdvözölte. A szultán így szólt:

- Addig nem beszélek veled, míg leányomat nem láttam!

- Jöjjön hát, felség - mondta Aladdin, s felkísérte a szultánt a hercegnő szobájába. Most volt még csak nagy az öröm! Vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.

- Most pedig, beszélj, édes leányom - szólott a szultán. - Tudom, hogy sokat szenvedtél: ne titkolj előttem semmit.

- Bizony, sokat szenvedtem, édesapám, nem tagadom - mondotta a hercegnő - mert féltem, hogy Aladdint megölted. És sokat szenvedtem a gonosz varázslótól, aki a palotával együtt elrabolt, és azt akarta, hogy a felesége legyek.

Ezután azt is elbeszélte a hercegnő, hogyan csalta el a gonosz varázsló a csodalámpát, amelynek erejét ő nem ismerte.

- Felség - vette át a szót Aladdin - csak annyit teszek a hercegnő elbeszéléséhez, hogy íme, itt van az afrikai varázsló, még mindig alszik. Ha felébred, bánj vele érdeme szerint.

Csakhamar felébredt a gonosz varázsló, de nem sokáig maradt ébren, mert azonmód vitték a vesztőhelyre, és leütötték a fejét. Akkor aztán megharsantak a kürtök és a trombiták, zengett, zúgott a palota, összegyűltek mind az udvarbéli urak, s tíz nap és tíz éjjel szüntelenül szólt a muzsika meg a dal. Széles e világon mindenfelé híre ment a nagy vigasságnak.

Így menekült meg Aladdin másodízben is a hajszál híján biztos életveszélyből. De nem ez volt az utolsó: fenyegette még egy veszedelem, amint ez itt következik.

Az afrikai varázslónak volt egy testvéröccse is. Az is éppen olyan jártas volt a bűvös mesterségben, de gonoszságban, gaz fondorlatokban még felül is múlta bátyját. Mivel többnyire más helyen tartózkodtak - megesett, hogy egyik keleten, másik nyugaton - szokásuk volt, hogy minden esztendőben, varázserejük segítségével hírt adjanak egymásnak: hol-merre járnak, hogy megy dolguk, nincs-e egyiknek a másikra szüksége.

Rövid idővel azután, hogy az afrikai varázsló áldozatul esett Aladdin ellen űzött mesterkedéseinek, az öccse, aki éppen messze-messze élt Afrikától, már szeretett volna hallani bátyjáról: vajon hol-merre jár, hogy-mint él, mit csinál. Elővette hát a homokjóslathoz való varázstábláját, homokot szórt rá, és amikor a rajta megjelent vonásokat gondosan megvizsgálta, megdöbbenve látta, hogy bátyja már nem él. Aztán azt is megmutatta a homokvarázs, hogy Kínában pusztult el csúfosan, Kína ilyen meg ilyen nevű városában, és azt is, hogy vesztét egy Aladdin nevű ember okozta.

Mikor a varázsló ily módon megtudta bátyja szomorú sorsát, nem vesztegette idejét siránkozással: avval már úgyse támasztotta volna fel. Bosszút esküdött, lóra pattant, útnak indult Kína felé. Sietett, törtetett árkon-bokron, hegyen-völgyön, szárazon-vízen, száz veszélyen át, meg nem pihent, amíg el nem ért Kínába, annak is a varázstábla-megjelölte fővárosába. Érezte, hogy jó helyen jár, szállást is fogadott mindjárt.

Másnap megindult, szemügyre vette a várost. Nem a szépségeit bámulta, ügyet se vetett rájuk. A legnépesebb helyeket kereste fel és hegyezte a fülét, miről is beszélnek az emberek. Egy szórakozóhelyen mindenféle játék folyt, a társaság egy része játszott, a többi tereferélt. Egyik a napi eseményekről beszélt, másik a maga ügyeiről, ismét mások egy Fatime nevű jámbor asszony szinte csodatevő erejű erényeit és mély vallásosságát magasztalták. A varázslónak eszébe ötlött, hogy ez a nő hasznára lehetne terveiben. Félrevonta a társaság egy tagját, és megkérte, mondja el neki bőven, mit tud arról a szent asszonyról és csodatételeiről.

- Micsoda? - kiáltott föl az ember. - Itt vagy a városban, és még nem hallottál Fatime csodáiról? Te szegény, biztos idegen vagy, hogy nem tudsz ennek a szent nőnek böjtölésben, lemondásban, tiszta vezeklő jámborságban töltött életéről.

- Úgy van - felelte a varázsló - idegen vagyok, csak tegnap érkeztem várostokba. Nagyon kérlek, világosíts föl ennek a szent asszonynak csodatételeiről, meg arról, hol találhatok rá, mivel nagy szerencsétlenség ért engem, és szeretnék hozzá fordulni, hogy imádsága erejével váltson meg szenvedéseimtől.

Ennek hallatán a városi ember nem győzte eléggé magasztalni Fatime csodáit, jámborságát és istenfélelmét, azután kezénél fogva kivezette az idegent a városból, és megmutatta neki, merre vezet az út egy kis hegytetőre, a remete-asszony barlangjához. Az afrikai megköszönte szívességét, és visszaindult fogadójába. Úgy hozta a sors, hogy Fatime éppen másnap jött be a városba.

Amikor a varázsló reggel kilépett a házból, nagy csődületet látott az utcán, odament, hogy megnézze, mi történt. Ekkor megpillantotta Fatimét, akihez egymás után járultak az emberek áldásáért és imádságáért. Akit megérintett, annak rögtön elmúlt a fájdalma. A varázsló követte Fatimét, egészen haza a barlangjáig, és várta, hogy beesteledjék. Akkor belopózott a barlangba. A jámbor asszony egy pokrócon feküdt és aludt. Az afrikai odalépett, ráült, mellének szegezte a tőrét, és nagyot kiáltott. A nő erre felijedt, és holtra rémülten látta, hogy egy ember ül a mellén, kezében kivont tőr, és meg akarja ölni. Reszketett félelmében, a varázsló pedig így szólt hozzá:

- Jól vigyázz! Ha egy szót szólsz vagy kiáltasz, tüstént megöllek! Kelj fel és tégy aszerint, ahogy parancsolom.

Aztán megesküdött, hogy nem gyilkolja meg, ha Fatime mindent megtesz, amit ő kíván tőle. Ekkor az asszony felkelt, az afrikai pedig azt mondta neki:

- Add ide a ruhádat, itt van helyette az enyém.

Fatime odaadta neki ruháit, fejkendőit, leplét és fátylát. A varázsló így szólt:

- Most még kenj be valamivel, hogy az arcom színe hasonlatos legyen a tiedhez.

Fatime bement a barlang mélyébe, előhozott egy tégely kenőcsöt, bedörzsölte vele a férfi arcát, amitől a bőre egészen az övéhez lett hasonló. Aztán odaadta neki a botját, megmutatta, hogyan járjon és miként viselkedjék, ha a városba megy. Végül nyakába akasztotta olvasóját, és tükröt tartott elébe:

- Nézd meg magadat, szakasztott olyan vagy, mint én.

Így is volt. De mihelyt az afrikainak így teljesült minden kívánsága, esküjét hűtlenül megszegve, megölte a szegény asszonyt. Aztán lement a városba, és Aladdin palotája elé állott. Hamarosan körülvették az emberek, mert Fatimének hitték, ő meg egészen úgy viselkedett, mint az asszony: kezét a betegek fájó testrészeire tette, másokért meg egy-egy imát mondott. Nagy volt a csődület és a lárma körülötte, úgyhogy Badrulbudur hercegnő is figyelmes lett rá, és leküldte egy szolgáját, nézze meg, mi történik odalenn.

Amikor az jelentette, hogy a szent Fatime van ott, Badrulbudur ismét leküldte, hogy szeretné látni, és áldását elnyerni, mivel oly sokat hallott már a jámbor nő csodáiról és erényeiről. Kéreti, jöjjön fel hozzá. Fel is ment az afrikai varázsló Fatime képében, buzgón mormolva imáit, úgyhogy emberfia nem sejthette a valót. Badrulbudur hercegnő kedvesen üdvözölte, maga mellé ültette, és így szólt:

- Fatime, asszonyom, azt szeretném, ha mindig nálam maradnál, hogy mi is részesedjünk veled együtt az áldásban, és követhessük jámbor életed példáját!

Éppen erre vágyott a gaz varázsló, hogy tovább szőhesse álnok terveit. Ezért így felelt:

- Ó, úrnőm, szegény asszony vagyok, pusztaság a tanyám, nem érdemlem, hogy királyi palotában lakjam.

Ám a hercegnő tovább erősködött, hogy olyan lakóhelyet ad neki, ahol nyugodtan élheti szent életét és még jobban szolgálhatja istent, mint a barlangjában. Mire az afrikai ezt mondta:

- Hallom és engedelmeskedem, úrnőm, nem ellenkezem tovább. Csak arra kérlek, engedd meg, hogy magamban legyek, igyam és egyem kis kamrámban, és ne háborgasson senki. Nem kell nekem finom étel; küldj szolgálóddal naponta egy darab kenyeret, egy ital vizet, és ha kedvem támad enni, hadd egyek egyedül a kamrámban.

A gazember azért beszélt így, hogy arcfátyolát ne kelljen ebéd közben felemelnie és fölfedni áruló bajuszát, szakállát. A hercegnő mindebbe beleegyezett. Bevezette az álöltözetű varázslót a számára kijelölt helyiségbe, ahol nyugalomban és kényelemben lakhatik. Azután megmutatta neki a huszonnégy ablakos, drágaköves termet és megkérdezte:

- Hogy tetszik ez a palota, Fatime?

- Istenemre, lányom - felelt a varázsló - csodaszép ez, nincsen párja a világon, de bármilyen pompás is, egy valami mégis hiányzik belőle.

A hercegnő kérdésére, hogy mi az, így szólt:

- Úrnőm, ha a palotád kupolájában a rukhmadár tojását felakaszthatnád, kastélyod lenne a legkülönb a világon.

- Micsoda madár az, és hol találni a tojását? - kérdezte a hercegnő.

Az afrikai így válaszolt:

- Úrnőm, óriási madár az: tevét, elefántot emel fel karmaival, olyan hatalmas és erős, hogy el is repül velük. A Kaf hegyén található, és annak az építőmesternek, aki ezt a kastélyt építette, hatalmában van, hogy elhozza e madár tojásait.

Amikor estefelé Aladdin hazatért a vadászatról, Badrulbudur hercegnő csókkal-öleléssel üdvözölte. De amint Aladdin szemügyre vette, úgy tűnt fel neki, mintha valami bánata volna feleségének, nem olyan nevetőskedvű, mint máskor. Meg is kérdezte tőle, mi bántja, miért szomorú.

- Nem bánt engem semmi - felelte a hercegnő - csak azt hittem, édes uram, hogy tökéletes a palotánk. Holott, Aladdin, szemem fénye, ha a kupola felső emeletén a rukhmadár tojása függne, csupán akkor nem lenne a mi palotánkhoz fogható sehol.

Aladdin így szólt:

- Ez hát a bánatod? Sohase legyen ennél nagyobb! Légy vidám és mindig mondd meg, ha valamit kívánsz: előteremtem én azt egykettőre, a föld alól is!

Amint így megvigasztalta feleségét, Aladdin tüstént visszavonult szobájába, fogta lámpáját, megdörzsölte. Rögtön megjelent egy szellem és így szólt:

- Mit kívánsz? Teljesítem.

- Azt kívánom, hozd el a rukhmadár tojásait, és akaszd fel a palotám kupolájában.

Amint a szellem meghallotta Aladdin szavait, elsötétült az arca és felbőszültén, mennydörgő hangon rivallt rá:

- Te hálátlan! Nem éred be avval, hogy én, meg a lámpa többi szelleme mind szolgálatodra állunk, most még azt is kívánod, hogy az úrnőnket hozzuk ide neked, és te meg a feleséged kedvtelésére a kupoládba akasszuk? Megérdemelnétek, hogy nyomban felperzseljelek, és a levegőbe szórjam a hamvatokat. De mivel ártatlanok vagytok ebben a kívánságban, ez egyszer megbocsátok. Aki bűnös benne, az az afrikai varázsló öccse, aki Fatime képében, Fatime ruháiban öltözve nálatok lakik. A te elveszejtésedre jött ide, hogy bosszút álljon bátyjáért. Ő bújtatta fel a feleségedet is, hogy ilyet kérjen tőled!

A szellem eltűnt. Aladdinnak minden porcikája remegett attól, amit hallott. De aztán visszatért a bátorsága, és bement feleségéhez. Úgy tett, mintha fejfájás kínozná, mivel tudta, hogy Fatime gyógyító erejéről híres. Felesége el is hívatta mindjárt az ál-Fatimét, hogy tegye kezét a fájó főre. Aladdin tisztelettel üdvözölte a varázslót, mintha az igazi Fatime volna, és megkérte, enyhítsen szenvedésén. A gaz varázsló alig hitt a fülének: hisz ez volt az, amit leginkább óhajtott! Odalépett Aladdinhoz, hogy fejére tegye kezét, de a másik kezével ruhái alá nyúlt és előhúzta tőrét, hogy megölje vele Aladdint. Aladdin azonban résen volt, kicsavarta kezéből a tőrt, és mélyen a varázsló szívébe döfte. Badrulbudur nagyot sikoltott:

- Mit vétett neked ez az erényes, szent asszony, hogy vérét ontod, és ilyen bűnt követsz el? Nem félsz az istentől, hogy megölted Fatimét, ezt a híres csodatevő, jámbor asszonyt?

Aladdin így felelt:

- Nem Fatimét öltem meg, hanem Fatime gyilkosát. Ez annak a gonosz afrikai boszorkánymesternek a testvére, aki téged palotástul Afrikába varázsolt. Ez az álnok ember fondorlattal megölte Fatimét, és az ő képében beférkőzött ide, hogy bosszút álljon bátyjáért. Ő biztatott fel, hogy rukhtojást kérj tőlem, csakhogy elpusztíthasson. Ha kételkedel szavamban, gyere ide, és nézd meg, kit szúrtam le.

És felemelte a varázsló arcáról a fátylat. Badrulbudur odatekintve: szakállas férfiarcot pillantott meg. Ekkor felismerte, mi a valóság, és így szólt Aladdinhoz:

- Ó, kedvesem, immár másodszor döntöttelek életveszélybe!

Aladdin így felelt:

- Semmi az, úrnőm, szép szemeid kedvéért mindent szívesen fogadok tőled.

És erre Badrulbudur férje karjai közé vetette magát, megcsókolta, és így szólt:

- Ó, édesem, hisz minden azért történt, mert úgy szeretlek. Én nem tudtam semmiről!

Így még nagyobbra nőtt egymás iránt való szeretetük.

Ugyanez idő tájt eljött hozzájuk a szultán. Elmondották neki a varázsló öccsének történetét, és megmutatták holttestét. A szultán elégette, és szerteszóratta hamvait.

Attól fogva Aladdin és ifjú hitvese vidáman és boldogan éltek. Amikor a szultán egy idő múlva meghalt, Aladdin ült az ország trónjára és igazságosan uralkodott alattvalói felett, ezért mindenki szerette. Így éltek, ifjú nejével, Badrulbudur hercegnővel kellemesen, vidáman és elégedetten, amíg el nem jött értük az örömök megrontója, a kötelékek megbontója, a halál.

 
-- Ali Baba és a Negyven Rabló -- 
 
Élt Perzsia egyik városában két testvér. Az egyiknek Kászim, a másiknak Ali Baba volt a neve. Kászim gazdag nőt vett feleségül, aki boltot, nagy áruraktárt és sok földbirtokot örökölt a szüleitől, úgyhogy Kászim a város leggazdagabb emberei közé számított. Bezzeg Ali Baba szegény nőt vett feleségül, és szegényesen is élt. Azzal szerezte meg mindennapi kenyerét, hogy fát vágott a közeli erdőben, ezt szamarain a városba vitte, és ott eladta.

Történt egyszer, hogy Ali Baba, amikor az erdőn fát vágott, látja, hogy a közelben nagy porfelleg támad. A felleg egyre közeledett. Nemsokára egy lovascsapat bontakozott ki belőle, és mert Ali Baba attól félt, hogy ezek a lovasok rablók, sorsukra bízta szamarait, ő maga pedig egy fára mászott, és sűrű lombos ágak között kényelmesen elrejtőzött. A fa egy szikla tövében állott, amely magasabb volt a fánál, meredek, hogy arra semmiképpen sem lehetett feljutni.

A lovasok nagy szál, felfegyverzett emberek voltak, szám szerint éppen negyvenen. Ali Baba most már nem is kételkedett abban, hogy ezek rablók. Valóban, azok is voltak, de ezt a környéket nem háborgatták, jó messzire innen űzték mesterségüket: ez csak gyülekezőhelyük volt. A szikla tövében megállottak, lovaikat lekantározták, abrakos tarisznyát húztak a lovak fejére, aztán letették a földre úti tarisznyájukat. Ezek a tarisznyák olyan nehéznek látszottak, hogy Ali Baba azt hitte, csak arany és ezüst lehet bennük, semmi más,

A rablókapitány most a sziklához közeledett; éppen a mellett a fa mellett haladt el, amelyen Ali Baba rejtőzködött. Néhány bokron átgázolt, majd megszólalt:

- Szézám, nyílj ki!

A sziklában kinyílt egy ajtó, azon át beléptek az emberei, ő maga is utánuk. Aztán az ajtó bezáródott. A rablók sokáig maradtak a sziklában, de végre ismét nyílt az ajtó, most a kapitány lépett ki elsőnek és a negyven rablót elvonultatta maga előtt, majd így szólt:

- Szézám, zárulj!

Erre az ajtó bezáródott. Ekkor valamennyien felkantározták lovukat, és ugyanazon az úton, amelyen idejöttek, elvágtattak.

Ali Baba jó sokáig várt, amíg a rablók messzire eltávolodtak, aztán szép lassan leereszkedett a fáról, az ajtó elé lépett, amelyet egy sűrű bokor egészen elrejtett, és miként a rablókapitány, szólt ő is:

- Szézám, nyílj ki!

Az ajtó azonnal kinyílt, és Ali Baba világos barlangba lépett, amely felülről kapta a napfényt. A tágas barlangban rengeteg élelmiszer, drágábbnál drágább áruk, selymek és brokátok, pompás szőnyegek hevertek nagy halmokban. Ali Babát azonban egy vertarany- és ezüsthalom vonzott a leginkább, amelynek egy része bőrzsákokban volt elhelyezve. Annyi mindenféle volt itt és oly nagy mennyiségben, hogy Ali Baba azt hitte: évszázadok óta gyűlt, halmozódott össze. Nem nyugtalanította, hogy az ajtó bezáródott mögötte, mert már ismerte a titkát, hogyan lehet ismét kinyitni. A zsákokban levő vertaranyból fölszedett annyit, amennyiről gondolta, hogy a szamarai elbírják. Amidőn aztán ezeket felrakta a szamarakra és a drága rakomány fölé még fát is tett, nehogy valaki észrevegye, mit visz, odaszólt az ajtónak:

- Szézám, nyílj ki!

Az ajtó azonnal kinyílt, majd, amikor Ali Baba kilépett, mindjárt becsukódott utána.

Szép csendesen visszament a városba, a fát lerakta az udvaron, a zsákokat pedig bevitte a szobába. Amikor a felesége meglátta a tartalmát, nagyon megijedt. Első pillanatban azt hitte, hogy férje lopta ezt a rengeteg aranyat, de Ali Baba megnyugtatta az asszonyt, töviről hegyire elbeszélte, hogy hol és hogyan szerezte. Az asszony, amikor magához tért a csodálkozásból és az ijedtségből, igen-igen örült a nagy szerencsének, és szerette volna az aranyat egy halomban látni. De Ali Baba azt mondta, hogy mielőbb gödröt kell ásni, és el kell rejteni.

- Mégis - mondta az asszony - jó volna tudnunk, mennyi aranyunk van, mielőtt elrejtjük. Amíg te a vermet ásod, én átmegyek a szomszédhoz, vékát kérek, és azzal lemérjük a pénzt.

Semmiképpen sem akart ehhez hozzájárulni Ali Baba, de végre is engedett, hadd teljék kedve az asszonynak. De erősen lelkére kötötte, hogy a titkot valahogy el ne árulja.

Az asszony a sógorasszonyához, Kászim feleségéhez ment vékáért. A sógorasszony adott is neki vékát, mivel azonban tudta, hogy Ali Baba oly szegény, akár a templom egere, kíváncsi volt, vajon miféle gabonát mérnek a vékával, és a véka fenekét, mielőtt átadta volna, nagy hirtelen bemázolta szurokkal.

Eközben Ali Baba megásta a vermet, aztán ketten lemérték az aranyat. Bizony nagyon meg voltak elégedve, mert rengeteg aranyat temettek a verembe. Az asszony ezután visszavitte a vékát, és szertelen nagy örömében nem vette észre, hogy egy arany a véka fenekéhez ragadt.

Bezzeg szeme-szája tátva maradt Kászim feleségének, amikor a véka fenekén az aranyat meglátta. Valósággal elsárgult az irigységtől és magánkívül kiáltotta:

- No lám, ezek a szegény ördögök vékában mérik az aranyat! Vajon hol szerezték?

Este, amidőn Kászim hazajött az üzletből, a felesége közölte vele a nagy csodát. S Kászim is, ahelyett, hogy örült volna testvére szerencséjének elkékült az irigységtől, egész éjjel nem bírta lehunyni a szemét. Reggel aztán jó korán meglátogatta Ali Babát, és keserű szemrehányással illette, hogy titokban tartja a gazdagságát.

Ali Baba rettenetesen megijedt, amikor Kászim megmutatta az aranyat. Mit tehetett egyebet, elbeszélte a testvérének, hogyan jutott a pénzhez. Aztán megígérte, hogy osztozik vele, csak tartsa titokban a dolgot.

- Az osztozás magától értetődik - monda Kászim - de én azt is akarom tudni, mégpedig pontosan, hol található a kincs, hogy aztán onnét, ahányszor akarom, aranyat és miegyebet hozhassak. Ha vonakodol megmondani, a törvényszéken feljelentelek.

Ali Baba pontosan leírta, hol található a kincs, és milyen szóra nyílik és záródik az ajtó.

Másnap reggel Kászim tíz öszvért megterhelt nagy ládákkal, ment egyenest a kincset rejtő sziklához, és így szólt az ajtó előtt:

- Szézám, nyílj ki!

Nyílt az ajtó tüstént, Kászim belépett, és az ajtó bezáródott mögötte. Sokkal nagyobb kincshalmokat talált, mint amekkorát Ali Baba elbeszélése nyomán sejtett, hamarosan megtöltött egy zsákot, és vitte az ajtóhoz. Minthogy azonban minden egyébre többet gondolt, csak a legfontosabbra nem: elfeledte, miféle szóra nyílik az ajtó. A »Szézám« egy gabonafajtának a neve, Kászim tehát sorba mondogatott »árpát«, »rizst«, »búzát«, de az ajtó zárva maradt, mivel az igazi szót nem találta meg.

Rettenetes félelem szállotta meg Kászim lelkét, és a boldogtalan mennél erősebben, kétségbeesettebben akarta visszaidézni emlékezetébe a »szézám« szót, annál erősebben megzavarodott. Magánkívül, eszeveszetten dobta le a zsákot, nagy léptekkel járt-kelt a barlangban, és most már semmi ingere nem volt rá annak a rengeteg kincsnek, amit körös-körül látott.

Délfelé a rablók visszatértek barlangjukba. Amikor a szikla előtt megpillantották a tíz öszvért, mind a tízet elhajtották onnét, és utánuk lovagoltak, hogy a gazdájukat is megtalálják. A kapitány és néhány társa azonban nem ment az öszvérek után, hanem kivont karddal az ajtó elé lépett. Az ajtó a kapitány szavára azonnal kinyílt, s a rablók ott találták Kászimot. Nem tudták elképzelni, hogyan jutott be a barlangba, mivelhogy azon a nyíláson, amelyen át a világosság beárad, a barlang megközelíthetetlen volt. Arra nem is gondoltak, hogy valaki megtudta az ajtó titkát.

A kapitány, amint megpillantotta Kászimot, kardjával összevissza vagdalta, s egy hatalmas csapással egyik karját is levágta. Szörnyethalt Kászim, és a rablók elhatározták, hogy holttestét a barlangban felakasztják, elrettentő például mindazoknak, akiknek még valaha bátorságuk lesz arra, hogy oda belépjenek. Úgy tettek, ahogy elhatározták, aztán eltávoztak.

Minthogy Kászim még éjfélkor sem került haza, felesége szörnyen aggódni kezdett és ugyancsak megbánta, hogy érdeklődött Ali Babáék dolga iránt. Nem mert hangosan sírni és panaszkodni, hiszen a titkot meg kellett őriznie a szomszédság előtt. Kora reggel azonban elment Ali Babához, megkérte, nézzen utána, mi történt a fivérével. Ali Baba tüstént elment három szamárral a sziklához. Nagy rémületére vérnyomot fedezett fel az ajtó előtt.

Amint az ajtót kinyitotta, először is fivérének holtteste és levágott karja tűnt a szemébe. Gyorsan lepedőbe takarta a holttestet, rátette az egyik szamárra és fával betakarta. A másik két szamarat arannyal terhelte meg és ezt szintén betakarta fával. Hazaérkezve, az arannyal megrakott szamarakat a feleségére bízta, hogy szedje le róluk a terhet, a harmadik szamárral a sógorasszony udvarába ment, és kopogtatott az ajtón.

Morgiána, a sógorasszony rabszolganője nyitott ajtót. Ez a Morgiána rendkívül okos és ügyes nő volt, és ravaszságával túljárt másoknak az eszén. Ali Baba, amikor a fát lerakta a szamárról, félrehívta Morgiánát, és így szólt hozzá:

- Hallod-e, Morgiána, mélységes hallgatást kívánok tőled, mert ez nemcsak az én érdekem, hanem az asszonyod érdeke is. Ebben a lepedőben a gazdád holtteste van. Úgy kell őt eltemetnünk, mintha természetes halállal halt volna meg. Értetted?

Ekkor Ali Baba bement sógorasszonyához, és mindent elbeszélt neki.

- Nagy okod van a szomorúságra - fejezte be elbeszélését Ali Baba - de a szerencsétlenségen már változtatni nem lehet. Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy ez a dolog titokban maradjon, és még sejteni se sejtse egy fia lélek, hogy az urad nem természetes halállal halt meg.

Amint Ali Baba hazatért, Morgiána elment a gyógyszerészhez, aki a közelben lakott, és bizonyos orvosságot kért tőle, veszedelmes betegség gyógyítására. A gyógyszerész adott orvosságot, és arra a kérdésre, hogy ki a beteg Kászim házában, Morgiána azt felelte, hogy gazdája: egy idő óta sem beszélni, sem enni nem tud. Másnap reggel ismét elment ugyanahhoz a gyógyszerészhez és most olyan orvosságot kért, amilyet csak a legrendkívülibb esetben szoktak használni.

Következő nap virradatkor a piacra ment Morgiána. Ismert ott egy öreg becsületes csizmadiát, aki a műhelyét mindig a legkorábban nyitotta ki. Köszönt az öregnek, aztán egy szót se szólt többet, csak a markába nyomott egy darab aranyat. A csizmadia, aki városszerte ismeretes volt vidám, tréfás természetéről, megkérdezte: mit csináljon ezzel a pénzzel? Morgiána arra kérte, az öreget, hogy vegye magához minden szerszámját, menjen vele, azt azonban előre megmondja, nagy egy bizonyos helyen beköti a szemét, úgy vezeti tovább. Az öreg ebbe nem akart beleegyezni, mert azt hitte, valami különös dolgot kíván tőle Morgiána. De Morgiána még egy aranyat nyomott a markába, és szóval is igyekezett megnyugtatni, hogy semmi törvényelleneset nem kíván tőle.

Kissé megnyugodott az öreg, tovább ment Morgiánával, aki aztán egyszerre csak megállott, bekötötte az öreg szemét, s úgy vezette holt gazdája házához.

Itt aztán azt mondta:

- Itt van, öreg, ez a holttest és ennek a levágott karja. Ezt a levágott kart úgy varrd vissza, hogy a varrást ne lehessen észrevenni rajta, akkor aztán ismét kapsz egy aranyat.

Az öreg csizmadia teljesítette Morgiána kívánságát, meg is kapta az aranyat, meg kellett azonban esküdnie, hogy ezt senkinek el nem árulja. Aztán ugyanazon a módon, ahogy idejöttek, visszavezette az öreget.

Nem sok idő múlva a negyven rabló ismét visszatért a barlangba. Nagy csodálkozással látták, hogy a holttest eltűnt, és az arannyal telt zsákok is erősen megfogyatkoztak.

- Most már bizonyos - mondotta a kapitány - hogy az a tolvaj, akit mi megöltünk, ismerte az ajtónyitás titkát, de ismernie kell egy másiknak is, aki a holttestet innét elvitte. Az elsővel már végeztünk, most majd a másodikkal számolunk le. Valamelyikünknek idegen utas ruhájában be kell mennie a városba, ott aztán érdeklődjék, vajon mit beszélnek annak az embernek a haláláról, akit mi öltünk meg. Meg kell tudnunk, ki volt ez az ember és hol lakott.

Mindjárt ajánlkozott egy rabló, hogy ő mindezt kinyomozza. Még akkor éjjel útnak indult a város felé, virradatkor meg is érkezett. A piacon még csak egyetlenegy bolt volt nyitva, mégpedig az öreg foltozó csizmadiáé.

A rabló belépett hozzá, és üdvözlés után így szólt:

- Ugyancsak korán fogsz munkába, öreg. Lehetetlen, hogy a te korodban a szemed elég erős legyen ahhoz, hogy pitymallatkor foltozó munkát végezzél.

- Akárki vagy - felelte a csizmadia - azt már látom, hogy nem ismersz engem. Azt eltaláltad, hogy öreg ember vagyok, de azt nem, hogy nekem milyen nagyszerű szemem van. Olyan szemem van nekem, hallod-e, hogy még nem is, oly rég egy halottnak a karját is fölvarrtam, mégpedig olyan helyen, ahol nem volt világosabb, mint most itt.

Hej, megörült a rabló! No lám, mindjárt talált egy embert, aki útba igazíthatja.

- Egy halottnak a karját? - kérdezte csodálkozva. - És miért varrtad föl? Nem csak álmodtad?

- Nem, nem - felel az öreg - jól tudom, mit beszélek, de azt is tudom, hogy te engem szóra akarsz bírni, ez azonban nem sikerül neked.

Ekkor a rabló kivett a zsebéből egy aranyat, és azt mondta az öregnek:

- Eszembe se jut, hogy titkod iránt érdeklődjem, ámbár biztosítalak, hogy abból semmit ki nem fecsegnék. Mindössze annyit kérek tőled, mutasd meg azt a házat, vagy írd le, ahol a halott karját visszavarrtad.

- Ha szívesen meg is tenném - mondá a csizmadia - lehetetlen volna, mert egy bizonyos helyen bekötötték a szememet, nem láttam hát, milyen úton vezettek el a házhoz.

- De legalább vezess el oda, ahol a szemedet bekötötték - mondta a rabló. - Ott én is bekötöm a szemedet, s körülbelül mégis emlékeznél, hogy merre vezettek. Minthogy azonban a szolgálatért jutalom jár, íme még egy aranyat adok neked.

A csizmadia igen örült a második aranynak is, s a jelzett módon csakugyan elérkeztek Kászim házához. A rabló krétával megjegyezte a ház kapuját. Arra a kérdésre azonban, hogy ki lakik ott, a csizmadia nem tudott felelni, minthogy nem volt ismerős abban a városnegyedben.

A rabló visszament az erdőbe, értesítette társait, hogy mit végzett. Alig távozott, Morgiána észrevette az ajtón a jelt, sokáig vizsgálgatta, aztán ezt mondta magában: »Vagy tréfát akar űzni valaki, vagy valami gonoszságot művelni. Akár így, akár úgy, nem árt az óvatosság«. Azonnal krétát vett elő és három egymás után következő kaput, amelyek tökéletesen hasonlók voltak az ő házuk kapujához, megjegyzett ugyanazon a helyen, ugyanazzal a jellel anélkül, hogy valaki észrevette volna.

A rablók pedig elhatározták, hogy hamarosan jól felfegyverkeznek, és álruhában egyenként a városba mennek, ott a piacon gyülekeznek, miközben a kapitány a hírszerző rablóval megkeresi a házat. De ugyancsak nagy zavarban volt a hírszerző rabló, amidőn a kapitányt a megölt Kászim házához vezette: minden kapun ugyanazt a jelet találta! Mennyre-földre esküdözött, hogy ő csak egyetlenegy házat jegyzett meg.

Mit tehetett egyebet a kapitány, visszatért bandájával az erdőbe és másnap más hírszerzőt választott. Az is elment a foltozó csizmadiával a házhoz és vörös krétával jegyezte meg a kapuját. Ám Morgiána ezt is észrevette, s ismét meghiúsította a rablók tervét. Ezután már a kapitány maga vállalkozott arra, hogy megnézze, és megjegyezze azt a házat.

Őt is odavezette a foltozó csizmadia, ő azonban nem jegyezte meg semmivel a ház ajtaját, hanem többször fel és alá sétált a ház előtt, alaposan megnézte, hogy soha de soha el ne felejtse. Majd visszament az erdőbe s megparancsolta embereinek, hogy oszoljanak el a szomszédos falvakban, vásároljanak tizenkilenc öszvért, és ezenkívül negyven nagy, bőrből készült olajtömlőt. A tömlők közül csak egyet töltsenek meg olajjal, a többit hagyják üresen.

Három nap alatt a rablók teljesítették a kapitány parancsát. Akkor aztán minden üres tömlőbe egy-egy felfegyverzett rabló rejtőzött el. Amikor minden rendben volt, a kapitány az ő öszvéres csapatával elindult a városba. Alkonyatkor érkeztek meg. Egyenesen Kászim házához ment, ahol most Ali Baba lakott a sógorasszonyánál. Ali Baba éppen az ajtó előtt ült, a rablókapitány üdvözölte és így szólt:

- Uram, amint látod, olajat szállítok, mégpedig messze földről, hogy holnap reggel eladjam a piacon. Minthogy azonban már késő, nem tudom, hol találhatok szállást. Igen hálás lennék, ha szállást adnál éjszakára.

- Istené a szállás - felelte Ali Baba. A kapitány öszvéreivel bement az udvarra. Ali Baba nyomban szólította rabszolgáját és megparancsolta neki, hogy az öszvérekről szedje le a terhet, vezesse őket az istállóba, adjon nekik szénát és árpát. Aztán a konyhába ment, szólt Morgiánának, hogy az újonnan érkezett vendégnek gyorsan készítsen jó vacsorát, és vessen ágyat az egyik szobában.

A kapitány, aki az éjszakát a szabad ég alatt akarta tölteni, kénytelen volt a házban hálni, de azalatt, amíg Ali Baba a konyhában volt, hogy Morgiánával egyet-mást megbeszéljen, kiment az udvarra, azzal az ürüggyel, hogy megnézi az istállóban öszvéreit.

Ali Baba megparancsolta Morgiánának, hogy készítse elő fürdőruháját, mert másnap korán fürdőbe akar menni, aztán gondoskodjék jó húslevesről, hogy mire a fürdőből visszajön, kész legyen. Ezalatt a kapitány végigment a tömlőkön az elsőtől az utolsóig, és odasúgta embereinek:

- Ha a hálószobámból kis kövecskéket dobok le, azonnal hasítsátok fel a tömlőt, és másszatok ki belőle, aztán mindjárt ott leszek én is.

Ezalatt Morgiána rendbe hozta a fürdőruhát, egy vízzel telt fazekat pedig a tűzre tett. Miközben ezzel foglalkozott, a lámpa hirtelen kialudt. Véletlenül az egész házban nem volt egy csepp olaj, sem egyéb világító készség. No, most mit csináljon? Eszébe jutott, hogy az egyik tömlőből kaphatna egy kevés olajat és ment is mindjárt az olajoskorsóval. Ám: amidőn az első tömlőnél megállott, a rabló, aki ebben a tömlőben rejtőzködött, azt kérdezte egész halkan, szinte suttogva:

- Itt az idő?

Morgiána első pillanatban szörnyen megrémült, de csakhamar összeszedte magát s mondotta:

- Még nincs, majd később.

Így tett minden tömlőnél, egészen az utolsóig, melyben az olaj volt. Hirtelen megtöltötte korsóját, meggyújtotta a lámpát, majd egy nagy üsttel ismét kiment az udvarra, azt is megtöltötte olajjal. Jó nagy tüzet csinált, fölébe tette az üstöt, és mikor az olaj javában forrt, a forró olajból minden tömlőbe annyit töltött, hogy a rablók mind szörnyethaltak. Mindezt zajtalanul végezte Morgiána, aztán visszatért a konyhába, eloltotta a lámpát, és figyelt, mi történik majd az udvaron.

Nem sokáig kellett várakoznia, a rablókapitány kinyitott egy ablakot. Mivel sehol sem látott világosságot, a megbeszélés szerint jelt adott embereinek. Minthogy azonban egyik sem mozdult, lement az udvarra, aztán megállt az első tömlőnél, de amikor kérdezni akarta, hogy alszik-e, aki benne van, a tömlőből csak úgy áradt feléje a forró olaj szaga. Mindjárt sejtette, mi történt. Magánkívül szaladt egyik tömlőtől a másikhoz, véges-végig, és kétségbeesetten látta, hogy bosszúterve meghiúsult.

Mit tehetett egyebet, a kerítéskapun át a kertbe rohant és kertből kertbe szökve át, elmenekült a városból.

Morgiána hallgatózott, és várt, mígnem minden elcsendesedett, s mivelhogy kétszeresen is el volt zárva a ház ajtaja, meggyőződött ebből, hogy a rablókapitány csak a kerten át távozhatott. Az okos Morgiána boldogan feküdt le, hogy a házat és az egész családot megmentette a veszedelemtől.

Már jó magasan ragyogott a nap, amikor visszatért a fürdőből Ali Baba, és igen csodálkozott, hogy az ő vendége még nem ment a piacra. Kérdezte is Morgiánától ennek az okát, mire az Ali Babát a tömlőkhöz vezette és ott mindent elbeszélt neki.

- Életemet köszönhetem neked - mondotta Ali Baba. - Ezennel szabaddá teszlek téged, de remélem, hogy ezután is szolgálatomban maradsz. Mindenekelőtt ezeknek a zsiványoknak a holttestét temessük el egész csendben, nehogy valaki valamit észrevegyen, és fecsegni kezdjen erről a dologról.

Hamarosan két széles gödröt ástak a magas fák alatt, és eltemették a halottakat.

Eközben a rablókapitány visszatért az erdőbe, de szörnyű haragtól háborgott a lelke, és a kincses barlangban szüntelen azon törte a fejét, miképp bosszulja meg Ali Babán társainak meggyilkolását.

Már másnap előkelő úri ruhát vett magára, bement a városba, s megszállt az egyik fogadóban. Minthogy valószínűnek tartotta, hogy az Ali Baba házában történt dolgokról városszerte beszélnek, kérdezősködött ettől is, attól is, mi újság a városban. Ám mindenről beszéltek neki, csak arról nem, ami őt különösen érdekelte.

Gondolt egyet, lovat vett, többször ellovagolt az erdőbe, és mindenféle selyemkelmét és finom fátyolkendőt vitt a fogadóbeli szobájába. Aztán kibérelt egy bolthelyiséget, éppen szemben azzal, amely egykor Kászimé volt, és ahol most Ali Babának a fia rendezett be üzletet. A rablókapitány, aki Husszein Hodzsa nevet vett fel, szokás szerint meglátogatta a szomszédos kereskedőket. Minthogy Ali Baba fia még fiatal, de műveit és igen okos ifjú volt, többször beszélgetett vele, sőt nemsokára össze is barátkoztak, és ő gyakran meghívta a fiút asztalához. A fiú beszélt erről apjának, ő maga is többször meghívta Husszeint, Ali Baba is megismerkedett vele, és szintén meghívta vacsorára. Pénteki napra hívta meg, és meghagyta Morgiánának, hogy pompás vacsorát készítsen.

Bezzeg örült Husszein, hogy végre közeledik a céljához, és itt az alkalom, hogy legnagyobb ellenségét elpusztítsa. Ám Morgiána, amikor a vacsorát bevitte, nyomban megismerte a rablókapitányt, és észrevette, hogy tőrt rejteget ruhájában.

- Ez a gazember - gondolta magában - meg akarja gyilkolni gazdámat, de én túljárok az eszén!

Mihelyt felszolgálta a vacsorát, hozzáfogott, hogy - amíg az urak esznek - végrehajtsa tervét. Ugyanekkor a rablókapitány így gondolkodott:

»Itt a kedvező pillanat, kezembe került Ali Baba. Leitatom az apát is, a fiút is. Az apát leszúrom, aztán, míg a szakácsné és a rabszolga vacsorázik, elmenekülök a kerten át.«

Ám a derék Morgiána nem engedett időt a rablónak, hogy gonosz szándékát tettre váltsa. Nem ült le vacsorázni, ehelyett hamarosan felvette táncruháját, aranyozott ezüst övet kötött a derekára és abban tőrt rejtett el. Amikor így felöltözött, szólt Abdallahnak, a szolgának:

- Vedd a csörgős tamburádat, gyerünk be és mulattassuk a gazdánkat meg vendégét.

Bementek és Abdallah tamburázni kezdett, Morgiána pedig táncra perdült. Amikor vége volt a táncnak, Morgiána tányérozott a gazdájától és a fiától meg a vendégtől. Ali Baba egy aranyat adott neki, a fia szintén. Most az idegenhez közeledett. Mikor ez a pénzes zacskóját kihúzta, hogy szintén megjutalmazza, Morgiána a tőrével hirtelen szíven döfte. Az idegen menten szörnyethalt. Ali Baba és fia elszörnyedtek Morgiána tettén, ő azonban kivette a halott övéből a tőrt és így szólt:

- Íme, lássátok, ez az ember a rablók kapitánya, aki egyszer, mint olajkereskedő bosszút próbált állni rajtad, Ali Baba!

A gazda mindennél nagyobb hálára kötelezettnek érezte magát Morgiána iránt, s ezt mondotta:

- Megígérem neked, hogy én még ennél is többet teszek érted: feleségül adlak fiamhoz.

A fiú örömmel egyezett bele, és még aznap megtartották a lakodalmat. Ali Baba, amióta testvére holttestét megtalálta, nem járt a kincses barlangban. De végre, most, egy esztendő után, elhatározta, hogy újra felkeresi a kincseskamrát.

Lóháton ment a sziklához, és sem embernek, sem állatnak nyomát sem látta a közelben. Mikor aztán a varázsszóra felnyílt az ajtó, meggyőződhetett, hogy senki se járt itt a rablók halála után, tehát az egész rablóbanda kipusztult, és ő az egyetlen, aki ismeri az ajtó titkát, övé tehát az itt elrejtett kincs! Egy átalvetős zsák volt nála, azt megtöltötte arannyal, rátette lovára, visszament a városba.

Ez időtől fogva Ali Baba és fia, akit beavatott a titkába, meg az utánuk következő utódok mind élvezték szerencséjüket, de módjával. A legnagyobb boldogságban és tiszteletben éltek, mígnem kihalt az egész nemzetség és csak a róluk szóló történet él tovább...


-- Tengerjáró Szindbád Kalandjai --

Harun-al-Rasid fejedelem uralkodása alatt élt Bagdad városában egy ember: Teherhordó Szindbádnak hívták. Szegény sorban volt, terheket cipelt a fején, így tengette életét. Történt pedig vele egyszer, hogy igen súlyos csomagot vitt. Roppant meleg volt, majd leroskadt terhe alatt, csörgött róla a veríték, a hőség iszonyúan nyomasztotta. Épp egy kereskedő kapuja mellett haladt el; az út a kapu előtt fel volt söpörve, meg volt öntözve; ez egészen felfrissítette a levegőt. A kapu mellett pedig széles kőpad állt. A teherhordó lerakta málháját erre a padra, hogy megpihenjen, és hogy friss levegőt szívjon. A kapun át tiszta szellő, kellemes illat fuvallt rá, és ez nagy gyönyörrel töltötte el.

Leült a pad végébe, fentről húrok pengetése, lant zengése hallatszott. Szívderítő hangokat, válogatott szavalatokat hallott, és hallotta a madarak dalát: a gerlicéket és az ezerszavú csalogányt, a rigót, a fülemülét és az örvös galambot. Elcsodálkozott magában, és örömre vidult a szíve. Közelebb lépett a kapuhoz, és megpillantott a ház bejáratán túl egy óriás kertet, benne szolgákat, rabszolgákat, inasokat, kísérőket. És látott még sok mindent, amit csak királyok és császárok körül lehet látni. És megcsapta a jó és nemes ételek minden fajtájának, a finom italoknak illata is. Égnek emelve tekintetét, így szólt:

- Dicsértessél uram, teremtőm, te kegyosztó, aki elhalmozod azt, akit akarsz, és nem kell számot adnod tetteidről. Mindenre van hatalmad; magasztaltassék a te neved! Gazdaggá teszed, akit akarsz, és szegénnyé, akit akarsz, felmagasztalod, akit akarsz, és megalázod, akit akarsz. Elhalmoztad jóságoddal szolgáid közül azt, akit kiválasztottál. Íme, e ház gazdája is bőven részesült a te adományaidban, élvezi a kellemes illatokat; az ízletes ételek, a válogatott italok minden fajtáját. Mert bizony te azt ítéled oda teremtményeidnek, amit akarsz, és amit számukra rendeltél. És egyik fáradt, a másik jól kipihent; ez boldog, az pedig, miként én, a vesződség, a megaláztatás teljességében nyűgölődik.

És ezt a verset szavalta:

Keserves életem örömtelen, sötét,
Míg mások élvezik szelíd árny hűvösét,
Minden kis porcikám izzad, kínban feszül,
Vállamra a teher mindjobban nehezül.
Más e világ minden kincsében válogat,
A sors nem hoz reá sanyargó napokat,
Nyakába végzete nyűgös terhet nem ad,
Örül, eszik, iszik egy hosszú élten át.
Pedig mind ugyanúgy a porból eredünk,
Egyenlő embersors a földi életünk!
És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog...
Bocsáss meg, istenem, hogy szolgád ily merész.
Hogy zúgolódni mer, hisz csak jó, mit te tész!

Amikor befejezte szavait Teherhordó Szindbád, nekikészült, hogy fölvegye terhét, és tovább menjen. És íme, akkor kilépett a kapun egy fiatal, széparcú, sudártermetű, gyönyörűségesen öltözött ifjú, és így szólt hozzá:

- Engedelmeskedjél uram szavának, aki magához hívat téged.

A teherhordó húzódozott, de lehetetlen volt ellenkeznie. Letette hát málháját a kapushoz az előcsarnokba, és belépett a fiúval a ház bejáratán. Szemügyre vette a gyönyörű épületet.

Csupa kellemesség, csupa fenség. Aztán a hatalmas nagyteremben nézett körül; nemes urakat és előkelő személyiségeket látott benne; a terem színültig volt ezerféle virággal: csak úgy illatozott minden. Sokfajta csemege és friss gyümölcs volt ott, rengeteg drága étel s italok, a legnemesebb szőlőtőről. Hangszerek és gyönyörű lányok vidították a lelkeket. A nagyterem főhelyén hatalmas, tiszteletreméltó férfi ült, halántékát már megütötte a dér; szép megjelenésű, tetszetős külsejű, tiszteletet parancsoló, méltóságos, ragyogó és díszes jelenség.

Teherhordó Szindbád elámult, és így szólt magában:

- Istenemre, ez a hely a Paradicsom kertjének egy darabja, vagy pedig valami királynak vagy császárnak a kastélya.

Aztán az udvariasság parancsát követve, üdvözölte a jelenlévőket, áldást kért rájuk, és megcsókolta a földet színük előtt. Majd felegyenesedett, és alázatosan lehajtotta fejét.

A ház ura engedélyt adott neki, hogy közéjük üljön. Leült. - Ekkor a ház ura közelebb hívta magához, és nyájas szóval beszélni kezdett hozzá. Üdvözölte, majd válogatott, finom, ízletes drága ételeket hordatott fel neki. Teherhordó Szindbád pedig elmondta az áldást, és evett, mígnem jóllakott, aztán felfohászkodott:

- Dicsértessék Allah! - majd megmosakodott, és köszönetet mondott a háziaknak.

A ház ura ekkor így szólt:

- Isten hozott, és áldott legyen a napod. De mondd, mi a neved, és áruld el, mi a foglalkozásod.

Szindbád így felelt:

- Ó, uram, az én nevem Teherhordó Szindbád, és az emberek holmiját cipelem a fejemen, abból élek.

Elmosolyodott a ház ura, és így szólt:

- Tudd meg, ó Teherhordó, hogy engem épp úgy hívnak, akárcsak téged, mert én a Tengerjáró Szindbád vagyok. Szeretném, ha elmondanád nekünk azt a verset, amelyet a kapuban szavaltál.

Elszégyellte magát a teherhordó, és így szólt:

- Kérlek, ne haragudj rám, mert bizony a fáradság, a vesződség meg a nincstelenség rászoktattak engem az illetlenségre és otrombaságra.

A házigazda ezt mondta:

- Ne szégyenkezzél, hisz a testvérem vagy, és ismételd el azokat a verssorokat. Nagyon tetszett nekem, amint a kapuban szavaltad.

Végül is a teherhordó elmondta a verset. Az úr elragadtatással hallgatta, és így szólt:

- Csodálatos az én történetem: rendre elmesélem hát neked mindazt, ami velem történt, mielőtt ebbe a boldog sorba kerültem. Csak roppant fáradozások, óriási erőfeszítések és nagy veszedelmek árán jutottam idáig. Mennyit kínlódtam és küszködtem fiatal éveimben! Hét utazást tettem, és mind a hét utazásnak érdekesnél érdekesebb a története.

-- Szinbád Első Útja --

Ti, kedves vendégeim, tudjátok, hogy atyám földben, aranyban és drága áruban rengeteg vagyont hagyott reám. Könnyelmű életét éltem mulatós barátaimmal. Azt hittem, hogy a nagy vagyonnak sohasem lesz vége. Egyszerre aztán arra ébredtem, hogy volt vagyon, nincs vagyon. Sokáig tanakodtam magamban, mihez kezdjek. Végül abban állapodtam meg, hogy eladom bútoraimat, ruháimat s minden ingóságomat, az értük kapott pénzen mindenféle portékát vásárolok, és útra kelek velük. Áruimat egy Basrah felé vitorlázó hajón helyeztem el.

Sok kereskedő utazott velem, s valahány városban kikötöttünk, mindenütt adtunk, vettünk, csereberéltünk. Végre olyan szigetre értünk, amely tele volt szebbnél szebb fákkal és az egész valami nagy mulatókertnek látszott. A hajóskapitány kikötött, s többen partra szálltunk a szigeten, tüzet raktunk, és asztalt terítettünk. Egyikünk mosta a ruháját, a másik főzött, a harmadik sétálni ment, jókedvűek voltunk, s ettünk, ittunk, amennyi belénk fért.

Egyszerre csak rettenetes, rémült hangon kiáltott felénk a hajóskapitány:

- Gyorsan, vissza a hajóra, utasok! Hagyjatok ott mindent, mert a sziget, amelyen vagytok, nem sziget, hanem nagy hal. A hátán tüzet raktatok; az most égeti, és már meg is mozdult, hogy veletek együtt a tengerbe merüljön.

A kapitány még szinte be sem végezhette szavait: az egész sziget - mármint a hal - a tengerbe bukott a hátán levő utasokkal együtt. Rajtam kívül mind belevesztek a tengerbe, én egy szál deszkán menekültem meg, amelyen az utasok a fehérneműiket mosták.

A kapitány, mihelyt látta, hogy elsüllyed a »sziget«, kifeszítette a vitorlákat, és továbbállt a hajón maradt utasokkal. Hasztalan kiáltoztam: oly messzire távolodott a hajó, hogy nem hallották meg a hangomat.

Másnap reggel, az erős hullámzás egy sziget partjára sodort. Minthogy a part meredek volt, egy fa lecsüngő ágába kapaszkodtam, felmásztam e fára s onnét le, a szigetre. Nagy kimerültségemben eszméletlenül terültem el a földön, s meg sem mozdultam másnap reggelig. A nap már jó magasan járt, amikor felébredtem. Fáradtan tovább vánszorogtam, közben a fák gyümölcséből enyhítettem éhségemet, s a patakok vizéből szomjúságomat. A sziget közepén édesvizű forrás akadt utamba: mellé heveredtem, s itt maradtam egy nap s egy éjjel. Az alvás és a pihenés visszaadta erőmet. A fák árnyékában fel s alá sétálgatván, egyszerre csak egy lovat pillantottam meg, amely hangosan nyerített. Nyomban azután egy férfi hangját hallottam. Azt kérdezte, honnan jövök, és melyik ország a hazám.

Megmondtam. Majd elbeszéltem, mi minden történt velem. Erre a férfi kézen fogott, és egy szép nagy barlangba vezetett. Leültetett, ételt tett elém, s amikor jóllaktam, tudatta velem, hogy ő Mihrdzsán király főistállómestere, a király lovászainak és más szolgáinak felügyelője.

- Ezen a szigeten legelnek és nevelkednek a legszebb és legjobb lovak - mondotta a főistállómester. - Most szándékozunk éppen haza menni. Magunkkal viszünk téged is. Szerencséd, hogy itt találtál minket, máskülönben soha nem jutottál volna emberlakta helyre.

Amikor elkövetkezett az utazás napja, útra keltünk. Rengeteg nehézséggel küzdöttünk meg, amíg Mihrdzsán király városába eljutottunk. A főistállómester elbeszélte történetemet a királynak. A király barátságosan fogadott, új ruhát ajándékozott nekem, és megbízott a tenger partjának felügyeletével. Valahányszor kereskedők vagy más utazók jártak itt, nem mulasztottam el kérdezősködni Bagdadról, de senki sem ismerte azt a várost. Bár jó dolgom volt a király udvarában, mindjobban hatalmába kerített a honvágy. Egyszer aztán rendes szokásom szerint kimentem a tenger partjára, ahol éppen akkor kötött ki egy gazdagon megrakott hajó. Amikor már mindent kihordtak a partra, így szólt hozzám a kapitány:

- Még sok más portéka van a hajón, amelyeknek a tulajdonosáról nem tudjuk, meghalt-e vagy él-e még valahol.

- Ki volt az az utas? - kérdeztem a kapitányt.

- Tengerjáró Szindbád - felelte a kapitány. - Az én hajómon indult el Bagdadból. Most el akarjuk adni portékáját, hogy aztán az árát hazavigyük családjának.

Ekkor ezt mondtam a kapitánynak:

- Tengerjáró Szindbád én vagyok, kapitány úr, tehát a portéka az enyém.

A kapitány először nem akart hinni szavaimnak, csak akkor, amidőn emlékeztettem beszélgetésünkre, és amidőn az utasok közül is többen megismertek és örömmel üdvözöltek.

Felnyitottam poggyászaimat, néhány drága árut a királynak ajándékoztam, aki viszont engem ajándékozott meg. A többi árut eladtam, és sok pénzt kaptam értük. Aztán más árut vásároltam, azokat a hajóra vitettem, s magam is felszálltam.

Visszafelé szerencsésen utaztunk, s jó egészségben értem haza Bagdadba. Rokonaim és barátaim nagy örömmel fogadtak, hiszen mind halottnak véltek. Nemsokára még szebb házakat vettem és visszavásároltam mindama földeket is, melyeket korábban elprédáltam. Ennyi, amit első utamról mondhatok.

- De íme, már itt az este, maradj nálam - mondotta Teherhordó Szindbádnak - vacsorálj velünk. Holnap gyere el ismét, s akkor elbeszélem második utazásomat.

Vacsora után Szindbád száz dinárt adott teherhordó névrokonának, ez pedig boldogan ment haza.

Másnap idejében ott volt Teherhordó Szindbád Tengerjáró Szindbádnál, ott voltak a jó barátok is. S miután jól megebédeltek, Tengerjáró Szindbád belefogott második útjának elbeszélésébe.

-- Szinbád Második Útja --

Első utazásom után ismét nagy jólétben éltem - kezdte Szindbád - de ez nem tartott sokáig; egyszer ismét elfogott a vágy, hogy útra keljek. Összevásároltam egy csomó árut, s hajóra szálltam. Többen mentünk kereskedők a hajón, szigetről szigetre, országról országra, városról városra. Megnéztünk minden nevezetességet s előnyös csereüzleteket kötöttünk. Egyszer egy olyan szigeten léptünk partra, amely gazdag volt különböző gyümölcsökben, virágokban és madarakban, de annyira elhagyatott, hogy nem állt rajta egyetlen lakóház, nem élt rajta egyetlen emberi lélek. Jártunk-keltünk a csudaszép szigeten, s nem győztünk eléggé gyönyörködni a természet gazdag ajándékaiban. Aztán leültem egy forrás mellé, odahozattam szolgámmal az ennivalót. Jól ettem, ittam; a szolgát visszaküldtem a hajóra, majd pedig leheveredtem, és hamarosan elért az álom.

Amikor felébredtem, hűlt helye volt a hajónak; mindenki megfeledkezett rólam. A hajó nélkülem ment tovább. Képzelhetitek bosszúságomat és kétségbeesésemet. Súlyos szemrehányásokkal illettem magamat, hogy másodszor is útra keltem, holott családommal boldogan és megelégedetten élhettem volna. Bódultan jártam-keltem erre, arra, mindenfelé, aztán felmásztam egy magas fára, hogy nagyobb területet tekinthessek végig. De hiába: nem láttam egyebet, mint az eget és a tengert. Végre mégis megpillantottam valami fehérséget, leszálltam a fáról, elindultam a fehérség irányába. Már messziről megállapítottam, hogy ez a fehérség nem más, mint egy nagy kupola. Mihelyt közelebb értem a kupolához, láthattam, finom selyem sima a felülete. A kupola kerülete, becslésem szerint ötven lépés lehetett.

Naplemente táján hirtelen elsötétedett az ég, mintha felhő borult volna a földre. Feltekintettem: hát egy hatalmas testű, óriási madarat pillantottam meg. Szélesre tárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett. Elbámultam, és eszembe jutott egy történet, amelyet egyszer utazóktól meg világot látott emberektől hallottam. A szóbeszéd szerint él valamely szigeten egy óriásmadár, amelynek rukh a neve és elefántokkal eteti a kicsinyeit.

Ez az óriásmadár tehát a rukh volt. Csak később jutott eszembe, hogy az a nagy fehérség: ennek a madárnak a tojása. És valóban: a madár éppen rajta ült. Míg a madár a tojáson ült s két lábát jó messze előrenyújtotta, vakmerő gondolatom támadt. Leoldottam turbánomról a kendőt, s jó erősen a madár lábához kötöztem magam. Úgy okoskodtam, hogy a madár reggel bizonyosan elrepül valamerre, s hátha oly földre repül, ahol emberek laknak, és ott leszáll velem.

Másnap reggel a madár csakugyan fölrepült, s oly magasan szállott, hogy semmit sem láttam magam alatt. Látszott a repülésén, hogy nem érzi a súlyomat, oly gyorsan repült. Egyszerre aztán oly hirtelen szállott le a földre, hogy szinte elveszítettem az eszméletemet. Miközben a lehető leggyorsabban leoldottam magamat a lábáról, észrevettem, hogy a rukh-madár egy iszonyú nagy kígyót tart a csőrében. A hely, ahol leszállott, jókora emelkedés volt, alattam széles völgy terült el, melyet felhőbe nyúló hegyek vettek körül. Elindultam, hogy szétnézzek a völgyben. És íme: csaknem földbe gyökeredzett a lábam a nagy csodálkozástól: rengeteg gyémánt hevert a földön. De a gyémántok között egy sereg óriáskígyó nyüzsgött. Oly hosszúak és vastagok voltak, mint egy-egy nagy datolyafa, mindenik könnyen elnyelhetett volna egy nagy elefántot. Napközben ezek a kígyók a rukh-madártól való félelmükben barlangok mélyén tanyáztak, s csak éjjel jöttek elő.

Fölfedeztem egy szűk nyílású nagy barlangot, ide húzódtam éjjelre; a bejárat elé egy nagy követ hengerítettem. Reggel, amikor kiléptem a barlangból, a hegyről egy levágott állat hullott le a völgybe, nem messze tőlem. Eszembe jutott, miről beszélt nekem régebben egy kereskedő. Van egy völgy, mondotta, amelyet gyémántkövek borítanak, de oly mélyen fekszik, hogy senki oda le nem ereszkedhetik. Hogy megszerezhessék a gyémántot, a kereskedők cselhez folyamodnak. Leölnek egy bárányt, bőrét lenyúzzák, a húst pedig ledobják a völgybe. A gyémántok a friss meleg húshoz tapadnak. A rukh-madár aztán leszáll a húsért a völgybe, fölrepül vele a hegyre. Ekkor a kereskedők szörnyű kiáltozásukkal úgy megijesztik, hogy a madár kiejti a húst a csőréből, a kereskedők pedig leszedik a húsra tapadt gyémántokat.

Összeszedtem egy sereg gyémántot, megtömtem velük a zsebeimet, aztán a turbánkendőmmel jó szorosan odakötöztem magam a levágott állathoz. Nem sokáig kellett várakoznom, leszállott a rukh-madár, karmaival megragadta a bárányhúst, s vele együtt engem is felrepített a hegy tetejére. Ott voltak már a kereskedők, rettentő nagy lármával fogadták a rukh-madarat. A rukh kiejtette csőréből a húst, s azzal együtt én is a földre pottyantam. Én már eloldottam magamat, amikor az egyik kereskedő odaért. Egy fia gyémántot se talált a húson.

- Ó, jaj - sopánkodott - hiábavaló volt minden fáradozásom!

Ugyancsak megijedt, amikor meglátott engem.

- Ne félj testvér - mondtam neki - én is ember vagyok, akárcsak te, és csodálatos módon kerültem ide. S hogy kárt ne vallj, gyémántjaimból többet adok neked, mint amennyit ennek az állatnak a húsán találhattál volna.

Odajött a többi kereskedő is. Roppant csodálkoztak, amikor a kalandomat elbeszéltem. Annak a kereskedőnek, akivel először találkoztam, jó marék gyémántot adtam, a többit pedig eladtam társainak. Aztán ismét hazautaztam, és szerencsésen megérkeztem Basrahba. A szigetek között, amelyeket meglátogattunk, volt olyan, amelyiken egyszarvú él. Ez az elefántnál is nagyobb és erősebb állat szabadon legel, akár a bivaly s az orrán hosszú, erős szarva van. Olyan erős ez az állat, hogy a szarvával keresztülfúrja az elefántot, aztán felkapja a fejére, s addig viszi, amíg az elefánt el nem pusztul. Nyáron azonban, ha az elefánt zsírja a szemébe folyik, megvakul tőle. Ilyenkor lecsap rá a rukh-madár, megragadja karmaival mind a kettőt, az elefántot is meg az orrszarvút is, és felviszi őket fészkébe, a fiainak.

Basrahból Bagdadba utaztam, hol családom és barátaim rendkívül örvendtek a viszontlátásnak.

Szindbád ezzel bevégezte második utazásának elbeszélését, száz aranypénzt adott a teherhordónak, s meghívta másnapra, hogy harmadik utazásának történetét is hallgassa meg.

-- Szinbád Harmadik Útja --

Szindbád másnap ebéd után belefogott a harmadik utazás történetébe is.

- Miután egy ideig igen kellemesen éltem Bagdadban, ismét nagy kedvem támadt az utazásra, mert hát olyan az ember: kedveli a változatosságot, a kalandokat. Feledtem minden korábbi szenvedést, rengeteg árut vásároltam össze, s elutaztam Basrahba. Amint itt a tenger partján fel-alá sétálok, egy nagy hajót látok, s rajta sok előkelő kereskedőt: odavittem áruimat. Sokáig utaztunk minden baj nélkül, és sokat nyertünk az eladott árukon. Egy nap azonban, amikor a legjobb kedvben ültünk az asztal körül, szörnyű siránkozással fut hozzánk a kapitány, haját tépi, ruháját szaggatja, és szívszakadva jajgat:

- Ó jaj, uraim, mind elvesztünk! A vihar eltérített utunkból, és szerencsétlenségünkre a majomszigetre sodort, ahol a majmok oly sűrűn ugrálnak az ember körül, mint a sáskák. Erről a szigetről ember még nem került vissza elevenen.

A kapitány horgonyt vetett, bevonta a vitorlákat. Oly hirtelen lepték el a majmok a hajót és oly tömegben, hogy sem elpusztítani, sem elűzni nem tudtuk őket. Aztán nagy hirtelen kettérágták a horgonyt és a vitorla köteleit, a hajót kivitték a szárazföldre, minket kiszállítottak, aztán eltűntek a hajóval és mindennel, ami benne volt. Mi összevissza jártuk a szigetet, sejtelmünk sem volt arról, mi lesz velünk, aztán mindenfelé keresgéltünk, hátha valami ennivalót, gyümölcsöt vagy növényt találunk. Amint ide-oda kószáltunk, egyszerre csak egy nagy, magas palotát pillantottunk meg, szárnyas kapuja ébenfából volt. Bementünk a palota udvarára, ahol egy nagy csomó nyers- és szárazfa volt felhalmozva. Mivel kegyetlenül fáradtak voltunk, ott maradtunk az udvarban, ahol különben nem lehetett látni élő lelket.

De íme, hirtelenül-váratlanul szörnyű zúgást-búgást hallottunk, s úgy éreztük, hogy lábunk alatt reszket a föld. Egy fekete, ember formájú, pálmafa magasságú szörnyeteget pillantottunk meg. Felénk tartott. Két szeme olyan volt, akár két eleven láng, szemfogai akkorák, mint a vaddisznó agyara, szája akár a kút nyílása, ajka úgy lógott le a mellére, mint a tevéé, füle takaróként borult a vállára, karmai olyanok voltak, akár az oroszláné. Az óriás leült egy padra, hogy pihenjen egy keveset. Majd ránk nézett, mi meg reszketve álltunk előtte, nem tudva, hogy mi lesz velünk. Ekkor megragadta a kapitányt és megölte. Aztán tüzet rakott, megsütötte rajta a kapitányt, s vacsorára mind egy falásig meg is ette.

Aztán leheveredett a padra, s végighorkolta az éjszakát.

Hajnalra kelve az óriás elment a palotából, mi pedig azon tanácskoztunk, miképpen védjük meg magunkat, hiszen sejtettük, hogy ránk is sor kerül. Úgy terveztük, hogy megöljük az emberevő óriást. Én még azt is javasoltam, hogy előbb építsünk tutajt, tartsuk készenlétben a parton, s ha megöltük az óriást, cselekedhetünk majd, amint kedvünk tartja. Ha pedig nem sikerül a tervünk, elmenekülhetünk a tutajon. Társaim elfogadták javaslatomat. Nagy fáradsággal összeróttuk a tutajt, majd visszamentünk a palotába, mivel sehol másutt nem érezhettük magunkat biztonságban.

Az óriás eljött másnap is, megint megette egy társunkat. Aztán lefeküdt a padra, s elaludt. Amikor már javában horkolt, a parázsban izzóra melegítettünk két vasnyársat, és beledöftük az óriás szemébe. Félelmetesen ordított az óriás, összevissza futkosott az udvaron, hogy megfogjon minket, de ez nem sikerült neki.

Rettenetes üvöltéssel távozott a palotából, mi pedig siettünk a tenger partjára, tutajunkhoz. Úgy okoskodtunk, hogyha az óriás nem tér vissza naplementéig, akkor valószínűleg elpusztult, ha pedig visszatér, elmenekülünk a tutajon.

Miközben erről tanakodtunk, megpillantottuk az óriást két más társával, akik még erősebbek és szörnyűbbek voltak, mint a megvakított. Társaira támaszkodott, és úgy ment vissza a palotába. Siettünk a tutajhoz, ráültünk, és kieveztünk rajta a nyílt tengerre. Az óriások észrevettek bennünket, s szörnyű nagy köveket dobáltak utánunk. Egyik társunkat el is találta a kő, s ez mindjárt szörnyethalt, szegény. Nem sokáig hajóztunk a tutajon, amikor egy szigethez értünk. Fákat, csörgedező patakokat, énekes madarakat találtunk rajta. A fáradtságtól, éhségtől és ijedtségtől teljesen kimerülten heveredtünk le egy fa alá.

De alig szenderültünk el, erős zajra ébredtünk: egy szörnyű nagy kígyó tekerődzött egyenesen felénk. Ez a rettenetes állat nagy hirtelen megragadta egyik társamat, egy szempillantás alatt lenyelte, s tovább csúszott. Nagy aggodalomban jártuk most már körül a szigetét, hogy biztos helyet keressünk magunknak. Végre találtunk is egy magas fát. Felmásztunk rá, azzal a gondolattal, hogy majd ott töltjük az éjszakát. De alig voltunk ott egy-két percig, utánunk mászott a kígyó, megragadta a társamat, az utolsót, és elnyelte a szerencsétlent.

Másnap reggel egy csomó fát és ágat gyűjtöttem össze, kalyibát építettem, hogy így védekezzem a kígyó ellen. Este el is jött a kígyó, de nem fért hozzám, csak szüntelen sziszegéssel tekergett a kalyibám körül, így folyt ez egész éjjel. Napkeltekor eltűnt. Reggel újra körüljártam a szigetet, és egy magaslat tetejéről, nagy örömömre, hajót pillantottam meg. Addig kiáltoztam, mígnem meghallották hangomat. Néhány ember csónakon értem jött, felvettek a hajóra, ennem, innom adtak. Amikor erőre kaptam, elbeszéltem nekik életem egész történetét, születésemtől mindmáig.

Csodálkozva hallgattak, aztán lehúzták rólam szétszaggatott ruhámat, a tengerbe dobták, s új ruhát adtak rám. A sok szenvedés után ismét oly jól éreztem magamat, hogy azt hittem, álmodom. Hosszú ideig kedvező széllel haladtunk, aztán kikötöttünk Al-Szaláhita szigeténél, ahol a szantálfa terem. Útitársaim, akik jobbára kereskedők voltak, kivitték áruikat a partra, hogy eladják vagy elcseréljék. Ekkor hozzám lépett a kapitány, és ezt mondotta:

- Te idegen vagy és szegény, sokat is szenvedtél, szeretnék hát jót tenni veled. A hajómon van valami áru, egy bagdadi kereskedőé, aki több esztendővel ezelőtt a hajón utazott. Akkor vigyázatlanságból egy szigeten felejtettük, ő ott nyilván elpusztult. El akarjuk adni a holmiját, hogy az árát visszatérésünk után átadhassuk örököseinek. Te eladhatnád ezeket, s megfelelő jutalmat kapnál a fáradságodért.

Hej, nagy volt az örömem, amikor ezt hallottam!

- Ó, kapitány és ti kereskedők - kiáltottam fel - én vagyok Tengerjáró Szindbád, ezek az én áruim!

Csakhamar mind körém gyűltek, az egyik hitt a szavamnak, a másik csalónak tartott. Egyszerre azonban egyikük elém lépett, üdvözölt, és ezt mondotta:

- Igazat beszéltél, Szindbád. Ezek a te áruid!

Majd a körülállókhoz fordult, és így szólt:

- Csak az imént beszéltem el nektek azt a csudálatos dolgot, amely velem gyémántkereső utamban történt. A hegyről egy darab húst dobtam le a völgybe. A húshoz egy ember volt kötve, s azzal a rukh-madár felszállt a hegyre. Ez az ember Szindbád volt, akinek tele volt a zsebe gyémánttal, s abból egy jó marékkal ajándékozott meg engem. Együtt utaztam vele Basrahig, ahonnan ő Bagdadba ment. Hogy közben mi történt vele, nem tudom, de hálát adok Allahnak, hogy itt találom őt, s bizonyíthatom, hogy igazat beszél.

Miután még megneveztem a kapitánynak az ismertető jegyeket is, amelyekről meg lehetett ismerni az árukat, átadták azokat nekem. Valamennyit nagy nyereséggel adtam el. A szigetről Indiába utaztunk, ahol mindenféle fűszerszámot vásároltam, aztán hosszú utazás után rengeteg pénzzel és portékával visszakerültem Bagdadba. Sok ajándékot hoztam barátaimnak és rokonaimnak, sok özvegyet és árvát ruháztam fel, és éltem ismét nagy örömben és boldogságban.

Így végződött harmadik utazásom.

Most aztán asztalhoz ültek, megvacsoráztak, vacsora után Szindbád száz aranyat adott a teherhordónak s megkérte, hogy jöjjön el másnap is, és akkor elbeszéli negyedik utazását.

-- Szinbád Negyedik Útja --

Tudjátok meg, testvéreim, hogy amint Bagdad városába visszatértem, feledve minden viszontagságot, atyámfiai, barátaim és pajtásaim körében pompás, örömökkel teli dús kényelemben éltem. A gyöngyéletben elfeledkeztem minden megélt viszontagságról, mígnem csökönyös lelkem ismét azt sugallotta, hogy az idegen emberek országába utazzam. Fölébredt bennem a vágy, hogy idegen embereket lássak, adják-vegyék, pénzt keressek. El is határoztam magam erre; tengeri útra alkalmas, nagy értékű árukat szereztem be, még több bálát csomagoltam össze, mint régebben, és Bagdadból Basrahba mentem. Itt hajóra tettem rakományomat, és a város leggazdagabb kereskedőinek társaságában elvitorláztam.

Hajónk kifutott a tengerre, bősz hullámok verték-csapkodták. Több éjen-napon át, utaztunk szigetről szigetre, tengerről tengerre. De egy napon ellenszél támadt. A kapitány attól félvén, hogy a nyílt tengeren elpusztulunk, horgonyt vetett a tenger közepén. Ebben az állapotunkban, szorongatott helyzetünkben Allahhoz imádkoztunk, de egyszerre hatalmas vihar tört ránk, apróra szaggatta vitorláinkat, az emberek pedig minden rakományukkal, terhükkel és vagyonukkal a tengerbe zuhantak. Közöttük voltam én is. Úsztam a tengerben vagy félnapig, és már veszve éreztem magam, de Allah - magasztaltassék az ő neve! - egy hajódeszkát küldött utamba. Erre több kereskedővel együtt felkapaszkodtam.

Így hányódtunk egy nap és egy éjszaka. Lábunkkal hajtottuk a deszkát, a szél meg a víz is segítségünkre volt. A második napon, reggeltájban, vihar kerekedett, háborgott a tenger, a hullámok kivetettek minket egy szigetre. Csaknem holtra váltunk az álmatlanságtól és fáradtságtól, a hidegtől, az éhségtől, a szomjúságtól és a szüntelen rettegéstől. Végigvánszorogtunk a parton, és mivel jócskán találtunk rajta füvet, füvet ettünk, hogy valamennyire visszanyerjük erőnket. A sziget partján töltöttük az éjszakát. Mikor pedig bíbor hajnal virradt az éjszakára, fölkeltünk, és széltében-hosszában bebarangoltuk a szigetet.

A távolban lakóházat pillantottunk meg. Feléje tartottunk, megálltunk a bejáratnál. És íme: egy csapat meztelen ember rohant ki a házból, szó nélkül megragadtak, és királyuk elé hurcoltak. A király parancsára leültünk. Valamiféle ismeretlen ételt tettek elénk, életünkben még sohase láttunk olyat. Társaim megkóstolták, én undorodtam tőle, nem nyúltam hozzá. Allahnak jóságából esett ez így: mert ez által maradtam életben. Mert társaim, alighogy ettek, az ételtől elvesztették eszüket, és miként az elmeháborodottak, csak tömték bendőjüket, és egészen kikeltek régi magukból. Aztán a bennszülöttek kókuszolajat adtak inniok, és be is dörzsölték őket vele. Azok pedig, mihelyt ittak az olajból, elforgatták szemüket, és olyan módon kezdtek falni, ahogy azelőtt nem volt szokásuk.

Elrémültem rajtuk, és szántam őket, bár én is féltem a meztelen emberektől és aggasztott a magam sorsa is. Amikor aztán jobban szemügyre vettem ezeket az embereket, rájöttem, hogy varázslók, királyuk pedig emberevő. Mindenkit, akire a völgyben vagy az utakon ráakadtak, királyuk elé hurcoltak, megetették avval a bizonyos étellel, és bedörzsölték az olajjal. Ettől a foglyoknak kitágult a gyomruk, nagyétűek lettek, az eszüket meg elvesztették, gondolkodóképességük eltűnt, és olyanok lettek, akár a gyöngeelméjűek. Ilyenkor addig tömték őket az étellel meg az olajjal, mígnem jó kövérre meghíztak. Akkor aztán levágták, és királyuk számára megsütötték a szerencsétleneket.

Mikor ezt láttam, keservesen bánkódtam magam és társaim sorsán, míg ők kábulatukban észre sem vették, mi történik velük. Egy vadember keze alá kerültek, ez mindennap legelőre hajtotta őket, akár a marhákat. Én a félelemtől meg az éhségtől csonttá-bőrré soványodtam. Az emberevők, látván, milyen rossz bőrben vagyok, otthagytak, megfeledkezdtek rólam. Nem gondoltak velem, ügyet sem vetett rám senki. Egy napon azért sikerült megszöknöm előlük, és bejártam a szigetet. Nemsokára egy pásztorra leltem, aki valami magas emelvényen ült a víz közepén. Amikor jobban szemügyre vettem, ráismertem: ez volt az az ember, akire társaim legeltetését bízták. Amikor megpillantott, és észrevette, hogy épeszű vagyok és semmi bajom, felém intett, és azt mondta:

- Fordulj sarkon és indulj el a jobb kéz felé vezető úton, az elvezet a Szultán Útjára.

Megfogadtam a szavát, jobbra fordultam, félelmemben hol futottam, hol meg lassítottam lépteimet, hogy megpihenjek. Végül is szem elől vesztettem azt az embert. Eközben már leáldozott a nap, besötétedett, leültem, hogy megpihenjek. Aludni szerettem volna, de a félelemtől, éhségtől és fáradtságtól nem jött álom a szememre. Ezért éjféltájt ismét felkerekedtem, és tovább kóboroltam a szigeten, amíg nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal. A nap a dombok és völgyek fölé emelkedett, én pedig szomjúságban és fáradtságomban addig ettem a szigeten termő növényekből és füvekből, míg jól nem laktam, és életkedvem vissza nem tért. Aztán felkeltem és tovább vándoroltam, hét nap, hét éjjel. Ha megéheztem, füvet ettem.

A nyolcadik napon a távolban valami bizonytalan körvonalú csoportot pillantottam, meg. Arrafelé tartottam, naplemente után oda is értem. Amint félelemtől reszkető szívvel - emlékezve mindarra, amit életemben végigszenvedtem - fürkészőn odanézek, hát, íme, egy sereg embert látok, akik borsót gyűjtenek.

Amikor közelükbe értem, hozzám futottak, minden oldalról körülfogtak és kérdezősködtek:

- Ki vagy és honnan jössz?

- Szegény idegen vagyok! - feleltem nekik, és elbeszéltem történetemet, mind a szörnyűségeket és veszedelmeket, amiket kiállottam.

Erre így szóltak:

- Istenünkre, csodálatos történet ez! De hogyan s miképpen menekültél meg a fekete emberektől, hisz oly sokan vannak a szigeten. Senki se tud megszabadulni tőlük!

Elbeszéltem nekik, hogyan ragadták meg társaimat, miként etették meg őket, míg én nem nyúltam az ételhez. Felette elcsodálkoztak kalandjaimon, szerencsét kívántak megmenekülésemhez, leültettek addig, míg munkájukat befejezik. Aztán ennem adtak. Igen éhes voltam, derekasan hozzáláttam. Egy ideig ott pihentem náluk, azután hajóra szálltam velük, és elhajóztam a szigetükre. Itt bemutattak királyuknak. Üdvözöltem, ő viszonozta a köszöntést, és szívélyesen vendégül látott. Viszontagságaim felől kérdezősködött, elmondtam neki, tehát mindazt, ami velem történt, attól a naptól, hogy Bagdadot elhagytam, egészen a hozzáérkezésemig.

A király meghagyta, hogy az asztalnál melléje üljek. Odaültem. Étkeket hozatott, ettem jóllakásig, aztán megmostam kezemet, és megköszöntem Allah kegyelmét. Azután búcsút mondtam a királynak. Végigsétáltam a virágzó és népes, kincsekben, élelmiszerben, bazárokban és árukban gazdag városon, csak úgy hemzsegtek benne az árusok és a vevők. Boldog voltam, hogy ide vetett a sors. Felvidult a kedvem, és barátságot kötöttem a város lakóival. Nemsokára nagyobb tisztességem és tekintélyem lett náluk meg a királynál, mint a város népéből való országnagyoknak.

Feltűnt, hogy a városbéliek, fiatalok, öregek egyaránt nemes és szép, ám nyergeletlen paripákon lovagolnak. Elcsodálkoztam ezen és megkérdeztem a királyt:

- Mi az oka annak, uram, királyom, hogy nem nyeregben ülsz? Hisz a lovas kényelmesebben ül úgy, és nehezebben fárad el.

Felelt a király:

- Mi az a nyereg? Soha életünkben nem láttunk olyat, és nem is hallottunk róla!

Erre így szóltam:

- Megengednéd-e, hogy nyerget készítsek neked, hadd lásd mit ér?

- Készíts csak - felelte a király.

Kértem, hogy hozasson nekem fát. Tüstént megparancsolta, hogy adjanak kezemhez mindent, amit kívánok. Kértem egy ügyes asztalost, magam mellé ültettem, és megtanítottam a nyeregkészítésre. Aztán gyapjút vettem, szétfosztogattam, és nemezt készítettem belőle. Majd bőrt szereztem, bevontam vele a vázat, és simára fényesítettem. Aztán a kengyelvashoz való kengyelt, meg hevedernek való szíjat szereltem föl rá. Kovácsot hívattam, annak megmagyaráztam, mi a kengyelvas. Csakhamar pompás kengyelvasat kalapált. Azt kicsiszoltam, befuttattam cinnel, és selyemrojttal díszítettem. Elővezettettem a király egyik legjobb lovát, fölnyergeltem, a nyeregbe akasztottam a kengyelvasat, és így vezettem a király elé.

A királynak igen tetszett, elragadtatva hálálkodott nekem, aztán felült, és csodamód megörült a nyeregnek. Gazdagon meg is ajándékozott művemért. Amint a vezírje meglátta, hogy nyerget készítettem a királynak, ő is ugyanolyat kért tőlem. Utána következtek az országnagyok, az előkelőségek: mind nyerget kért. Én pedig, csináltam nekik nyerget. Sok pénzt kerestem vele és a király, környezete meg a nagyurak és előkelőségek nagy tisztességben és megbecsülésben részesítettek.

Amint egy napon nagy örömben és vígságban üldögéltem, így szólt hozzám a király:

- Tudd meg, hogy tiszteletben, megbecsülésben van részed nálunk, közénk tartozónak számítasz. Nem bírnék megválni tőled: azt sem viselném el, hogy egyszer elhagyd városunkat. Kívánom tehát, hogy egy dologban engedelmeskedjél nekem, és ne ellenkezzél szavaimmal.

- Mi az, amit tőlem kívánsz, ó királyom? - kérdeztem. - Nem ellenkezem szavaiddal, mert kegyelmességed, jóságod és barátságod miatt lekötelezetted vagyok: szolgáid közé tartozom én is.

Erre így szólt:

- Meg akarlak itt nálunk házasítani, szép, eszes, takaros és takarékos lányt akarok hozzád adni feleségül, hogy végleg letelepedjél nálunk. Palotámban adok neked lakást. Ne ellenkezzél, és ne utasítsd vissza szavaimat.

A király beszéde igen megzavart: hallgattam, és zavaromban nem adtam neki feleletet. Megkérdezte:

- Miért nem válaszolsz, fiam?

Ekkor már feleltem:

- Uram vagy, legyen parancsod szerint.

A király azon nyomban hívatta a kádit, meg a tanúkat, és tüstént összeesketett egy előkelő nemes születésű hölggyel. Előkelő nemzetségből való, szép és kedves teremtés volt, házak, telkek, birtokok úrnője.

Esküvő után a király szép, nagy, különálló házzal, rabszolgákkal és cselédséggel ajándékozott meg, fizetést és jövedelmet szabott meg számomra, így éltem a legteljesebb kényelemben, elégedettségben és vidámságban, elfeledtem mind a kínszenvedést, viszontagságot, veszedelmet, ami engem ért, és így szóltam magamban: »Ha visszatérek hazámba, magammal viszem őt.«

De senki előre nem tudhatja, mi esik meg vele. Mi ketten szívünkből szerettük egymást, és egyetértésben hosszú ideig a legkedvesebb, legkellemesebb életet éltük együtt, mindaddig, amíg Allah - magasztaltassék a neve! - magához nem szólította szomszédom hitvesét. Mivel jó barátom volt, meglátogattam, hogy kifejezzem neki részvétemet. Elszomorító állapotban leltem, mélységes bánat, sötét kétségbeesés ült szívén-lelken. Vigasztaltam, erőt próbáltam önteni belé, így szólván hozzá:

- Ne búsulj oly nagyon hitvesed miatt, Isten majd még jobb asszonnyal kárpótol.

Keserves sírásra fakadt, és így szólt hozzám:

- Barátom, hogy vegyek el más nőt, és hogy adhat Isten jobb feleséget kárpótlásul, mikor már csak egy nap az életem?

- Ó, testvérem - feleltem - térj eszedre, és ne jósolj magadnak halált, íme lásd, egészséges vagy, ép és erővel teljes.

De ő így válaszolt:

- Barátom, lelkemre, holnap elveszítesz engem és soha az életben, nem látsz többé!

Megkérdeztem tőle:

- Hogy tudhatod ezt?

- Ma eltemetik feleségemet - felelte - és vele együtt engem is, ugyanabba a sírba; mert országunkban az a szokás, hogyha a feleség meghal, a férjét elevenen eltemetik vele, a feleséget viszont a férjjel, hogy a házastárs halála után a másik se élvezhesse tovább az életet.

Erre felkiáltottam:

- Istenemre, ez gyalázat, ezt én nem tűrném!

Miközben így beszélgettünk, odagyűlt a város népének jó része; az emberek vigasztalgatták barátomat felesége elvesztéséért meg saját sorsáért. Majd az asszony holttestét hordágyra tették és vele meg a férjjel kivonultak a városból. Addig mentek, amíg csak el nem értek egy tenger felé lejtő magaslathoz. Odamentek, felemeltek egy nagy sziklatömböt. Alatta kőből való káva látszott, mint amilyen a kutaké. Az asszonyt ebbe a mélységbe vetették, a férfi mellén pedig pálmarostból font kötelet kötöttek át és leeresztették a kútba. Egy korsó vizet és hét kenyeret adtak vele - ez volt az útravalója. Mihelyt leeresztették, a férfi odalent leoldotta a kötelet; azt fölhúzták, s a mélyedést megint lefödték a kővel. Barátomat, hitvese holttestével, a barlangban hagyták, s elmentek. Ekkor így szóltam magamban: »Istenem, ez még az előbbinél is rosszabb halálnem«. Elmentem a királyhoz és megkérdeztem:

- Uram, miért temetnek el országotokban elevent a holtak mellé?

Ő így felelt:

- Tudd meg: őseinktől öröklött szokásunk, hogy a házastársat elhalt házastársával együtt elevenen eltemetjük, hogy sem, az életben sem a halálban el ne váljanak egymástól.

Ekkor megkérdeztem tőle:

- Ó, Idők Királya, ez történik-e idegen férfival is, amilyen én vagyok, ha a felesége itt nálatok meghal?

- Ez bizony - felelte - eltemetjük őt is; úgy járunk el vele, ahogyan láttad.

E szavak hallatára úrrá lett rajtam a bánat és az aggodalom, eszem szinte megzavarodott. Folytonos félelemben éltem, hogy feleségem korábban talál meghalni, mint én, és engem elevenen eltemetnek vele. De kis idő múlva megnyugodtam, és azt mondtam magamban: »Talán én halok meg előbb, hiszen nem tudhatjuk, melyikünkre kerül előbb sor.« Közben iparkodtam magamat mindenféle foglalatossággal elszórakoztatni. Ám nem telt bele sok idő: megbetegedett a feleségem, és néhány nap leforgása után meg is halt. Ekkor eljött hozzám a király, és a nép jó része, hogy nekem és feleségem rokonainak kifejezzék részvétüket, ahogy ez náluk szokás. Azután asszonyt fogadtak, megmosatták vele a holttestet, felékesítették legpompásabb ruháival és leggazdagabb ékszereivel, nyakláncaival és drágaköveivel, ravatalra fektették. Majd elindultak vele a tengerparti magaslat felé. Felemelték a követ a nyílásról, és belevetették a holttestet. Ezután barátaim, meg feleségem rokonai körém sereglettek, és elbúcsúztak tőlem. Ekkor így kiáltottam:

- Én idegen vagyok! Nem fogadom el a ti szokásotokat!

Ám ők meg sem hallgattak, ügyet sem vetettek rám. Lefogtak, erőszakkal megkötöztek, és hagyományuk szerint hét kenyérrel, meg egy korsó édesvízzel leeresztettek a kútba. Ez, amint láttam, a hegy alatt elhúzódó tágas barlang volt. Amikor leértem, ezt kiáltották utánam: »oldd ki a kötelet«, de én vonakodtam. Ekkor utánam dobták a kötelet, a nagy kővel elzárták a mélység nyílását, és eltávoztak.

Ott álltam hát a barlang mélyén. Sok halott feküdt szerteszét. Átkoztam magamat eddigi cselekedeteimért, és így szóltam: »Istenemre, megérdemlem sorsomat!« Meg sem tudtam különböztetni a nappalt az éjszakától, az élelemből pedig csak igen keveset fogyasztottam. Csupán akkor ettem és ittam, ha az éhség és szomjúság túlságosan kínzott, - féltem, hogy elfogyhat kenyerem és vizem. Közben így siránkoztam: »Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos és felséges Istené. Mi is csábított arra, hogy ebben a városban házasodjam meg? Alighogy egyik szerencsétlenség eltávozott fejem felől, lám: még nagyobbá jutottam. Az égre: szörnyű halál ez, amelyet itt halnom kell! Bárcsak a tengerbe vesztem, vagy a hegyek közt pusztultam volna el! Jobb lett volna nekem, hogysem ily gyalázatos véget érjek!«

Mindegyre csak szidtam magamat, aztán lefeküdtem egy csonthalmazra és elaludtam, míg az éhség és a szomjúság fel nem keltett. Akkor felültem, kitapogattam a kenyeret, ettem egy falatot, ittam rá egy korty vizet. Fölkeltem és bejártam a barlangot. Messzire terjedt ki és sok üres bemélyedése volt; a földjén halottak feküdtek; sok csont fehérlett ott a régi időkből. A barlang egyik végében, a friss holttestektől távol csináltam magamnak helyet és aludtam, ha elért az álom.

És íme, egyszer álmomból mozgás és kaparás hangja ébresztett fel. A barlang egyik sarkából hallatszott. »Mi lehet ez?« - kérdeztem magamban. Felkeltem és a hang felé tartottam. Egy vadállat volt. Amint észrevett, a barlang belseje felé futott. Nyomába szegődtem. Egy idő múlva halvány világosságot vettem észre, amely hol felvillant, hol megint kialudt. Minél inkább közeledtem hozzá, annál nagyobb lett a világosság. Biztosra vettem, hogy valamiféle nyílás van a barlangon, amely a szabadba vezet, így szóltam magamban: - »Ez egészen biztosan kivezető nyílása a barlangnak, mégpedig olyan lehet ez is, mint amelyen át lebocsátottak.«

Mentem tehát a fény irányában.

Csakugyan nyílás volt, a hegy túlsó felére vezetett, vadállatok vájták, hogy bejárhassanak a barlangokba, és kedvükre lakmározhassanak a holttestekből. Mihelyt megbizonyosodtam erről, nyugalom, béke és csend szállt szívembe, lelkembe. Ismét hittem az életben, miután már a halált is elszenvedtem. Szinte álomban, addig vesződtem, amíg csak ki nem másztam a nyíláson. A tengerparton találtam magamat, óriási hegy tetején. A hegy a tenger és a város között feküdt, úgyhogy a szigetről senki se juthatott a közelébe. Magasztaltam Allahot, hálálkodtam neki, és nagy volt az én örömöm. Megerősítettem szívemet, és a nyíláson át még egyszer visszatértem a barlangba, minden értéket, ami csak ott hevert, kihordtam, és batyuba kötöztem.

Egy napon, sorsomon tűnődve ültem a tengerparton, hát látom: hajó közeledik a bőszen tajtékzó tengeren. Egy fehér halotti leplet botra kötöttem és azt lobogtatva fel-alá futottam a parton, amíg csak a hajósok figyelmesek nem lettek rám, és észre nem vették, hogy ott vagyok, fönn a hegyen. A hajó csónakot küldött értem. A tengerészek megkérdezték:

- Ki vagy te? Miért vagy itt, és miképpen kerültél erre a hegyre? Itt még soha életünkben nem láttunk embert!

Elmondtam nekik, hogy kereskedő vagyok, s a hajó, amelyen utaztam, elsüllyedt; holmimmal együtt egy deszkára kapaszkodtam és Allah erre a partra segített poggyászostul, rettentő fáradságok árán.

Erre felvettek a csónakba, berakták mindazt a ruhákba kötött holmit is, amelyet a barlangból hoztam, és visszaeveztek. A hajón a kapitány elé vezettek. A kapitány megkérdezte:

- Hallod-e, te ember, hogy kerültél erre a helyre? Itt egy óriási hegy van, mögötte hatalmas város. Én egész életemben járom ezt a tengert, és hajózom e hegy mellett, de sohasem láttam rajta egyebet, mint vadállatokat és madarakat.

Így feleltem:

- Kereskedő vagyok; egy nagy hajón utaztam, hajótörést szenvedtem, és vízbe esett minden portékám. A végzet meg a jószerencse pártomra állt: a hajó egy nagy deszkájának segítségével ki tudtam mászni erre a hegyre. És vártam, hogy valaki erre jár, és magával visz.

Nem szóltam semmit arról, ami történt velem. Attól tartottam, hogy a hajón van valaki, aki abból a városból való. Előszedtem néhány darabot kincseimből, és azt mondtam a hajó gazdájának:

- Uram, neked köszönhetem megszabadulásomat erről a hegyről: fogadd el tőlem ezt, annak viszonzásául, amit velem tettél.

Nem fogadta el, hanem azt mondta:

- Senkitől sem fogadunk el semmit. Hogyha hajótöröttet látunk a tengeren, vagy valamelyik szigeten, magunkhoz vesszük, etetjük-itatjuk és ha nincs ruhája, felöltöztetjük. Mikor pedig biztonságos kikötőbe érkezünk, megajándékozzuk a magunkéból, szívélyesen és kedvesen bánunk vele Allah nevében.

Így beszélt a hajó gazdája. Én pedig fohászkodtam érte, hogy hosszú legyen az élete. Eközben továbbhajóztunk, szigettől szigetig, tengerről tengerre.

Most már reméltem, hogy végleg megmenekülök. Boldog voltam, de valahányszor eszembe jutott a barlangbeli élet, puszta emlékére is majdnem eszméletemet vesztettem. Ám megérkeztünk Basrahba. Kiszálltam, néhány napig ott maradtam, aztán elindultam hazafelé. Megöleltem enyéimet, barátaimat, kérdezősködtem hogylétük felől. Mindnyájan örültek és. szerencsét kívántak, hogy épségben megmaradtam. Elraktároztam mindent, amit magammal hoztam, ajándékokat osztogattam, felruháztam az árvákat és a szűkölködőket. Visszatértem régi szokásaimhoz, meglátogattam barátaimat, pajtásaimat, atyámfiait, derűsen, vígan éltem.

Ezek voltak a legcsodásabb események, amelyek velem negyedik utazásomon történtek. De most, testvérem, vacsorázzál meg nálam, és szokásod szerint gyere el holnap ismét, hadd meséljem el, mi minden történt velem ötödik utazásomon, mert az még csodásabb és hallatlanabb minden előzőnél.

És megparancsolta, hogy fizessenek ki a teherhordónak száz aranyat, aztán asztalt teríttetett. Az egész társaság megvacsorázott, és ki-ki ment útjára, nagy álmélkodással, mivelhogy eddig mindegyik történet nagyszerűbb volt az előzőnél.

Mikor pedig nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal, felkelt Teherhordó Szindbád, elmondta reggeli imáját és ment, míg el nem ért Tengerjáró Szindbád házához. Jó reggelt kívánt neki, ő meg istenhozottal köszöntötte, maga mellé ültette, amíg a társaság többi tagjai megérkeztek.

Ettek-ittak, mulattak, vigadtak, amíg Tengerjáró Szindbád egyszer ismét mesélni kezdett.

A mese itt most azonban véget ért, aludjunk szépeket...